A határon túli magyarok szavazati jogáról

Vagy 30 éven át permanens késztetésem volt arra, hogy ne csak véleményt formáljak a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekről, például az úgynevezett magyar(országi) nemzetstratégiáról, hanem arra is, hogy ezzel a véleményemmel a nyilvánosság elé álljak. Ezért kezdtem el rendszeresen publikálni a Mozgó Világban és a Beszélőben az 1980-as évek végétől, 1990-esek elejétől – nem véletlen, hogy épp ezekben. Az új évezredben aztán az internet adta lehetőségeket is maximálisan kihasználtam, több mint tíz éven éven át gyakorlatilag napi rendszerességgel írtam blogbejegyzéseket, kibeszélve nemcsak kárpátaljaiságunk ügyeit-bajait, hanem azonnal reagálva a tágabb arénában zajló politikai-közéleti eseményekre (nagyobb részt a magyarországiakra, kisebb részt az ukrajnaiakra).

Aztán ez a késztetésem lassan elapadt. Okait hosszan sorolhatnám. Az első lenne a csalódás és a kiábrándultság, a második pedig megszólásaim feleslegességének a felismerése. Csalódnom sok mindenben kellett. Miközben én egyre inkább elköteleződtem a liberális és baloldali eszmények mellett, aközben azt kellett tapasztalnom, hogy azokkal a politikai csoportokkal, amelyek ezen eszmék képviselőinek tarják magukat, egyre kevésbé tudok azonosulni. Nagy csalódást okozott az is, hogy – nagyrészt épp ezen politikai erők rossz, hibás, romboló és önrontó működése miatt – a szabadelvűség és a baloldaliság társadalmi támogatottsága hatalmasat zuhant. Ebben persze a konzervatív jobboldal számomra elfogadhatatlan, a demokratikus berendezkedést kikezdő mesterkedése is közrejátszott, ám váltig azt gondolom, hogy a romlás elindításában és kiteljesedésében a számomra kedvesebb politikai oldal alkalmatlansága és romlottsága is meghatározó szerepet játszott. Illetve játszik. Ennek szomorú példáját látjuk most a határon túli magyarok elleni hergelődésben. Ami miatt újra érzek valami nyugtalanító késztetést, tudva, most sem változik semmi attól, ha megszólalok.

Inkább csak a magam számára fontos ez.

Kezdeném azzal, hogy nincs magyar állampolgárságom, így szavazati jogom sem lehet. Ami talán ennél fontosabb, az elvek szintjén magam is azt gondolom, hogy

az országgyűlési választások során szavazati jog azokat illeti, akik osztoznak ennek politikai felelősségében, azaz viselik a választási eredmények következményeit.

Azt viszont nem gondolom, hogy a gyakorlatban ez a jogosultság egyértelműen egybeesnék az országban való állandó életvitelszerű tartózkodással. Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb, a jogkiterjesztésnek / jogszűkítésnek számos aspektusa és még több választóvonala lehet. Az állandó lakhely megléte ebben nem lehet mérvadó, mert Magyarországon például számosan élnek életvitelszerűen úgy, hogy bár ott laknak, ott dolgoznak és ott adóznak, de mivel nem magyar állampolgárok, így nincs szavazati joguk. A letelepedési jog nincs állampolgársághoz kötve (példák akár családunkon belül), előfordulhat, hogy valaki évtizedek óta állandó lakosként él az országban, osztozik a vele együtt élőket érő minden olyan következményben, amelyek alakulásába szavazati jog híján nem szólhat bele. Ez ellen az igazságtalanság ellen azonban egyik párt sem indít aláírásgyűjtést. (Ismerek Nyugatról hazatelepült olyan  professzort, aki egy komoly intézménynek lett az igazgatója, saját lakásában élt a feleségével a belvárosban – de sokáig nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a magyar állampolgárságot, így nem is szavazhatott.)

Nem igazán alkalmas választóvonal az adóalanyiság sem – aki nem adózik Magyarországon, ne is szavazhasson -, mert a fentebb említett csoportnak ez esetben állampolgárság híján is járna a jog, a külföldön dolgozó és adózó magyar állampolgároknak azonban nem. (Ritka példaként járhatna akár nekem is, aki hosszú éveken át minden magyarországi publikációm után igyekeztem a megjelenés helye szerinti országban levonatni honoráriumomból a személyi jövedelemadót. Adóztam, és ha igen kis mértékben is, de mégis hozzájárultam a magyar állami költségvetés adók formájában beszedett hányadához – de nem szavaztam, holott viseltem volna például annak az országgyűlési döntésnek a következményeit, amely meghatározza, hány százalék legyen az SZJA.)

No meg aztán ott vannak a kétlakiak, az ingázók, a csak papíron itt vagy ott lakók, az ingatlannal (mondjuk nyaralóval) rendelkezők, de benne nem lakók…

Bárhogy is nézem, a sok szempont közül még mindig az állampolgárság a legtisztább választóvonal. Ha valaki igényelte egyfelől és ha valakinek megadták másfelől, akkor ezzel szerintem létrejött egy olyan szerződés, amelyben a két fél kölcsönös felelősséget vállal. A magyar állampolgárságot a magyar államtól megkapó személy tagja akart lenni egy politikai közösségnek, amely politikai közösség ezt az igényét annak a tudásnak a birtokában fogadta el, hogy az illető nem él Magyarországon. Ha pedig elfogadta, akkor ezzel azt is jóváhagyta, hogy ennek a politikai közösségnek az ügyeibe beleszólhat. Hacsak nem kíván ez a politikai közösség lakhely, vallás, bőrszín alapján különbséget tenni magyar állampolgárok között.

Vitatható az a kitétel is, hogy a határon túl élő magyar állampolgár nem viseli döntése következményeit. A magyar alkotmányban (na jó: alaptörvényben) benne foglaltatik a határokon túl élő magyarok iránti állami felelősségvállalás. Hogy ez miben és hogyan nyilvánul meg, az bizony nem mindegy a határon túli magyar szavazónak. Érthető módon érdekelt bizonyos dolgokban, és nyilván oda szavaz, ahonnan jobbat remél. Dönthet például abban, hogy szavaz-e arra a pártra, amelyik megvonná szavazati jogát, netán beszüntetné az egyszerűsített honosítást  – döntésének tehát bizony vannak rá nézve közvetlen következményei (most nem az a kérdés, hogy ez helyes-e, hanem az, viseli-e döntése következményét; igen, viseli; ha nem is abban, de nem kevésbé felelősen, mint egy borsodi közmunkás).

Persze: pontosan tudható, hogy az állampolgárság és az ezzel járó szavazati jog kiterjesztésében miért ennyire elkötelezett a jelenlegi kurzus. Szavazatokat vár és kap. Hatalmi ambíciói beteljesítésében azonban nem ez a legbotrányosabb és legaljasabb lépés.

A túlfélen most mégsem az országot tönkretevő nagy disznóságok, nem a korrupció vagy a demokratikus intézményrendszer felszámolása ellen megy az aláírásgyűjtés, nem a sajtószabadság csorbulása (a Népszabadság felszámolása és a vidéki lapok felvásárlása), netán Paks2 ellen, nem a főügyészt akarják leváltatni, nem a gyanús vagyongyarapodásokat kivizsgáltatni, nem a Soros-plakátok leszedéséért vagy az EU-melletti elköteleződés mellett lobbiznak, nem az illiberális államberendezkedés és nem is migránsmentes övezet kikiáltása ellen kampányolnak. Nem. Hanem a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen. Ez esetben is ugyanolyan pontosan tudható, hogy a szavazati jog korlátozásában miért ennyire elkötelezett az adott politikai erő. Szavazatokat remél. És hatalmi törekvéseiben ez az eddigi legszánalmasabb, egyben legaljasabb  lépése.

A közvélemény-kutatások szerint a szavazati jog említett kiterjesztésével a magyar lakosság nagyobbik hányada nem ért egyet. Ezt lovagolja meg az aláírásgyűjtés. A közvélemény-kutatások szerint a magyar lakosság döntő többsége idegenellenes. Ezt lovagolja meg a migránsellenes kampány.

Még a plakátjaik színvilága és kiemelése is hasonló. Gyűlöletkeltésből jeles.a dk széyepataa fidesz szégyenplakátja

 

Az ostoba Ukrajna

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe – kattintásra nagyobb

Ukrajnának 1991-ben nemcsak a függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság bizalma és szimpátiája is. Ez utóbbit azonban ostoba módon  eljátszotta, a 2017-es oktatási törvénnyel pedig a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította. Akkor is, ha ebben-abban visszatáncol és kiskapukat nyit.

Ukrajna: az eljátszott bizalom

Negyedik különvélemény az új oktatási törvény apropóján

Az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye és a körülötte kialakult vita késztetett néhány különvélemény megfogalmazására: 1. Érdekérvényesítés 2. Kegyelemdöfés 3. Fedőtevékenység

Nem titok, hogy a kárpátaljai magyarok nem szerették a szovjet rendszert* , és mivel ez a rendszer nagyrészt oroszul beszélő emberek és orosz nyelvű vezényszavak, dokumentumok, politikai beszédek, feliratok, cikkek, filmek, indulók stb. révén jelent meg számukra, ezért „az oroszok” megítélése is negatív volt. Erre a hozzáállásra a magyaroknak minden okuk megvolt. Bár a náci uralom alól a szovjet hadsereg felszabadította a térséget, ám a háborúvesztes Magyarországtól mint anyaországtól való elszakadás önmagában is elég lett volna sosem gyógyuló történelmi sebnek. Az ellenérzést felerősítette az, ami ezután történt. A kollektív emlékezetben évtizedeken át mélyen élt a munkaképes magyar férfiak 1944-es deportálásának emléke, amelynek kétségtelenül a kollektív büntetés és az etnikai tisztogatás volt a célja. Majd’ minden kárpátaljai magyar családot érintett, és bár beszélni az elhurcolt és visszatért férfiak, illetve az odaveszettek hozzátartozói nem nagyon tudtak-mertek-akartak erről, a zsigeri ellenszenv mégis átadódott az újabb nemzedékeknek. Meg volt más egyéb is: erőszakos kollektivizálás, ideológiai nyomás, vallásellenes propaganda, a nemzeti érzések megbélyegzése… A hatvanas évekre ugyan konszolidálódni látszott a helyzet, kiépült például a teljes magyar iskolahálózat (!), és ez minden tantárgyra kiterjedő anyanyelvű tankönyvellátással társult; lett magyar nyelv- és irodalomoktatás az egyetemen, lett önálló magyar sajtó – de a magyarok többségének csendes, passzív belső ellenállása megmaradt. Visszanézve úgy tűnik: a nyomásgyakorlás után (és részben mellette) a szovjet rendszer a kárpátaljai magyarság kedvében igyekezett járni. Sokakban valószínűleg feloldódott az erős ellenérzés, de azért a bölcsebbek számára nem lehetett kétséges, hogy árukapcsolás történik: az engedmények mellé ideológia is jár kötelezően. A magyar iskolákban a szovjet rendszer nagyszerűségéről tanulhattunk, az önálló magyar sajtó csak abban volt független, hogy már nem az ukrán újság tükörfordítása volt, de színtiszta kommunista pártpropagandát folytatott. És ez – legalábbis az idősebbekben mindenképpen – megtartotta az ellenszenvet.

Rossz érzéseket keltett az is a rendszerrel szemben, hogy a kárpátaljai magyarok nem látogathatták szabadon magyarországi rokonaikat. Útlevélhez jutni kész tortúra volt, és a külföldi rokonlátogatás szándéka akadályoztatásra, gyakran megaláztatásra alkalmas bűnnek számított a munkahelyi főnökség és a helyi pártvezetők szemében.

az oroszosítás ellen

Tüntetés az oroszosítás ellen. „Ukrán gyerekeknek ukrán iskolát!”

Emellett, ha nem is erőszakosan, folyamatosan zajlott az oroszosítás, az orosz nyelv státusa és presztízse igen magasra emelkedett a nemzetiségek nyelve fölé. Önérzetes magyar ember joggal sérelmezi, ha nem beszélhet mindenütt szabadon magyarul, pláne erős magyar többségű saját közegében – márpedig ez a joga ugyan papíron létezett, a valóságban azonban lépten-nyomon csorbát szenvedett, főleg, ha nem beszélni, hanem valamilyen ügyet írásban intézni volt kénytelen. Ez pedig kiváltotta az állam, a párt, a hatalom által erőltetett nyelv iránti ellenérzést, amely átvetült az e nyelvet sajátjaként használó közösségre is.

Ezek köztudott dolgok, felemlegetésükkel csak oda akartam kilyukadni, hogy a kárpátaljai magyar embernek minden oka megvolt arra, hogy a szovjet rendszerrel és a vele szorosan összekapcsolódó orosz nyelvvel (és az oroszul beszélők közösségével) szemben negatív viszonyt alakítson ki.

Ennek ellenére az iskolai oktatás során az oroszt a magyar iskolákban eléggé tisztességesen el lehetett sajátítani. Faluhelyen, ahol hiányzott a nyelvi közeg, ez nehezebben ment, ahol az iskolákban tanultakra vegyes nyelvű közösségekben ráerősített az élőbeszéd, ott könnyebben. Bár nyilván nagyon sok az ellenpélda, de a saját tapasztalatom szerint az általános iskolai vagy pláne a középiskolai végzettséghez általában egy elfogadható szintű orosz nyelvtudás is hozzátartozott. Mindez az orosz nyelvvel szembeni ellenszenv ellenére.

A Szovjetunió széthullásával a kárpátaljai magyarság kiszabadult a szovjet ideológia nyomása alól, éppen ezért lelkesen üdvözölte a független Ukrajna megalakulását 1991-ben. Ez év decemberében az országos népszavazáson a magyarok nagy többségükben a független Ukrajnára szavaztak, és meggyőződésem, hogy erősen hitték: a szovjet rendszertől és az orosz hegemóniától szenvedő ukrán nép a saját országában majd olyan rendszert épít ki, amely maximálisan toleráns a nemzeti kisebbségekkel.

A Szovjetunió széthullásával Ukrajnának nemcsak a sosem volt függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság őszinte bizalma és szimpátiája is. Ezt ostoba módon azonban elég hamar eljátszotta, majd a 2017-es oktatási törvénnyel a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította.

Pedig a fiatal Ukrajna talpra állásának első éveiben voltak biztató jelek, az első kisebbségi törvény például kifejezetten barátságos, igen megengedő  jelleget öltött. Egy ideig úgy tűnt, a magyar kisebbség felemelkedésének ekkorra nem az állami, nem a többségi elnyomás a legnagyobb akadálya, hanem az elmélyülő gazdasági válság. Hogy ez mivel járt, arra most nem térek.

Az sem keltett bizalmat a fiatal Ukrajna iránt, hogy bár az említett népszavazáson a lakosság hatalmas többséggel (70 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (81 százalék) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett – ám ezeket a kérdéseket Ukrajna törvényhozása soha nem tűzte napirendre – azóta se.

Személyes kitérő: az én bizalmam megrendülésének egyik fontos epizódja az volt, amikor kiderült, hogy a hivatalos Ukrajna nem ismeri el a kárpátaljai ruszinság létezését, s így persze nyelvüket sem. Amikor két írótársam úgy döntött, addigi ukrán nyelvű életművüket megszakítva eztán csak ruszinul írnak, hatalmas felháborodást keltettek ezzel a helyi írószervezetben. Leghevesebben azok rontottak nekik, akik maguk is Kárpátalja hegyvidéki részéről, ruszin falvakból származtak, de nemcsak ukrán identitásra, hanem durva nacionalista érzelmekre is sikerült szert tenniük.

ukrán nacionalizmusIgen… Az ukrán nacionalizmus… Volt közel három évtizedünk rá, hogy ízlelgessük: jobb-e az orosz nagyhatalmi sovinizmusnál…

Hosszú lenne akár  csak futólag felsorolni, mi hogyan történt az elmúlt évtizedekben. Az ukrán-tanítást illetően hadd jöjjek újra személyes példával. Gyerekeink a színvonalasnak számító ungvári magyar iskolába jártak, Kolos még az oroszt kezdte tanulni, aztán kellett ukránra átváltani a tanintézménynek, Csönge már ukránnal indult. De nem volt sem rendes tankönyvük, sem szöveggyűjteményük, sem szótáruk. Ebből adódhatna, hogy a beszélt nyelvet kezdték gyakorolni, szavakat tanulni. De nem. Úgy kezdték az ukránt tanítani gyerekeinknek, mintha ők hazulról hozták volna és már beszélnék ezt a nyelvet. Hogy az ukránt mint idegen nyelvet tanítsák nekik, fel sem merült. Ezen a téren sok minden változott, de áttörés azóta sem történt. Minden olyan szakember, aki nem utasításra vagy ideológiai megfontolásból formál véleményt, határozottan állítja: a kárpátaljai magyar iskolákban azért olyan rossz hatékonyságú az ukránnyelv-tanítás, mert rossz a módszertan, mert nem idegen nyelvként tanítják, holott a magyar gyerekek, különösen faluhelyen, az iskolában találkoznak vele először.

Az orosz helyett kötelezővé tett ukrán-oktatás kezdeti szakaszán gyerekeink alighogy megtanulták az abécét, máris klasszikus ukrán költők verseit kapták bebiflázásra, mi több, hosszú prózarészleteket adtak fel nekik azzal, hogy fordítsák le ezeket és készítsenek belőlük tartalmi összefoglalót. Az semmi, hogy ők egyetlen megveszekedett szót nem értettek belőlük, még az se nagy szám, hogy mi, a szülei se boldogultunk ezekkel a textusokkal, holott a beszélt nyelvet jól bírtuk. Hanem hogy az ukrán irodalmi nyelvet anyanyelvi szinten beszélő nagyapjuk is vért izzadt az archaikus szövegekkel, az már rávilágított a helyzet abszurditására. Nem hogy nekünk nem volt, hanem nem létezett olyan ukrán-magyar szótár, amelyben a Kotljarevszkij, Kocjubinszkij, Franko használta szavak előfordultak volna. Sokukhoz apám a nagy, 6 kötetes akadémiai ukrán-orosz/orosz-ukrán szótárt hívta segítségül, hogy dupla fordítással a magyar értelmezésig eljusson. (Itt hosszú kitérőt tehetnék arról, hogy az ukrán irodalmi nyelv egységesülése elég későn indult meg és talán teljes egészében a mai napig nem zárult le, a nyelv első nagy alkotói saját nyelvjárásuk alapján munkálták ki saját irodalmi nyelvüket – így megértésük a mai ukrán anyanyelvű olvasó számára is nehézségeket okoz. Őrült ötlet ilyen szövegekkel terhelni a nyelvvel most ismerkedő kisiskolásokat.)

Tudni kell, hogy gyerekeink szorgalmas, jófejű, jeles tanulók voltak, és persze mi is ambicionáltuk, hogy az ukrán nyelv elsajátításában is szépen teljesítsenek. De az iskolai módszertannal szemben tehetetlenek voltunk. Ad abszurdum előfordult, hogy amikor a már felsős Csöngének egy idősebb ukrán srác próbált udvarolni, akkor angolul beszélgettek randevúikon. Az angolt döntő mértékben kisebb óraszám keretében ugyanis minden külső segítség nélkül egészen jól megtanulta, az ukránt viszont minden itthoni segítség ellenére sem volt képes.

Pedig bennünk nemhogy előítélet nem volt az ukrán nyelvvel szemben, hanem kifejezetten pozitívan álltunk hozzá: apám száznál több ukrán szerző műveit fordította magyarra, perfekt volt a helyesírása, az orosznál sokkal szívesebben használta az ukránt (az írószövetségben úgy tartották, szebben beszéli a nyelvet néhány született ukrán kollégánál, akik szavai közé gyakran keveredtek russzicizmusok); bár alacsonyabb szinten, hasonlóan viszonyultam ehhez én is, fordítgattam ezt-azt klasszikusoktól és kortársaktól, és ukrán közegben igyekeztem a jól beszélt orosz helyett a lassan megtanult ukránra áttérni.

De lehet-e csodálkozni azon, ha a kárpátaljai magyarok sokaságában a szimpátia helyett ellenérzések alakultak ki? Ha kiderül, hogy Ukrajnában nemcsak a megélhetés válik időről időre lehetetlenné, nemcsak a szociális biztonság hiányzik, nemcsak a korrupció ölt sosem látott mértéket, hanem  a nacionalizmus is egyre gyakrabban kap lábra, ha az ukránosítás a hatalmon lévők politikai akaratává válik, ha kiderül, hogy az ukrán nyelvet ugyan erőltetik, de évtizedek óta nem teremtenek az elsajátításához megfelelő körülményeket, majd a kisebbségieket vádolják azzal, hogy nem akarják az államnyelvet megtanulni; ha az ukrán parlamentben a honatyák óriási többsége megszavazza, majd Ukrajna elnöke nagy megelégedéssel aláírja a törvényt, amely kimondja: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv” – akkor mégis, mire számítsunk?

A mi családunkban szerencsére kettévált Ukrajna egyfelől és az ukrán nyelv másfelől. Előbbit igazságtalan, komisz országnak tartom, az utóbbit változatlanul kedvelem, ahogy az ukránul beszélők közösségével szemben is megmaradt a vonzalmam (ebből persze azért vegyük ki a politikusokat, a korrupt hatalom képviselőit, a bűnözőket, a radikális nacionalistákat…). Felteszem, ezzel a vonzalmammal nem állok egyedül. Ám azt gondolom, újabb intézkedésével ez a hazává nem szerethető ország mindent megtesz azért, hogy az államnyelvet gyűlöletessé tegye a kárpátaljai magyarok számára. Ezzel (mint a többi kisebbségellenes intézkedéssel is) nagy-nagy ostobaságot követ el. Csak a nacionalizmusban elvakultak gondolhatják, hogy Ukrajna erősebb, jobb, szebb, gazdagabb lesz, ha bármilyen téren kedvezőtlen helyzetbe hozza nemzeti kisebbségeit. Ellenkezőleg fog történni: az ország gyengébb, rosszabb, szürkébb és szegényebb lesz, ha a magyarság végképp hátat fordít neki. Minden nyelv, minden kulturális hagyomány érték – akik a hordozóit, a nemzeti kisebbségi közösségek tagjait elüldözik, felmorzsolják, asszimilálják, azok az országnak tesznek rosszat. Nyilvánvaló, hogy a nacionalista követeléseknek nemcsak engedő, hanem részben azok élére álló vezető ukrán politikai erők ezt soha nem fogják belátni. Kérdés, jobb-e nekünk, ha nem ostobának, hanem eszes ravaszoknak gondolják magukat.


Pontos, tárgyilagos, szakszerű megközelítés, előzmények, politikai környezet; részletes ismertetés:

ukrán iskolák

Az ukrán tannyelvű iskolák aránya Ukrajna megyéiben (2017)


* Az általánosítás persze sántít, a szovjet rendszernek kezdettől voltak őszinte hívei (például a korábbi rendszerben üldözött magyar kommunisták) és lettek haszonélvezői is. A konszolidáltabb évtizedekben felnőtt generációk tagjai között sokan akadtak, akiknek nem volt különösebb bajuk a fennálló rendszerrel, sőt, a Szovjetuniót teljes őszinteséggel hazájuknak vallották. Erre történetesen magam vagyok az eklatáns példa. Bár a Brezsnyev-korszak, amelyre felnőtté válásom évei estek, rengeteg ellenérzést keltett bennem, de hogy a csak papíron létező szocializmus egyébként jó találmány, abban őszintén tudtam hinni. A peresztrojka első éveiben bizakodó lettem és elhittem, hogy a rendszer demokratikussá, az ország élhetőbbé tehető és a (többek között kisebbségi) szabadságjogok terén is várható komoly előrelépés. Első „építő jellegű” kritikámat e tárgyban 1987-ben írtam. Ám később már a Szovjetunió bukását vártam és abban kezdtem bízni, hogy a szocializmus romjain egy szabadabb világ épül. 1990-91-ben pedig meg voltam győződve arról, hogy a kárpátaljai magyarság látványos felemelkedéséhez minden adottság együtt van…

Frissítés:

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

Az új oktatási törvény kegyelemdöfés

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt

Újabb különvélemény az új ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság kérdéséről

Előbbi különvéleményemnek – Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok – általános summázata az volt, hogy Ukrajna kormányzó politikai ereje éppenséggel a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva alkot törvényt, mivel a legutóbbi választásokon a kárpátaljai magyarok a megyei átlagnál is buzgóbban szavaztak Petro Porosenko elnök pártjára, azaz támogatták hatalomra jutását, így tehát az itt élő magyarok közvetlenül felelősek az új oktatási törvény kisebbség- és magyarellenes intézkedéseiért (analógiával élve: ugye azt senki sem vitatja, hogy a Fidesz-szavazók közvetlenül felelősek mindazért, amit Orbán Viktor és pártja művel ma Magyarországon?).

Újabb különvéleményem ugyancsak szándékosan sarkított megfogalmazását ismét egy felütéssel kezdem:

A kárpátaljai magyarságnak már évtizedekkel ezelőtt befellegzett, az új ukrán oktatási törvény nem más, mint kegyelemdöfés.

Annak több mint húsz éve, hogy megfogalmaztam:

a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik.

Akkor még bíztam benne, hogy lehet kiút abból a válságból, amelynek okait és tüneteit aztán számos részletező írásomban alaposan körbejártam. Véleményemmel szemben sokan a legerősebb nemtetszésüket nyilvánították ki; a népességfogyás, a magyar fiatalok elvándorlása nehezen volt cáfolható, de amikor a kárpátaljai magyarság demoralizálódásának tényeit soroltam, jókora volt a felháborodás. Másfél évtizeddel később azonban épp támadóim fogalmaztak meg ilyen vádakat a 2010-es helyhatósági választások után, amikor is – a vélhetően megalapozott vád szerint – a kárpátaljai magyar szavazókat megvásárolták, ezért nem voksoltak a magyar jelöltekre. Az Ukrajnai Demokrata Szövetség szócsövének számító egyetlen országos lapunk szerkesztőségi cikkében például ezt írta magyarságunkról:

e közösség teljesen átvette a többség mentalitását, szokásrendjét, és már rég nem magyarul gondolkodik, ahol „a teljes önfeladás alattomos kórja a lelkeket támadta meg, méghozzá eredményesen” – olvasható a cikkben, amely szerint innen „nem méterek, centiméterek, hanem sokkal inkább milliméterek választanak el mindenkit attól, hogy a lélek után a nemzettest is kapituláljon.”

De hasonlóan fogalmazott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja is, leírva, hogy a kárpátaljai magyarság ismét megmérettetett és minden eddiginél könnyebbnek találtatott.

Mindezeket figyelembe véve tehát

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt.

Hiszen nemcsak hogy belesimult a rendszerbe, hanem tevőlegesen támogatja is fennmaradását.

kárpátaljai magyarságAzzal a témával, hogy a kárpátaljai magyarság mint közösség megszűnőben van, behatóbban mostanában nem foglalkoztam, a legutóbb két alkalom, amikor kitértem rá, az az orosz-ukrán katonai konfliktus kialakulása után volt (a sorozások elől tömegével menekültek el a hadköteles magyar férfiak Kárpátaljáról), illetve akkor, amikor a statisztikai adatokat és szociális folyamatokat tudományos szinten elemző és értékelő szakember prognosztizálta a közösség megszűnését. Előadásának lényegét a sajtó így foglalta össze:

Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Ezeknek az állításoknak az igazságát elfogadva az új oktatási törvény eléggé piszlicsáré dolognak tűnhet, hiszen a kérdést úgy is fel lehet tenni,

vajon van-e még kik számára és kik által fenntartani a magyar oktatást Kárpátalján?

Az is nyilvánvaló, hogy a rossz gazdasági helyzet, a minden téren eluralkodott és a normális élet lehetőségét kizáró korrupció, a kilátástalanság, a háborús fenyegetettség sokkal nagyobb mértékben számolja fel a kárpátaljai magyarságot, mint az anyanyelven való oktatás lehetőségeinek szűkítése, korlátozása vagy akár teljes megvonása.

Lényegében annyi történik, hogy a menni vagy maradni kérdésében, illetve a magyarnak maradni vagy beolvadni folyamatában az egyik oldalon eggyel több, a másikon eggyel kevesebb lett az érv és a magtartó tényező. Ukrajna nemhogy azért nem tett semmit, hogy nemzeti arculatát megtartva megmaradjon ez a közösség, hanem az ország lakosságát amúgy is sújtó nehézségek számát egy továbbival, személyre szólóval gyarapította. A végét járó, felmorzsolódó, identitását vesztő, demoralizált kárpátaljai magyarságnak megadta a kegyelemdöfést.


PS. További különvéleményeim rövidesen következnek.

Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt: a nagy port kavaró új oktatási törvényt

Siránkozás helyett. Kis különvélemény

Alábbi írásomban szándékosan fogalmazok sarkosan. Véleményemmel nem kívánok senkit provokálni – elgondolkoztatni azonban igen. Aki járatlan a témában, nem ismeri az előzményeket, bizonyos ismereteket itt szerezhet: Összefoglaló az új ukrán oktatási törvényről

1. Kezdjük egy felütéssel: politikai felelőssége okán a kárpátaljai magyarság képviseletét az ukrán parlamentben rosszul ellátó

Brenzovics László mondjon le!

Mint ismeretes, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy jutott mandátumhoz az ukrán törvényhozásban, hogy a Petro Porosenko Blokk (BPP) választási listájának 62. helyén szerepelt, ma is tagja az ukrán államfő pártja parlamenti frakciójának. Azaz

Brenzovics László tagja annak a kormánypárti frakciónak, amely elfogadta az új oktatási törvényt.

Ezért osztoznia kell a felelősségben akkor is, ha a törvény elfogadása ellen szavazott. De lemondania nem ezért kell, hanem mert nem valósította meg kitűzött célját, azaz politikusként kudarcot vallott, nem volt képes érvényesíteni a kárpátaljai magyarság érdekeit, holott ezzel a felhatalmazással ült be a bársonyszékbe.

Mindenekelőtt a kárpátaljai magyar közösség stratégiai céljainak megvalósításán fog dolgozni az új ukrán törvényhozás képviselőjeként – mondta pénteken Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, aki parlamenti mandátumot szerzett az államfő pártjának listáján. Hangsúlyozta, azon fog munkálkodni az ukrán törvényhozásban, hogy sikerüljön elérni azokat a célokat, amelyeket a KMKSZ és az elnökjelölt Porosenko közötti választási megállapodásban fektettek le májusban. Ide sorolható a kárpátaljai magyarok európai szabványoknak megfelelő nyelvhasználati jogainak a biztosítása, a magyar oktatási rendszer fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése, a tömbmagyarság érdekeinek figyelembe vétele az ukrajnai területi-közigazgatási reform során, és nem utolsó sorban a kárpátaljai magyarság parlamenti képviseletének lehetővé tétele – tette hozzá. (forrás – kiemelés tőlem, bdk)

A kitűzött célokkal épp ellentétes az új oktatási törvény, Brenzovics csúfos kudarcot vallott, épp ellenkezője történt annak, mint aminek elérését célul tűzte ki – ezért most nem jajveszékelnie kell a sajtóban és újabb ígérgetésekkel hinteni a port a kárpátaljai magyarok szemébe, hanem – belátva teljes sikertelenségét – le kell mondania.

2. Ám az ügyben nemcsak Brenzovicsé a felelősség, hanem a KMKSZ-é is, amely a 2014-es választások idején teljes mellszélességgel kampányolt Porosenko és pártja mellett, így

a KMKSZ egye meg, amit főzött!

Ők akarták, hogy ez a politikai erő kerüljön hatalomra, ők kötöttek szövetséget, nekik kellett elnöknek az új oktatási törvény megszavazását nagy megelégedéssel fogadó és a törvényt büszkén aláíró Porosenko – akkor most ne vinnyogják tele a sajtót, hanem szaggassák meg az ingüket és szórjanak hamut a fejükre. Az se  baj, ha kicsit még forró.

3.  A KMKSZ bűne, hogy a kárpátaljai magyarságot megtévesztve elhitette a szavazókkal: éppen Porosenko és pártja kell nekik. Ám a vásár kettőn áll: a KMKSZ hitegetett, ígérgetett, kampányolt, a kárpátaljai magyarok nagy része pedig elhitte. Ha ilyen ostoba volt és szavazatával hatalomra segítette ezt a politikai erőt, akkor most

a kárpátaljai magyarság is viselje döntése következményeit!

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt. A siránkozásnak tehát nincsen helye, már csak azért sem, mert például a kárpátaljai magyar falvakban a PPB még a megyei átlagnál is jobban szerepelt (köszönhetően a KMKSZ kampányának).

Petro Porosenko Blokk magyar falvakban

A Petro Porosenko Blokk támogatottsága a magyar falvakban volt a legnagyobb. A magyar településeken élő lakosság 42%-a adta voksát az elnök nevét viselő pártszövetségre. (forrás)

Persze lehet arra hivatkozni, hogy a kárpátaljai magyarok nem önhibájukból képtelenek az érdekérvényesítésre, hanem megtévesztett vétlen áldozatok, hogy a KMKSZ-t és Brenzovicsot nem a helyezkedés és pozíciószerzés (netán az anyagi érdek) motiválta, hanem átverték őket az ukránok. Ám mielőtt telekürtölnénk a sajtót azzal, hogy hátba szúrtak minket, valljuk be, hogy a hátunkat mi magunk fordítottuk oda a késüket annyira soha nem is rejtegetők keze ügyébe.

Hollandia, Mikes Kör, 1996

hollandia1996-bdk-mikesAz alábbiakat 20 évvel ezelőtt írtam és olvastam fel Hollandiában 1996 őszén, a Mikes Kör az évi Tanulmányi Napjain. Pontosabban nem is felolvastam – és ezt a módot akkor próbáltam ki először -, hanem kitérőket téve, az írott szövegtől el-elszakadva (például a lábjegyzetek helyén) végigbeszéltem bő másfél órát. (Szerénységem tiltja megemlíteni, hogy elég nagy sikerem volt, többen gratuláltak. Egy idősebb lelkészt kivéve mindenkinek tetszett a mondandóm, egyedül ő fűzte hozzá előadásomhoz kifogásait: szerinte Kárpátalján akkor javában virágzott a magyar élet; ő tudta, kétszer is hozott egyházi segélyszállítmányt.) Később ennek a szövegnek az első részét használtam alapul Kisebbségi áramszünet a schengeni fal tövében c. nagyobb esszémhez. A második részben a meghívók kifejezett kérésének eleget téve tértem ki a ruszin kérdésre. Erről a témáról soha azelőtt nem beszéltem nyilvánosan, később többször is rákérdeztek, akkor is hasonlókat mondtam. A befejező részt pedig amolyan vallomásnak szántam. Érdekesség: 20 évvel ezelőtt még többé-kevésbé a kárpátaljai magyar közösség tagjának tekintettem magam, egy részével pedig sorsközösséget is vállaltam. „Íróságomban” még meghatározó jelentőséget tulajdonítottam lakhelyemnek, fontosnak tartottam, hogy beszámoljak kisebbségi szorongásomról (amely aztán – erről másutt hosszan beszámoltam – 2000 táján egyszer s mindenkorra megszűnt). De lássuk az eredeti szöveget.

Balla D. Károly:

Sorsverés vagy kiváltság?

Kárpátalja: múlt, jelen, jövő

A Hollandiai Mikes Kelemen Kör 1996-os Tanulmányi Napjainak keretében tartott előadás alapjául szolgáló szöveg

A mai Kárpátalja négy történelmi magyar vármegye – Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros – területén (ill. azok egy részén) helyezkedik el, közel 13.000 km2-nyi területen, 1 millió 300 ezernél több lakossal. Ebből – a legutóbbi, 1989-es népszámlálás adatai szerint – 156 ezer a magyar nemzetiségű.

Kárpátalját északról és északkeletről az Erdős Kárpátok (más néven az Észak-keleti Kárpátok) gerince határolja, a területi egység itt Ukrajna két szomszédos közigazgatási területével (megyéjével) határos. Délről az ukrán-román, dél-délnyugatról az ukrán-magyar, nyugatról pedig az ukrán-szlovák államhatár zárja a mai Kárpátalja területét.

Nagyobb városai: Ungvár, Munkács, Beregszász, Nagyszőlős, Ilosva, Rahó, Szolyva, Huszt, Técső, Csap; legmagasabb hegycsúcsa a Hoverla (2061 m), fontosabb folyói: a Tisza és annak jobb oldali mellékfolyói: a Tarac, a Talabor, a Nagyág, a Borzsa és a Tiszába a Bodrog közvetítésével ömlő Ung és Latorca.

Történelmileg a vidék ezer éven át Magyarországhoz tartozott; az első világháborút követően a trianoni békeszerződés értelmében a csehszlovák Köztársaság kebelezte be (1919. május 6.); az első bécsi döntés értelmében 1938. november 2-án az Ungvár-Munkács-Beregszász tengely mentén az alföldi részt visszacsatolták Magyarországhoz, miközben a vidék főleg szlávok lakta területe csehszlovák kézen maradt önálló közigazgatási egységként (Podkarpatska Rus); 1939. március 15-én a magyar csapatok elfoglalták Kárpátalja egészét, amely így egészen 1944 októberéig újra Magyarországhoz tartozott; ekkor a vidéket megszállták az ún. felszabadító szovjet csapatok és saját érdekterületükké tették, amit több hónap átmeneti állapot után aztán az 1945. június 29-én megkötött szovjet-csehszlovák szerződés szentesített. A vidéket 1946-ban az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Kárpátontúli területe néven az akkori Szovjetunió, vagy ha tetszik: Szovjet-Ukrajna legkisebb közigazgatási egységévé szervezték, s ez a státusa megmarad egészen 1991. augusztus 24-éig. Ekkor kikiáltják Ukrajna függetlenségét, s attól kezdve Kárpátalja és annak magyarsága ennek az új államalakulatnak képezi részét, hivatalosan továbbra is Kárpátontúli terület néven.

A részletezéseket nem tartalmazó száraz tényekből is kiolvasható, hogy ennek a vidéknek a lakossága XX. századi történelme folyamán több olyan állam‑, rendszer‑ és hatalomváltást is átélt, amelyekből akár egyetlen is elegendő lett volna sorsverésnek.[1]

Ha a rövidebb életű és átmeneti alakulatokat – például az 1919-es Magyar Tanácsköztársaságot vagy a Huszt székhellyel 1938-ban szervezett Karpatszka Ukrajina nevű bábállamot – nem tekintjük, akkor is öt különböző államnak lehetett a polgára az, aki a század elején született. Ráadásul – a hat éves magyar visszacsatolástól eltekintve, amelyre viszont a második világháború viszonyai nyomták rá a bélyegüket – ezeknek a hatalomváltásoknak a során az itt élő magyarság az egyik kisebbségi vödörből a másik kisebbségi csöbörbe került, s a különböző államok és rendszerek váltogatott módszerekkel igyekeztek ellehetetleníteni, asszimilálni, megtizedelni, szülőföldjéről elűzni. Ezzel kapcsolatban – és főleg a régió magyarságának a szovjet megszállást követő évtizedeit tekintve – állítottam egy tanulmányomban, hogy Kárpátalja magyarsága halmozottan hátrányos helyzetű. Ennek a szociológiából ismert szakkifejezésnek a használatára a következő három szempont alapján merészkedtem:

1. Az anyaországától elszakított magyar népcsoportok közül – a burgenlandit leszámítva – a kárpátaljai volt a legkisebb lélekszámú.

Aligha szorul bizonyításra, hogy a több milliós erdélyi vagy a közel milliós szlovákiai magyar etnikumhoz képest a kétszáz ezret sem elérő magyar populáció sokkal elesettebb, hátrányosabb helyzetű. Bizonyos lélekszám alatt egy elszigetelt népesség ugyanis nem képes önmaga reprodukálására, s még kedvező létfeltételek közepette is lassú kihalásra vagy felmorzsolódásra-asszimilálódásra van ítélve. Ezen kívül egy kis lélekszámú közösségben sokkal lassúbb a kiválasztódás (kiválogatódás), ritkábban születnek kiugróan nagy tehetségek, előfordulhat, hogy nemzedékek nőnek fel, amíg a kétszáz ezerből kiválik egy nagy zeneszerző, egy költőzseni vagy akár egy igazi „népvezér”. Még bármiféle negatív diszkrimináció hiányában is lassan alakul ki az értelmiségi réteg, a „kisebbségi többletmunkát” vállaló pedagógusi elit, az alkotó művész-intelligencia, az orvosi-ügyvédi-jogászi vagy a tudósréteg. Ez a lassú kiválasztódás azután – második fokon – visszahat: példák, tapasztalatok hiányában az új és újabb nemzedékek számára egyre nehezebbé válik a kiemelkedés. Mindez – nem árt ismételni – még akkor is fenyeget, ha egyébként nincsenek negatív külső tényezők. Kárpátalja vonatkozásában azonban ezek megléte nem kétséges.

2. Egy időben divatossá vált a megállapítás, mely szerint Magyarország volt a szocialista tábor legvidámabb barakkja. Nos, a kárpátaljai magyarság vonatkozásában ezt a képet úgy módosíthatjuk, hogy nekünk viszont a „legszomorúbb kaszárnya” jutott, ugyanis ez a magyar kisebbség szenvedte meg leginkább a kommunista rezsim embertelenségét azáltal, hogy a tábor leghatalmasabb és országához, a Szovjetunióhoz kötötte sorsa. És itt sorolhatnánk a tényeket: az 1944-es etnocídiumot (az új, sztálini hatalom birtokosai gyakorlatilag a teljes munkaképes magyar férfilakosságot deportálták), az államosítást és kollektivizálást, amely egyik „utódállamban” (és magában az anyaországban) sem zajlott le olyan mértékben és olyan erőszakosan, mint itt; a vallási felekezetek felszámolására (görög katolikus egyház) és korlátozására (római katolikus és református egyház) irányuló intézkedéseket (vagyonelkobzástól papok internálásáig); a teljes magyar intézményrendszer felszámolását és szovjet vágányra történő átállítását; egyáltalán: az ötvenes évek nyomasztó diktatúráját.[2]

3. Azzal, hogy Kárpátalja magyarsága történetesen épp a Kelet-Európát saját befolyási övezeteként birtokló nagyhatalom kötelékébe került, még egy vonatkozásban vált hátrányos helyzetűvé: a leghosszabb időn keresztül és a leghermetikusabban ez a magyar etnikum volt elzárva anyaországától. Két vonatkozásban is: egyrészt a „nagy testvértől” való félelmében a hivatalos Magyarország nem vett (nem vehetett) tudomást az itteni magyarságról, mint ahogy ez utóbbi sem kereshetett intézményesen kapcsolatot amazzal, másrészt a személyes kontaktus is szinte lehetetlenné vált: útlevélhez jutni hatalmas kiváltságnak számított. Egészen a hatvanas évek közepéig semmilyen magyar sajtótermék nem juthatott Kárpátaljára, mint ahogy az itteni kiadványokat is tilos volt külföldre vinni-küldeni. [3]

A határon túli magyarság más csoportjaival szemben is volt egy elszigetelődési szándék, de például Csehszlovákiába utazni minden további nélkül lehetett és könyvek, lapok szabadon áramolhattak; Erdély pedig akár szellemi önellátásra is berendezkedhetett. Kolozsvár, Marosvásárhely, Kassa, Pozsony, Újvidék, Szabadka soha nem rekesztődött ki annyira a magyar köztudatból vagy a hivatalos tudomásulvételből, mint Ungvár vagy Beregszász. Erdélyi, felvidéki, délvidéki magyar alkotókkal, intézményekkel mindig is volt nexusa az anyaországnak (hivatalos vagy félhivatalos, netán baráti, személyes csatornák mentén kialakuló), Kárpátalja azonban még tíz évvel ezelőtt is szinte kirekesztett tartománynak számított. A politikai elzártság egészen a nyolcvanas évek végéig fennállt, amelyet mostanra felváltott a gazdasági (erről később szólunk), illetve egy újabb politikai elszigetelődés veszélye van kibontakozóban. Ha ugyanis Magyarországot felveszik az Európai Közösségbe és a NATO-ba, Ukrajnát viszont nem, akkor – és erről valahogy „nem illik beszélni”, mintha szőnyeg alá seperhető kérdésről lenne szó – nos, akkor a két ország között azonnal bevezetik a vízumkényszert, és a civilizált egységes Európa szűrő-kapuja Hegyeshalomról áttevődik Záhonyba, mi pedig, kárpátaljai magyarok, a szűrőn túlra kerülünk és újra elérhetetlen messzeségbe szakadunk a magyar nemzettest törzsétől.

De ne ugorjunk ennyire előre az időben, hanem vizsgáljuk meg, hogy a három hátráltató tényező („a legkisebb közösség”, „a legszomorúbb kaszárnya”, „a legelszigeteltebb nemzetrész”) hogyan alakult át mára. A magam részéről megkockáztatom a kijelentést, hogy a kárpátaljai magyarság ma, a kilencvenes évek derekán szorongatottabb helyzetben és súlyosabb válságban van, mint az elmúlt évtizedekben, lakhelye ugyanis kaszárnya helyett nyomortanyává vált.

Ukrajnában ugyanis súlyos gazdasági krízis alakult ki: rohamosan csökken a termelés [4], évekig tartott a hiperinfláció, egyre nagyobb mérvű a belső és külső eladósodás, teljes a gazdasági káosz. Az alapvető szükségleti cikkek, az energiaárak és a szolgáltatások ára lassan világpiaci szintűvé válik, miközben az átlagjövedelmek alig haladják meg a magyarországiak egy tizedét (nem tévedés!). Nő a valódi és rejtett munkanélküliség, terjed a bűnözés, sosem látott mértékeket ölt a korrupció és lassan mindent behálóz a hatalommal összeszövődő maffia [5].

Végzetes mértékben polarizálódik a társadalom: egy szűk réteg anyagi vonatkozásban „mindent megengedhet magának”, miközben egyre nagyobb tömegek élnek mélyen a még emberhez méltó nívó alatt.

Mindezek általános, országos válságról tanúskodnak, és nem csupán a magyar kisebbségre vonatkoznak, ám erre nézve fokozott veszélyekkel járnak. Lássuk, melyekkel is!

A) Számbeli csökkenés

Említettem, hogy a legutóbbi népszámlás 1989-ben 156 ezer magyar lelket mutatott ki Kárpátalján. Ez abszolút számát tekintve háromezerrel kevesebb, mint amennyit a tíz évvel korábbi, az 1979-es állapított meg. Önmagában ez nem jelentős csökkenés, két tényező miatt azonban igencsak ijesztő. Az egyik az, hogy a háromezer fő elvesztése a területi egység összlélekszámának dinamikus gyarapodása közepette történt, így a magyarság részaránya Kárpátalján 13,7 %-ról 12,5 %-ra esett vissza tíz év alatt, s azóta ez a szám újabb fél százalékkal lett kisebb. Tehát miközben a magyarság lélekszáma csökken, aközben a vele együtt élő (főleg szláv) népességé növekszik. Nem nehéz megjósolni, mihez vezet ez hosszabb távon. A másik elgondolkozásra ösztönző tényezőt azzal kapcsolatban fogalmazhatjuk meg, hogy a háromezres csökkenés egy igen jelentős növekedési várakozással szemben következett be. Miről is van szó. Arról, hogy a hivatalos statisztikákkal szemben mindig is úgy gondoltuk, nagyjából 200 ezren, esetleg még többen lehetünk, s hogy a kimutatásokban mintegy 40 ezerrel kevesebben vagyunk, annak pontosan megnevezhető történelmi okai vannak, amelyek közül kettőre igen röviden kitérek. Elsőül arra, hogy a már említett 1944-es deportálások során csak a magyar (és német) férfiakra irányultak. Akik valódi nemzetiségük helyett orosznak, ukránnak, szlováknak vallották magukat, megúszták a kényszermunkát. Talán ezrek vagy akár tízezrek estek így ki a statisztikák megfelelő rubrikájából, s hamis nemzetiségüket a szovjet törvények szerint örökölték gyermekeik is. Második kitérőül a magyar ajkú görög katolikusokat kell említenünk: amikor a szovjet hatalom számba vette új alattvalóit, többük nemzetiségét önkényesen megváltoztatta. Így lettek moldovánok a románok, ukránok a ruszinok – és ez utóbbi analógiája alapján azok a magyarok is, akik nem a romai katolikusoknak vagy reformátusoknak vallották magukat, hanem görög katolikusoknak, amely egyház a Kárpátalján élő szlávok nemzeti egyházának tekinthető. Ezeknek az ukránná tett magyar görög katolikusoknak a számát 30 ezerre becsültük a szovjet éra előtti egyházi nyilvántartások alapján. Nos, 1989-ben már nem volt diktatúra, a peresztrojkától és a nyíltságtól volt hangos a világ, s a Szovjetunióban először történt meg, hogy a népszámlás során szabad bevallás, bemondás alapján töltötték ki a nemzetiségi rubrikát, s nem kérték a személyi okmányokat. Joggal várhattuk, hogy mindazok és mindazok utódai, akik a fentebb említett okok miatt eddig más nemzeteket gyarapítottak, most végre magyarnak íratják be magukat, és így 160 ezer körüli lélekszámunk akár 200 ezer fölé ugrik. Erre a várakozásra következett hideg zuhanyként a háromezres csökkenés [6].

Azaz: Kárpátalján ma 156 ezren vallják magukat magyarnak, tehát: csökkenésünk vitathatatlan tény. A csökkenés oka pedig nem az asszimiláció és nem is a stagnáló népszaporulat, hanem a kivándorlás. Az elmúlt évtizedben (pontosabban 1980 és 1992 között, amikor is a felmérés történt) Kárpátalját 8 ezer 200 fő emigrált, s bár nemzetiségi összetételükről az illetékesek nem közöltek adatokat, feltehető, hogy a Magyarországra települő közel ötezer fő nagy többsége magyar volt. Az elmúlt két-három évben a kivándorlás felgyorsult, és ha ez a tendencia folytatódik (márpedig mi állítaná meg?), akkor etnikai határaink egyre inkább elmosódnak, az egy tömbben élők közössége szigetekre szakadhat s a felső-Tisza mentén élő szórványmagyarság fel is morzsolódhat. A kárpátaljai magyarság egésze pedig – mint közösség – működésképtelenné válhat.

És ez a felvetés már el is vezet bennünket a második válság-tényezőhöz, ez pedig a

B) minőségi sorvadás

A kivándorlók többsége ugyanis értelmiségi, akiknek a számaránya a korábban említett többszörösen hátrányos helyzet miatt amúgy sem volt túl magas. Eddig is akadtak hiányszakmák, de mára nemcsak a magyar ügyvédek, közgazdászok, szociológusok számítanak fehér hollónak, hanem ijesztően csökken az orvosok, mérnökök, pedagógusok és a művészek száma is. Tegyük még hozzá: az áttelepülők többsége pályáját most kezdő vagy tanulmányait most befejező fiatal, akiknek távozása tovább rontja a közösség reprodukciós esélyeit. És lehet ugyan vitát folytatni arról, hogy egy szellemi vezércsapat (értelmiség) nélkül maradó és elöregedő etnikum meddig tarthatja meg vitalitását, az azonban nyilvánvaló, hogy – mint közösség – szerves egészként nem képes sokáig funkcionálni és gyógyíthatatlanul súlyos működési zavarok lépnek fel életében. Említsem csupán a pedagógushiányt: magyar iskoláinkban egyre több olyan oktatót alkalmaznak, aki maga nem járt magyar iskolába, a nyelvet csak töri, szaktárgya kifejezéseit nem ismeri.

A válsághelyzetre utaló harmadik momentumot én – gyakran felháborodást keltő merészséggel

C) A kárpátaljai magyarság demoralizációja

cím alatt szoktam tárgyalni, ami kétség kívül kicsit erős kifejezés, mégis úgy látom, hogy amíg az ötödfélszázados szovjet uralom ideje alatt magyarságunk megőrizte tartását, önbecsülését, identitását, s mindig büszke volt különbözőségére, s ha másutt nem, hát kis falujában, templomában, saját telkén-portáján, a magára csukott lakásban megteremtette azt a világot, amelynek alig volt köze a szovjet valósághoz –, addig ebben a mostani létbizonytalanságban, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy tisztességes munkából nem lehet megélni, hogy hol törvénytelen, hol „csak” megalázó tevékenységre (például csempészésre, piacolásra) kényszerül a létfenntartásáért küldő kisember –, nos akkor minden fontosabbá válik számára, mint nemzeti hovatartozása. És amíg a többségi nemzetekhez tartozók „csak” általános emberi értelemben válnak elutasítókká vagy közömbösökké például a kulturális értékekkel szemben, és ezeket az értékeket, ha más nem, hát gyermekeik újra felfedezhetik, addig a magyar kisebbség a nemzeti értékekről mond le, s ha lemond, ezek többé nem gyökereztethetők meg egy idegen közegben. a cikk folytatódik >>

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – „az utca” vagy „az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az „őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik. a cikk folytatódik >>

Vonakodás nélkül

vona-kiszoA Kárpáti Igaz Szó interjút közöl Vona Gáborral. A náci nézeteket gyakran hangoztató, cigányozó, zsidókat listázni kívánó, EU-zászlót égető, mélyen antidemokratikus Jobbik elnökével kedélyes beszélgetés olvasható a lapban.

Kétségtelen, hogy a Fidesz-rezsim nemzetpolitikáját illető bírálatában akár igazat is lehetne adni Vonának, ám pillanatra sem lenne szabad arról megfeledkezni, hogy egy kirekesztő, szélsőségesen nacionalista, revizionista, rasszista és antiszemita nézeteket nyíltan valló, EU-ellenes, antidemokratikus párt elnöke mondja ezeket a szavakat. Az az ideológia, amelyet Vona és a Jobbik képvisel, csak káros elszigetelődést, romlást, vészt hozhat a magyarságra, esetleges hatalomra kerülésük tragikus következményekkel járna mind Magyarország, mind a magyar nemzet egésze számára – mint ahogy erre már volt példa a történelemben. E tekintetben Vona és pártja egyáltalán nem szolgálja a magyarság érdekeit, éppen ellenkezőleg.

Ezért súlyos hibának tartom, hogy így, ilyen népszerűsítő formában a KISZó teret ad Vonának, mert ezzel megtéveszti a kárpátaljai magyarságot és veszélyes, embertelen, ordas eszméket legitimál – ezt pedig mélyen elítélem és a lap olvasójaként határozottan elutasítom.

A nácikkal szemben nincsen engedékenység, nincsen tolerancia. Vonakodás nélkül, a leghatározottabban el kell utasítani őket. Az orgánum, amely teret ad önnépszerűsítő megszólásaiknak, bűnt követ el.

Címkéző magyarok

cimkeNem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek): a cikk folytatódik >>

Csupakabra és tigrispiton

Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.

A helybéli sajtó 2012 nyarán is szolgált hasonló ínyencségekkel. E sorokat szeptemberben írom, már vége az uborkaszezonnak, nemcsak hogy kezdetét vette, hanem egyre élesedik a választási kampány (Ukrajnában október 28-ára tűzték ki a parlamenti választási csalásokat), de a kedélyeket borzoló politikai hírek, úgy tűnik, nem biztosítják kellőképpen a polgárok adrenalin-szintjét, némi riogatás hát belefér az őszi szezonba is. a cikk folytatódik >>