A magaslati haza elvesztése

levél

Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz,  nehéz röviden pontos választ adnom.  Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak. a cikk folytatódik >>

Nekünk is ciki

levél

Kedves Károly, hidd el, ez már nekünk is ciki. A kollégákkal házon belül hosszan beszéltünk az esetről és a hozzá köthető más eseményekről, amelyek a szakmánkban így-úgy lecsapódtak, és van, ami nekünk is sok. Vidnyánszky kinevezésébe vagy az idei József Attila-díjasokba például szerintünk csak rosszindulattal lehet belekötni, de, szó se róla, Fekete György egyes megszólalásai a mi szemünket is csípik, Nyírő és Wass tantervbe emelése sem szerencsés, bár szerintünk azért jól indokolható; ezzel szemben  – igazad van – nem menthető a Táncsics-díj idei odaítélése Szaniszlónak, az ezt magyarázgató miniszteri kommunikáció pedig elég kínos (számunkra is), főleg ennek fényében.  De! a cikk folytatódik >>

Szomjas ajka megtorpan

Levelet kapni mindig öröm. Még ha olvastán a „kárpátoki kis hazában” az embernek meg is torpan a szavakra szomjas ajka…

Tisztelt Balla Úr!

Nem vagyok irodalom szakértő és a versekhez sem értek jobban, mint egy művelt kulturális embernek illik. Sok könyvet olvasok, járok színházba, szeretem a magyar nyelvet. Éppen ezért háborodtam fel az Ön egyik versén, amelyik kerékbe töri szép anya nyelvünket. Épp kivettem a könyvtárunkból az új verskötetét, és pont ott nyílt ki, ahol valami égi fapinát említett az utolsó sorba. Csupa nyakatekert, érhetetlen, befejezetlen mondat – nagy sületlenség az egész. Vissza adtam a könyvet. Igazán tanulhatna nagy költőinktől, de nem is kell messzire menni, mert Kárpátalján is vannak akik jobban ismerik nyelvünket és szebben verselnek. Az én kedvencem például az a vers, amit már megzenésítve is hallottam, kifejezi a mi életünket, a Beregszászi utcákról szól  és így kezdődik:

Ember jár a kocsmákban
Ukrán színű kucsmában,
Magyar szíve megdobban,
Szomjas ajka megtorpan.

Írjon Ön is ilyent, ha azt akarja, hogy legyen vers olvasó Kárpátalján.

Tisztelettel

egy olvasó a Bereg vidékről, ahol még tudnak magyarul.


Némi magyarázat a fentiekhez:  itt olvasható az emlegetett >> fapinás vers  // – és itt található >> az ajakmegtorpanós vers  // De ez még semmi!  A Google segítségével – Ó JAJ! – megtaláltam a megzenésített változatot is a „kárpátoki kis hazáról”. Maradandó élmény: >> hallgassátok

Erkölcsi dilemmák

(Egy ma írt levelemből:) Vannak egyfelől az erkölcsi ideálok és vannak másfelől azok a biológiai, társadalmi, anyagi, érzelmi stb. kényszerek, amelyek az élethelyzetek sokaságában az ideálok ellenében önfeladásunkat követelik. Az ember akkor tarthatja meg az önbecsülését, ha eszményei sértetlenségére teljes tudásával törekszik, a kényszereknek pedig minden erejével ellenáll. Előbbieket maradéktalanul beteljesíteni és utóbbiakat teljességgel kivédeni természetesen lehetetlen, az ember tehát igyekszik kialakítani a maga számára olyan sávot, amelyen haladva a kényszerek miatt az erkölcsi tartását még nem kell feladnia. Ha azonban a kényszerek erősebbek, mint az ideálok, az ember letér arról a sávról, amelyen még önbecsülését megtarthatta volna, feladja ideáljait, mert azt gondolja, hogy enni, lakni, szeretni mégis fontosabb, mint magasztos elvekhez ragaszkodni. És ki merné ezt az igazát elvitatni? Mégis azt hiszem, hogy még a legszorongatottabb helyzetekben és a legerősebb kényszerek közepette is létezik választási lehetőség és létezik döntési pozíció. Bizonyos, hogy ezeket felismerni és ezekkel élni külön erőfeszítésbe kerül, értelmet, leleményességet, tudást, ügyességet igényel. Van, akinek sikerül, s van, akinek nem. Van, aki a nehezebb körülmények ellenére sem kényszerül önfeladásra, és van, aki a kisebb kényszerek alatt is megroppan. Van, aki morális magaslatokba emelkedik, és van, aki belemerül a sárba. És persze vannak – talán ők a legtöbben –, akik a legkisebb ellenállás irányában haladva nem sokat tépelődnek ilyesmin. Mindig azt teszik, amit „az élet diktál”, és nincsenek különösebb erkölcsi dilemmáik.

Orbán Viktor borítékja

Súlyos bűnöm: közreműködtem abban, hogy Orbán Viktor hosszú éveken át folyamatosan megtévessze a magyar levélírókat. Ezrekkel hitette el, hogy a feladó nevét nagyobb betűvel kell írni, mint a címzettét.

Ha már régóta csak emaileket írsz és nem tudod egészen pontosan, hogyan is kell egy hagyományos postai borítékot megcímezni, akkor beütöd a Google keresőbe, hogy boríték címzése vagy levél címzése. Az első találati oldalon felbukkanó kis képtalálatok között a legelső egy hosszúkás boríték, nemzeti színű sávozással a sarkában. Magyar lelked felujjong: hát hiszen nem is gondoltad, hogy borítékot címezni nemes hazafias cselekedet. Ha pedig a feladó nevét is meglátod, egekig csap nemzeti büszkeséged. a cikk folytatódik >>

Альберт Йолка

Költőtársam alighanem megorrolt rám, amiért versbe foglaltam a nevét… Történt, hogy a lív származású finn költő, Alberd Yollaka, miután fordításomban a legnagyobb finnugor nép irodalombarátai is olvashatták verseit, intenzív érdeklődést kezdett mutatni a számára korábban kevéssé ismert magyar kultúra iránt. Érdekes módon előbb a magyar zenéhez közelített. Ekkor állapította meg szellemesen, hogy ha egy muzsikáról első hallásra nem tudja eldönteni, hogy vajon Brams Magyar táncai vagy Liszt Magyar rapszódiái szólnak-e, akkor az a zeneszám nagy valószínűséggel Monti Csárdása. a cikk folytatódik >>

1 deci anyaföld

Tisztelt Uram !
Ezennel szeretném felkérni, Ung vármegye földjéből 1 deciliter mennyiséget postai vagy egyéb úton címemre megküldeni szíveskedjék!
A postai díjat a föld adományozója fizeti, mert etikailag és morálisan nem egyeztethető, hogy fizessek a MAGYAR FÖLDÉRT , mely érzelmi indíttatásból kell érkezzen, hiszen NEM ELADÓ!!!
A csatolt űrlapot a hitelesítés okán kérem szépen kitölteni és elküldeni számomra, valamint a fényképet a föld vételezésének azonosítható helyszínéről.
Bízom benne átlátja e cselekedet –  bízom benne –  nemes voltát és saját vármegyéjének képviselőjeként hozzájárul a terv sikerességéhez!

A fenti sorok küldője a magyar királyi kardforgatók rendkapitányaként mutatkozott be és az 1 deci földre azért lenne égető szüksége, hogy abból – terve szerint – városában országalmát formázzon a haza nagyobb dicsőségére. Mint írja, Ha megérkezik a 64-ik vármegye földje is és a minták elfoglalják helyüket az Országalmában egyházi áldásban szeretném részesíttetni az ekkor már „ NEMZETI EREKLYÉT „.

A hibátlan helyesírással nem vádolható rendkapitány legszebb húzása az, hogy az adományozókkal finanszíroztatja a postaköltségeket, ő nem hajlandó fizetni a magyar földért, mert az az övé, én viszont fizessek, mert eszerint nem az enyém. Szép nemzetegyesítő gondolat.

Mivel külön kérte, hogy kérését bizalmasan kezeljem, így a nagy ötlet kitervelőjének a nevét elhallgatom, ám szervezetük nagyszerű honlapját és az azon látható fergeteges videó eltitkolását etikailag és morálisan nem tartom egyeztethetőnek… Íme:  http://www.kardforgatok-szfvar.hu/  Kattintás csak saját felelősségre!

Az időutazó levele

Kedves Károly! Hosszas elméleti kutatás után sikerült a gyakorlatban is megvalósítanom azt, ami eddig képtelenségnek látszott. Magam vagyok az élő bizonyíték arra, hogy az időutazás lehetséges. Ha hiszed, ha nem, tegnap a múltban voltam, ma a jelenben vagyok, holnap pedig átlépek a jövőbe. És ehhez semmi mást nem kell tennem, mint teljes odaadással hagynom, hogy az idő magával vigyen erre a kalandos útra. Ha gondolod, tarts velem, van még egy hely számodra időgép-pamlagomon, amelyen most is látszólag semmit sem téve fekszem – miközben utazok. Tarts velem!

Kállay Labord
a madagaszkári kaméleonok gyámja

Két hold az égen!

Kedves Károly!

Azért küldöm neked ezt a levelet, mert olvastam, hogy valaha csillagásznak készültél, és most egy olyan kozmikus eseményről értesültem, amelyről feltétlenül tudnod kell. Máshonnan nemigen hallhatsz erről, a tudósok titokban tartják, valószínűleg azért, mert világméretű pánik kitörésétől tartanak, hiszen a Jelenések könyve jóslatai között ez szerepel: „Midőn az égen két hold feltündököl, menny a földre leszakand”. De említi Nostradamus is a Rejtélyek és talányokban: „A Végső Rombolás eljövetele előtt kettős hold kúszik a keleti égre”. A NASA kutatója szerint, akitől a bizalmas infót kaptam, semmi ilyesmitől nem kell tartani, de a különlegesen látványos jelenségre minden számítás szerint sor kerül. A lényeg a következő: a cikk folytatódik >>

Agnosztosz theosz

Bodor Béla emlékezete - BDK: Agnosztosz theoszRapai Ágnes tegnap Bodor Bélára emlékezett Facebook-oldalán. Alakja előttem is felidéződött: kevés számú személyes beszélgetésünk, levélváltásaink különböző irodalmi ügyekben, a vele készített interjúm, könyvei, a munkáinkról írt kritikái… No és persze a halálakor átérzett hiány. Akkor ezt írtam blogomban:

„Abban a megtiszteltetésben lehetett részünk, hogy figyelte a munkánkat, írt a könyveinkről. (A Szembesülésről az ő tollából született az egyik legalaposabb kritika: Gravitációs csapda. Éva regényét is értően elemezte: Füzetlapok regénye.) Kivételesen kedves ember volt (ez nem zárta ki kérlelhetetlen kritikusi magatartását), emellett igazi művész, igazi szenvedélyes irodalmár, egyike a szakma szent megszállottjainak. Mindent olvasott, mindenről tudott, még a kis kárpátaljai irodalom marginális kérdéseire is maradt ideje, ereje.

Fájó hiányt hagy maga után – jó volt eddig abban a tudatban írni, hogy ami megjelenik tőlünk, előbb-utóbb az ő szigorú mércéje szerint is megmérettetik.”

Bodor Bélával a KönyvfesztiválonHa Bélára gondolok, mindig eszembe jut egy 2006-os, jellemzőnek mondható, amolyan filoszokhoz illő levélváltásunk is.

Béla rákérdezett, milyen forrásokra támaszkodva hivatkozom regényemben Agnosztosz theoszra, a görögök ismeretlen istenére. Megírtam, hogy én Szenthkuthynál (a Praeben) találkoztam először a névvel és az állítással, miszerint a görögök a Pantheonban néven nevezett isteneik mellett állítottak egy üres talapzatot az ismeretlen istennek is. Aztán találtam más említéseket, Görgey Gábornak is van egy szép írása erről (- az eredeti közlés helyén már nem érhető el, betettem ide alulra: Agnosztosz theosz). Az elsődleges forrásoknak  persze nem mentem utána, de most visszagondolva – írtam Bélának – annyi bizonyos, hogy a görög mitológiát feldolgozó könyvekben  erről nem volt semmilyen említés.

Béla erre a következőket írta:

Kedves  Károly,
amennyire utána tudtam nézni, minden utalás ugyanarra  a helyre megy vissza. A klasszikus ókori szövegforrások  és az azokból készült kézikönyvek, mint az ókori lexikon,  nem tudnak ilyesmiről. A forrás az Újszövetség, ApCsel 17.23. Mellékelem a szöveghelyet görögül és magyarul.  (…) A félreértést az okozza, hogy a szöveg nem az áldozati  oltár (thüsziasztérion) szót és nem is a talapzatot jelentő  valamelyik kifejezést választja (ezek ugyanis a köznyelvi görögben állati lábat vagy sámlit is jelentenek, és ez  az adott kontextusban félreérthető lenne), hanem a „bomon”  (bomosz) szót használja, ami egyszerre jelent talapzatot  és oltárt. (Meg minden mást, kocsiállványt, kifejezésekben  átvitt értelemben oltalmat, stb.) Így egyes bibliafordítások  oltárt, mások talapzatot fordítanak. A görög szövegben  nincs kimondva, hogy ez a valami üres, erre csak abból  lehet következtetni, hogy nem nevez meg semmit, ami ezen az oltáron vagy talapzaton áll. Az efféle bizonytalanságokat pedig a bibliafordítók nem szeretik, tehát vagy kimondják, hogy üres a talapzat, vagy az oltár szót használják, némiképp félreérthetően. Az viszont biztos, hogy az „agnoszto  theo” kifejezés írva áll ezen a valamin.

Baráti üdvözlettel
Bodor Béla

διερχόμενος γὰρ καὶ ἀναθεωρῶν τὰ σεβάσματα ὑμῶν εὗρον καὶ βωμὸν ἐν ᾧἐπεγέγραπτο,  Ἀγνώστῳ  θεῷ. ὃ οὖν ἀγνοοῦντες  εὐσεβεῖτε,  τοῦτο  ἐγὼ καταγγέλλω ὑμῖν.  ὁ θεὸς  ὁ ποιήσας  τὸν κόσμον καὶ πάντα τὰ ἐν αὐτῷ,  οὗτος  οὐρανοῦ καὶ γῆς ὑπάρχων  κύριος  οὐκ ἐν χειροποιήτοις  ναοῖς  κατοικεῖ

ApCsel  17.23
Amint  szétnéztem és megtekintettem szentélyeiteket, ráakadtam egy oltárra, amelyen az a felírás állt: Az ismeretlen istennek. Nos, én azt hirdetem nektek, akit ti ismeretlenül  tiszteltek.
ApCsel  17.24
A világot s a benne találhatókat teremtő Isten nem lakik emberi kéz emelte templomokban, hiszen ő az ég és föld  Ura.

Béla eredménye azért látszott több mint érdekesnek, mert mindez egyfelől azt jelentette, hogy fordítási hiba áldozatai vagyunk, másfelől azt, hogy ez az egész alighanem keresztény kreáció. Mindez azonban nem változtatott a szép szimbólumon: az ismeretlen isten számomra továbbra sem vált akképpen értelmezendővé, mint az egyisten ismeretlensége, megfejthetetlensége, hanem mint az ’ismert’ istenek – jól szerkesztett fikciók – között egy többszörös absztrahálás révén létrehozott fogalom. Az ógörög szellemesség és nem a keresztény misztikum kifejezője, a svédcsavaros semmi, a hatványozott hiány. Mint ahogy regényemben is írom:

A … Szentkuthy-idézetben is szerepelt az ismeretlen isten, akinek a Panteonban üres talapzatot állítottak. Lehet-e  ennél szebben, pontosabban és áttételesebben jellemezni a Semmit? A bölcsen ravasz görögök ugyanis nemcsak a valóságban  nem létező, elsődleges hiányú világot szerkesztették meg mitológiájukkal, amelynek megalkotottsága révén izzó intenzitást adtak, hanem ezen belül és ezen felül még csavartak kettőt a fikción: a képzetes létező részeként létrehozták a képzetes hiányzót, Agnosztosz theoszt, az ismeretlen istent, és hogy még hatványozottabb legyen a hiány jelenvalósága,  üres (!) talapzatot állítottak neki. Az az üresen hagyott  hely a talapzaton, az számomra az abszolút hiány, a Semmi  apoteózisa.

Levélváltásunk, és különösen Béla halála óta én nemigen tudom a Semmit, a Hiányt vagy Agnosztosz theoszt úgy felidézni, hogy az ő jellegzetes alakja meg ne képződnék előttem. Mint ahogy fordítva is igaz: ha Bodor Bélára gondolok, mindig érzem az égető hiányt.


Olvasd el ezt is: Bodor Béla bölcs összefoglalóban vonta le internetes konferenciánk tanulságait: Miről beszél(t)ünk?


Görgey Gábor

Agnosztosz theosz

Az ókori athéniak a testet öltött – vagyis általuk testformába képzelt – istenek szobrai között emeltek egy külön szobortalapzatot, és ezt üresen hagyták. Nem állítottak rá semmiféle istent. Azt mondták, ez az „ismeretlen isten” helye. Agnosztosz theosz.

Milyen hatalmas bölcsesség rejlik emögött! Mekkora tapasztalat. Mennyi fölfejthető rétege van ennek a gesztusnak. Mekkora önismeretről – és istenismeretről! – árulkodik ez az óvatosan üresen hagyott szobortalapzat.

Először is ama belátásról, hogy mindent tudni és mindent megismerni lehetetlen. De azért megostromlandó! Még ha lehetetlen is. Tulajdonképpen ez a folyamatos ostrom – a gondolkodás története. A lehetetlenből elhódítani valamit. Legalább egy darabkát. Ezekből a darabkákból roppant piramis épül az évezredekben, de egyetlen kor sem állíthatja: én építettem a legtöbbet, legjobbat, legtökéletesebbet. A tudásdarabkák ugyanis – a lehetetlenből elhódítva és kihasítva – egyenértékűek. Már csak ezért sem mondható, hogy Heisenberg fejlettebb és okosabb volt Arkhimédesznél.

Tehát az újra meg újra földerített lehetetlen számára állt üresen az a szobortalapzat.

Azután ott rejlik ebben az antik nyitottságban egy megfontolt filozófiai óvatosság. Azt mondja: rendben van, szép sorjában kiosztottuk a világot, mindenkinek a magáét, a különböző isteneknek, de ki tudja, hátha kihagytunk valamit? Hátha maradt egy reszort az átmitologizált égi és földi valóságból, tehát sosem árt, ha van tartalékban egy üres, betöltetlen hely egy esetleg elfelejtett vagy netán újabb istennek. Ezt a helyet persze betölteni nem ajánlatos soha, mert akkor vége a nyitottságnak a mindenkori új előtt. Lezárul, holott legfőbb lényege a lezáratlanság. Mindig kell egy üres szobortalapzat, hogy bárki odaképzelhessen bármit. Tulajdonképpen az álmok meg nem nevezett istenének helye ez, mindenki megtalálhatja ott a maga saját istenét, mindig éppen azt, amelyik hiányzik neki. Úgy is lehetne mondani, hogy ez az üres szobortalapzat az istenekkel és félistenekkel gondosan benépesített görög mitológia tökélyének a záloga, éppen azért, mert bevallja tökéletlenségének lehetőségét: hátha akad egy fölfedezetlen isten még, aki helyét követeli? A világ magyarázatára teremtett mitológia ezzel a gesztussal megengedi a föltételezést, hogy az általa kinyilvánított világegészen esetleg megbújik valahol egy rés, egy repedés.

Tehát az eszme nagyvonalú toleranciáját hirdeti az üresen hagyott szobortalapzat.

Azután a polgár szabadsága is ez az Agnosztosz theosz. A polgáré, aki netán nincs teljesen megelégedve azzal a világrenddel, amit az istenek galériája kínál neki. Hiányérzete van. És akkor megteremtheti a maga istenét, ott és oda, ahol és ahonnét neki hiányzik. A hiányba a hiányt. Ennél lebegőbb és levegősebb szabadság nem létezik, mint ez a légből formált szobor. Mely nem egyéb, mint a mindig újabb választás üresen hagyott helye. Hiszen a polgár szabadságához és főként szabadságérzetéhez hozzátartozik, hogy a létező világhierarchiában mindig maradjon esély a saját, külön bejáratú ideái számára. Nem érzi szabadságnak azt, ahol minden talpalatnyi hely be van töltve.

Tehát ezt is hirdeti az ismeretlen isten szobortalapzata. Ámde lejjebb szállva e fennkölt magaslatokról, mást is hirdet: hétköznapi pragmatizmust. Az agora polgárának érzékét a praktikum iránt. Ma úgy is mondhatnók: a kávéházi polgárét, ha MÉG volnának igazi kávéházak és MÁR volnának igazi polgárok. A polgár egyik aduja ez a szabad hely, és ezt ő pontosan tudja. Ettől ő egy kicsit nyeregben érzi magát. Nem lehet vele akármit csinálni, nem lehet őt bármire felhasználni. Mert ott van ez az aduja a talonban. Bármikor kijátszhatja. És ezzel idegesíti – nem nagyon, csak amennyire éppen szükséges – a többi istent, akik elfoglalták helyüket a talapzatokon. Akiket enyhén nyugtalanít a tátongó üres hely. Hogy mikor álmodik oda valakit a polgár? Kiféle-miféle isten lesz az? Beilleszkedik majd a galériájukba? Hozzájuk való egyáltalán? Homogén isten? Ettől a nyugtalanító ürességtől kicsit lejjebb szállnak a piedesztálon. A helyzet fokozottabb józanságra inti őket. És azon igyekeznek, hogy a polgár annyira meg legyen velük elégedve, hogy ne is áhítson és ne is álmodjon oda senkit az üres talapzatra. Majd ők megadják neki, ami hiányzik.

A pragmatikus polgár pedig hagyja magát körüludvarolni. Nem korrumpálni, nem megvásárolni, csak éppen kicsit körülgazsulálni, hogy érezze a maga fontosságát, érzékelje polgár mivoltát. És így szépen elvannak. Ő, meg a talapzatos istenek, meg az ismeretlen isten mindig üres talapzata. Ez így együtt: maga a polgári biztonság.

Nagy baj a mi újkori honunkban, hogy mindig minden szobortalapzat tele van. Több mint tele: zsúfolt. Agyonzsúfolt. Nálunk fordítva van, mint az antik görögöknél: néha nincs is talapzat, csak szobor van. Amikor már minden talapzat foglalt, akkor egy-egy lemaradt szobor csak azért is odaáll, úgy, ahogy van, minden alépítmény nélkül. Pedig az volna jó: az Agnosztosz theosz ürességének a varázsa. A betöltetlenség költészete. A szárnyaló képzelet szabadsága.

De nálunk mindig minden, néha még duplán is, tele van. Még a gyakori szoborcserék között sincs lélegzetvételnyi idő, éppen csak kezdesz felsóhajtani. „Nahát, szóval akkor én ezentúl úgy képzelném, hogy ide leginkább…” És már el is akad elfáradt polgári sóhajod, mert mire végiggondolhattad volna, már ott feszít az összes új szobor. Már nem is képzelsz semmit. Mert megint hiányzik a hiányzó isten örök üres helye. Ahová a polgár a vágyait és elképzeléseit elhelyezheti.

Néha egy emlékmű emléke is lehet tökéletes emlékmű. Egy Sztálin- és Lenin-szobor emléke például. Vagy a gellérthegyi Szabadság-szobor két oldaláról leemelt szovjet katonafigurák. Most már üres a talapzatuk, és remélem, üres is marad. Hűlt helyüknél szebb és monumentálisabb emlékművet nem is tudok elképzelni.

De ez még mindig nem a magyar agnosztosz theosz helye!


Agnosztosz theosz, az ismeretlen isten. Bodor Béla emlékezete. Levélváltás a görög mitológia térgyában: volt-e szobra a Panteonban az ismeretlen istennek, aki szentkuthy Prae-jében is szerepel és Görgey Gábor is címbe emelte egy kisesszéjében. Irodalom, regény, íróság, mitológia, levél, görögök, személyes napló