Végzetes tréfa

Halálos áldozatot követelt egy áprilisi tréfa. Balla D. Károly ismert kárpátaljai költő azt tervezte, hogy halálhírével tréfálja meg olvasóit. Ezért április elsején a blogjában megjelentetett egy hírt, amely a következőképpen kezdődött: „Halálos áldozatot követelt egy áprilisi tréfa. Balla D. Károly ismert kárpátaljai költő azt tervezte, hogy halálhírével tréfálja meg olvasóit. Ezért április elsején a blogjában…” Ám az írónak csalódnia kellett, olvasói közül senki nem ült fel az ugratásának. Ez olyan megrázkódtatást okozott számára, hogy érezte, menten megüti a guta. „No de előtte még megírom a valódi halálomat” – határozta el gyilkos dühvel, és sebesen a friss fejleményeket is rögzíteni igyekezett:  „…senki nem ült fel az ugratásának. Ez olyan megrázkódtatást okozott számára, hogy érezte, menten megüti a guta” – az utolsó szavaknál már egészen lila volt a feje. Látszott, fokozódó mérgében agyát elönti a vér. Amikor arcával a számítógép billentyűzetére bukott, egy pillanatra még tudatosult benne, hogy halálával végképp lelőtte a tréfa poénját.


több hasonló

A véradó halála

Túlzásba vitte a véradást, ez okozta halálát. Balla D. Károly, az ismert kárpátaljai író évek óta rendszeresen adott vért, saját bevallása szerint leginkább azért, mert az aktus után bőséges uzsonnával kínálják az önkénteseket – még ám nem is akármilyennel. Az ungvári véradó központ még a szovjet érában tetemes készletet halmozott fel egy olyan paradicsomos halkonzervből, amely az utóbbi húsz évben már nem kapható Ukrajnában. A költő fiatalkorában nagyon szerette ezt a készítményt, mondhatni, rajongott érte. Ennél is fontosabb azonban, hogy a finomság elfogyasztása után általában megszállta az ihlet – épp ezért az 1990-es évek elején igencsak fájlalta, hogy hiába keresi a boltokban kedvenc konzervét. Ám váratlanul rámosolygott a szerencse. a cikk folytatódik >>

Verecke áldozata

Agyonnyomta az összedőlő vereckei emlékmű a tövében fohászkodó költőt. Balla D. Károly ismert ungvári alkotó szokásos évi zarándoklata során éppen a Vereckei-hágón álló honfoglalási emlékmű előtt tette tiszteletét, amikor a kő-kolosszus váratlanul megingott és dörgő hangot adott. A költő ijedtében az emlékmű oltárkövéhez térdelt és mondott egy gyors imát a magyarok istenéhez, ám ez nem segített rajta: az összerogyó monumentum maga alá temette. A szerencsétlenül járt író utolsó gondolata az volt, talán mégis inkább a Veres Kocsma felé kellett volna fordulnia Munkácsnál.


több hasonló

Halálos kóválygás

Ungvári családi házuk tetejéről lezuhanva zúzta halálra magát Balla D. Károly író. Az ismert kárpátaljai alkotó már nem tudta elviselni, hogy parabolaantennájuk elállítódása miatt nem képes fogni az Echo TV műsorát, ezért felmászott a tetőre, hogy igazítson a tányéron. Odafent meglepetten tapasztalta, hogy tavasz van és Afrikából megjöttek a kéményükön évek óta fészkelő gólyák. Az antennát tartó oszlop helyett a madarak felé indult, amelyek riadtan elhagyták fészküket. Utánuk iramodott, talán abban bízva, hogy költőzsenikre nem hat a gravitáció. Tehetsége azonban kevésnek bizonyult, csupán annyira volt elegendő, hogy ne egyenes vonalban hulljon alá, hanem, mielőtt halálra zúzná magát, kicsit kóvályogjon, mint gólyaszar a levegőben.


több hasonló

Az utolsó akkordok

Gitározás közben érte halálos áramütés Balla D. Károly írót. Az ismert kárpátaljai alkotó  legújabb verse szavalása közben éppen Jimi Hendrix egyik számának az akkordjait igyekezett leutánozni néhány rajongója előtt, amikor a hangerősítő meghibásodása miatt a földeletlen elektromos gitár húrjai feszültség alá kerültek. Az alkalmi örömzenész ujjai görcsbe merevedtek és teste rángatózni kezdett, amit hallgatósága eleinte a blues keltette extatikus vonaglásnak gondolt. Amikor azonban a költő haja kigyulladt, nem lehetett kétségük a performansz végkimenetele felől. Szakértők megállapították, hogy a baleset halálos kimenetelében szerepet játszhatott a költő csekély ellenállása.


több hasonló

Végzetes szlalom

Halálos síbalesetet szenvedett vasárnap Balla D. Károly író. Az ismert ungvári alkotó a kárpáti havasokban hódolt kedvenc téli hobbijának, amikor is közismert vakmerőségétől vezéreltetve egy mások által veszélyesnek tartott meredek lejtőn próbált leereszkedni sílécén. Egy ideig sikerült szlalomoznia a gyéren nőtt fák között, mígnem nagy sebességgel telibe talált egy százados fenyőt. Az ütközés erősségére utal, hogy mire a szemtanúk odaértek, a szörnyethalt költő szakállát belepték a fáról hullott tűlevelek.

Oresztész és a kényszer

Akkor már második órája járt fel s alá az üvegfalak között. A bámészkodók egyike sem tudta megmondani, vajon azelőtt tétlenül ült-e a szálkás deszkájú priccsen vagy éppen feküdt rajta, netán guggolt mellette vagy félénken alámászott, mint ahogy arra sem tudtak válaszolni, mi okozta váratlan nyugtalanságát, belső késztetésből indult-e szűk távlatú, de az idő múlásával mégis végtelenné sokasodó útjára, vagy talán egy feléje dobott hipotézis izgatta fel annyira, hogy nem maradhatott tétlen – ám annyi bizonyos, most a fáradtság legkisebb látható jele nélkül, minden forduló után szinte újult erővel szaporázta lépteit. Bár kérdéseire nem kapott választ, a tömegben elvegyülő Oresztésznek mégis az volt a benyomása, a bámészkodók színlelik tudatlanságukat, valójában jól ismerik az előzményeket, nem csak azt tudják pontosan, hogy a kényszer napok óta egyetlen falatot sem vett magához, hanem azt is, hogy azért kelt fel priccséről, mert csendes délutáni agóniája közben a világmindenség puha gombóccá gyűrt szabásmintája kicsúszott a feje alól.


több hasonló

Oresztész az alkonyatban

Óvatosan kerülgette a tócsákat, pedig mezítláb volt. Meg-megállt, a magasba emelte tekintetét, habár a szűk sikátorok fölött alig is látszott kevéske a piszkosszürke alkonyati égből. Valahol felbőgött egy erőgép, a házak faláról hangtalanul peregni kezdett a vakolat. Oresztész aprót sóhajtott és folytatta kacskaringós útját. Nem kellett sietnie. Tudta, a véletlenek nem késleltethetik, pontosan akkor ér majd a kereszteződésbe, amikor a fotósok vakuja egy pillanatra fehérré fényesíti az úttesten fekvő halott sötét arcát.


több hasonló

Oresztész és a cimbalmos

Akkor kezdett havazni, amikor a széksorok között hosszan botorkáló cimbalmos végre középre ért. Ütőit letette a biliárdgolyók mellé és folytatta a vízkereszt idején abbahagyott kosárfonást, hogy az üregi nyulak téli fészke bőséges szaporulattal hálálhassa meg a holdfogyatkozást. Oresztész szolgálatkészen adogatta a hajlékony vesszőket és bámulattal figyelte, amint a cimbalmos keze nyomán lassan felépül az amfiteátrum.  Kék hó hullott a fehér márványra, s a karéjban álló párkák pengtek, mint egy síkidom megütött húrjai.


több hasonló

Oresztész és a tüntetők

Nem tudta letenni a kagylót. Az imént, amikor füléhez emelte, már érzett valami különöset, de figyelmét a beszélgetés kötötte le. Ha már ilyen kényes témában kérik ki a véleményét, akkor illik kellő komolysággal reagálnia, gondolta. Igen, a csoport követelése minden bizonnyal jogos, ugyanakkor nem indokolt, hogy utcára vigyék a problémáikat, mondta száraz, tárgyilagos hangon, vigyázva arra, ki ne derüljön, voltaképp szimpatizál-e a tüntetőkkel vagy pedig elmarasztalja őket. Még kapott pár kérdést, igyekezett rövid, tömör válaszokat adni, miközben enyhe sajgást érzett a csuklójában. A riporter megköszönte nyilatkozatát, Oresztész pedig le akarta tenni a hallgatót a készülékre – de ez lehetetlenné vált, mert amíg beszélt, a kagylóból sarjadó sűrű folyondár teljesen körbenőtte a kézfejét és már a karján kúszott a válla felé. Mire a szívét elérte, a tömeg feloszlott az aláaknázott játszótéren.


több hasonló