Le vagyok írva

Addig győzködtem a kedves tanárnőt, amíg beleegyezett, hogy leközöljem blogomban magánlevelét. Érdekes volt első reagálása: azért nem megy bele a közlésbe, mert nem akar nyilvánosan megalázni. Rákérdeztem: vagy inkább ő nem akarja nyilvánosan vállalni a vádakat. Talált más érveket: ódzkodik a közszerepléstől, és pártatlan pedagógusként talán nem is illő ilyen élesen állást foglalnia politikai ügyekben. Ha nem illő, mért teszi, kérdeztem. Épp ezért írt magánemberként, barátilag olyan valakinek, akivel hajdanán ugyanannak az egyetemnek a padjait koptatta. De hát ha ez a véleménye – válaszoltam -, ráadásul nem csupán neki, hanem sokaknak, mint erre utal is (és ebben, félő, igaza lehet…), akkor miért ne ismerhessék meg ezt a véleményt ugyanazok, mint akik kifogásolt írásaimat olvassák? Jó, akkor név nélkül, de ígérjem meg, olyan megjegyzést sem teszek, hogy rá lehessen ismerni. Rendben. Se életkor, se tanintézmény,  se szaktárgy, se helységnév. Még limerikben se. a cikk folytatódik >>

Egyetemi levitézlésem

Minapi levelében azt kérdezte Csordás László (kisebb-nagyobb rendszerességgel ímélezgetünk egy ideje),  miért hagytam ott annak idején a magyar szakot. Nem is tudom, megfogalmaztam-e valaha ezt magamnak pontosan, tételesen. Akkor aktuálisan bizonyosan, most, húsz egynéhány év távlatából, inkább csak a lényeget igyekeztem érzékeltetni.  Nagyjából ilyesmiket írtam válaszomban:

Amikor a magyar szakot otthagytam, akkor már rutinos otthagyó voltam, mert majdnem pontosan ugyanezt fizikuskén is megtettem, különbség, hogy ott kevesebb lezárt szemeszter volt mögöttem. A magyar szakon, úgy emlékszem, négy és fél évet, 9 szemesztert lezártam (bár lehet, hogy valami még volt függőben), de az bizonyos, hogy az első dolog, amit nem teljesítettem, az az ötödik évfolyam tudományos kommunizmus vizsgája volt. (Levelező tagozatra jártam, ezután tehát még jött volna a 6. év). Ha lenne ambícióm bizonyos hősi pózt ölteni, ebből akár legendát is gyárthattam volna, kijelentve, azért hagytam ott az egyetemet, mert kommunizmusból nem voltam hajlandó vizsgázni. Ez voltaképp igaz, csak az nem, hogy ezt világnézeti meggyőződésből tettem volna. Emlékszem, Éva még az összes „konszpektet” is elkészítette helyettem: vizsgán be kellett mutatni a több tucatnyi forrásműből készített összefoglaló jegyzetünket. A tárgyhoz is konyítottam valamicskét, egy hármassal biztosan átcsúsztam volna akár külön készülés nélkül, pláne, hogy a tanár apám jó barátja volt,  Szikszai Aladár (Fodó Sándor apósa), régi kommunista, a bigottabb fajtából. De megmakacsoltam magam ugyanúgy, mint évekkel korábban fizikusként. Igazság szerint akkor már rettenetesen nyűgösnek találtam a különböző tananyagokkal való foglalatoskodást, féltékeny lettem az időmre, egészen más ambícióim voltak. Bár az irodalmat és különösen a nyelvet szerettem, és kicsit dühös voltam amiatt, hogy nem választhattam a kettő között szabadon szak- és leendő diplomadolgozatom témáját illetően, de ezt végül is áthidaltam azzal, hogy stilisztikából írtam,  ami ide is, oda is sorolható, negyedikben nem is volt baj Horváth Katinál, de lett ötödikben Vaszócsik Veránál. 220 oldalas szakdolgozatot írtam József Attila stílusából, ebben például bevezettem a metaforák osztályozásának egy univerzális, egyedi módját, új fogalmakat alkottam (síkváltó és síkban maradó metafora, progresszív és regresszív metafora, hasonlatháromszög), rendszereztem a hasonlatháromszögre alapozódó metaforák típusait stb., stb. Vera rosszallva kifejtette, hogy a szakdolgozat nem önálló elméletek kifejtésére való, hanem kizárólag arra, hogy a szakanyag alapos ismeretéről számot adjak benne. A „metodológiai szakirodalom” feldolgozását is hiányosnak találta (ez utóbbiban a marxizmus-leninizmus klasszikusainak a témát érintő – ?? – műveire  volt kötelező hivatkozni). Dorgálása után megenyhülve aztán azt is hozzátette, mit akarok a következő évben csinálni, ha már ötödikben megírtam a diplomamunkámat…? Arra már nem emlékszem, hogy kifogásai ellenére ezt a dolgozatot még beszámította vagy nem, de akkorra már nem is érdekelt. Persze a környezetemmel újra meg kellett küzdenem, Fodó egyszer kis híján felpofozott, miután elutasítottam, hogy ő intézze el nekem az ateizmus-vizsgát, oda sem kell mennem, ő beíratja nekem az apósával, ígérte. Nem akartam. Elegem volt az egészből. Írni akartam, publikálni akartam, lapot akartam alapítani. A rendszer éppen összehullóban volt a fejünk felett, kitörőben volt a szabadság – és én nem tudtam és nem akartam tovább egy vaskalapos, merev, ostoba módszerek és rendszerek alapján működő tanintézet elvárásainak eleget tenni. Hogy emiatt (újra) elesek a diplomától, az nem igazán zavart. A következő évben a munkahelyemet, a tankönyvkiadót is otthagytam, ahol pedig már 4 éve szerkesztő voltam. És 89 őszére, cirka egy év előkészület és tucatnyi tévút és sikertelen próbálkozás után megjelent a Hatodik Síp. Hogy az akkor mit jelentett, azt ma már nehéz belátni, szinte már magam sem hiszem, hogy olyan nagy dolog volt, de akkor mindenki hanyatt esett tőle. Nekem akkor többet jelentett három egyetemi diplománál.

Hát valahogy így történt.

Lovag vitéz Dr. Ifj. Csendőr

Levelet kaptam, ilyesmi szerepel benne:

2011. február 14-én lesz a Magyar Királyi Csendőrség megalakulásának 130-ik jubileuma.  Ennek tisztelete alkalmából szeretnék, Esztergomban egy csendőr relikviákból álló csendőrszobát kialakítani

Azzal a kéréssel fordulok hozzátok drága magyar testvéreim, határon innen és túl, hogy aki e kezdeményezésemet jóindulatú megtisztelő pártfogására méltónak tartja és tud, küldjön nekem a régi Magyar Királyi Kakastollas Csendőrséggel kapcsolatos tárgyakat, fotókat.

Aztán még elpufogtat néhány szépséges frázist: a cikk folytatódik >>

Utolsó levelek Nagy Zoltán Mihálynak

Balla D. Károly levele NZM-nek, 2001. január 9.

ami kívülről jön, azt megítélni nincs jobb mérce, mint a magam ízlése

novelláddal nem az a bajom, hogy népi-nemzeti küldetéstudat áll mögötte, s hogy a realizmus (?) jegyében született – hanem az, hogy nincsen jól megírva, hogy rosszak a mondatai, hogy elriaszt átlátszóan didaktikus jellegük, hogy szerintem éppen hogy nem a realizmus, hanem egyre inkább a naiv romanticizmus jegyében születtek.

Zolikám,

egyre inkább elbeszélünk egymás feje fölött, nem tudom, van-e értelme vitánknak. Te lecövekeltél olyan elvek melyek, amelyek nagy részét én téveszmének gondolom, meggyőződéses alapon közelítesz mindenhez, úgy teszel, mint aki kifogta a zavaros tóból az igazságot, és már nincsenek kételyei. Csak bámulom, milyen biztonsággal jelented ki, hogy amit csinálsz, az jó, sőt, csak ez a jó.

Én sokkal több tépelődéssel, bizonytalansággal, kétellyel nézem a világot és pláne magamat benne. Tudom, hogy ami kívülről jön, azt megítélni nincs jobb mérce, mint a magam ízlése: ha más szempontokat érvényesítek, az már nem az én véleményem lesz. Ezzel így el is vagyok mostanában. Nagyobb bajom, hogy ami a magam munkája, azt saját ízlésemmel képtelen vagyok megbecsülni, mert befelé fordítva ez a műszer nem működik megbízhatóan.

Te viszont, úgy látom, magad el tudod dönteni, hogy egy novellád jó, és ebben egyáltalán nem ingat meg a véleményem, hogy szerintem meg nem az. Ami még önmagában egészséges dolog lenne, ha te e mögé nem képzelnél (most újra!) valami összeesküvést, a gonosz modernek mesterkedését. Egyszer már beleestél ebbe a kelepcébe, amikor az én Fiúk-iránti megbecsülésemet, általam történt „futtatásukat” nem tudtad magadnak megmagyarázni, hát összefantáziáltál valami érdekszövetséget, hogy nekem valami gyanús érdekemben áll Csékát favorizálni, stb. Akkor sem akartad elhinni, hogy amit a Fiúk csinálnak, az nekem egyszerűen tetszik, ezt értékesnek és követendőnek gondolom, és roppant módon hasznosnak találom, hogy szellemi életünk állóvízét kicsit felkorbácsolták. Te akkor megbocsáthatatlan bűnnek vélted az ő tevékenységüket, amelyet be kellene tiltani. Aztán látványosan felülbíráltad ezt, amikor folyóiratukról mondva véleményt elismerőleg szóltál munkáikról.

Most újra valami mérhetetlen görcsben vagy, már-már üldözési mániád kezd kialakulni, rólam azt hiszed, hogy az elvetemült modernek uszályába kerültem, mi több, eksztatikus állapotomban tagadom a hagyományos értékrendet.

Én meg már unom neked újra s újra leírni, hogy egy-egy novelláddal nem az a bajom, hogy népi-nemzeti küldetéstudat áll mögötte, s hogy a realizmus (?) jegyében született – hanem az, hogy nincsen jól megírva, hogy rosszak a mondatai, hogy elriaszt átlátszóan didaktikus jellegük, hogy szerintem éppen hogy nem a realizmus, hanem egyre inkább a naiv romanticizmus jegyében születtek.

Most meg mintha kifejezetten cukkolni akarnál: ráírod a kéziratra, hogy a novelláid legjava közt tartod számon – s teszed azt azzal az írással, amelyet a sok szóvirág okán először paródiának gondoltam (bízisten nem akarlak sértegetni, de ez az igazság), s csak a második lapon értettem meg, hogy te „Az ezüstfényben megtestesült csoda lassan, méltóságteljesen úszik a zötykölőssé vetemedett makadám fölött” mondatot, meg „a helybeli anyaszentegyház erős bikanyakon trónoló feje” meg „a fogsorát fényességes mosollyal villantó férfiú” kifejezést alighanem komolyan gondoltad. Pedig már majdnem azt hittem, megjött a kedved az iróniához, s azonnal eszembe jutott Petőfinek A helység kalapácsa, abból a helybéli lágyszívű kántor, meg a kegyelmes úr két pej csikajának jókedvű abrakolója, meg a többi. De úgy látom, amit Sándorunk haj de régen kifigurázott és köznevetség tárgyává tett, azt te képes vagy komolyan véve 2001-ben leírni.

Hát a te dolgod, cimbora! Én elmondtam, amit gondolok, többet nem tehetek, és többet ismételgetni sem szeretném: úgy érzem, nincs értelme.

Ugyanez vonatkozik az irodalomról vallott nézeteink különbségére is: miért írjam le újra, hogy szerintem kapitális félreértés áldozata vagy, s ahogy Csurka zsidó-bolsevista összeesküvést sejt a magyarok minden baja mögött, te úgy „kozmopolita uraimék” fondorkodását sejted a mögött, ami pedig természetes folyamat: változik a világ, változik az irodalom, ami ma modern, az holnap hagyomány, ami ma polgárt pukkaszt, holnap az a természetes, holnapután pedig már túl is haladják, amit pedig csak a divathullám tartott magasban, egészségesen elfelejtődik. De miért hivatkozzam én Adyra az irodalomban, az impresszionistákra a festészetben, Wagnerre a zenében (maguk korában botrányt keltett művészetük, aztán elfogadták, ma meg lassan már porosodó klasszikusok), ha te lecövekeltél valami öröknek gondolt értékrendszernél, aminek a létjogosultságát én soha meg nem kérdőjeleztem, csupán azt a nézetemet fejtettem ki, hogy nekem jobban tetszik a másmilyen, az előre mutató és nem hátra lépegető művészet, és azt gondolom, hogy a mai felgyorsult, zaklatott, értékváltó korszellemet jobban, hitelesebben fejezi ki.

De miért mondjam ezt el újra? Vagy azzal miért érveljek, hogy alapjában én magam is hagyományos alapokon nyugvó irodalmat művelek, novelláim pedig nyugodt szívvel nevezhetők realistáknak, és inkább csak kifejezőeszközeimben (főleg a versekben) vannak hangsúlyos modernista elemek. Vagy miért áruljam el neked, hogy kb. egy éve olvasom a Száz év magányt, ami (ha már választani kell) sokkal inkább realista, mint posztmodern; vagy miért beszéljek arról, milyen élvezettel olvastam el Barsy Kálmán spanyolul írt, magyarra fordított, teljesen hagyományos kis remek novelláit, vagy azt, hogy Déry vagy Babits általam annyira kedvelt regényei is a nagyrealizmus (no persze: a modern realizmus) jegyében születtek – stb.

Fölösleges lenne a győzködésem, mert te ellenségképben gondolkodsz, és biztos vagy abban, ha nem hozzák le egy novelládat, az nem azért történik, mert gyönge az írás, hanem mert a kozmopoliták, posztmodernek, idegenlelkűek, hazátlanok, zsidók, buzik stb. mesterkedése megakadályozta az igaz értékek megdicsőülését.

Még hogy én vagyok eltévelyedve? a cikk folytatódik >>