Miről mi a véleményem? Választás 2018

Miről mit gondolok a 2018-as választások előestéjén

választás 2018Elmúlt a húsvét és elmúlnak majd a választások is. A csoda három napig tart, a következmények meghatározó ereje viszont alighanem hosszú távú. Ezekben a felajzott, várakozással teli napokban talán nem felesleges néhány általános és néhány konkrét gondolatot megosztanom, részben magam előtt is tisztázva: miről mi a véleményem.  (Persze sommásan ez: Orbánnak és rezsimjének buknia kell, már csak pedagógiai megfontolásból is. De a dolog ennél sajnos sokkal bonyolultabb…)

Elöljáróban annyit, hogy a 2018-as magyarországi parlamenti választások kimenetele és a kampány során kialakult hejzet* elsősorban érzelmileg érint annyiban, amennyiben a magyarság – ha tetszik: a magyar nemzet – részének tekintem magamat, viszont nem érint mint választópolgárt, mert nincs kettős állampolgárságom (kárpátaljai magyarként nem igényeltem a honosítást) és így természetesen szavazati jogom sem lehet. [Csak érdekességként említem, hogy ukrán állampolgárként még soha nem éltem ukrajnai szavazati jogommal, soha senkire és semmire semmijen voksot le nem adtam -, hogy miért, annak taglalása most nem tartozik ide. A lényeg, hogy közel harminc éve választójogomat semmijen formában nem gyakoroltam. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez erény lenne, de így alakult: ahol jogom lenne rá, ott nem élek vele, ahol esetleg gyakorolnám, ott meg jogom nincs – de nem is kívánom megszerezni.]

A lényeg annyi, hogy nincs magyar állampolgárságom, és így szavazati jogom sincs, a mostani országgyűlési választás súját és felelősségét mégis átérzem akkor is, ha vállamat közvetlenül nem nyomja – nyomja viszont a rokonaimét, barátaimét, ismerőseimet, illetve azon ismeretlen milliókét, akiknek a döntésein most sok múlhat és akiknek a problémáit átérzem, velük magukkal bizonyos mértékben Kárpátalján élve is közösséget vállalok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogyan alakul szeretteim élete, Magyarország hejzete, patetikusabban szólva: a magyarság sorsa.

A kettős állampolgárságról

Nem gondolom, hogy önmagában véve ez az intézmény ne lenne pozitív dolog. Hiszek a többes, tagolt, komplex identitásban, hiszem, hogy a nemzeti identitás önmagában is összetett, többrétű, így ennek kifejezésére alkalmasabb a kettős vagy akár többes állampolgárság. Egy-egy országhoz többféleképpen tartozhatunk, úgy is, hogy benne lakunk, de úgy is, hogy onnan jöttünk, meg úgy is, hogy nyelvünkkel, kultúránkkal, hagyományainkkal oda kötődünk. Így tehát az állampolgárság közjogi kategóriája éppen úgy és éppen azzal képezheti le a legjobban a szeméjek identitását, ha a maga bürokratikus rendszerében is lehetővé teszi a többes kötődést. Ez akkor is így van, ha konkrét esetekben a pozitív jelleghez negatív szándékok társulnak. Például nyilvánvaló, hogy 2004-ben az addigra szétzüllött Magyarok Világszövetsége önös érdekből indított a határon túli magyarok kettős állampolgársága tárgyában népszavazást, a Fidesz erre építette rá a saját, ugyancsak önérdekű kampányát, amejnek alapja az érzelmi zsarolás volt (csak akkor vagy jó magyar, ha…) – és nyilvánvaló az is, hogy az akkori baloldal, élén Gyurcsánnyal, jól belesétált a csapdába. Az alacsony részvétel miatt érvénytelen népszavazás eredményét a Fidesz szemrebbenés nélkül saját győzelmének könyvelte el, majd hatalomra kerülve gyorsított eljárásban át is hajtotta a honosítási törvényt a parlamenten – és már csak néhány “elvetemült” mert ellene szavazni, holott nem volt kétséges: az elvben akár nemes szándék mögött konkrét hatalmi stratégia áll. Bár akkor még az ellenkezőjét állították, rövidesen a határon túl élő állampolgárok a szavazati jogot is megkapták: senki számára nem lehetett kétséges, mejik politikai erő hatalmi ambícióit szolgálja ez.

A határon túli magyarok szavazati jogáról

hosszabban is írtam. Számos kétejt és feltevést a tévedés kockázatát is vállalva fogalmaztam meg abból az apropóból, hogy a DK e szavazati jog ellen ugyancsak önérdekből kampányolva indulatokat keltett a határon túli magyarok ellen: A határon túli magyarok szavazati jogáról.

Továbbra is azt gondolom, hogy bár a szavazati jog megadása vagy meg nem adása számos problémás elemet tartalmaz, önmagában nem az ördögtől való, és még ha az elvek szintjén akár igaza is lehet a Demokratikus Koalíciónak, abban egészen biztos vagyok, hogy szavazatszerző kampányuk káros és romboló hatású volt, az eddiginél is jobban megosztotta a magyarságot, és formailag is, tartalmilag is nagyon hasonlított a magyar kormány menekültellenes kampányára.

Erről sajnos érdemben szinte lehetetlen volt bárkivel is vitatkozni, a DK akcióját támogatók és elfogadók minden erejükkel a határon túliak szavazati jogának igazságtalanságát, tarthatatlanságát hangsújozták, és nem értették, hogy nem ezzel az elvvel, hanem az indulatokat szító kampánnyal van baj. Az elveknek a gyakorlatban törvényi úton lehetne érvényt szerezni, nem pedig a lakosság hergelésével.

De ugyanígy nem lehetett értelmes vitát fojtatni a határon túliak többségével sem, mert ők meg csakis ellenük szervezett otromba, aljas támadásnak látták a kérdés puszta felvetését is, és a szavazati jog igazságosságát még akkor sem kérdőjelezték meg, ha tudható, hogy például ezt Kárpátalja vonatkozásában visszaélések, jogosulatlan igénylések, hamis lakcímbejelentések tömegesen kísérték. A kampányt uszító jellegűnek tartottam, egyes tényfeltáró tévériportokban éreztem a tendenciózusságot, de emellett úgy tartom,

hibásan cselekednek azok a határon túli magyarok, akik a megkapott állampolgárság és az ezzel járó előnyök okán hálából szavaznak a Fideszre, mert ezzel megerősítik, hogy voltaképp szavazatvásárlás történt,

akik pedig partnerek törvénytelen ügyletekben, tömeges betelepítésekben, azok nyerészkedők, csalók, részesei a hivatali korrupciónak, és leleplezésük nem a határon túli magyarság, hanem a becstelenség és törvénytelenség ellen irányul.

A szavazati jog körüli kavarás mindenesetre megmutatta, hogy a határon túli magyarságot érintő problémakör bármikor alkalmas az aktuális belpolitikai érdekviták kiélezésére, és nem kérdés, hogy ennek mindig a kiszolgáltatottabb fél issza meg a levét.

Sem világvége, sem egy jobb új korszak

Egyáltalán nem gondolom, hogy a 2018-as választás oj mértékben sorsdöntő lenne, mint ezt sokan (őszintén vagy politikai érdekből) állítják. A tét ugyan valóban az, hogy Orbán Viktor megy vagy marad, hogy a Fidesz nyer vagy sem, de akár ez, akár az történik, én sem a hejzet radikális romlására, sem egyértelmű javulására nem számítok. A lapos közhejjel szólva ugyanis a hejzet rossz, de reménytelen.

Reménytelen, mert ha marad Orbán, mégpedig úgy, hogy a Fidesz kellően nagy többséget szerez, akkor egyre szélsőségesebb és abszurdabb rezsimje, félő, egyre inkább elfogadhatóvá válik a többség számára. Az elmúlt hetekben ojan tények kerültek napvilágra, amejek közül egy is elegendő lehetett volna arra, hogy tiltakozó százezrek vonuljanak az utcára és akár meg is döntsék a kormányt. Ám a népharagnak a csírái is alig voltak érzékelhetőek. Morogni, dohogni, elégedetlenkedni igen – utcára vonulni nem. Millióknak ezt a mentalitását ismerve számomra az látszik valószínűnek, hogy ha nyer a Fidesz, semmi sem fogja önmérsékletre szorítani őket. A korrupció egyre nagyobb, az ideológia nyomás egyre erősebb, az államhatalom egyre áthatóbb erejű lesz, és ha eközben hirtelen nem romlik az életszínvonal, a lakosság mindezzel szemben egyre immunisabbá (és elnézőbbé, beletörődőbbé) válik. Egyáltalán nem valószínű, hogy egy nem túl erőszakos, amorf diktatúrát le akarnának (és tudnának) vetni magukról azok, akiknek ijen-ojan okból lényegében megfelel az ijen rendszer, ha hallgatással, megalkuvással, passzív rezisztenciával vagy aktív kollaborálással a saját életük komfortját (vagy megszokott, elfogadott komfort nélküliségét) megtarthatják. Bár én is azt gondolom, a korrupcióra, hazugságokra, sunyiságra, kényszerre stb. épített rendszer törékeny és nagyon könnyen összeomolhat, ugyanakkor az emberek inertsége igen sokáig életben tarthatja. Egy ijen rendszerben lehet élni, lehet dolgozni, sikeresnek és akár boldognak is lenni – mert az ember egyik legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodóképesség. Nehezen lázad, de szívós, és nem adja fel a reményt, hogy így is lehet, így is érdemes, és majd egyszer jobb lesz.

Ha Orbán távozik, mert a népharag ha utcára vonulást nem is hozott, de a szavazófülkében mégis kitör a lefojtottságból, és a Fidesz ojan mértékben marad alul az ellenzékkel szemben, hogy sem önállóan nem tud kormányozni, sem koalícióra nem nem hajlandó lépni vele senki, azaz ha a mostani ellenzék alakíthat kormányt, én attól sem várnék semmi jót.

Más lenne a hejzet, ha a baloldal nem degradálódott és demoralizálódott volna a végsőkig és lenne nagy társadalmi támogatottságot maga mögött tudó hiteles és ütőképes pártja,

amej a kormányváltás/rendszerváltás vezető ereje lehetne, esetleg ha lenne mellé egy számottevő liberális párt, vagy ha lenne egy erős, tisztességes konzervatív jobbközép párt, netán harmadikutas néppárt, nemzeti liberális párt, valódi kereszténydemokrata párt stb. – akkor lenne miben bízni. De az ijen erők vagy hiányoznak, vagy harmatgyengék, éppen ezért Orbán megbuktatására ma egyedül a Jobbik lehet képes, és nagyon úgy tűnik, hogy

a Fidesz leváltását reszketve, görcsösen akaró demokratikus baloldal (saját potenciál híján) hajlandó – akár önfeladása árán – hatalomba segíteni a tegnap még nyíltan antidemokrata, rasszista, antiszemita pártot.

Ami szerintem életveszéjes. Én semmi jót nem várok egy ojan hatalmi struktúrától, amejben a Jobbik lenne a meghatározó politikai erő. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez bármijen téren igazi javulást hozhatna. Nem hiszem, hogy a Jobbik fel tudná számolni a maffiaállamot, azt sokkal inkább, hogy idővel kitűnő pozíciókat szerezne benne. Egyáltalán nem hiszem, hogy megszűnne az a szélsőségesen nacionalista, fasisztoid államideológia, amej most dominál – ellenben kerülne még mellé revizionizmus, élesebb EU-ellenesség, s ki tudja, mi minden még. A képlet persze bonyolult, mert abszolút többséget talán a Jobbik még nem tud szerezni – de mejik párttal lép majd koalícióra? Ugyan mi jó sülhet ki bármijen leosztásból?

Vannak persze további rossz lehetőségek. A nyilvánvalóan rossz Orbán marad verzióhoz nem feltétlenül szükséges a Fidesznek az abszolút többséget szereznie. Ha nem sok százalékkal marad 50 alatt alatt, akkor alig tudom elképzelni, hogy a most keménykedő (vagy látszatkeménykedő), a parlamentbe 5-15 mandátumszámmal bekerülő pártok között ne akadna ojan, amejik belemenne a koalícióba és ne hozná a hiányzó mandátumokat. A Jobbik megnyerhetőségét sem tartom kizártnak – és ne legyen illúziónk afelől, hogy a hatalomba így csöppenő Jobbik mint kisebb kormánypárt döntően mást tenne, mint amit most tesz a Fidesz nélküle.

A demokratikus, liberális baloldal felépítésének elmulasztása

Elmaradt az építkezés. Legkésőbb az előre jól látható 2010-es bukás után haladéktalanul el kellett volna kezdeni: a széteső baloldali és liberális identitást újjáépíteni, értelmes kérdésekre értelmes választ adni, a fideszi nacionalista-populista ideológiával szemben vonzó alternatívát nyújtani. Hogy hejette mi történt, azt láttuk, tudjuk.

Építkezni persze nem könnyű – de nem is lett volna lehetetlen. Lehetetlenné attól vált, hogy a demokratikus, baloldali, liberális értékrendet vallók (élükön a hangadó, mérvadó, befojásos értelmiséggel – ha van ennek a szónak értelme) továbbra is a lejáratódott, belső válságokban felőrlődő MSZP-ben és a hatalmas elutasítottságú, a baloldal méjrepülését okozó Gyurcsányban gondolkodott. Ugyancsak beszédes tény, hogy liberális párt alapítása meg egyedül Fodor Gábornak jutott eszébe… A fiatalabb nemzedékek kezdeményezését hallatlan bizalmatlanság, féltékenység övezte, és meglehet, ők sem voltak a legügyesebbek.

Patthejzet, feloldhatatlan ellentmondás

Így aztán most hiába van kormányváltó hangulat (ha valóban sikerült sokakat felrázni az apátiából), a változást legnagyobb valószínűséggel ígérő forgatókönyv(ek) követése sújos dilemma elé állít bizonytalan milliókat. (Heller Ágnes hónapok óta a Jobbikra szavazás mellett agitál, nemcsak azt mondván, hogy ahol egyéni körzetben az ő jelöltjük a legerősebb, ott a baloldaliaknak is rá kell voksolniuk – szerinte erre többségük hajlandó -, hanem azt is kijelentve, hogy ahol viszont a baloldali jelölt az eséjesebb és egyedüliként áll a fideszessel szemben, ott a jobbikosok nem rá, hanem inkább a Fideszre szavaznának. Ez burkoltan azt jelentette, hogy mindenütt a baloldalnak kell meghátrálnia. Ami nem jó megoldás, de persze kérdés az is, hogy mennyivel rosszabb akár a Fidesz maradásánál.)

Taktikai szavazás, szakértő kormány

Befogott orral ugyan lehet szavazni a kormánybuktatás érdekében, és lehet bízni abban, hogy valamiféle ideiglenes formációval, szakértő kormánnyal, sikerülhet a NER-t felszámolni. De az a kérdés mégis elhessegethetetlen, hogy az elmulasztott önépítkezés után most mit miért érdemes feladni vagy legalábbis kockáztatni.  Ennél is nagyobb kérdés, hogy ha a Fidesz bukik, a Jobbik pedig túlnyeri magát és döntő fölénybe kerül a többi mostani ellenzéki párttal szemben (a taktikázásnak könnyen lehet ez az eredménye), akkor meg akarja-e magát tartóztatni abban, hogy azonnal magához ragadja a hatalmat és elsőként talán épp az őt hatalomra segítőkkel számoljon le? Mert hogy a magát a taktikai szavazással végelgyengülésre ítélő mostani baloldalnak ebben a Jobbikot megakadájozni nem lesz ereje, az szinte bizonyos.


* újabb írásaimban nem használok elipszilont

A határon túli magyarok szavazati jogáról

Vagy 30 éven át permanens késztetésem volt arra, hogy ne csak véleményt formáljak a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekről, például az úgynevezett magyar(országi) nemzetstratégiáról, hanem arra is, hogy ezzel a véleményemmel a nyilvánosság elé álljak. Ezért kezdtem el rendszeresen publikálni a Mozgó Világban és a Beszélőben az 1980-as évek végétől, 1990-esek elejétől – nem véletlen, hogy épp ezekben. Az új évezredben aztán az internet adta lehetőségeket is maximálisan kihasználtam, több mint tíz éven éven át gyakorlatilag napi rendszerességgel írtam blogbejegyzéseket, kibeszélve nemcsak kárpátaljaiságunk ügyeit-bajait, hanem azonnal reagálva a tágabb arénában zajló politikai-közéleti eseményekre (nagyobb részt a magyarországiakra, kisebb részt az ukrajnaiakra).

Aztán ez a késztetésem lassan elapadt. Okait hosszan sorolhatnám. Az első lenne a csalódás és a kiábrándultság, a második pedig megszólásaim feleslegességének a felismerése. Csalódnom sok mindenben kellett. Miközben én egyre inkább elköteleződtem a liberális és baloldali eszmények mellett, aközben azt kellett tapasztalnom, hogy azokkal a politikai csoportokkal, amelyek ezen eszmék képviselőinek tarják magukat, egyre kevésbé tudok azonosulni. Nagy csalódást okozott az is, hogy – nagyrészt épp ezen politikai erők rossz, hibás, romboló és önrontó működése miatt – a szabadelvűség és a baloldaliság társadalmi támogatottsága hatalmasat zuhant. Ebben persze a konzervatív jobboldal számomra elfogadhatatlan, a demokratikus berendezkedést kikezdő mesterkedése is közrejátszott, ám váltig azt gondolom, hogy a romlás elindításában és kiteljesedésében a számomra kedvesebb politikai oldal alkalmatlansága és romlottsága is meghatározó szerepet játszott. Illetve játszik. Ennek szomorú példáját látjuk most a határon túli magyarok elleni hergelődésben. Ami miatt újra érzek valami nyugtalanító késztetést, tudva, most sem változik semmi attól, ha megszólalok.

Inkább csak a magam számára fontos ez.

Kezdeném azzal, hogy nincs magyar állampolgárságom, így szavazati jogom sem lehet. Ami talán ennél fontosabb, az elvek szintjén magam is azt gondolom, hogy

az országgyűlési választások során szavazati jog azokat illeti, akik osztoznak ennek politikai felelősségében, azaz viselik a választási eredmények következményeit.

Azt viszont nem gondolom, hogy a gyakorlatban ez a jogosultság egyértelműen egybeesnék az országban való állandó életvitelszerű tartózkodással. Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb, a jogkiterjesztésnek / jogszűkítésnek számos aspektusa és még több választóvonala lehet. Az állandó lakhely megléte ebben nem lehet mérvadó, mert Magyarországon például számosan élnek életvitelszerűen úgy, hogy bár ott laknak, ott dolgoznak és ott adóznak, de mivel nem magyar állampolgárok, így nincs szavazati joguk. A letelepedési jog nincs állampolgársághoz kötve (példák akár családunkon belül), előfordulhat, hogy valaki évtizedek óta állandó lakosként él az országban, osztozik a vele együtt élőket érő minden olyan következményben, amelyek alakulásába szavazati jog híján nem szólhat bele. Ez ellen az igazságtalanság ellen azonban egyik párt sem indít aláírásgyűjtést. (Ismerek Nyugatról hazatelepült olyan  professzort, aki egy komoly intézménynek lett az igazgatója, saját lakásában élt a feleségével a belvárosban – de sokáig nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a magyar állampolgárságot, így nem is szavazhatott.)

Nem igazán alkalmas választóvonal az adóalanyiság sem – aki nem adózik Magyarországon, ne is szavazhasson -, mert a fentebb említett csoportnak ez esetben állampolgárság híján is járna a jog, a külföldön dolgozó és adózó magyar állampolgároknak azonban nem. (Ritka példaként járhatna akár nekem is, aki hosszú éveken át minden magyarországi publikációm után igyekeztem a megjelenés helye szerinti országban levonatni honoráriumomból a személyi jövedelemadót. Adóztam, és ha igen kis mértékben is, de mégis hozzájárultam a magyar állami költségvetés adók formájában beszedett hányadához – de nem szavaztam, holott viseltem volna például annak az országgyűlési döntésnek a következményeit, amely meghatározza, hány százalék legyen az SZJA.)

No meg aztán ott vannak a kétlakiak, az ingázók, a csak papíron itt vagy ott lakók, az ingatlannal (mondjuk nyaralóval) rendelkezők, de benne nem lakók…

Bárhogy is nézem, a sok szempont közül még mindig az állampolgárság a legtisztább választóvonal. Ha valaki igényelte egyfelől és ha valakinek megadták másfelől, akkor ezzel szerintem létrejött egy olyan szerződés, amelyben a két fél kölcsönös felelősséget vállal. A magyar állampolgárságot a magyar államtól megkapó személy tagja akart lenni egy politikai közösségnek, amely politikai közösség ezt az igényét annak a tudásnak a birtokában fogadta el, hogy az illető nem él Magyarországon. Ha pedig elfogadta, akkor ezzel azt is jóváhagyta, hogy ennek a politikai közösségnek az ügyeibe beleszólhat. Hacsak nem kíván ez a politikai közösség lakhely, vallás, bőrszín alapján különbséget tenni magyar állampolgárok között.

Vitatható az a kitétel is, hogy a határon túl élő magyar állampolgár nem viseli döntése következményeit. A magyar alkotmányban (na jó: alaptörvényben) benne foglaltatik a határokon túl élő magyarok iránti állami felelősségvállalás. Hogy ez miben és hogyan nyilvánul meg, az bizony nem mindegy a határon túli magyar szavazónak. Érthető módon érdekelt bizonyos dolgokban, és nyilván oda szavaz, ahonnan jobbat remél. Dönthet például abban, hogy szavaz-e arra a pártra, amelyik megvonná szavazati jogát, netán beszüntetné az egyszerűsített honosítást  – döntésének tehát bizony vannak rá nézve közvetlen következményei (most nem az a kérdés, hogy ez helyes-e, hanem az, viseli-e döntése következményét; igen, viseli; ha nem is abban, de nem kevésbé felelősen, mint egy borsodi közmunkás).

Persze: pontosan tudható, hogy az állampolgárság és az ezzel járó szavazati jog kiterjesztésében miért ennyire elkötelezett a jelenlegi kurzus. Szavazatokat vár és kap. Hatalmi ambíciói beteljesítésében azonban nem ez a legbotrányosabb és legaljasabb lépés.

A túlfélen most mégsem az országot tönkretevő nagy disznóságok, nem a korrupció vagy a demokratikus intézményrendszer felszámolása ellen megy az aláírásgyűjtés, nem a sajtószabadság csorbulása (a Népszabadság felszámolása és a vidéki lapok felvásárlása), netán Paks2 ellen, nem a főügyészt akarják leváltatni, nem a gyanús vagyongyarapodásokat kivizsgáltatni, nem a Soros-plakátok leszedéséért vagy az EU-melletti elköteleződés mellett lobbiznak, nem az illiberális államberendezkedés és nem is migránsmentes övezet kikiáltása ellen kampányolnak. Nem. Hanem a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen. Ez esetben is ugyanolyan pontosan tudható, hogy a szavazati jog korlátozásában miért ennyire elkötelezett az adott politikai erő. Szavazatokat remél. És hatalmi törekvéseiben ez az eddigi legszánalmasabb, egyben legaljasabb  lépése.

A közvélemény-kutatások szerint a szavazati jog említett kiterjesztésével a magyar lakosság nagyobbik hányada nem ért egyet. Ezt lovagolja meg az aláírásgyűjtés. A közvélemény-kutatások szerint a magyar lakosság döntő többsége idegenellenes. Ezt lovagolja meg a migránsellenes kampány.

Még a plakátjaik színvilága és kiemelése is hasonló. Gyűlöletkeltésből jeles.a dk széyepataa fidesz szégyenplakátja

 

Kedves konzervatív barátaim!

Balla D. Károj *

Kedves konzervatív, polgári, keresztény barátaim, ismerőseim!

megosztottság

Mondjatok valamit!

Ami a mai Magyarországon zajlik, elkeseredéssel és aggodalommal tölt el. A keleti nagyhatalmak érdekeit kiszolgálni látszó manőverek értelmezése meghaladja tudásomat, a gazdaság hejzetének és távlati lehetőségeinek megítéléséhez nem értek, a korrupciós ügyekbe pedig természetesen nem látok bele,  azonban az egyre elképesztőbb tényekről a számomra hiteles forrásokból bőven informálódhatok és a hiteles szakértők, elemzők véleményére is odafigyelek.  Amit a hírekből és elemzésekből-értékelésekből következtetésként levonhatok, az – enyhén szólva – nem vigasztaló és bőven elegendő lenne arra, hogy elkeseredjem és aggódjam – főleg, ha azt is tekintetbe veszem, hogy a hatalom képviselői részéről a kétségeket joggal támasztó ügyek kezelését mennyi cinizmus, mennyi arrogancia, mijen pökhendi gőg, mennyi álszentség és mekkora hazugság övezi. Mégis: optimista emberként egyfelől igyekszem a pozitív fejleményeket is észrevenni és értékelni, nem keresek feltétlenül minden siker és pozitívnak látszó lépés mögött hatalmi önérdeket, szavazatvásárlási szándékot, másfelől azzal is tisztában vagyok, hogy a jelenlegi ellenzék meghatározó és jelentős támogatással rendelkező erői hatalmi pozícióban nem feltétlenül működnének sokkal jobban, tisztábban, emberibben.

despoták körében orbán viktorAmi a keleti diktatúrák iránti elköteleződésnél és nemzeti együttműködés rendszerének keresztelt intézményesített korrupciónál érzelmileg sokkal jobban felkavar, az a nyílt gyűlöletkeltés a Fidesz, a magyar kormány és szeméjesen Orbán Viktor részéről. Bár nem éltem meg tragikus korszakokat, olvasmányaim és történelmi ismereteim arra a következtetésre juttattak, no meg szeméjes érzékenységem is most már nem sugallja, hanem üvölti: nagy baj van.

gyűlöletpropagandaA tudatos és módszeres uszítás évek óta fojik a hatalomgyakorlók és az őket szolgai módon kiszolgálók részéről (nem sorolom el, aki nem vak és süket, látja és hallja, kik és mik ellen sikerült tenyérviszketésnél veszéjesebb indulatokat kelteni). A hatalmi propaganda minden korábbinál jobban megosztotta az országot és a nemzetet, eredményesen tudott éles indulatokat ébreszteni társadalmi rétegek, etnikai-vallási csoportok, más-más világnézetű és identitású emberek között, a másként gondolkodókat és kritikával élőket pedig sikerült a haza ellenségének vagy egyenesen Soros-ügynöknek beállítani és ellenük egy jelentős réteg gyűlöletét a végsőkig felfokozni.  A kormánypropaganda számára a migránsválság alkalmasnak bizonyult a zsigeri idegengyűlölet felkeltésére, de az Európai Unióval (és így az európai értékekkel) szembeni indulatokat is sikerült csúcsra járatni. A keleti despotákkal oj szívesen cimboráló és az illiberális állam eszményét meghirdető magyar miniszterelnök a gyűlölet hazájává változtatta az országot. Azt az országot, amej számomra korábban a virtuális haza szerepét tölthette be, s amejet mára emiatt elvesztettem.

Nálam nagyobb rálátással rendelkező elemzők szerint a feszültség most már kritikus mértékű, a magyar társadalmat ojan mértékben átjárta és megmérgezte a hamis ellenségképekre alapozott gyűlöletpropaganda, hogy ezen a ponton a szavak már tettekbe fordulhatnak át. A Fidesz, a kormány és a miniszterelnök ehhez bátorítást ad részben saját szavaival, részben azzal, hogy nem határolódik el a nyíltan uszítóktól.

Itt kénytelen vagyok azt a tapasztalatomat is megosztani, hogy ebben a játszmában ojkor a másik oldal is partnernek mutatkozik, a nagy különbség az, hogy ez esetben nem kezdeményező, hanem reagáló magatartásról van szó, de a tényen nem változtat, hogy az uszításra rossz válasz a viszontuszítás.

A másik oldal indulatait részben magyarázhatja (de nem mentheti), hogy mindazoknak, akik ellenzéki oldalról rendszerkritikát gyakorolnak, egyre szűkül a mozgásterük, és – valljuk be – nem elég széles azok tábora sem, akik osztják véleményüket.

Ezzel szemben a Fidesz mögött összezáró cirka kétmilliós szavazótábor elkötelezettsége megingathatatlannak látszik, rájuk hivatkozva és támaszkodva tehet meg szinte mindent a jelenlegi hatalom, és ennek a tábornak az aktivitásban tartásához van szűkség az ellenségképre és a gyűlöletre. Nekik gyártja a propagandaanyagot az állami és a megvásárolt média, előlük hallgat el eseményeket, fejleményeket, nekik torzít vagy hamisít hírt, számukra “értelmez” mindent úgy, hogy harci készültségüket ébren tartsa.

Én úgy látom, az ellenzéki erők jelenleg nem képesek a Fidesz diktálta politikai trend megfordítására, mégpedig azért nem, mert

  • nem képesek egy saját kétmilliós szavazótábort egységbe kovácsolni;
  • nem képesek a Fidesz szavazótáborát alkotók elkötelezettségét megingatni.

Hogy ezt az elkötelezettséget mi motiválja, nagyjából kitalálható. Nyilván legtöbbekben az önérdek munkál: úgy gondolják, nekik ez a kormány a jó. Itt anyagi és érzelmi megfontolások egyaránt működhetnek, és kívülről nézve akár igaz is lehet az állítás, mert ez a kormány tényleg jó nekik. Pontosabban: megfelel nekik, mert ők ijen országot akarnak.

Elvárható-e tőlük, hogy ellenálljanak a propagandának, a manipulációnak? Meg lehet-e változtatni nézeteiket, ellenségképüket, indulataikat? Pláne: elhivatottságukat, mentalitásukat?

E pillanatban azt gondolom: szinte lehetetlen. Szinte lehetetlen mindaddig, amíg a kormánypropaganda határozza meg gondolkodásukat, s amíg az ellenzéki vélemények vagy legalábbis kritikus vélemények el sem jutnak hozzájuk, vagy leperegnek róluk.

Ám szeretném hinni, hogy itt a kör nem feltétlenül zárul be!

Ugyanis a Fidesz-tábor egyebek mellett azért is tűnik megingathatatlannak, mert

  • nincs, aki a saját oldalukon bárminek az ellenkezőjéről meggyőzze vagy legalább elbizonytalanítsa őket.

Azaz: Orbán Viktor pártjának hívei nemcsak kényelemszeretetből vagy elkötelezettségükből fakadóan nem gondolkodnak kritikusan, hanem azért sem, mert saját köreiken belül kölcsönösen meggyőzik magukat saját igazukról,

  • mert a konzervatív, polgári, keresztény elkötelezettségűek még mindig azt gondolják, Orbán a kisebbik rossz, így sújos hibáit is elnézik, nem emelnek szót rendszere ellen.

A meggyőződésen túl (vagy lehet, hogy előtte?) működnek más motivációk is. Könnyen lehet, hogy az említett elkötelezettségűek azért nem élnek kritikával, mert ugyan a rendszerrel érzelmileg (már?) szemben állnak, egyes dolgoktól már viszojognak, esetleg átlátják a rendszer romlottságát is, de egzisztenciális megfontolásokból félrenéznek, hallgatnak, netán családi-baráti-munkaheji-üzleti összefonódásaik miatt nem állnak ki a sorból. De lehetnek még bőven más motivációk is.

nem lát, nem hall, nem beszél

vétkesek közt cinkos, aki néma

Elvárható-e például a frissen kinevezett színházi vezetőtől, az évtizedek óta remek lapot készítő fojóirat-főszerkesztőtől, a megerősítését váró iskolaigazgatótól, a betegeiért felelősséget érző orvostól, a pájázati döntésre váró vállalkozótól, egyáltalán: bárkitől, aki másokért felelős és/vagy akinek szakmai ambíció vannak, aki szerelmes a munkájába, elvárható-e tőle, hogy önmegvalósításának lehetőségét kockáztassa rendszerkritikus magatartásával? Nem, nem várható el, és ez ugyanaz a csapda, amej a Kádár-rendszerben fogjul ejtette a tettvágy hajtotta becsületes emberek sokaságát: a rendszerrel való együttműködés (vagy a méj hallgatás) nélkül nemigen nyílott mód arra, hogy hivatásukat, mesterségüket sikeresen gyakorolhassák.

Így hát – tisztelet a kevés kivételnek! – a konzervatív oldalon még mindig nagy a hallgatás.

Nos, én éppen hozzátok fordulok,

kedves konzervatív, polgári értékrendet követő, keresztényi normákat tisztelő barátaim, ismerőseim, kollégáim.

Némaságotokkal ne legyetek cinkosai Orbán Viktor rendszerének!

Ha látjátok a rendszer torzulásait, ha halljátok és értitek a figyelmeztető szavakat, ha megfogalmazódtak bennetek kétejek, kritikák, ellenvélemények: kérlek,  merjétek kimondani. Saját környezetetekben, társaságotokban. Persze az is szép, ha ellenzéki tüntetésen vagy a kevéske ellenzéki sajtóban teszitek, de hasznosabb lehet, ha azoknak mondjátok el, akikhez sem a tiltakozások üzenete, sem a rendszerkritikus sajtó nem jut el.

Várható, hogy a hatalom szemében azonnal ellenséggé váltok, de még mielőtt a propaganda titeket is idegen érdekek ügynökének béjegezne,  talán előtte még eljut a szavatok abból a kétmillióból legalább néhányakhoz. Nektek abban a táborban jobban hisznek, mint a régóta nyíltan ellenzékieknek. Egy ijen fellépés üzenet a hatalom felé is, bár a nyílt reakció kiszámítható, de azért vannak ott is okos és nem velejéig becstelen emberek: ha minél többen mondjátok nekik, hogy baj van az országban, hogy tűrhetetlen az, ami történik – talán elgondolkodnak egy pillanatra.

Elvárásaim nincsenek. Csak kérésem van hozzátok, kedves frissen kinevezett színházi vezető barátom!; évtizedek óta remek fojóiratot készítő főszerkesztő barátom!; iskolaigazgató rokonom!; íróbarátaim sokasága ott a művészeti akadémiában! Ne becsüljétek többre a vezetői széket, a díjakat, a havi apanázst a valódi konzervatív, polgári, keresztény értékeknél! Ugye a becsület és humánum konzervatív érték!? Ugye az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete, a véleménynyilvánítás szabadsága polgári érték!? Minden embert azonos módon tisztelni és felebarátunkként szeretni, elesetteket megsegíteni, idegeneket befogadni ugye keresztény érték? Ugye nem konzervatív és nem polgári és nem keresztény érték az uszítás? A csalás? A hazugság? A tolvajlás? A cinizmus és álszentség? UGYE NEM!

Kérlek, szóljatok.

Ungvár, 2017. május 20.

* Újonnan keletkező írásaimban nem használok elipszilont, ahol a hejesírási szabájzat megkövetelné, mindenütt j-vel hejettesítem.

Olvasmányul ajánlom Ungváry Krisztián és Tölgyessy Péter helyzetelemzését, értékelését

Korábban hasonló témában:

Az Orbán-rezsim bukása

Orbán Viktor feltalálta az amorf diktatúrát, amely látszatra szilárd, szerkezetét tekintve azonban inkább folyadék. Akadálytalanul szivárog fentről lefelé és mindent átitat, mígnem egylényegűvé válik vele az, amibe belehatolt.

orban-internetado-tuntetesA nyugati sajtó részéről százezresre becsült október 28-i megmozdulást sokan sokféleképpen értékelték az elmúlt napokban.  Természetesen igaza van azoknak, akik kiemelték, hogy mivel az eredetileg az internetadó bevezetése ellen szervezett tüntetés hatalmas kormány- és Orbán-ellenes demonstrációvá vált, ez lényegében leleplezte a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) az álságos, hazug voltát és előrevetítette magának az Orbán-rezsimnek a bukását. Merthogy ezt a tömeget nem a nyeretlen és megerősödni képtelen baloldali pártok vitték az utcára, hanem személyesen Orbán Viktor: az ő magatartása, az ő közvetlen vagy közvetett intézkedései, az ő modernizáció-ellenessége, begyepesedett szemlélete, cinikus kettős beszéde, megannyi pálfordulása és hazugsága  váltotta ki a tiltakozást. Az internetadó csak csepp volt a pohárban, de történetesen épp az az utolsó csepp, amitől aztán kicsordult a rovására írható sok egyéb ügy is, a stadionokba ölt milliárdoktól az elsikkasztott milliárdokig, a civil szervezetek vegzálásától az amerikai kitiltások ügyéig. Igaz az a vélekedés is, hogy az utcára vonuló tömeg megérezte önnön erejét, és ez akár oda is vezethet, hogy az Orbán takarodj! a nép hangjává válik és el fogja sodorni a rendszert, vagy ha azt nem is, a miniszterelnök bukásához mindenképpen elvezethet – főleg, hogy személye mind az EU, mind az USA számára egyre elfogadhatatlanabb. Ha ehhez még a Fideszen belüli ellentéteket is hozzászámítjuk, aligha számíthatunk másra, mint Orbán Viktor és az általa fémjelzett rezsim közeli bukására.

A súlyos érvek még hosszan sorolhatók: Orbán bűnös szerepe a nemzet megosztásában és az orcátlan klientúraépítő mutyikban,  a demokratikus intézményrendszer leépítésében és a sajtó megkaparintásában, a liberális társadalomfejlődés megakadályozásában, a Putyinnal való lepaktálásban – stb. – , mindez megtámogatható azzal a ténnyel, hogy a Fidesz a magyar szavazópolgárok kevesebb mint harmadának a támogatásával 2014-mibol-lett-ketharmadnyert kétharmadot és tesz úgy, mintha a társadalom egésze mögötte állna. Holott 73 %  NEM SZAVAZOTT RÁJUK (igaz, ebből 39 % másra se), így valójában igen erős többségben vannak azok, akik nem kérnek sem a Fideszből, sem Obánból, épp csak eddig ezt a véleményüket nemhogy érvényesíteni, de még artikulálni sem tudták. De majd most! Ez a tüntetés meghozza a fordulatot.

Minden racionális érv ellenére azt gondolom: ezekben a megfogalmazásokban több a vágykép, mint a reális valószínűség. A Kossuth Rádió sulykolásai és a köztévé bárgyúsága által agymosottak ezt nem így gondolják. Erre most történetesen hozzám igen közel álló, okos-értelmes, minden másban józanul gondolkodó, diplomás, világlátott két férfiember friss példája is figyelmeztetett. Ők vakon elhiszik a kormány propagandaszövegeit, Orbán Viktor a szívük csücske (ez szó szerint elhangzott), úgy vélik, a Fidesz jól tudja kezelni ezt a mostanit és az ehhez hasonló ügyeket, hiszen már  sajtó is mellettük áll, lévén végre megszerezték maguknak. És milyen jó, hogy ez így van és így lesz ezután is!

Orbán amorf diktatúrája

  • Diktatúrát békés-demokratikus úton megdönteni nem lehet – épp ettől diktatúra. Ha mégis, az arra bizonyíték, hogy amit megdöntöttek, az nem volt diktatúra.
  • Diktatúrát puccsal vagy forradalommal lehet megdönteni (ki-ki mérlegelje a valószínűségeket).
  • Illetve létezik a szétrohadó, önmagát felszámoló diktatúra modellje – bukásuk után helyükön leginkább kevéssé életképes féldemokráciák keletkeznek (ki-ki értékelje az ilyen forgatókönyv valószínűségét és kívánatosságát).

Legalábbis ilyenek a szilárd, kristályos szerkezetű diktatúrák. Orbán Viktor azonban feltalálta az amorf szerkezetű, plasztikus autokráciát, amely látszatra szilárd, szerkezetét tekintve azonban inkább folyadék. Képlékeny, formázható mint a gyurma, olvad, mint a viasz, ragad, mint a gyanta, nyúlik, mint a gumi. A kés könnyen belehatol – de nem tesz benne kárt, mert a diktatúra anyaga ügyesen félrehúzódik. Zárványként megtűri magában az ellenzéket, szépen körbeöleli, kibontakozni nem engedi, de nem fojtja meg. Folyékony jellege révén mindenbe beszivárog: legtöbbször nincs szükség erőszakos behatolásra: felülről lecsorog minden alsóbb szintre, beszivárog az üzleti szférába, a munkahelyekre, a magánéletbe, a csalásokba. Egyre jobban átitat mindent. Egy ideig még látni, mi az, amit átáztatott, ám idővel egylényegűvé lesz azzal, ami felitta. Megszűnik a dolgok független létezése: minden a beléhatolt szent fluidum által, révén, érdekében és céljából kezd működni, létezni.

Orbán amorf rezsimje szépen, nyájasan körbefolyja a százezres tüntetést is. Nem jelent számára igazi veszélyt. a cikk folytatódik >>

Az undormány

undormanyUndormány  (definíció)

Az undormány az emberi pszichében elkülönített, adott méretű tárhely, amelyben az életünk során megismert  visszataszító, mocskos, gusztustalan, ótvar, rohadék dolgok kapnak elhelyezést. Az undormány befogadó kapacitása genetikailag meghatározott és egyénenként csak csekély eltéréseket mutat, de kihasználtságának mértéke és módja  a személyiségfejlődés, a tanulási folyamat, a szocializáció stb. függvénye. Aki adott méretű undormányába jó rendszerezéssel és tömörítéssel igen nagy mennyiségű undorító dolgot képes összezsúfolni, gyakran megmérgeződik a túltelítettség miatt kiszivárgó undortól és esélye van arra, hogy ő maga is embertársainak az undormányába kerüljön, aki viszont laza összevisszaságban hajigál egymásra minden visszataszítót, annak meg túl hamar betelik a tárhelye és emiatt olykor kénytelen elfogadni vagy megkedvelni rosseb redva dolgokat is, mert ez még mindig egyszerűbb, mint megtalálni azt, amit esetleg kirakhatna az undormányból, hogy az új beférjen. Ám aki mértéket tud tartani mind az undorgyűjtésben, mind pedig a túlsűrítés és a túlzott lazaság között megtalálja az arany középutat, az dinamikus egyensúlyban tarthatja az undormányát; fenntartása nem jelent számára túl nagy terhet, nem veszélyezteti a mérgező anyagok kiömlése, és mivel rendszeresen felülvizsgálja és megrostálja tárhelye tartalmát, így mindig van szabad kapacitása az új és újabb mocsadékok és turhák betározásra, s így harmonikus életet élhet.

Vallomás

Bevallom, én kényes vagyok az undormányomra. Szeretem rendben tudni, de úgy, hogy azért túl sokat ne kelljen vele foglalkoznom, így inkább kreativitással pótolom a pedáns rendszerezést. Azt szeretem, ha legalább a fele üres.

De most bajba kerültem, két kedvezőtlen fejlemény miatt is.

Az ukrán válság rondaságai rohamos gyorsasággal kezdték elfoglalni a szabad kapacitásomat. Nem feneketlen hordó az én undormányom, hogy egyszerre 4-5 volt, ideiglenes és jelenlegi állam- és kormányfőt el tudjak benne helyezni! Meg jöttek csőstül szélsőségesek és radikálisok, agresszív terroristák és tömeggyilkos terrorelhárítók  – hát hogy jövök én ahhoz, hogy mindet betározzam. Komisz Ukrajna? – hol van az már! Az undormányomban az ország teljes politikai és igazgatási vertikuma sokkal erősebb jelzőkkel követel magának helyet (lásd a definíciót).

Mivel ez ügyben rostálni való alig akadt, kompenzációs manőverbe fogtam, azzal igyekezvén enyhíteni az undormány túlzott hízását, hogy ellensúlyokat építettem köréje: egy Bazsan-vers fordítását, ukrán szobrászati szemlét, kijevi fotós aktjait. Éva is besegített, Galina Tkacsuk két rövidprózáját fordítva le egy fesztiválra. Ezzel azt még kompenzálhattam, hogy a nevetséges közalkalmazotti fizetéseken tengődő kárpátaljaiaktól feletteseik anyagi hozzájárulást követelnek a hadsereg finanszírozására. Ám az önző hatalmi érdekek oltárán feláldozott ártatlanok százainak halála feletti gyászt és az ukrán elnök bosszúálló, vérszomjas szavait – „Minden ukrán életért több tucat vagy több száz élettel fognak megfizetni a sajátjaik közül” – vajon lehet-e bármivel ellensúlyozni?

Alapos bajba kerültem, félő, hogy túlcsordul az undormányom.

És erre még rátetéz az eddig is töketlen magyar politika baloldal. Hát hogy van pofájuk engem olyan helyzetbe hozni, hogy az Orbán rezsim által stabilan én nagyon megérdemelten lefoglalt jókora tárhelyről valamit ki kelljen vennem csak azért, hogy gyomorforgató elvtelenségük és gusztustalan belharcuk újabb elemeit az immáron megtelt undormányba betehessem?