Az eltévedés útján

TejmoziÓcsai Éva / Tiszatáj: Balla D. Károly: Tejmozi

Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.

Azonban nemcsak a történet hőse ír regényt, hanem a narrátor is, akinek szerepeltetése a fikció határán egyensúlyozó eljárás: amellett, hogy a mindentudó elbeszélő szereplői tudatát láttatja, valamint hősét és annak apját egyes szám első személyben is beszélteti, saját írásának olvasója, elemzője és kommentátora is lesz. A regény alakjainak a megteremtése részben közvetve, a mindentudó narrátor elbeszélésén és a fiú visszaemlékezésein keresztül, részben pedig közvetlenül, az apa és a fiú beszéltetése révén történik.  >>teljes szöveg – Tiszatáj // több kritika

Posztmodern kísérlet

Szabó Katalin, Kultúra és Kritika: Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések >>Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

A történet vége

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi. a cikk folytatódik >>

Az elmúlás szimfóniája

Sain Gábor kis kritikája az Új Nautilus portálon: „Vannak művek, amelyek után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe: „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.”  Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek.” >>a teljes szöveghez

Bárka – Tejmozi

Darvasi Ferenc:
regényt írni nem más, mint beavatódni

A szüleit elveszített fiú regénye a Tejmozi. Azé az életkorát tekintve felnőtt, de lelkileg még nem teljesen érett, kész férfié, aki a két halált követően igyekszik elszámolni a múlttal, saját lelkiismeretével, másrészt összerakni az emlékcserepeket. Feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen egy sokszorosan terhelt viszonyok közt élt família leszármazottja. Ott van mindjárt a különc apa, a festőművész, aki, a belső sugallataira hallgatva, a család helyett a magányt választja, azt találván az igaz útnak. Vagy az anya, aki az őt cserbenhagyó férje okozta fájdalmat kompenzálva gyermekeit terrorizálja lelkileg. Vagy a húg, akivel szintén nem találja a közös nevezőt hősünk (Balla D. Károly következetesen hősömnek nevezi főszereplőjét), ugyanolyan hideg vele a viszonya, mint a család többi tagjával. a cikk folytatódik >>

A megbocsátás gesztusa

Mosonyi Kata kritikája a Tejmoziról

„Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha…”  – A teljes könyvkritika az Irodalmi Jelen oldalán olvasható: A megbocsátás gesztusa.

Viszonyok / Tejmozi

Bőgel György kis recenziója az IQSYS.HU blogjában jelent meg.

Balla D. Károly: Tejmozi. Különös, finomra csiszolt, sajátos hangulatú, többrétegű regény, bár a műfaji megjelölés nem fedi pontosan a valóságot, néha ugyanis az volt az érzésem, hogy verset olvasok vagy zenét hallgatok. Az elválások és az egymásra találások könyve. Apa-regény, anya-regény, testvér regény, ön-regény. a cikk folytatódik >>

Filozófiai megalapozottság :)

Dege Sándor kritikája az Olvaslak.hu Mainstream Könyvkritikai Portálon:

…Fontos eleme még a könyvnek a filozófiai megalapozottság. Terjedelmes nyelvfilozófiai fejtegetésekre talál módot Balla a regény hősének hivatása révén. Sajnálatos módon ezek a részek kicsit kilógnak a könyvből, ha teljesen elhagynánk őket, akkor sem változtatnának sokat a végeredményen. Nehezítik az olvasást, illetve szaporítják a szöveget, ami roppant súlyos állítás egy ilyen rövid, de igen tömör szöveg esetében. A másik filozófiai sík az ontológiáé: ezek az elméletek a hős apjának szájából hangoznak el, és ellentétben a nyelvfilozófiával, a regény fősíkjában vannak. Ennek a lényege egy duális világkép, amelyben az élet és a halál, a sötét és a világos együtt létezése adja meg a lényeget: amikor megszületünk, minden csupa élet, de ahogy telik az idő, a halál egyre növekszik bennünk, míg végül az élet utolsó kis szikrája is távozik. a cikk folytatódik >>

Pilinszky 90

Még élhetne. Ma lenne 90 éves. Amióta nincsen, bizonytalanabb a csillagok helye az égen. // Bár különösebb szakmai visszhangja nem volt, én legnagyobb költői teljesítményemnek tartom a Pilinszky-projektumot.

Bányai János

Olvastam egy könyvet,

Balla D. Károly kárpátaljai költő, regény-, esszé- és naplóíró A Pilinszky-projektum címen a szombathelyi egyetemi kiadónál megjelent verseskötetét olvastam el. Szombathelyen április második felében „Ezért tanultam járni!” címen Apokrif-konferenciát rendeztek majd negyedszáz résztvevővel, akik mindannyian Pilinszky János Apokrif című verséről beszéltek egymásnak nem ellentmondva inkább egymás szavát kiegészítve és folytatva. A szervező Fűzfa Balázs szándéka nem a vers egészének feltárása volt, a vers nyújtotta értelmezési lehetőségek száma elvben végtelen, csupán – és ez a „csupán” nem jelent keveset – a vers megközelítése, több szempontú interpretációja, átírása akár a poétika és verstörténet, akár az életmű és fordítás fogalmi nyelvére. A konferencia kezdete előtt a vers első részét 1300 középiskolás diák mondta el a helyi sportcsarnokban Jordán Tamás vezényletével. A szervezőktől nem állt távol a kultuszteremtés szándéka, sőt talán éppen ez lehetett másodlagos szándékuk, bizonyítván hogy kultuszt nemcsak emléktáblákkal, köztéri szobrokkal és alkalmi retorikával lehet alapítani. A kultuszteremtésnek, illetve magának a kultusznak egyik lehetséges és erős változata Balla D. Károly Pilinszky-projektuma. A projektum Pilinszky János Két szonett című versére írt két szonettkoszorú. Vagyis Pilinszky János két szonettjét Balla D. Károly egy-egy mesterszonettnek tekintette és azoknak sorait saját versei első sorának vette. A kötet kétszer közli Pilinszky szonettjeit, egyszer a kötet élén, úgy ahogyan a költő Összegyűjtött versei tartalmazza, majd saját tizennégy szonettje után tizenötödikként, azaz mesterszonettként. Először is, másodszor is dőlt betűkkel. Van különbség a versek kétszeri közlése között, holott szövegük azonos. Amikor először jelenik meg a könyvben a Két szonett, akkor még Pilinszky János versei, amikor másodszorra, immár valóban mesterszonettként, akkor már a tizennégy megelőző szonett visszfényében, némileg átalakulva és mégis azonosan Balla D. Károlyéi. Az interpretáció, a fogalmi is, főként azonban a versben íródó értelmezés valamennyit alakít az eredetin, hozzáad és elvesz belőle, szavaira ráír és törli azokat, visszavonja vagy kiélezi az eredeti mondását. Amikor hát másodszorra, már valóságos mesterszonettként közli Balla D. Károly Pilinszky két szonettjét, a szonettek már másként olvashatók és másként is érthetők, még csak az sem egészen bizonyos, hogy Pilinszky nyomán érthetők. Talán éppen ez a projektum lényege, elfogadni, bekebelezni, magáévá tenni, azaz sajáttá érteni és írni át Pilinszky versét. Nem törölni Pilinszky Két szonettjének szerzőségét, ellenkezőleg megerősíteni és úgy fogadni el a verset, mintha saját vers lenne. a cikk folytatódik >>

Egzisztencialista regény

Horváth László Imre:
Egzisztencialista regény tejmozival

Valahol az irracionális bűntudat és a kényszerítő szabadságvágy között kóvályog a főszereplő férfi a regény tereiben, hol mint eltévedt gyerek, hol mint anyja mellett virrasztó mártír vagy apja után kullogó tanú, hogy végül összegzésül az emlékeiben bolyongjon, megírva valahol az Északi-tenger mellett a regényt – amit mi olvasunk. a cikk folytatódik >>

Kizökkent az idő

Károlyi Csaba: Kizökkent az idő  Két regény, két világ, két szülő, két testvér, két idő. Kétségek közt vergődünk, ó kárhozat. És korántsem biztos, hogy ami kizökkent, a fiú született helyretolni azt. Úgy látszik, a havazáson kívül itt már nemigen bízhatunk semmiben. Nagyon rafinált mű ez. Két regény: az egyiket a rejtőzködő narrátor írja (azt olvassuk), a másikat meg az ő hőse, a főszereplő írja (azt nem ismerjük, arról csak sejtéseink vannak, bár a kettő nyilvánvalóan nem független egymástól). Két világ: a fiú világa a modernitás racionális világossága, mely ugyanakkor bizonytalanságban tart és szorongást eredményez, az apa világa pedig a premodern homályossághoz fordul vissza, melyen keresztül az isten adta fény mégis elvakítani képes a földi halandót, és az ember bizonyossághoz juthat, megnyugvást találhat („Milyen hatalmas távolságra volt istennek ez a fennkölt és nagyszerű tagadása az én primitív ateizmusomtól!” – kiált fel a fiú – 83.). Két szülő: az első látszat ellenére mindkét szülő uralja hősünk életútját, az apa eltaszítja magától, ámde mégis fogva tartja (szellemileg is, lelkileg is egyre inkább), az anya formailag túlzottan szereti, valójában azonban „majomszeretete” „szekatúrába” torkollik, a drága jó mama nem hagyja élni gyerekeit, akik természetesen menekülni próbálnak előle, ahogyan apjuk is nyilván nem véletlenül hagyja el feleségét. Két testvér: ők két lehetséges menekülési stratégiát testesítenek meg, mindkettő nyelvész, de ég és föld a különbség köztük, szakmailag is, egyébként is, végül a fiú marad minden próbálkozása ellenére a rákbeteg, haldokló anya mellett, s meglepően a lánynak sikerül Kanadába elhúznia, a fiú nem akar megnősülni, a lány férjhez megy, a fiú tűnik a pályáján sikertelennek, a lány sikeresnek, habár ez azért bonyolultabb. Két idő, mert ütközik az apa „heideggeri saját ideje”(173.), a folytonosságé – a fiú idejével, mely az „alárendelt szaggatottságé”. a cikk folytatódik >>

Filmszakadás

A pozitív vélekedések után napvilágot látott az első negatív kritika regényemről. Szerzője Markovits Teodóra, aki előző regényemet is leszúrta a Kortársban. Most a szerkesztése alatt álló, ritkán frissülő portálon fejtette ki véleményét: Filmszakadás. Csodálkozott, hogy közlésre én is elkértem szövegét Íme:

Filmszakadás

A korábbi posztmodern bűvészdoboz után most egy ügyesen összebarkácsolt mozigépet kaptunk a kezünkbe. Ezt is Balla D. Károly rakta össze hobbiműhelyében, s azóta is lelkesen nyilatkozik róla az amatőrökre jellemző lelkesedéssel és nagy szavakkal.

A teljesítmény persze nem alábecsülendő, mint ahogy elismerést érdemelnek azok a fregattok is, amelyeket ráérős ügyeskezűek borospalackok belsejébe építenek bele hallatlan türelemmel. BallaDé is évekig piszmogott azzal, amíg a valódi műhelyekből származó, szél hozta forgácsokból előbb egy működő ős-modellt készített, aztán szétszedte, és addig adogatta hozzá a fiókjaiban talált egyéb kacatokat, mígnem úgy találta, hogy ez már egy „konzisztens és koherens” mű. Be is nyújtotta a találmányi hivatalnak, amely, ki tudja, mi okból, nem a semmire sem használható értéktelen tákolmányok közé dobta, hanem alkalmasnak tartotta arra, hogy a nagy nyilvánosság elé tárja.

Így hát most itt van a kezünkben ez a kurblis mozigép a belekészített filmmel: Balla D. Károly Tejmozi című könyve. Sok örömünk nem telik benne.

Pedig lehetne jó is; jobb bizonyosan. A szerző ugyanis valóban ügyes kezű író, kétség kívül van mondatalkotói és szerkesztői tehetsége. Ambíciója azonban messze felülmúlja képességeit: mindenáron regényt akar írni, holott tudása leginkább csak szösszenetekre képesíti. Ezekben jó, de igazi novellára már ritkán futja szellemi muníciójából, a regényírásba meg most már harmadszor törik bele a bicskája.

Az 1998-as Élted volt regényé-ről méltán jegyezte meg értő kritikusa, Cséka György, hogy „Balla D. Károly regénye kudarc, mivel nem érdemes elolvasni, mert nincsen megírva” (Szerkezet – regény nélkül, avagy a pucér király), a 2005-ös Szembesülésről pedig hiába írtuk magunk, hogy BDK bűvészdobozából nem egy nagy regény, hanem csupán egy árva kisnyúl ugrik elő (A posztmodern bűvészdoboz), mániákus szerzőnk mégsem tett le arról a tervéről, hogy nagyepikát alkosson.

Nos, ezúttal sem sikerült neki.

A Tejmozi össze nem illő fragmentumok hevenyészett halmaza, amelyeket a szerző kényszeresen igyekezett egyazon cselekményszálra felfűzni – nem sok sikerrel. Lényegüket illetően megmaradtak a vetítődobozba véletlenszerűen belehajigált epizódoknak a téli tájban üveges szemmel cubukoló apáról és fiúról, az anyja szoknyáján ülő elvetélt nyelvészről, a tengert ábrándos szemmel bámuló vendégtanárról, a világra megsértődött akt- és ikonfestőről, a családja elől messze menekült fruskáról, a farkasokkal cimboráló vén ruszinról meg a torontói egyetem fantaszta professzoráról – ám azt ember el nem hiszi a szerzőnek, hogy a különböző leírásokban szereplő „hősöm” mindig ugyanaz a személy lenne, mint ahogy azt sem, hogy anyja, apja, húga, húgának vőlegénye és a vőlegény nagyapja éppen az a valaki lenne, akinek a történetét más filmkockákon leperegni láttunk.

A fő baj ugyanaz, mint a korábbi regényeknél: miközben élvezhető epizódokat és leírásokat fabrikált, aközben BallaDé elmulasztotta megalkotni magát a regényt. Szerkezetet ugyan teremtett számára, még ám roppant bonyolultat, de attól, hogy forgácsait beleszórta a konstrukcióba, attól még a regény nem képződött meg, nem jött létre magától – ő maga pedig láthatólag semmit sem tett (vagy ha igen: eredménytelenül) azért, hogy a tényleges epikus mű létrejöjjön.

Természetesen nem a lineáris történetmondást kérjük számon a fából faragott mozigép összebarkácsolóján, egyáltalán nem azon akadunk fenn, hogy az idősíkok, helyszínek és elbeszélői alaphelyzetek talán a kelleténél többször váltakoznak, hanem azt hiányoljuk, hogy az egyes epizódok olvastán soha nem keletkezik olyan érzésünk, mintha annak az egy bizonyos nagyobb egésznek a részeivel találkoznánk: a fragmentumok megmaradnak a maguk alsóbb szintjén, mert a felsőbb, összegző szinten nincs semmiféle összegzés, ami leginkább nincsen, az pedig maga a regény.

Így tehát Balla D. Károly új műve voltaképp nem egyéb, mint egy egész estét betöltő nagy filmszakadás.

Ezért ugyan nem érdemes beülni a Tejmoziba.

 Markovits Teodóra

Balla D. Károly: Tejmozi
Magvető Kiadó, Bp., 2011


Megjelent: Alkarpatraz, 2011, okt. 16.

Retusált archívum

Balla D. Károly: Tejmozi / LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA

Balla D. Károly legújabb regényének október 12-i könyvbemutatójára a Magvető Kiadó Facebook-oldalán került sor. A technikai fejlődéssel lépést tartani igyekvő gesztus tulajdonképpen digitális főhajtás nemcsak a Tejmozi, de a mindenkori papíralapú kiadások előtt is.

A Magvető választása nem véletlen (a FB könyvbemutató részleteit l. itta szerk.), hiszen a világhálót szövögető író alkatához és a szöveg karakteréhez is kifejezetten illik az online debütálás, Balla D. Károly ugyanis blogbejegyzéseiben számolt be munkamódszeréről, melynek során a regény megírt részei feldarabolva, az üres regénytérben szétszórva, cserélgetve, újrarendezve, de hipertextuális jellegüket megőrizve nyerték el végső pozíciójukat. (A regény blogoldala itt érhető el – a szerk.) Térben és időben csapongó, rapszodikus szerkezet jön így létre, ismétlődő, egymásra utaló történetfoszlányokkal, amit a regény helyenként csak sejtet, máskor viszont érzékletesen illusztrál: „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi majd monológját hősöm apja a regényem túlfelén” (7.o.), illetve „Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is, kezdi monológját hősöm apja utolsó közös reggelijük után.” (146-147.o.) Jóllehet, a választott módszer az írást és az olvasást egyaránt megnehezíti, ugyanakkor hitelt érdemlően modellezi az emlékezés logikáját. a cikk folytatódik >>