Oresztész és a szökőkút

Előbb a hangot hallotta meg, a magát paskoló víz tobzódó zenéjét, s csak aztán, amikor a félhomályos sikátorból kilépett a napsütötte térre, akkor láthatta, hogyan hullnak alá a magasba lövellt vízoszlopok, belecsobbanva a terpeszkedésükben is karcsú, visszhangos márványmedencékbe. Pontos arányokra épült a szökőkút, a visszahullt vizet felülről alább s alább engedő tányérok úgy viszonyultak egymáshoz, mint egy vallási beavatódás fázisai, s a fehér habzás, miközben aláfolyt, pontosan követte az istenek legféltettebb titkát, miszerint kifürkészni az ismeretlent annyit tesz, mint macskabőrben hetyke bukfencet vetni a törvények szigorú oszlopai tövében. Oresztész elragadtatással nézte a tobzódó csodát, pedig pontosan tudta, hogy a távoli sportkórház eresze alatti bűzös dúcokban már nem mernek költeni a halálra rémült agyaggalambok.


több hasonló

Oresztész és a pincér

A pincér az asztalon hagyta a borravalót, s ettől Oresztésznek az az érzése támadt, mintha mégsem lett volna elég jó ez az ebéd, vagy ha mégis, akkor a kiszolgálásnak lehetett valami híja, pedig egy perccel ezelőtt még mindennek az ellenkezőjéről volt meggyőződve, remek halételek, kitűnő bor, kifogástalan kiszolgálás – ebben az elégedettségben intett a pincérnek, aki jött is szinte azonnal, de amikor átadta a számlát, látszott rajta, valahol másutt járnak a gondolatai, olyan merengő tekintettel nézett ki az ablakon a késő őszbe, mint aki közben verset szaval, valami búsat, borongóst, amelyben halál és bánat van, meg persze magány, tömérdek sok magány, olyasfajta, amelybe belefullad a lélek. Oresztész már-már zavarba jött, amiért neki kell torkát köszörülve visszazökkentenie a pincért ide a fehér asztal mellé, amelyen már ott virított egy nagy és két kisebb címletű bankó, utóbbiak egyke kicsit oldalvást téve, hogy a pincérnek ne lehesse kétsége afelől, mi képezi a cechet és mi a ráadást. Ám Oresztésznek csalódnia kellett, embere felmarkolta az egymásra tett nagy és kis címletű papírpénzt, és az oldalt heverőre ügyet sem véve távozott az asztaltól. Kisvártatva a konyha felől vonatkerekek csikorgása hallatszott. Valaki biztosan meghúzta a vészféket, gondolta Oresztész, majd sietve elhagyta az éttermet, hogy legalább a borongós versre ráakadjon a kinti őszben, mielőtt kigyulladnak a tengerparton sorakozó szemeteskukák.


több hasonló

Oresztész és a fiatal juhar

A lány belépett a parkba és elvegyült fák között, mintha ő is egy lenne közülük. A gesztenyéket, platánokat és hársakat nem lepte meg a hozzájuk hasonlatos lény megjelenése, fiatal jávornak vagy égernek nézték, legfeljebb azon csodálkoztak, hogy tőlük eltérően képes volt a helyét változtatni, le tudott ülni egy padra és könyvet olvashatott az ő árnyékukban. Kevéske napfény ráférne erre a csenevész facsemetére, gondolták, és kicsit félrehúzták ágaikat fölötte. A megnyíló boltozaton áthatolt néhány pászma, az egyik a lány arcát fényesítette meg, a másik a hajába szórt szikrákat, a harmadik a könyv lapján tette kontrasztossá a betűket. A lány hunyorogni kezdett, ölébe ejtette a könyvet, bántotta szemét a nagy világosság. A pilláit is lehunyta, így nem láthatta meg Oresztészt, aki napi egészségügyi sétáját folytatva épp elébe ért a lócák szegélyezte sétányon, s aki elragadtatásában meg is állt előtte. Ó, mi szép, mi egészséges fiatal juhar ez itt, mondta magában, s mellételepedett. A lány nem mozdult, nem szólt és szemét sem nyitotta ki, így Oresztész kisvártatva unatkozni kezdett, ezért kíváncsian szemügyre vette a lány ölében heverő kötetet. A hangszerkészítők kézikönyve a hegedűnyak címszónál volt felütve.


több hasonló

Oresztész és az indiánok

A kisváros barokk főterén kolumbiai utcai zenészek álltak karéjban. Párafelhőt eregetve fútták a metsző hidegben többszólamú hatalmas pánsípjaikat, gőzölgött a fejük a díszeik alatt, gőzölögtek a hangszerek, sípjaikból, mint kis mozdonyokból, lövellt a pára. Verték a kecskebőr dobot, botokat és csontokat ütöttek egymáshoz, gémberedett ujjaikról megfeledkezve a végsőkig elmerültek a maguk keltette ritmusban, amely a legkisebb ellenállást sem tapasztalva birtokba vette a teret, külön-külön annak minden objektumát, a székesegyház homlokzatát, a hótól hajnalban megtisztított, kacskaringós rajzolatú kövezetet, a hidegbe görcsösen kapaszkodó csupasz fákat, a körben álló épületeket és a házak szűkös közeit, a város légterét, amelynek vibrálása körbevette Oresztészt is, aki valahonnan valahová tartott, nem volt itt dolga, egyszerűen csak erre vitt a sietős útja, mégis meg kellett állnia, voltaképp nem a muzsika torpantotta meg, hanem a gyomorszája táján érzett éles szorítás, amelyről nem tudta megállapítani, hogy a reggelire fogyasztott nagy adag szalonnás rántotta okozza-e vagy inkább a bensőbe hatoló ritmus, amely, úgy érezte, közvetlenül a gyomrában keletkezik, onnan áramlik minden porcikájába, s testéből kilépve árasztja el a teret, az ő belső rángását hangosítják fel a zenészek olyannyira, hogy felzengjen az egekig. Kicsit összegörnyedt, kezét gyomrára szorította, tett pár lépést a metszett arcú pánsíposok felé, majd egyensúlyát veszítve lassú mozdulattal beledőlt abba a hangszertokba, amelybe a járókelők a muzsikát honoráló fémpénzeiket dobálták. A zenészek még befejezték az éppen elkezdett ritmusképletet, majd gyors ugrásokkal Oresztész mellett teremtek, görcsbe rándult testét kinyújtva kényelmes helyzetbe fektették a mintákat rajzoló hideg burkolaton, feje alá igazították a pénzzel teli hangszertokot, aztán körbeállták és mély mormogásba kezdtek, hogy addig is, amíg a tűzokádó mélybúvár megérkezik, biztosítsák vétlen áldozatuk üdvösségét az indián egekben.

Oresztész és a macska

A macska körbefeküdte a lyukat, átölte a semmit, körbejelölte vörhenyes bundájával, elhatárolta testével a valamitől, olyan élesen és olyan magától értetődően, hogy amikor Oresztész belépett a szobába, teljesen nyilvánvalóvá lett számára a világmindenség hármas tagoltságú egysége. Valami. Macska. Semmi. Elválaszthatatlanok, létezésük egybetartozik, mert ugyan mi más közvetíthetné a halott Valami számára a Semmi termékenyítő csíráit, mint a megtestesült világösztön. Mindezt megértvén Oresztész erős késztetést érzett, hogy megérintse a macska hátát, végighúzza kezét a vöröses szőrzeten, de ellenállt a kísértésnek, inkább a kistányér fölé hajolt és a maradék tejecskébe öklendezte a bolygókat.

Oresztész és a pohár víz

Éppen akkor lépett a szobába, amikorra a csapból nem sokkal azelőtt frissen eresztett hideg víz elvesztette kellemét, s a kristálypohár belső üvegfalát már ellepték az apró buborékok. Nem volt szomjas, de ivott egy kortyot annak jeléül, hogy észrevette a gesztust, a kikészített pohár vizet, amely még percekkel ezelőtt is kívánatos, kellemesen hűvös lehetett, ám a szobába lépésekor már langyossá émelyedett, érvénytelenné téve a figyelmességét annak, aki így igyekezett kedvére tenni a messziről érkezőnek, nem tudván, hogy jó szándékát félresiklatja az idő felgyorsult múlása a túlfűtött szobában, amelynek ablakát Oresztész most sürgősen kitárta, azt sem bánva, hogy a kinti téli kavargásból apró jégszilánkokat ver arcába a szél. Ezzel persze utólag nem hűthette le a gyomrába került korty ízetlen és langyos vizet, csupán a romlás okozóját, a bent rekedt melegben túlpörgő időt bocsáthatta kívülre, ezzel mintegy egybeigazítva mindazt, ami érkezésével kibillenni látszott. A pohár vizet kitette az ablak külső párkányára, majd bezárta a táblákat. Ideje kicsomagolni, gondolta, de a sarkot, ahová a bőröndjét tette, már elfoglalta egy pöffeszkedő zöld gumicsónak.

Oresztész és a menyét

Amíg teáját cukrozta, azalatt a mellette heverő könyv lapjai közé befészkelődött egy csinos menyét, érzékeny orrát kidugta a lapok közül, és ahogy beleszimatolt a levegőbe, Oresztész biztos lett abban, hogy a közeli fűrésztelepen a friss deszkák már nagyon elunták magukat a szárítóban. Kinézett az ablakon, látta, amint a telep elgazosodott ipari sínpárja fölött vibrál a levegő, s elképzelte, hogyan hatol majd ebbe a finom villódzásba a menetrend nélkül közlekedő mozdony, otromba zakatolása miként teszi tönkre a csendes nyári délutánt. A felvetődött lehetőség a menyétet is elborzasztotta, visszahúzódott a könyvbe, talált magának a regényben egy takaros rejtekhelyet és elő sem bújt onnan mindaddig, amíg Oresztész őhozzá nem ért az olvasásban. Akkor újra előmerészkedett és a levegőbe szimatolva elégedetten megállapította, hogy a szárított deszkákat a zakatoló szerelvény minden különösebb nehézség nélkül már órákkal ezelőtt kiszállította a telephelyről, így a levegő tovább vibrálhatna az ipari sínpár fölött, ha közben be nem alkonyodott volna annyira, hogy a félhomályban Oresztésznek abba kelljen hagynia az olvasást arra a rövid időre, amíg az asztali lámpa fényét rá nem kattintja a szobára. A menyét egy pillanatra megriadt, de nem bújt vissza regénybéli rejtekébe, kíváncsian nézett Oresztészre, mint olyan valakire, akiről pontosan tudható, hogy cukor nélkül issza a teát.


több hasonló

Oresztész és a trombita

Kétszer is megkerülte a porban heverő trombitát. Nem értette, hogyan kerülhetett ez a teljesen jó állapotban lévő hangszer ide, a kopárságon átvezető út szélére, hogyhogy nem vette eddig észre senki, hogyhogy nem tűnt fel a hiánya annak, aki elvesztette, egyáltalán, mi járatban lehetett erre bárki trombitás, honnan jött, hová ment, vajon muzsikus volt-e, aligha, akkor jobban vigyázott volna munkaeszközére, inkább csak fuvarozó, igen, alighanem egy zenekar teljes felszerelését szállító járműről eshetett le ez a csillogó rézfúvós. Oresztész szinte látta a púposra megrakott szekeret, rajta a vándorbigband összes retyerutyájával, látta a nagybőgő hátul kilógó nyakát a végére kötött piros szalaggal, látta a dobok fényesre koptatott bőrét, az elegáns vibrafont, az egymásra rakott gitárokat, harsonákat, szaxofonokat, kürtöket és klarinétokat, és látta a torony tetején billegni a fényes trombitát, amely egy óvatlan pillanatban, amikor réztestén legszebben villant meg a napfény, levetette magát a szekérről, talán csak azért, hogy ő megtalálja és kétszer is meg kelljen kerülnie, mielőtt az esőerdők teljes pusztulásáról értesülne.

Az istenek lábnyoma

Az unalom fehér masszája éppen túlcsordult a rozsdás bádogteknő peremén, amikor egy sugárhajtású gép hangja váratlanul feldübörgött, majd darabokra hullott valahol a magasban. Oresztész ijedtében elejtette a keverőlapátot, amelyre addig támaszkodott, felnézett, kereste a zaj forrását, de csak néhány varjat látott a mező felett, lassú körözésüket láthatóan nem zavarta meg az, ami őt egy pillanatra félelemmel töltötte el. Az ég tisztán és semmitől sem háboríttatva habzott odafent, hasonlatosan a teknőben bugyogó unalomhoz, amelynek kicsordult cseppjei megragadtak a környező fűszálakon. A fény felé ágaskodók egy ideig dacoltak sorsukkal, de a rájuk tapadt súly végül a talajra kényszerítette valamennyijüket. Oresztészt megnyugtatta, hogy a köröző varjak és az elfekvő fűszálak között nem tud semmilyen párhuzamot vonni, felemelte a lapátot, állát támasztva rákönyökölt, és türelmesen várta tovább, hogy a fehér massza az istenek lábnyomává sűrűsödjön.