Vissza a provinciába

provinciaTíz évvel ezelőtt az érintett neveket, könyv-, folyóirat- és lapcímeket is leírtam volna egy ilyen jegyzetben, mivel afféle szókimondó kekecblogger voltam. Kicsit már csodálkozom is azon, hogy mennyit tudtam háborogni nem csupán vaskosabb visszaéléseken, durva mulasztásokon, hanem inkább csak mulatságos tévedéseken, mekkora feneket kerítettem annak, ha rosszul idéztek egy verset, ha összetévesztettek két írót vagy helytelenül írták le nevüket. Nem tudtam szó nélkül hagyni az ilyen lapszusokat. Gondolta a fene, hogy a kollégáimmal ápolt, akkor már nem felhőtlen, de még barátinak mondható kapcsolataim emiatt (hm. valóban emiatt? vagy inkább a műveikről, teljesítményükről írt elemzéseim miatt?) sorra megszűnnek barátinak lenni. Minthogy azonban megszűntek, most már semmit nem rontana a helyzetemen, ha újra nevükön nevezném őket most, amikor egy sajátos jelenségről írok pár bekezdést. Mégsem teszem, mert maga a jelenség érdekesebb, mint a szereplői.

Nem most lettem erre a furcsaságra figyelmes, hanem akkor, amikor először tűnt fel: Kárpátalját elhagyó alkotótársaim valamilyen okból nem futnak be írói karriert Magyarországon. Nemhogy jelentőset, közepeset sem. Itthoni és ottani pályájuk alakulása alapján változatos variációk adódnak. Néhány tipikus.

  • itthon gyenge író-költő volt, ennek ellenére helyi orgánumokban rendszeresen megjelentek írásai, Magyarországon nem vagy alig-alig talált publikációs teret
  • itthon a jobbak közé tartozott, áttelepülve néhány (kötet-)próbálkozás után elhallgatott
  • itthon nemcsak ígéretes tehetségnek, hanem reménybeli irodalomújítónak számított, teljesítménye alapján afféle húzónév lehetett volna – Magyarországon esetleg eljutott néhány visszhangtalan kötetig, de nem emelte be egyik kánon sem – majd irodalmárként elhallgatott
  • itthon a kárpátaljaiság megtestesítőjeként vált népszerűvé, a szülőföld és népe iránti ragaszkodást emelte  költészetének fő motívumává, ez nem akadályozta meg az áttelepülésben  – azóta is a misszió felhúzó erejére támaszkodik, nem az írásművészetre
  • itthon első vonalbeli alkotónak számított, helyi értékű karriert futhatott volna be, odaát nem igazán tudott az írótársadalomba beilleszkedni, lassan a középszerből is kikopni látszik

Lehetne még további sorsok alapján több verziót említeni (a fentiek sem feltétlenül egy konkrét emberre húzhatók rá, több helyütt igyekeztem tipizálni), például aszerint is megvizsgálva a folyamatot, hogy más pályán sikeresek lettek-e, hogy munkájukban-sikerükben volt-e, van-e szerepe származásuknak, netán éppen kárpátaljaiságukra hivatkozva nyertek működési teret. De nem ebbe az irányba akarom kifuttatni a dolgot. Hanem abba, hogy:

A kárpátaljáról áttelepült  irodalmárok jó néhánya, miközben és miután Magyarországon szakmai sikert vagy egyáltalán nem ért el, vagy csak rövid időre és csak viszonylag szűk körben nyert ismertséget, kapott megjelenési lehetőséget és érdemi szakmai visszhangot, aközben és azután visszaintegrálódott a kárpátaljai irodalmi folyamatba. Ami önmagában még nem is lenne furcsa. A furcsa az, amikor egy kárpátaljai magyar könyvkiadó a huszonöt éve Magyarországon élő alkotó könyvét a határon túli könyvkiadást támogató magyarországi minisztériumi keretből pályázza meg és az így elnyert támogatásból adja ki.

Mentőkörülményt persze ezret találhatunk. Ott vannak az emberi motivációk (megélhetés, dicsvágy), joggal hivatkozhatunk a szülőföld hívó szavára és a hozzá való ragaszkodásra, vagy érvelhetünk akár azzal is, hogy az itthoni irodalmi felhozatal oly annyira gyenge, hogy a kiadóink nem dúskálnak a nívós hazai kéziratokban, így kapóra jöhet az ilyen visszatagozódás, így aztán jobban jár a honi olvasó, ha az itthon működők önképzőköri művei helyett az esetleg néhány kötet erejéig Magyarországon is helyét megálló tehetségesebb szerző visszaszármaztatott műveit olvassa.

A gyakorlat mindenesetre valóban ez: áttelepült alkotótársaim egy része felhagyott az irodalommal, egy másik része pedig többségében vagy továbbra is, vagy újra itthon publikál és adat ki könyvet. Nekem az egészben az a legfurcsább, hogy azt gondolnám: akinek sikerült kiszabadulnia az itthoni kisszerűségek, kezdetlegesség közül, aki maga mögött hagyta a szellemi igénytelenség állott légkörét és évek-évtizedek óta egy a kárpátaljainál minden tekintetben sokkal több esélyt nyújtó közegben él, ahol a magyar nyelvhasználat elé nem gördítenek akadályokat, ahol a publikációs lehetőségek száma mégiscsak több százszorosa az itthoninak, ahol a hátrahagyott szűklátókörűség és beszűkültség helyett adott a stílusok és irányzatok széles palettája, ahol sokszínű, változatos a közönség érdeklődése, ahol ezerszer pezsgőbb, színesebb és színvonalasabb a kulturális élet – nos, aki (bármilyen szigorúan is nézzük:) a kárpátaljai magyarság adottságaihoz képest nagyságrendekkel nagyobb szellemi tágasságban élhet, alkothat és érvényesülhet, az – gondolnám – nem dönthet úgy, hogy a sorsa vert nyomoronc kárpátaljai magyar provinciába kapaszkodva próbál alkotóként mégis valami eredményt elérni. Gondolnám. De tévednék, mert a tapasztalat alaposan rám cáfol. Elszármazott alkotótársaim némelyikének éppen ez a csökött provincia kínálja az egyetlen lehetőséget, hogy nevüket az irodalomtörténetbe becsempésszék.

Tereskova Orbán-portréi

tereskova-orban-portreNagy Kriszta Tereskova nem várt sikert aratott az Orbán Viktor-portrék megfestésével. Előbb 57, majd még 48 miniszterelnöki arcmást alkotott oly módon, hogy ágyneműmintákra, asztalterítőkre, falvédőkre, tapétákra és egyéb mintázatokra printelte rá a mosolygós-jóságos arcélt, majd ezekre még ráfestett motívumokat, feliratokat, koronát, ötágú és hatágú csillagot; mikor mit. A Godot Galériában rendezett Portréfestést vállalok c. vernisszázs nem várt anyagi sikerrel járt, az alkotóra ráterelődött az országos figyelem.

Magyarország első számú politikusának ez a gúnyosan ironikus ábrázolása és meglehetősen tiszteletlen összekapcsolása a legkommerszebb tömegárukkal  leginkább erős művészi fricskaként volt értékelhető. Leginkább azért, mert a magasztos hatalomgyakorlónak a lerántása a háztartási alkalmazás profán szintjére főként ízléstelen, giccses motívumok segítségével történt (arról nem is szólva, hogy WC-papír mintája is került az arcmás mögé).

A politika vezéralakjának a mindennapi élete való behatolására utaltak a művésznő első nyilatkozatai is, ugyanakkor a nagyon jól érezhető irónia mögött mindig ott bujkált egy másik értelmezési lehetőség is.

…van egy miniszterelnökünk, aki tökéletesen rányomta magát a magánéletünkre, bejött a hálószobánkba, ott van az intimszféránkban, a csapból is ő folyik. Én magam és mindenki más a környezetemben ezt érzi és nekem, mint művésznek az a dolgom, hogy a kor lenyomatát ábrázoljam.

Ez a másik értelmezés valami olyasmi lehetne, hogy: a cikk folytatódik >>

Utoljára a Könyvfesztiválon

konyvfesztival

Véget ért a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzem: a II.-tól kezdve bő tíz éven át mindegyiken ott voltunk. 6-7 alkalommal saját standunkon mutattuk be és árusítottuk nem csupán a saját kiadványainkat, hanem lehetőség szerint a teljes kárpátaljai magyar könyvkínálatot. Fárasztó, de nagyon kellemes alkalmak voltak ezek. Aztán kivonultam a könyvkiadásból, de vendégként még visszajártunk: hol nekem, hol Évának akadt dedikálni valója. Utoljára 2004-ban voltunk együtt a rendezvényen, Évának akkor jelent meg az első novelláskötete a Magvetőnél. Könyvbemutatók, felolvasások, dedikálások. Néhány fotó őrzi az esemény emlékét: a cikk folytatódik >>

Költészet napja, 2013

balladAz idén egymástól igencsak eltérő két költészetnapi „eseményen” vettem-veszek részt. A Káfé Főnix szerkesztője, Cseke Gábor a mai napra egy digitális versantológia megjelenését időzítette: a gyűjteményben húsz kortárs költő most készült vagy régebbi versében vall magáról a versről, a költészetről, vagyis egyfajta metaköltészet, versről való verselés ez. A válogatást Pusztai Péter illusztrációi díszítik, az itt látható az én versemhez (a Szó) készült. A kisantológia a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában és a Kafé Főnix oldalán egyaránt elérhető. a cikk folytatódik >>

Nekünk is ciki

levél

Kedves Károly, hidd el, ez már nekünk is ciki. A kollégákkal házon belül hosszan beszéltünk az esetről és a hozzá köthető más eseményekről, amelyek a szakmánkban így-úgy lecsapódtak, és van, ami nekünk is sok. Vidnyánszky kinevezésébe vagy az idei József Attila-díjasokba például szerintünk csak rosszindulattal lehet belekötni, de, szó se róla, Fekete György egyes megszólalásai a mi szemünket is csípik, Nyírő és Wass tantervbe emelése sem szerencsés, bár szerintünk azért jól indokolható; ezzel szemben  – igazad van – nem menthető a Táncsics-díj idei odaítélése Szaniszlónak, az ezt magyarázgató miniszteri kommunikáció pedig elég kínos (számunkra is), főleg ennek fényében.  De! a cikk folytatódik >>

A hárítás lélektana

haritA szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát. a cikk folytatódik >>

Az ember, aki ott se volt

Az operabéli borbély mindenütt ott van (Figaro itt, Figaro ott), a filmbéli viszont ott sem volt. Hogy pontosan hol volt, hol nem volt, azt még a népmesei frazeológia kedvéért sem árulhatom el, mert poéngyilkosság lenne, lelőném a Coen fivérek (ír, rendez, produkál) végső nagy csavarintását, amely annak ellenére okoz meglepetést, hogy a gyakorlott kriminéző eleve számít valami ilyesmire. Amivel itt a fordulat mégis túlmutat a „nahát!” meglepettségén, az abból fakad, hogy sikerül vele az igazságtétel kampós orrára jókora fricskát elhelyezni.

Be kell vallanom: nekem a gyengém a klasszikusan komótos fekete-fehér krimi. Ha a feszültség kínosan vontatott jelenetek során épül egyre bizsergetőbbé, az sokkal inkább kedvemre van, mint a piff-puff látványosság. Ha ráadásul a történet, a jellemek és a helyzetek megjelenítése még valódi művészi értékeket is megcéloz, akkor elolvadok a gyönyörűségtől. a cikk folytatódik >>

Bonnie és Clyde

Amikor azt látod, hogy nem sokkal a gyönyörű pincérlánnyal történt megismerkedése után a svájcisapkás vagány úgy issza üvegből a Kólát, hogy közben nem veszi ki a szájából a rágott gyufaszálat, már sejtheted: ezt a fickót a film végén alighanem szitává fogják lőni. Addigra kicsit megszereted, még ha tudod is, hogy a szánandóan peches kedves csirkefogó valójában hidegvérű rablógyilkos, aki megérdemli a sorsát. Ha belelovalod magad a gengszterromantika édes-keserű hangulatába, mégis sajnálni fogod ezt a kisstílű nagymenőt (nagystílű pitiánert), akinek zsebtolvaj-lelke komikusan lötyög a bankrabló-sorsban. Nála is jobban szánod majd szépséges partnerét, akit leginkább az unalom és ki nem elégített vágyai vezérlik a bűn izgalmas útjára. Mutatós hulla lesz belőle az utolsó jelenetben: mint valami túláradó érzékiség, úgy feslik ki teste az automobilból. a cikk folytatódik >>

A pálya díja

Nemrégiben nagyszabású meghívásos művészeti pályázatot hirdetett az Egyek csoport saját tagjai számára. A jelentkezők magas száma lehetővé tette, hogy a zsűri jeligés pályamunkák beküldését kérje, így biztosítva a résztvevők teljes esélyegyenlőségét. Az erőpróba megmérettetését vállalóknak egy weboldalba illeszthető olyan emblémát, logót, fejlécképet… stb. kellett tervezniük, amely egyfelől szellemesen utal a Google-keresés izgalmára, másfelől szójáték formájában tartalmazza a keresőoptimalizálás fogalmának angol rövidítését: SEO. A csoport tagjai lázas igyekezettel vetették magukat a kihívás elébe. a cikk folytatódik >>