Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<).

Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a nevek, nem árt egy kis tréning. Ez jobbára abból áll, hogy Évától teljesen váratlanul ilyeneket kérdezek: „És mondd, Évikém, hogy hívták az N-i kultúrház igazgatójának a feleségét? Emlékszel, a 90-es években jártunk ott egyszer  író-olvasó találkozón”. Vagy: „És mondd, mi is az eredeti neve Woody Alennek?” vagy: „Hogy is hívják azt az operaénekest, akinek a neve soha nem jutott Apuka eszébe, és ezért belülről ceruzával felírta az irattára ajtajára, és ha éjszaka nem jutott eszébe, felkelt, kinyitotta az irattárat, bent felgyújtotta a villanyt (így nem zavarta Anyukát) – és leolvasta, hogy el tudjon aludni?

Látszólag ezek a rákérdezések Éva memóriáját teszik próbára, holott dehogy; pontosabban: nem csak. Mert előzőleg nekem is eszembe kell hogy jusson az adott név, épp azért kérdezem, mert nekem sem ugrott be azonnal, kicsit keresgéltem meszesedő memóriámban, és amikor már ráleltem, csak azután kérdezhettem rá.

Az egyenes rákérdezés helyett néha kis asszociációs áttételt is beiktatunk, illetve rásegítő pótlólagos információk is sorra kerülnek. Éva fejében érdekes módon valami furcsa betűkatalógus kapott elhelyezést, ez segít a keresésben, mert ha nem jut eszébe egy név elsőre, akkor rákérdez az illető monogramjára: én megmondom a két betűt – és ő erre azonnal rávágja a teljes nevet.

Kombináltabb játékaink közé tartozik az idézet alapján való rákérdezés. Persze klasszikus versidézetek túl könnyűek lennének, inkább ilyenekkel állok elő: Na ki mondta azt, hogy „Miért nem én?!” – Ez így persze nemigen ugorhat be azonnal, Éva barkochba-kérdésekkel jut el közös emlékünkig: kedves pártfogónk, az idős irodalomtörténész mesélte, hogy amikor fiatal felesége meghalt, öreg és beteg édesanyja fogadta e szavakkal menye halálhírét.

A zenei idézetek sora külön világot képez. Például kitűnően tudok régi Korda György- és Koós János- slágerekre rákérdezni egy-egy sornyi fragmentummal. Legutóbb pedig kis tematikus kvízjátékot rögtönöztem. Előbb azt énekeltem mély átéléssel, hogy „Mánni, mánni, mánni”, aztán azt, hogy „manimani-manimani-manimani”, aztán pedig azt, hogy „Maaneeeej”. Az első két előadót Éva azonnal köpte – természetesen ez a fentebb említett adekvát és releváns interpretációnak volt köszönhető -, jelesül, hogy ABBA és Liza Minnelli (a Kaberé-ban),  a harmadik produkcióm sem volt kevésbé tökéletes, épp csak Éva a Pink Floyd zenekar munkásságában nem eléggé járatos ahhoz, hogy azonosíthatta volna a zeneszámot.

Minap egy filmrendező nevére kérdeztem rá. Évának nem ugrott be, ezért híres filmjének egyik szereplőjére utalva próbáltam segíteni. Elénekeltem azt, hogy Param-param, pararam – PU! – és Éva azonnal tudta, hogy Marilyn Monroe-ra gondoltam.

Pedig nem is idéztem eléggé pontosan a Van, aki forrón szereti című filmben elhangzó I Wanna Be Loved By You című szám szöveghelyét, de invenciózus előadásom olyannyira meggyőző volt, hogy a bájos szőke szexidol alakja nyomban megidéződött. Kicsit be is ült szobánkba, keresztbe vetette a lábát a fotelban és megelégedéssel hallgatta, ahogy Billy Wilder többi filmjét is sorra vesszük.

Szembesülés – 1996

szembesules150Húsz éve, 1996-ban fejeztem be először az 1989-ben kitalált és 1991-ben elkezdett Szembesülést, első regényemet. Az utolsó simításokat ősszel végeztem, mielőtt a Belvárosi Könyvkiadó, pontosabban Mezei András igazgató személyes felkérésére benyújtottam volna kiadásra, ezen sorok kíséretében:

…Szeretném ismét megköszönni az irántam és regényem iránt tanúsított figyelmedet. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 90 %-ban kész szöveget az elmúlt hetekben befejezzem, véglegesítsem. (Nagyon érdekel a Te vagy a majdani szerkesztőm véleménye a kéziratról. Az az igazság, hogy ez a regény annak igazán érdekes, aki ismerte a 70-es, 80-as évek kárpátaljai viszonyait és irodalmi-politikai figuráit – lévén szó kulcsregényről –, plusz, esetleg, az én személyes kapcsolataimat. Nehezen tudom megítélni, hogy milyen benyomásokat kelt a regény olyan olvasó számára, aki ezekről mit sem tud, s csupán a regény irodalmi értékei – ha vannak neki ilyenek – ragadhatják meg.) Egyébként pedig fantasztikus lenne, ha az idén megjelenhetne (a karácsonyi könyvvásárra?). De a 97-es Könyvhét is csodálatosan közel van!

Mi szép remények! Nyolc évvel később, a 2005-ös Könyvfesztiválra tudott megjelenni egy harmadik kiadónál… Közben át is írtam egyszer-kétszer… Regényem egyik sajátossága, hogy keletkezésének és megjelenésének másfél évtizedes történetét is magában foglalja, így természetesen a 20 évvel ezelőtt történtek is szerepelnek benne vagy eredeti műhelynaplók, vagy utólagos visszaemlékezések megirodalmizált formájában. Például ez a Werk-részlet:

Egyre jobban görcsölök. Amióta elérhető közelségűvé vált a regény megjelenése, bennem van a páni félelem. Újra és újra elborít a kétely: szabad-e, tisztességes-e mindezt megírnom, így megírnom.

Holnap elküldöm a kéziratot a kiadónak. Remeg a kezem, ahogy a borítékot címzem. Hol van már a megírás önfeledtsége! Micsoda ostoba pánik fog el – egy regény miatt!

Közben az egyik irattartóból kicsúszik valami kockás lapocska. A jelentéktelen, elkallódni látszó papírlapról rám villan regényhősöm néhány felhasználatlan mondata:

„Ógörög ősömnek a bűnhődés előtt megadatott a bosszú egyszeri magasztossága. Nekem csak a hosszú vezeklés és a végtelen lelkiismeret-furdalás jutott.”

Vagy ezek a sorok a regény első fragmentumából:

Az első változat lezárása után egy ideig még tartott a va­rázs, ám amikor azzal a gondolattal játszadoztam, hogy előbb-utóbb kiadom a kezemből a kéziratot, akkor szorongás keveredett érzéseimbe, kételyek és riadalmak kerítettek hatalmukba. Félelmeimnek több rétege torlódott egymásra, egyszerre tartottam attól, hogy nem jó, vagy legalábbis nem eléggé jó a Szembesülés ahhoz, hogy regényíróként bemutatkozzam vele, de ugyanígy féltem attól, hogy túlságosan jó, életem főműve, amelyhez foghatót már soha nem tudhatok írni, így megjelenésével további pályám értelmetlenné vagy szánalmasan leágazóvá válik. Egyforma rémülettel gondoltam arra, rövidesen nyilvánosságra kerülnek legrejtettebb gondolataim, és arra is, ha nem sikerül kiadót találnom, akkor nagy tettem az ismeretlenségbe süllyed. Mintha nagyszerű bűvész-trükköt dolgoztam volna ki, de sem magamnak megtartani, sem bemutatni nem lennék képes. Úgy éreztem: művem akkor is értelmét veszti, ha megjelenik, és akkor is, ha nem. Legszívesebben az íródás állapotában tartottam volna, holott már egyáltalán nem volt mit írnom rajta.

Aggodalmaim az ötlet első felmerülésétől számított hetedik esztendőben kulmináltak, miután a Tokaji Írótáborban kéziratot kért tőlem egy budapesti belvárosi kiadó igazgatója. Örülnöm kellett volna a kivételes lehetőségnek, ám én inkább feszengtem, egyformán féltem az elutasítástól és a sikertől. Végül persze benyújtottam az anyagot. A szerkesztőm elolvasta, határozottan tetszett neki. Kérdésemre, vajon élvezhető és érthető-e olyasvalaki számára, aki soha nem élt Argoszban, azzal válaszolt, Európa keleti felén kicsit mindenki argoszi. Ő meg különösen, hiszen évekig dolgozott Moszkvában, jól megismerte a spártai viszonyokat. Biztosított arról, elkötelezik magukat a megjelentetés mellett.

Ám kézirattól könyvig támogatásokon át vezet az út, így a kiadó beadta a megfelelő pályázatokat, velem szerződést kötöttek, amelyből megtudtam, amiről addig fogalmam sem volt, hogy munkám esszéregény.


a cikk folytatódik >>

Én és az avantgárd

Magyar Írók Világtalálkozója, 1991

bdk-1991

Keszthely, 1991

Épp 25 éve, 1991 nyarán tartották Keszthelyen a (kissé fellengzősen) Magyar Írók Világtalálkozójának nevezett összejövetelt. A kaposvári városi televízió (Kapos TV) számára készített alábbi riportfilmet negyedszázad elteltével készítője, Varga István barátom digitalizálta és tette fel a videómegosztóra – nekem pedig elküldte a linkjét, mivel én vagyok a filmen az első megszólaló (1 perc 15 másodperctől). Kétség kívül bizsergető élmény akkori magamat látni, és amiket mondtam, talán az sem érdektelen folyamatos önvizsgálataimban – kiváltképp ekkora időtávlatból. Úgy fest, a véleményem azóta lényegében nem változott (pl. az ukrajnai magyarság akkori helyzetének megítélésében), ám az irodalmi folyamatokat illetően valamelyest módosult. Az avantgárd szerepéről és létjogosultságáról szólva azt mondom, hogy természetesen kisebbségi helyzetben is van létjogosultsága (még szép), és hogy minden irodalomnak át kell esnie az avantgárd megújító korszakán, de azt is hozzáteszem, hogy nálunk, ahol még a hagyományos irodalom sem futotta ki magát, ez azzal a veszéllyel járhat, hogy az írók elszakadnak közönségüktől. Ezt a veszélyt akkor reálisnak vélhettem, de két-három évvel később már azt gondoltam, hogy az irodalmi progresszió sokkal fontosabb, mint a közönségigényekhez való igazodás, és 1994-ben ki is adtam a Kárpátalján megjelent első és mindmáig utolsó avantgárd verseskötetet (szerzője Cséka György volt)  részletesebben erről: Tízévente avantgárd.

Akkori véleményemet érdemes két különböző kontextusba belehelyezni. Az első az utánam szólók véleménye. Nem kommentálom: tessék megnézni-meghallgatni. A másik, hogy én hosszú éveken, talán évtizedeken át valamelyest elfojtottam magamban az avantgárdot. Történt ez talán a fent megfogalmazott veszély túlértékelése miatt (ti. az olvasók elvesztésétől való félelem), talán meg azért, mert nem tudtam-akartam eléggé komolyan venni saját irodalmi devianciámat, szívesebben mutatkoztam a közéleti szerepet is komolyan vevő jólfésült költőnek, semmint a polgárpukkasztó attitűdöt felvállaló formabontónak. Holott komoly kirándulásaim voltak még csak a dadaizmus terén is (lásd: Dadaista dadogás – az idézett versek is épp 1991-ben jelentek meg), de e téren nem voltam sem következetes, sem elkötelezett – mint ahogy, több tucatnyi publikált képversem ellenére például a vizuális költészet terén sem.

Két bekezdés még magáról az írótalálkozóról. Én itt bizony nem ültem végig az előadásokat. Ennek két oka is volt. Egyik, hogy untam őket. Másik, hogy folyóiratot és könyvet árusítottam. A rendezvénynek helyet adó Festetics kastély bejáratánál több könyves standot is felállítottak, az egyik asztalka az enyém volt, ahová büszkén kiraktam a Hatodik Síp addig megjelent számait és éppen hogy beindult könyvkiadásunk első darabjait. A portékáimat meggusztálókkal szóba elegyedni sokkal izgalmasabb volt, mint a szólamokkal bőven spékelt felszólalásokat végighallgatni.

Az egyik szünet után is ott álltam kis pultom mögött, a népség tódult be a díszterembe. Göncz Árpád is előttem haladt el, akkor már több éves ismeretségünk okán megszólítottam. Éppen azelőtt zajlott a „médiahaború” Hankiss Elemér tv-elnök felmentése és mások kinevezések körül, a sajtóban – teljesen szokatlan módon – nyilvánosan váltott pengét egymással Göncz és Antall József. „Árpi bátyám, én már tudom, mi lesz a következő drámádnak a címe” – mondtam a magát mindenkivel visszategeztető írónak és köztársasági elnöknek. „Na, mondd csak!” – csodálkozott. „Hát: a Magyar Média c. királydráma” – utaltam Magyar Médeia c. monodrámájára (amely egyfajta Euripidész-adaptáció). Elnevette magát: „Az nem királydráma lesz, hanem rémdráma”.

És akkor lássuk Varga István riportfilmjét.

Gondolatok a könyvtáron kívül

Öncáfoló digitális jegyzet három befejezéssel

a Kárpátaljai Megyei Könyvtár magyar osztályának szíves felkérésére

gondolatok-konyvtarA könyvtár hangulata. A könyv illata. Perszepersze, tudom. Ismerem. Az érveket is. Hogy szeretjük, hogy ragaszkodunk hozzá. Hogy ez a digitális világ olyan izé. Regényt monitorról, ugyan, kérem!

Ismerem tehát az érveket, a szokásokat és nincs kétségem afelől, hogy a könyv presztizse az olvasóközönség számára nem sokat csökkent azóta, hogy a szűkössé vált Gutenberg-galaxist elkezdte magába kebelezni a végtelennek látszó Neumann-univerzum. Mégis azt gondolom, hogy alapjában

a könyvtár egy elavult, funkcióját vesztett intézmény és maga a könyv az információ megjelenésének és tárolásának egy idejétmúlt eszköze.

Ami persze nem jelenti azt, hogy még akár évtizedekig a mai formájukban fenn ne maradhatnának mind a bibliotékák, mind a nyomtatott kiadványok – hiszen mutatkozik rájuk igény, kereslet. Akár évtizedekig. Mondjuk addig, amíg a digitális nemzedék ma még ifjonc tagjai megöregednek, s már nem lesznek náluk idősebbek, akik még nosztalgiával gondolnának a könyv illatára és az olvasótermek halk zsongására. Meggyőződésem ugyanis, hogy a könyv kellemesnek mondott szaga és tapintása, valamint a könyvtár vonzó hangulata nem önmagában fontos, hanem kizárólag azért, mert kellemes képzetek társulnak hozzájuk.

Kérem, a könyv, az bizony büdös. A nyomdafesték szaga kifejezetten kellemetlen, mit több: káros az egészségre. Csakis azért mondjuk, hogy mi imádjuk és ragaszkodunk hozzá,

mert az új könyv kézbevételével járó várakozás intellektuális izgalma és a korábbi kellemes olvasmányélmények emléke kapcsolódik hozzá.

Belátom, hogy egy szövegfájl megnyitása egyelőre nem jelentheti mindenki számára ugyanazt az élményt, mint egy könyv felütése – de mivel az élményt mégis a tartalom váltja ki, nem pedig a forma, az új és újabb generációknak már feltétlenül az e-könyv-olvasójuk vagy más megjelenítő eszközük bekapcsolásához fognak társulni a szellemi örömszerzés alkalmai. Azt gondolom, fiatalok milliói számára már sokkal-sokkal többet jelent egy okostelefon birtoklása, mint egy ezer kötetes otthoni könyvtár. És ez nem baj, mert annak a kis maroknyi készüléknek a segítségével szinte mindent elérhetnek, megtudhatnak, megtalálhatnak, kiolvashatnak, egy e-book-reader fejlett memóriájában pedig több szöveget tárolhatnak, mint amennyit az ungvári Káptalan (Kapitulna) utcai könyvtári részleg állománya őriz.

Nekünk még papír alapú a tudásunk, műveltségünk, érthető, hogy a nyomtatott szövegre irányul figyelmünk, érdeklődésünk. De ahogy a nehézkes és alacsony hatásfokú kódexmásolást felváltotta több mint ötszáz éve a forradalmian új, produktív, kényelmes, gyors könyvnyomtatás, úgy a digitális adatsokszorosítás és tárolás is véglegesen át fogja venni a terepet a mára elavult technológiáktól. Pontosabban: a mindennapi használatban teljesen ki fogja szorítani, de jóslatom szerint sem a könyv, sem a könyvtár nem fog véglegesen eltűnni, hanem

a könyvek egyedi készítésű, ritka műtárgyakká, a könyvtárak pedig múzeummá fognak válni, ahol ezeket a műtárgyakat megtekinthetjük.

Írhatnék még arról, hogy egy digitális szövegállomány miben és mennyire alkalmasabb a felhasználó számára, mint egy nyomtatott szöveg, illetve arról is, hogy az internet, mint az információk kimeríthetetlen tárháza, miért teszi fölöslegessé a könyvtárba járást vagy azt, hogy otthonunkban szótárakat, lexikonokat vagy akár szépirodalmi olvasmányokat tároljunk – de erről már korábban is elég sokat írtam, így most egy több mint 10 éve keletkezett írásomat ajánlom első befejezésül: Internet és irodalom: Útban a világarchívum felé. << Természetesen ennek elolvasásáért sem kell beballagni a könyvtárba, elég a linkre kattintani. Merthogy itt ez a szöveg nem nyomtatott, hanem digitális, és nem papíron jelenik meg, hanem az internetnek köszönhetően a Nyájas Olvasó monitorján, így számomra módot ad hiperhivatkozások (kattintható linkek) elhelyezésére, a felhasználóknak pedig a továbbolvasásra.

Eredetileg egyébként nem is terveztem hosszabb reagálást a könyvtári osztály szíves felkérésére, csak korábbi írásaim linkjeit akartam megadni, de végül rászántam magam, hogy kissé provokatív módon mondjak ítéletet könyvről és könyvtárról.

szembesules150Ám egy gondolatfuttatás számomra akkor élvezetes, ha a markáns véleményemet nemcsak hangoztatni, hanem cáfolni, vagy legalábbis elbizonytalanítani is sikerül. Így most második zárásként még annyit, hogy ismét csak perszepersze: nekem is voltak a távoli, internetes korszakom előtti régmúltban valódi könyves élményeim, akadt, amit meg is írtam. És mert az egyik ilyen régi feljegyzésemben a közhasznú, nélkülözhetetlen könyvtárról is szó esik, ide tűzöm a kis szöveget azzal a megjegyzéssel, hogy teljes egészében Szembesülés regényemben olvasható. Ez a regény, bizony, nincs fenn teljes egészben a neten, viszont a megyei könyvtár magyar osztályán kikölcsönözhető :) Mégis arra kell tehát biztatnom a felemelő regényszomjban és magasztos  könyvsóvárgásban szenvedő rajongóimat, hogy irány a könyvtár, a Könyvtár, a KÖNYVTÁR.

Balla D. Károly

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Talán egyetlen olyan kedves könyvem, amelyet mindig a közkönyvtárból kell kikölcsönöznöm, mert nincs meg sajátomban. A hiány bosszantó, mert számtalanszor adódott már úgy, hogy ezt, éppen ezt és csak ezt a könyvet szerettem volna felütni, hogy beleolvassak, talán csupán rápillantsak egy névre, egy szóra – ennyi is elég, és máris felidéződne bennem az a hangulat, amelyet első olvasásakor érzetem. A dolog azért érdekes, mert tőlem voltaképpen idegen a nosztalgia, nemigen szoktam visszarévedni régi dolgokra, visszavágyni régi helyekre, helyzetekbe. A Utas által legelőször, több, mint húsz esztendeje kiváltott érzésről azonban azóta sem tudtam lemondani, és időről időre szükségem van arra, hogy újra beleringatódjam egy könnyű gondolán ennek a különös világnak a sikátorai közé, amely világról már soha nem fogom tudni megállapítani, mekkora részben Szerb Antal a felelős érte, és mekkorában kései kamaszkorom végletes érzelem- és gondolatvilága.

Mint öntudatos szovjet egyetemistához egyáltalán nem volt illendő, tiltott filozófiák iránt vonzódtam, meg-megmártóztam az egzisztencializmusban, és az Utas, ez a halál-fogalom süppedékes talajára épített különös regény, amely helyenként akár a Heidegger-féle egzisztencialista halál-felfogás irodalmi interpretációjának is tűnhet, pszichém legmélyére hatolt. A saját halálnak mint valami átélhető, már-már szexuális kéjt okozó beteljesülésnek, végső és teljes önmegvalósulásnak az appercipiálása persze – és ezt talán Szerb Antal is sugallja – csak valami misztikus-metafizikus téridőben, a valóságtól végletesen elvonatkoztatott szellemvilágban képzelhető el, abban a szférában, amelybe e modern kor európai átlagembere aligha kaphat bebocsáttatást. Nem kaphat, mert erre nem teszi alkalmassá sem pragmatikus világi neveltetése, sem a zsidó-keresztény eszmevilág értékrendje, amely nem hogy a halált nem tekinti az egyén sajátjának, hanem még az életét sem, s az elmúlás problematikáját úgy véli megoldani, hogy a földi életet átmeneti állapotnak tekintve a beteljesülést az isteni szellemmel történő újraegyesülésben és a roppant kétes hitelű majdani feltámadásban jelöli meg. Ellenben az a halál, amelyről Mihály és Waldheim – az Utas főhőse és barátja – az etruszkok vallására hivatkozva beszél, az valami – prüdériánk számára felfoghatatlan – erotikus mozzanat, a nemzés-foganás-születés aktusához hasonlatos „visszaszületés”.

Én akkor épp végletes érzelmi és világnézeti hullámhegyek közt vergődtem, meghalt bennem valami régi, racionális énemből és átestem valamifajta transzcendens újjászületésen. Meghalt bennem a bezárt báb és kiröppent belőle a szabad pille. A szárnyamra akkor rakódott a könnyű hímport, igen, ezt keresem az Utas lapjain, hiányaimmal küzdve valahányszor kikölcsönzöm a közkönyvtárból.

szerb-utas-es-holdvilagHarmadik befejezésként azért utólag még – hogy a cáfolat cáfolata is itt legyen – ide kívánkozik, hogy a fenti sorok kb. 15 évvel ezelőtt keletkeztek, a benne foglalt könyves élmény meg több mint harminc éves, nyilvánvaló, hogy akkoriban a könyvtári kölcsönzés igénybevétele még megkerülhetetlen volt, de aztán nemcsak saját példányom lett a könyvből, hanem természetesen elérhetővé vált a regény a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában is, íme: Szerb Antal: Utas és holdvilág.

Mindezekből akár az a merész következtetés is levonható, hogy Szerb Antal miatt már nem kell könyvtárba mennünk, de Balla D. Károly miatt erre szükség lehet. Személyemben tehát egy könytárbacsalogatót láthattak a magyar osztály munkatársai – így már értem is a felkérést!


a cikk folytatódik >>

Nagy múlt áll előttem

homokóra

Homokóra

Sajnos életem legizgalmasabb szakaszában nem írtam naplót. Ez az időszak nyilván a legtöbb változást jelentő évekre tehető, amikor körülöttem és bennem egyaránt megfordult a világ. Ha nagyon tág időhatárokat szabnék, akkor 1979-cel kellene kezdenem a nagy átalakulásaim éráját, de ekkor csak bennem, személyes életemben történek nagy változások, a külső körülmények ehhez nem tettek hozzá semmit (kicsit szűk látókörű fizikusból és harcos materialistából ez idő tájt vedletem át szemlélődő természetű, mindenre nyitott filosszá), amikor viszont kint és bent is a legtöbb dolog történt, azt az 1987-1993 közé tehető esztendők krónikája jegyezhette volna fel. Hogy velem, bennem mi és hogyan történt, az külön fejezet, a kinti események középpontjában azonban természetesen a rendszerváltás áll, amely személyes életem olyan eseményeivel kapcsolódik össze, mint a kárpátaljai magyarság jogsérelmeit elsőként megemlítő, majd számba vevő publicisztikai írásaim megjelenése (Internacionalizmus és nemzeti öntudat – 1987; Peresztrojkácska – 1988), az első magyarországi nyilvános szereplések íróként (1987-től), szabadúszóvá (főállású irodalmárrá) válásom (1988-89), a Magán/Hangzó (1987), a Hatodik Síp (1989), a Galéria Kiadó (1991), majd a Pánsíp (1993) megalapítása, részvétel a KMKSZ megalapításában és választmányának munkájában (1989-91), az első könyvnapok megszervezése és lebonyolítása Ungváron (1991-től)… – és mindaz a szervezőmunka, utazás, megbeszélés, levelezés, ami ezekkel járt… Egyfajta hőskör volt ez, amikor olyasmikben próbáltam ki magam, amit nemcsak hogy én nem csináltam azelőtt, de környezetemben sem akadt senki, akinek lett volna ezekben bármilyen tapasztalata.

Csak sajnálhatom, hogy a lapalapítás és kiadóalapítás rendkívüli izgalmakkal és lelkesedéssel járó lázas munkájáról egyetlen naplófeljegyzést sem készítettem. Igaz, hogy vastag, tömött és nagyon poros mappák őrzik akkori személyes, családi, baráti és hivatalos levelezéseimet – de hát kinek van kedve ezeket átnyálazni?? Maradna az emlékezet – ám bizony mondom néktek, közel 30 év távlatából igen veszélyes bármit is pontos, megbízható adatok hiányában felidézni és közreadni, mert a memóriánk ilyen távolságból már nagyokat csalhat. Nyilván van, amire jól és pontosan emlékszem, de ezer apróság lehet, ami elhomályosult és amikor az elhomályosult történéseket és körülményeket kiélesíti az emlékezet, akkor egyben el is torzítja őket. Ezért valószínűleg soha nem fogok memoárt írni.

Az 1996-tól kezdődött időszakra visszatekintve azonban könnyebb a dolgom. És nemcsak azért, mert ennek az évnek a végétől kezdve másfél évtizeden át eléggé rendszeresen készítettem naplófeljegyzéseket és/vagy írtam nyilvános blogbejegyzéseket, így ennek a kb. 15 esztendőnek a krónikáját össze tudom állítani akkori aktuális, tehát vélhetőleg pontos tényrögzítéseim alapján, hanem azért is, mert ettől az évtől lettem számítógépes ember, és amit azóta írtam, az gyakorlatilag rendelkezésemre áll digitális szövegállományok formájában, nem kell tehát poros dossziékat nyálazni ahhoz, hogy régi levelekből rekonstruáljam, mi mikor és hogyan történt.

Így tehát azt tervezem, hogy pontosan húsz évnyi késleltetéssel reprodukálni fogom írásos önmagamat. Azaz 2016 őszén felidézem 1996 őszét, lehetőleg napra pontosan a 20 évvel korábban keletkezett soraimat.

De persze az is lehet, hogy a mostani szándék ellenére holnap már rossz ötletnek fogom gondolni ezt a visszaemlékezősdid.

Mindenkinek van egy Tyutcsev-álma

weboptimalizalasAz eset még májusban esett, amikor esett a májusi eső. Frissében kellett volna megírnom, amikor zengett az ég. De akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget memóriám furcsa működésének – azóta viszont többször elmeséltem családtagjaimnak és barátaimnak, de mivel egyikükön sem láttam, hogy megrendítő módon lenyűgözte volna őket a történetem, így közreadom, bízva az élénk kollektív érdeklődés felkelthetőségében.

Történt pedig, hogy bátyám hívott Skype-on egy májusi napon – és az időjárásról kezdtünk beszélgetni. Nekem ez egyáltalán nem tartozik kedvenc témáim közé, az utóbbi időben azonban valami helyett társalgunk hőfokokról és csapadékról. (A valami az a – főleg magyar – politika, amelyben gyökeresen különböznek a nézeteink, s amelyet érintve a vita hevében én évekkel ezelőtt többször elvesztettem az önuralmamat, ordibáltam és sértegettem kedves bátyámat, s ezt utólag annyira bántam, hogy megkértem: kerüljük ezt a témát, nem szeretném újra elveszteni a fejemet, nem szeretném, ha rángatózni kezdene a gyomrom és éjszaka nem tudnék aludni a hevült vita után. Így hát kínosan kikerüljük a forró kását, azt ellenben alaposan megtárgyaltuk, hogy Baján dörög az ég, ömlik az eső és bátyám emiatt nem tudja a kertben gyümölcsfáit ápolgatni. De hát a májusi eső aranyat ér, mondtam. Ja hát persze, Puskin is szerette a májusi vihart – válaszolt ő.

Puskin a májusi vihart? – kezdtem kutatni az emlékezetemben. Nem vagyok a klasszikus orosz irodalom nagy tudora, sőt, de annyit csak feltételeztem magamról, ha bátyám ismer egy verset, akkor talán én is felidézhetem. De nem. Mondtam is, sajnos nem tudom, melyik versre gondol. Erre elmondta az első sorát:

Люблю грозу в начале мая

– én pedig, magam számára is teljesen váratlanul, folytattam:

Когда весенний, первый гром,
Как бы резвяся и играя,
Грохочет в небе голубом.

Na mi az, ilyen hamar megtaláltad az interneten, kérdezte bátyám (ő viszont csak az első sorra emlékezett). Nem, nem. Képzeld el: váratlanul beugrott. Valaha tanulhattam, tudhattam ezt a verset. Persze: az iskolában. Mondom a bátyámnak, hogy én erre a versre az utóbbi negyven évben még csak nem is gondoltam. Bátyám nevet, folytatjuk a beszélgetést.

Később mesélem Évának a furcsa felidéződést. Nem érdekes, hogy egy hívósor képes ilyen régi dolgokat előhozni az emlékezetből, most nevezetesen egy Puskin-verset? Éva kicsit furcsán néz rám, gyanakszik. Talán csak nem kételkedik a szavaimban?

tyutcsev-majusi-zaporGépéhez ül és pár perc múlva megszólal: Megvan a vers, de nem Puskin, hanem Tyutcsev. Весенняя гроза.

Na hát jó, ez nem ugrott be – és én nem is gyanakodtam. Éva felolvassa a teljes verset, és nekem furcsa érzetem támad: mintha rémlene a harmadik versszak is… Próbálom elmondani, de nem sikerül.

Lefekvés után aztán újra és újra megpróbálom: és egy fél óra alatt szavanként lassan összerakom a teljes strófát. Nahát, ez nagyon érdekes. Az első szakasz elsőre beugrott, a harmadikat pedig elő kellett bányásznom. (Valószínűleg ez a kettő volt feladva memoriternek.) Hogy fog örülni Éva, ha reggel elmondom neki!

Kávézás közben el is újságolom ezt a fantasztikus örömhírt. Akkor most elmondom neked a két strófát egyben! Belenyugszik. De valami más kerül szóba, megbeszéljük, és amikor kicsit később sort akarok keríteni a magas ívű színészi produkcióra, váratlanul énekelni kezdem a Tyutcsev-verset…

A döbbenetig meglepődöm ezen… – Mi ez a dallam, honnan jön??

Éva ekkor már kacag: – Ez a Mindenkinek van egy álma című Harangozó Teri-sláger dallama.

Ahogy magamhoz térek, újrakezdem és a két versszakot hibátlanul eldalolom a magam kappanhangján, jó hamisan. De még mindig nem értem, mi és hogyan és honnan. Aztán apránként összeáll a kép.

Tudni kell, hogy verset fejből mondani soha nem tudtam. Ha nagyon muszáj volt, az iskolában persze megtanultam a memoritereket, de kínkeservesen. Feleléskor erősen koncentrálva elmondtam, de már másnap erre nem lettem volna képes. Alig is tudok néhány verset elejétől végéig elmondani – még a kedvenceimet se. Még a sajátjaimat se. (Ha valamiért – de csak ezért! – mindig irigyeltem Vári Fábián Lászlót, aki nemcsak az összes saját opuszát tudja fejből – na jó, ez nem olyan sok – de a fél magyar költészetet is.)

Különösen nehezen boldogultam az orosz versekkel. De rájöttem egy csodálatos trükkre. Ha „megzenésítem” a verset, hipp-hopp meg tudom tanulni, a dallam mellé valahogy azonnal rögzülnek a verssorok is. Egy-két (számomra) emlékezetes trükkömre jól emlékszem, szoktam is mesélni őket, s – fájdalom – néha elő is adom a zenés produkciót. Puskin Téli utazása például fantasztikusan jól ráillik egy iskoláskorombeli rettenetes Alla Pugacsova-slágerre… (Páp-páp, pápáráppá páp-páp…) Talán ennél is nagyobb blaszfémia, hogy József Attila Nyár című versére én magam komponáltam egy rock and rollt…

Ez történhetett hát Fjodor Ivanovics Tyutcsev időjárási versével is: egyszerűen rátettem a Harangozó Teri-számra, így meg tudtam tanulni, feleléskor felmondtam (bennem közben ment a sláger), aztán soha többet nem jutott eszembe sem a vers, sem az, hogy miként tanultam meg (szemben a fent említett és anekdotáimba beleszőtt két másik esettel).

Miután rekonstruáltam a hajdan történteket, az éveket kezdtem számolgatni. Ha jól emlékszem, tizedikben már világirodalmat tanultunk az orosz irodalomórákon. Kilencedikben huszadik századi orosz irodalmat (Gorkij, Majakovszkij…). Puskint és Tyutcsevet tehát nyolcadikban kellett tanulnunk. Azaz: negyvennégy éve. Na ez az, ami megér egy döbbenetet.


Érdekes: a Tavaszi vihar Szabó Lőrinc magyar fordításában valahogy nehezebben ül rá a Mindenkinek van egy álma dallamára.

Istenhit vagy ateizmus?

„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul.

Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem úgy működik a dolog, hogy aki nem hisz abban az istenben, amelyikben a hívők sokasága, annak automatikusan és minden értelemben radikális istentagadónak kellene lennie. Annak a jellemzően antropomorf tulajdonságokkal felruházott isteni személynek a létét valóban mindenestül elvetem, akit a hívők miatyánkoznak, akinek a büntetését félik, amikor parancsolatait megszegik, aki megbünteti a rosszakat és megjutalmazza a jókat, aki magához szólítja az élőket, hogy ne éljenek tovább, akinek a hívek megköszönik, hogy ételt-italt adott az asztalukra, akinek a segítségéért fohászkodnak csip-csup ügyeikben és akinek hálát rebegnek, ha sikerült jó albérletet találniuk vagy nagyobb baj nélkül felhúzniuk egy épület falát. Bevallom, az ilyesmit, úgy ahogy van, képtelen ostobaságnak tartom, és úgy vélem, a napi szinten büntető-jutalmazó istenféleségben való hit mögött elmaradott, korlátozott, beszűkült, primitív gondolkodás rejlik. Vagy ami semmivel sem jobb:  gondolati restség, tunyaság. Vagy ami rosszabb: számító álszentség, elvtelen és önámító megfelelni akarás. (Azt ellenben nem vitatom, hogy mindenkinek joga úgy és abban hinni, ahogyan neki jólesik, s ez a hit az ő számára akkor is üdvözítő lehet, ha szememben ostobaság.)

Ezzel szemben azt egyetlen percig sem gondolom, hogy egy képzetes személyhez magunkban vagy félhangon beszélni, gondjainkat-tépelődéseinket egy nálunk feljebbvalónak tartott szellemiséggel megosztani ostobaság lenne. Ellenkezőleg: ha pontosan tudom, hogy nem a magam fölé helyezett virtuális személy fogja megoldani napi gondjaimat, nem ő fogja megtorolni a bűnöket és megjutalmazni a jó cselekedetet, ha nem várok semmit tőle és tisztában vagyok azzal, hogy az ő létezése csupán az én lelki, érzelmi, intellektuális igényemből fakad, azaz nekem van szükségem arra, hogy folyamodjak „valakihez”, akit úgy teremtettem magamnak, hogy fölötte álljon a való világ hívságainak, s aki ekként akár még magasabb szempontú válaszokat is  adhat a kérdéseimre, mert felülemeltem őt saját kisszerűségemen – nos, az ilyen esetre nézve azt gondolom, hogy a magam alkotta szellemi feljebbvalóval kialakított efféle kontaktus hasznos és építő jellegű lehet, mi több: az őszinteség érzelmi és a belátás értelmi fokának függvényében a saját gyarlóságainkkal történő szembenézés felemelheti a lelket, megvilágosíthatja az elmét. A saját lelkiismeretemnek, jobbik énemnek, legnemesebb eszményeimnek a kivetítése és egy magasabb rendű képzetes személyben történő megidézése és megszólítása szép, nemes, felemelő és mélyen emberi gesztus, az őszinte érzelmek és az emelkedett gondolkodás aktusa.

Ha ez lenne az istenhit, egyáltalán nem tekinthetném magam ateistának. A magam teremtette feljebbvalóval folytatott konstruktív párbeszédet cseppet sem sem tartom magamtól idegennek.

Mint ahogy nem tartom annak – lépjünk eggyel feljebb – a transzcendens gondolkodást sem. Attól, hogy alapvetően materialistának tartom magam és a valóság objektív létezését nem kérdőjelezem meg, attól még nem gondolom, hogy eleve el kellene vetnem a tapasztalaton túli, az anyagi valóság mögötti, alatti, fölötti létezés lehetőségét. A magam részéről nem feltétlenül teszek fontossági különbséget a létezés valós és imaginárius aspektusa között, ki is dolgoztam a komplex létezés magamra szabott elméletét, amely szerint – kedvenc példámmal élve – Zeusz létezése sokkal intenzívebb és fontosabb, mint ezé a ceruzáé itt az asztalomon, holott köznapi értelemben Zeusz nem létezik, a ceruza viszont igen; ám a ceruzám valós létezésének szerény és jelentéktelen kicsisége semmivé törpül Zeusz évezredeken át gazdagított  mitologikus létezésének hatalmassága mellett, ezért a komplex létfelfogás felől nézve az ógörög főisten sokkal inkább VAN, mint az asztalon heverő irón.

Ám ha ezt igaznak tartom Zeuszra, akkor miért ne tartanám igaznak Jahvéra nézve? Lehetek-e tehát istentagadó, ha vélekedésem szerint a nagy műgonddal megalkotott mitologikus alakok a komplex létezésben magasabb fokra hágnak, mint a valós semmiségek?

Mindebből persze az is következik, hogy az így értelmezett istent kulturális, néprajzi, mitológia, művészeti, irodalmi térben értelmezem és mint ilyennek, nincs semmi köze a napi imákban háztartási jótevővé vagy építkezési segédmunkássá degradált, ételt-italt adó vagy épületfalat megtartó istenhez. A mitologikus isten létezésének a tere maga a mítosz, a Biblia. Aki onnan kirángatja és felvilágosult századainkban a jelen életünkre vonatkoztatott hitet, vallást, egyházat épít rá és tart fenn körülötte, az énszerintem szemfényvesztő vagy önámító akkor is, ha maga a vallásgyakorlás rendelkezik pozitív jegyekkel. Viszont csaláson alapul, ezért az egyházak minden hasznos ténykedésük ellenére végső soron mégiscsak a tömeges népbutítás intézményei.

Lépjünk azonban még feljebb, a kozmikus értelmezésig, a teremtésig. Privát – és tapintatból ritkán hangoztatott – véleményem szerint a XXI. században nem tekinthető épelméjűnek az, aki a bibliai teremtésmítoszt készpénznek veszi. Viszont:

A filozófiai értelemben vett ősprincípium létezését feltételezni számomra semmivel sem jelent nagyobb nehézséget, mint azt elfogadni, hogy – például – azért nem tehető fel a „mi volt az ősrobbanás előtt” kérdés, merthogy annak előtte az idő sem létezett. A teremtésből részt vállaló világeszme létezésének a megengedése számomra nem nagyobb gondolati flört, mint azzal a feltételezéssel kokettálni, hogy a 13,7 milliárd évvel ezelőtti végtelen semmiből lett a mai végtelen minden.

Az viszont nem elhanyagolható különbség, hogy a Big Bang elméletében hívők étkezés előtt nem kérnek áldást a tér-idő-szingularitás nevére, amiért ételt-italt adott asztalukra.

dali-utolso-vacsora

Salvador Dalí: Utolsó vacsora

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kell volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Évával a Csillagszállóban

csillagszallo-medenceAki a címből arra következtet, hogy Évával szabad ég alatt töltöttünk egy éjszakát, azt sajnos ki kell ábrándítanom. Egy effajta beszámoló valószínűleg izgalmasabb lenne, mint a száraz közlés: írásaink jelentek meg a kulturális utcalapban. Ha valaki nem tudná, ez a főleg hajléktalanokkal foglalkozó Oltalom Karítatív Egyesület folyóirata, és a szerkesztőség tiszteletbeli elnöke nem más, mint Göncz Árpád. >> Több infó a lapról.

Bár mostanában ritkán publikálunk, ennek a felkérésnek nagyon örültünk és azonnal hozzájárultunk anyagaink megjelentetéséhez. Meglepetésünkre a szerzőkkel való egyeztetés a klasszikus folyóiratszerkesztés legszebb hagyományai szerint zajlott, szövegeinket hozzáértéssel gondozták, kaptunk korrektúrát – ezt ma már kevés szerkesztőség gyakorolja. a cikk folytatódik >>

Manzárd a földszinten

Szigorú építészeti értelemben nem minden beépített tetőtér manzárd, és a szó eredetileg nem manzárdszobát és nem manzárdlakást jelent. Hanem!

manzardSzakmai leírás szerint a manzárd egy tetőtípus, melyet törött tetőnek is neveznek. Per definitionem  a manzárd olyan tört síkú nyeregtető, amely fölfelé 45 foknál nagyobb (általában 70-80 fokos) dőlésszög után lapos, 10-20 százalékos dőlésre vált, így a hagyományos tetőtérnél sokkal nagyobb teret hoz létre a padláson. A manzárdtető lényege a külső megjelenésen túl tehát az, hogy a meredekebb tetősíkot egy alacsony hajlásszögű tető követi. Azért tervezik ilyen összetett alakzatúra, hogy könnyebb legyen a tetőtérben szobát, lakást, lakható életteret kialakítani és az jóval nagyobb lehessen, mint egy sima sátortető esetében. Metonimikus jelentésátvitellel tehát manzárdnak azt a lakást, illetve lakrész nevezhetjük, amely éppen ilyen tetőszerkezet alatt  helyezkedik el a padlástérben.

A fogalom a XVIII. századi Franciaországból ered, ott is a speciális alakú törött tetőnek volt a neve. A manzárdtetőt úgy tervezték és úgy építették meg, hogy megkönnyítse a tető alatti tér lakássá történő alakítását.

A Wikipédiából tudhatni, hogy az elnevezés François Mansart (1598-1666) francia építész és unokaöccse, Jules Hardouin-Mansart (1646-1708) nevéből ered, de nem ők a manzárd feltalálói. Már száz évvel előttük a Louvre építésze, Pierre Lescot megvalósította ezt a helytakarékos ötletet. Az viszont igaz, hogy a két Mansart tette népszerűvé a korabeli Párizsban ezt a technikát. Később az elnevezés megjelent Angliában és Németországban is, először a tető, majd a lakás megnevezésére. Később a név a szegénység és nyomor szinonimája lett, például az 1920-as években Németországban manzárdkávénak (Mansardenkaffee) nevezték az olcsó kávépótlékot. Érdekesség, hogy Szlovákiában manzárdnak nevezik a stúdiólakást.

Manzárdtörténi jelentőségű tény, hogy Ungváron, a város történelmi várnegyedében a Vár u. 8. alatti családi ház tetőtéri szobájában alkotott több mint tíz esztendőn át a kortárs magyar irodalom jeles képviselője, aki ezt a a manzárd-helyzetet szimbólummá emelte egy zseniálisnak joggal nevezhető szójáték segítségével:

Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.

Balla D. Károly 2002-től kezdte írni az Egy manzárdőr feljegyzései c. naplóját, a címet később a korábban írtakra is kiterjesztette, miközben sejtelme sem volt arról, hogy lapos tetős házuk padlástere építészeti szempontból egyáltalán nem manzárd.

Erről csak azt követően értesült, hogy nemrégiben észrevette: naplójának webhelyét képező honlapja, amelyet még 2002-ben az UngParty Manzárd névre keresztelt, a Google keresőben az első 10 találat közé került a manzárd keresőszóval. Ezt felfedezvén arra gondolt, szegény megtévesztett böngészők milyen csalódottak lehetnek, amikor építészeti megoldást vagy a fogalom definícióját keresve az ő ámbár zseniális, ám a témában mégsem releváns naplójegyzeteivel kénytelenek szembesülni. Akkor legyen itt valami a manzárdról mint olyanról! – határozta el és alaposan átalakította honlapját, eközben arra is rádöbbenve, hogy miután már éppen öt esztendeje a háznak egy földszinti szobáját lakja, ez a tetőtéri kifejezés már nem érvényes őrá és írásaira. Illetve dehogynem!

A manzárd ott van, ahol én vagyok! – állapította meg mély meggyőződéssel és hogy ne kelljen manzárdőri mivoltától megválnia, úgy tekintett körbe a földszinti szobán, mint egy tökéletes virtuális tetőtéren.

Jadviga párnája

jadviga_parnajaaz önigazoló büszkeség és magát megtagadó alázat megrázó drámája

Leadta az egyik tévécsatorna, gondoltuk, megnézzük. Lassan másfél évtizede annak, hogy először láttuk, ezalatt ki is mosódott az emlékezetünkből. Persze a sztori az élt még élénken, de a film keltette benyomások már elhalványodtak.

Nekem úgy rémlik, hogy akkor nem tetszett különösebben Deák Krisztina 2000-es alkotása. Még nagyon erős volt a könyv hatása, ereje. Závada Pál 1997-ben megjelent regénye a maga műfajában igen különleges és jelentős művészi teljesítmény. Egyedülállósága talán abban rejlik, hogy sajátosan keveredik benne a szociográfusi szemlélet és a posztmodern alkotásmód. Előbbi a szerző szakmai indíttatásából fakad, utóbbi írói-művészi felfogást tükrözi. E kettősség egyebek mellett azt is eredményezte, hogy a regényt elsősorban szövegesztétikai alkotásként értelmeztem, miközben a nép- és társadalomrajzi értékek fölött bűnös módon elsiklottam, mi több, maga a történet is háttérbe szorult nálam, elhalványította a szövegiség. Ezt a nagyon kimunkált, bonyolult, konstrukciójával lenyűgöző és stílusbravúrként is felfogható szövegszerűséget viszont a filmben hiába kerestem. Sem a naplóműfajból származó belső vívódások és hol megvallott, hol bevallatlan meghasonlások nem jöttek át, sem a „Jadviga beleír” posztmodern gesztusa nem érvényesül (a fiútól származó, harmadik beleírói rétegről már nem is beszélve) – holott ezek a regényben a folyamatos újraértelmezés lehetőségét kínálják, illetve azt, hogy a ténylegesen megtörténtek mind hitelesebb (de mind reménytelenebbül kusza) egymásutánjában valahogy mégis kiigazodjunk. Ezekhez képest a film nekem akkor túl lineárisnak, túlságosan történés-központúnak tűnt. a cikk folytatódik >>

Keserű elutasítás

kgyorgy-vitezAzt, hogy a magyart kicsit törve beszélő valahai kárpátaljai fickó Záhonyban élve már a Vitézi Rend tagja lett s teleaggatta magát érdemjelekkel, mint valaha a szovjet veteránok, valószínűleg elnézném. Talán még azt is, hogy Orbán Viktor oldalát kedveli. No de a Jobbik? – ez már kizáró ok. Pedig jól ismerem, a 90-es évek legelején még valami barát-félék is voltunk, így teljesen indokolt lenne, hogy visszaigazoljam jelölését a közösségi oldalon. a cikk folytatódik >>

Benne leszek a Pacsirtában

pacsirtasekRádiókészüléknek is eléggé mulatságos név volt valaha, 21. századi internetes rádióadónak – www.pacsirta.hu –  (szerintem, bocs) kifejezetten idétlen. Még ha valami retrós, nosztalgikus kezdeményezés lenne! – de nem az. Hogy micsoda, és miért indult el február 1-jén, arról itt olvashatni. A kezdeményezés szimpatikus, a függetlenség és pénznélküliség túlhangsúlyozása kevésbé. Előbbi felülbírálásához elegendő átnézni a stáblistát: ez kérem egy masszívan ellenzéki, baloldali és liberális értékrendű rádió. Ami persze énszerintem örvendetes (hátha sikerül valami jobbat összehozni, mint a Klubrádió), meg az is, hogy civil, pártoktól távolságot tartó  formációként működik – pacsirtanagy kérdés, hogy mondjuk egy-két hét múlva is annak lehet-e majd tekinteni, avagy szépen bedarálódik a politikai érdekek nagy kolbászába. Mondom mindezt akként, mint aki ma este meg fog benne szólalni…  a cikk folytatódik >>

Újrainstallálás, szinkronizálás

win7Két igazán kellemetlen dolog létezik az ember életében: a munkakörlet környékén zajló nagyobb fajta takarítás és a számítógép újrainstallálása. Előbbinek a súlyos viszontagságait és fájdalmas veszteségeit mindenki ismeri, utóbbi főleg olyan webmániákusokat sújt veszedelmes mértékben, akik száz helyre be vannak jelentkezve több tucatnyi különböző felhasználónévvel és annál is több jelszóval, továbbá pedig böngészőjükben tízegynéhány éve gyűjtik a hasznosnál fölöslegesebb webcímeket, akiknek van tucatnyi mailfiókjuk és akiknek a wördjuk roskadozik a gyorsszövegektől… Ezt-azt ilyen-olyan módon persze le lehet menteni a winchester legyalulása előtt, de minden kényesen finom beállítás újracizellálása akkor is napokig tarthat. a cikk folytatódik >>

Könyvcímeim rejtvényben

magazA múlt heti Népszabadság-magazin keresztrejtvényét az én fanyar mosolyom ékesíti (Csönge fotója), megfejtésként pedig könyvcímeim szerepelnek. Ténylegesen is elmosolyodtam az alábbiak láttán, a rejtvény szerkesztője ugyanis valamelyik közösségi oldalról vette születési dátumomat és semmilyen hitelesebb forrásban (irodalmi lexikon, írói oldal vagy akár a wiki) nem nézett utána, én pedig ezeken a közösségi helyeken tudvalevőleg mindig meghamisítom ezt az életrajzi adatomat abból a célból, hogy a tömeges felköszöntéseknek elejét vegyem. Ezúttal tehát nemcsak írói rangomat sikerült öregbíteni, hanem néhány hónappal engem magamat is. (A kép két kattintással jól olvasható méretűvé nagyítható:) | Frissítés: jelentkezett a keresztrejtvény készítője, Szetei Zsolt. Állítása szerint a wikiről szedte le a helyes adatot, tehát a nyomda ördöge az, aki megtréfált :) a cikk folytatódik >>