BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak. »tovább

Kedves Károly, hidd el, ez már nekünk is ciki. A kollégákkal házon belül hosszan beszéltünk az esetről és a hozzá köthető más eseményekről, amelyek a szakmánkban így-úgy lecsapódtak, és van, ami nekünk is sok. Vidnyánszky kinevezésébe vagy az idei József Attila-díjasokba például szerintünk csak rosszindulattal lehet belekötni, de, szó se róla, Fekete György egyes megszólalásai a mi szemünket is csípik, Nyírő és Wass tantervbe emelése sem szerencsés, bár szerintünk azért jól indokolható; ezzel szemben  – igazad van – nem menthető a Táncsics-díj idei odaítélése Szaniszlónak, az ezt magyarázgató miniszteri kommunikáció pedig elég kínos (számunkra is), főleg ennek fényében.  De! »tovább

Levelet kapni mindig öröm. Még ha olvastán a „kárpátoki kis hazában” az embernek meg is torpan a szavakra szomjas ajka…

Tisztelt Balla Úr!

Nem vagyok irodalom szakértő és a versekhez sem értek jobban, mint egy művelt kulturális embernek illik. Sok könyvet olvasok, járok színházba, szeretem a magyar nyelvet. Éppen ezért háborodtam fel az Ön egyik versén, amelyik kerékbe töri szép anya nyelvünket. Épp kivettem a könyvtárunkból az új verskötetét, és pont ott nyílt ki, ahol valami égi fapinát említett az utolsó sorba. Csupa nyakatekert, érhetetlen, befejezetlen mondat – nagy sületlenség az egész. Vissza adtam a könyvet. Igazán tanulhatna nagy költőinktől, de nem is kell messzire menni, mert Kárpátalján is vannak akik jobban ismerik nyelvünket és szebben verselnek. Az én kedvencem például az a vers, amit már megzenésítve is hallottam, kifejezi a mi életünket, a Beregszászi utcákról szól  és így kezdődik:

Ember jár a kocsmákban
Ukrán színű kucsmában,
Magyar szíve megdobban,
Szomjas ajka megtorpan.

Írjon Ön is ilyent, ha azt akarja, hogy legyen vers olvasó Kárpátalján.

Tisztelettel

egy olvasó a Bereg vidékről, ahol még tudnak magyarul.

Némi magyarázat a fentiekhez:  itt olvasható az emlegetett >> fapinás vers  // – és itt található >> az ajakmegtorpanós vers  // De ez még semmi!  A Google segítségével – Ó JAJ! – megtaláltam a megzenésített változatot is a „kárpátoki kis hazáról”. Maradandó élmény: >> hallgassátok

(Egy ma írt levelemből:) Vannak egyfelől az erkölcsi ideálok és vannak másfelől azok a biológiai, társadalmi, anyagi, érzelmi stb. kényszerek, amelyek az élethelyzetek sokaságában az ideálok ellenében önfeladásunkat követelik. Az ember akkor tarthatja meg az önbecsülését, ha eszményei sértetlenségére teljes tudásával törekszik, a kényszereknek pedig minden erejével ellenáll. Előbbieket maradéktalanul beteljesíteni és utóbbiakat teljességgel kivédeni természetesen lehetetlen, az ember tehát igyekszik kialakítani a maga számára olyan sávot, amelyen haladva a kényszerek miatt az erkölcsi tartását még nem kell feladnia. Ha azonban a kényszerek erősebbek, mint az ideálok, az ember letér arról a sávról, amelyen még önbecsülését megtarthatta volna, feladja ideáljait, mert azt gondolja, hogy enni, lakni, szeretni mégis fontosabb, mint magasztos elvekhez ragaszkodni. És ki merné ezt az igazát elvitatni? Mégis azt hiszem, hogy még a legszorongatottabb helyzetekben és a legerősebb kényszerek közepette is létezik választási lehetőség és létezik döntési pozíció. Bizonyos, hogy ezeket felismerni és ezekkel élni külön erőfeszítésbe kerül, értelmet, leleményességet, tudást, ügyességet igényel. Van, akinek sikerül, s van, akinek nem. Van, aki a nehezebb körülmények ellenére sem kényszerül önfeladásra, és van, aki a kisebb kényszerek alatt is megroppan. Van, aki morális magaslatokba emelkedik, és van, aki belemerül a sárba. És persze vannak – talán ők a legtöbben –, akik a legkisebb ellenállás irányában haladva nem sokat tépelődnek ilyesmin. Mindig azt teszik, amit „az élet diktál”, és nincsenek különösebb erkölcsi dilemmáik.

Súlyos bűnöm: közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat. Ezrekkel hitette el, hogy a feladó nevét nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Ha már régóta csak emaileket írsz és nem tudod egészen pontosan, hogyan is kell egy hagyományos postai borítékot megcímezni, akkor beütöd a Google keresőbe, hogy boríték címzése vagy levél címzése. Az első találati oldalon felbukkanó kis képtalálatok között a legelső egy hosszúkás boríték, nemzeti színű sávozással a sarkában. Magyar lelked felujjong: hát hiszen nem is gondoltad, hogy borítékot címezni nemes hazafias cselekedet. Ha pedig a feladó nevét is meglátod, egekig csap nemzeti büszkeséged. »tovább

Költőtársam alighanem megorrolt rám, amiért versbe foglaltam a nevét… Történt, hogy a lív származású finn költő, Alberd Yollaka, miután fordításomban a legnagyobb finnugor nép irodalombarátai is olvashatták verseit, intenzív érdeklődést kezdett mutatni a számára korábban kevéssé ismert magyar kultúra iránt. Érdekes módon előbb a magyar zenéhez közelített. Ekkor állapította meg szellemesen, hogy ha egy muzsikáról első hallásra nem tudja eldönteni, hogy vajon Brams Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái szólnak-e, akkor az a zeneszám nagy valószínűséggel Monti Csárdása. »tovább

Tisztelt Uram !
Ezennel szeretném felkérni, Ung vármegye földjéből 1 deciliter mennyiséget postai vagy egyéb úton címemre megküldeni szíveskedjék!
A postai díjat a föld adományozója fizeti, mert etikailag és morálisan nem egyeztethető, hogy fizessek a MAGYAR FÖLDÉRT , mely érzelmi indíttatásból kell érkezzen, hiszen NEM ELADÓ!!!
A csatolt űrlapot a hitelesítés okán kérem szépen kitölteni és elküldeni számomra, valamint a fényképet a föld vételezésének azonosítható helyszínéről.
»tovább

Kedves Károly! Hosszas elméleti kutatás után sikerült a gyakorlatban is megvalósítanom azt, ami eddig képtelenségnek látszott. Magam vagyok az élő bizonyíték arra, hogy az időutazás lehetséges. Ha hiszed, ha nem, tegnap a múltban voltam, ma a jelenben vagyok, holnap pedig átlépek a jövőbe. És ehhez semmi mást nem kell tennem, mint teljes odaadással hagynom, hogy az idő magával vigyen erre a kalandos útra. Ha gondolod, tarts velem, van még egy hely számodra időgép-pamlagomon, amelyen most is látszólag semmit sem téve fekszem – miközben utazok. Tarts velem!

Kállay Labord
a madagaszkári kaméleonok gyámja

Kedves Károly!

Azért küldöm neked ezt a levelet, mert olvastam, hogy valaha csillagásznak készültél, és most egy olyan kozmikus eseményről értesültem, amelyről feltétlenül tudnod kell. Máshonnan nemigen hallhatsz erről, a tudósok titokban tartják, valószínűleg azért, mert világméretű pánik kitörésétől tartanak, hiszen a Jelenések könyve jóslatai között ez szerepel: „Midőn az égen két hold feltündököl, menny a földre leszakand”. De említi Nostradamus is a Rejtélyek és talányokban: „A Végső Rombolás eljövetele előtt kettős hold kúszik a keleti égre”. A NASA kutatója szerint, akitől a bizalmas infót kaptam, semmi ilyesmitől nem kell tartani, de a különlegesen látványos jelenségre minden számítás szerint sor kerül. A lényeg a következő: »tovább

Rapai Ágnes tegnap Bodor Bélára gondolt. Alakja előttem is felidéződött: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban: »tovább

Addig győzködtem a kedves tanárnőt, amíg beleegyezett, hogy leközöljem blogomban magánlevelét. Érdekes volt első reagálása: azért nem megy bele a közlésbe, mert nem akar nyilvánosan megalázni. Rákérdeztem: vagy inkább ő nem akarja nyilvánosan vállalni a vádakat. Talált más érveket: ódzkodik a közszerepléstől, és pártatlan pedagógusként talán nem is illő ilyen élesen állást foglalnia politikai ügyekben. Ha nem illő, mért teszi, kérdeztem. Épp ezért írt magánemberként, barátilag olyan valakinek, akivel hajdanán ugyanannak az egyetemnek a padjait koptatta. De hát ha ez a véleménye – válaszoltam -, ráadásul nem csupán neki, hanem sokaknak, mint erre utal is (és ebben, félő, igaza lehet…), akkor miért ne ismerhessék meg ezt a véleményt ugyanazok, mint akik kifogásolt írásaimat olvassák? Jó, akkor név nélkül, de ígérjem meg, olyan megjegyzést sem teszek, hogy rá lehessen ismerni. Rendben. Se életkor, se tanintézmény,  se szaktárgy, se helységnév. Még limerikben se. »tovább

Minapi levelében azt kérdezte Csordás László (kisebb-nagyobb rendszerességgel ímélezgetünk egy ideje),  miért hagytam ott annak idején a magyar szakot. Nem is tudom, megfogalmaztam-e valaha ezt magamnak pontosan, tételesen. Akkor aktuálisan bizonyosan, most, húsz egynéhány év távlatából, inkább csak a lényeget igyekeztem érzékeltetni.  Nagyjából ilyesmiket írtam válaszomban: »tovább

Levelet kaptam, ilyesmi szerepel benne:

2011. február 14-én lesz a Magyar Királyi Csendőrség megalakulásának 130-ik jubileuma.  Ennek tisztelete alkalmából szeretnék, Esztergomban egy csendőr relikviákból álló csendőrszobát kialakítani

Azzal a kéréssel fordulok hozzátok drága magyar testvéreim, határon innen és túl, hogy aki e kezdeményezésemet jóindulatú megtisztelő pártfogására méltónak tartja és tud, küldjön nekem a régi Magyar Királyi Kakastollas Csendőrséggel kapcsolatos tárgyakat, fotókat.

Aztán még elpufogtat néhány szépséges frázist: »tovább