BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Ötéves volt, amikor az anyja először zárta a sufniba büntetésül, amiért az új szoknyájában beletoccsant a sárba. Ettől kezdve mindig ide csukta be, ha rossz fát tett a tűzre, vagy ha útjában volt. Csak először sírt, később rájött, hogy a sufniban lenni jó, a réseken besütő nap csíkokat rajzol a porba, a hasított fából pedig tornyot lehett építeni. Kifelé nézelődni is remek szórakozás: figyelheti, mi történik az udvaron, ki megy el a kerítés előtt – de őt nem látja senki. »tovább

Beteglátogatóba érkeztek. Szájra adták agresszív nyálas csókjaikat, hoztak bonbont és befőttet, hosszan zörögtek nejlontasakjaikkal, amíg minden odaadó figyelmességüket kipakoltak a nachtkasznira. Kis pálinkát is akartam, finom házit, de azt most neked nem lehet, szabadkozott egyikük. Oresztész csalódottan legyintett, ugyan miért pont azt ne lehetne, majd rémülten figyelte, ahogy a közhelyek végigülik az ágya szélét, a legfázósabb asszony cipőjét lerúgva még a lábát is bedugta a paplan alá. Messzi van ez a város, sóhajtott az egyik kövérkés gyerek, anyja megértette a célzást. Reggel óta nm evett szegénykém, szedte elő az elemózsiát. A többiek követték a példát  és  Oresztész ágyán pillanatok alatt megterítették a csirkecombok, fokhagymás fasírtok és elmés élcekben bővelkedő családi történetek pompás lakomáját. Kár, hogy te ezekből nem ehetsz, harapott nagyot egy kedves rokon a kovászos uborkából, majd a nemrégiben elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau emlékére német eredetiben Goethe Rémkirályát kezdte tele szájjal dúdolni Schubert dallamára, már-már legyűrve a beregi diftongusokat. Ezután körbeadták és jól meg-meghúzták a savankás házi vigasztalások csikóbőrös kulacsát és lassan felkászálódtak a betegágyról. Meg fogsz gyógyulni, mondta búcsúzásul a legokosabbik, miután Oresztész megnevezte gyógyíthatatlan betegségét.

több hasonló

A félig nyitott ablakon karját kidugta az aggodalom. Nem, egyáltalán nem azt akarta megállapítani – mármint az aggodalom -, hogy esik-e az eső, erre nem volt szükség: a kövér cseppek jól látható csíkokat húzva kötötték egybe az eget a földdel. Hogy az aggodalom mégis kinyúlt a félig nyitott ablakon, annak okát a szemközti nyárfára épített fészek éppen megrepedő madártojásaiban kell keresnünk, illetve az afölötti bizonytalanságban, hogy a repülés szentsége vajon részét képezi-e az aktuális biológiai kánonnak. Már hogy ne képezné, mondta a szobába belépő Oresztész és határozott mozdulattal rázárta az ablaktáblát az aggodalom kinyújtott karjára.

több hasonló

Nem izgatta különösebben a közelgő vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani. »tovább

Az előbb elrepült egy mókus az ablak előtt, mondta bele a kávéscsészéjébe Éva egy reggelen, amikor még nem lehetett tudni, milyen ábrát rajzolnak a tektonikus vonalak a ház alá, mint ahogy azt sem, előkeveredik-e valaha a káoszból az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló elveszett festmény. Oresztész kinézett az ablakon, s anélkül, hogy mérlegelte volna, foroghat-e visszafelé a pincében a vízóra attól, hogy egyeninges cserkészek sorakoznak a folyóparton, kételyének adott hangot a mókus röptét illetően. Éva nem akart vitatkozni, látta, amit látott és tudta, amit tudott, de nem gondolta, hogy a látványt és a tudást feltétlenül ütköztetnie kellene egy olyan reggelen, amikor még nem dőlt el, foroghat-e visszafelé a vízóra a pincében attól, hogy a káoszba beleveszett az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló festmény, mint ahogy az sem, kirajzolják-e a ház alatt szerveződő tektonikus vonalak a folyóparton sorakozó egyeninges cserkészek rejtett szándékát. Oresztész sem firtatta tovább, vajon elrepülhetett-e a padlásszoba ablaka előtt az imént egy mókus, nem látta, amit nem látott és nem tudta, amit nem tudott: hogy a visszafelé folyó víz mindig az egyéntől a tömegig, a káosztól az elveszett festményig és a cserkészcsapat rejtett szándékától a repülő mókusig húzza a tektonikus vonalakat a csésze alján maradt kávézaccban.

több hasonló

A hervadás akkor már második napja környékezte a szökőkutat. Az első napon csak járt körülötte, figyelte rezdüléseit. Éjszakára elhúzódott mellőle, egy tuja tövéből nézte a színes fénypászmákban megújuló csodát. A második napon már közelebb merészkedett, megtapogatta a márvány medence sima köveit. Imponált neki az elegáns hűvösség, amellyel a vízsugarak a kis barokk teret szemlélték, élvezte a szél felkapta finom, friss permetet, amely időnként az arcába csapott, s amely mintha üdévé tette volna őt is: aszott arcbőre sóváran itta be az apró cseppeket, ráncai kisimultak, s amikor egy eltévedt ananász feléje gurult az egyik mellékutcából, biztos lett abban, Oresztész is ide tart nyerítő hintalován, hogy az elszáradó vízsugarak láttán mohó rügyeket fakasszon a teret borító ősz minden rozsdálló lábnyomában.

több hasonló

Túl forrónak találta az iszappakolást a karján és a vállán, mégsem szólt a nővérnek. Inkább azt figyelte, ahogy az andalító, sárgás fény meg-megrezdül a kifeszített lepedők között. Feszültségingadozás, gondolta. Talán hegesztenek a közelben, és amikor ívet fog az elektróda és sercegve olvadni kezd a vas, akkor a nagy terhelés miatt a hálózatban pillanatra alább esik a feszültség, s erről tudósítanak a paravánokkal elválasztott fülkék amúgy is bágyadt fényű lámpái. Zavarta a pislákolás, behunyta hát a szemét, de ettől meg elviselhetetlen lett a forróság a karján és vállán. Nem tudta, mivel köthetné le a figyelmét, talán dudorászhatna, gondolta. De aztán jobb ötlete támadt. Elképzelte, amint egy ingoványban fuldoklik, a forró iszap már a szájáig ér, és ő kapálózva küzd az életéért. Már éppen végleg alámerült volna, amikor a nővérke felszólította, hogy azonnal hagyja abba az éneklést. Oresztész dühösen hátracsapta hegesztősisakját, új elektródát tett a fogóba, majd komótosan befejezte reggelijét a hunyorgó fényű búvárharangban.

több hasonló

Akkor már második órája járt fel s alá az üvegfalak között. A bámészkodók egyike sem tudta megmondani, vajon azelőtt tétlenül ült-e a szálkás deszkájú priccsen vagy éppen feküdt rajta, netán guggolt mellette vagy félénken alámászott, mint ahogy arra sem tudtak válaszolni, mi okozta váratlan nyugtalanságát, belső késztetésből indult-e szűk távlatú, de az idő múlásával mégis végtelenné sokasodó útjára, vagy talán egy feléje dobott hipotézis izgatta fel annyira, hogy nem maradhatott tétlen – ám annyi bizonyos, most a fáradtság legkisebb látható jele nélkül, minden forduló után szinte újult erővel szaporázta lépteit. Bár kérdéseire nem kapott választ, a tömegben elvegyülő Oresztésznek mégis az volt a benyomása, a bámészkodók színlelik tudatlanságukat, valójában jól ismerik az előzményeket, nem csak azt tudják pontosan, hogy a kényszer napok óta egyetlen falatot sem vett magához, hanem azt is, hogy azért kelt fel priccséről, mert csendes délutáni agóniája közben a világmindenség puha gombóccá gyűrt szabásmintája kicsúszott a feje alól.

több hasonló

Óvatosan kerülgette a tócsákat, pedig mezítláb volt. Meg-megállt, a magasba emelte tekintetét, habár a szűk sikátorok fölött alig is látszott kevéske a piszkosszürke alkonyati égből. Valahol felbőgött egy erőgép, a házak faláról hangtalanul peregni kezdett a vakolat. Oresztész aprót sóhajtott és folytatta kacskaringós útját. Nem kellett sietnie. Tudta, a véletlenek nem késleltethetik, pontosan akkor ér majd a kereszteződésbe, amikor a fotósok vakuja egy pillanatra fehérré fényesíti az úttesten fekvő halott sötét arcát.

több hasonló

Akkor kezdett havazni, amikor a széksorok között hosszan botorkáló cimbalmos végre középre ért. Ütőit letette a biliárdgolyók mellé és folytatta a vízkereszt idején abbahagyott kosárfonást, hogy az üregi nyulak téli fészke bőséges szaporulattal hálálhassa meg a holdfogyatkozást. Oresztész szolgálatkészen adogatta a hajlékony vesszőket és bámulattal figyelte, amint a cimbalmos keze nyomán lassan felépül az amfiteátrum.  Kék hó hullott a fehér márványra, s a karéjban álló párkák pengtek, mint egy síkidom megütött húrjai.

több hasonló

Nem tudta letenni a kagylót. Az imént, amikor füléhez emelte, már érzett valami különöset, de figyelmét a beszélgetés kötötte le. Ha már ilyen kényes témában kérik ki a véleményét, akkor illik kellő komolysággal reagálnia, gondolta. Igen, a csoport követelése minden bizonnyal jogos, ugyanakkor nem indokolt, hogy utcára vigyék a problémáikat, mondta száraz, tárgyilagos hangon, vigyázva arra, ki ne derüljön, voltaképp szimpatizál-e a tüntetőkkel vagy pedig elmarasztalja őket. Még kapott pár kérdést, igyekezett rövid, tömör válaszokat adni, miközben enyhe sajgást érzett a csuklójában. A riporter megköszönte nyilatkozatát, Oresztész pedig le akarta tenni a hallgatót a készülékre – de ez lehetetlenné vált, mert amíg beszélt, a kagylóból sarjadó sűrű folyondár teljesen körbenőtte a kézfejét és már a karján kúszott a válla felé. Mire a szívét elérte, a tömeg feloszlott az aláaknázott játszótéren.

több hasonló

A pap nem tudta elkezdeni ünnepi szózatát, mert mindenki a pulpitusra felkapaszkodó kényes hermelinre figyelt, fényes szőrére, elegáns mozdulataira, ahogy ráérősen, de határozott elszántsággal egyre feljebb kúszott a bíbor bársonyon. Fogai között hegyes ceruzát tartott, időnként, amikor haladtában megállt, megforgatta a szájában, rágott rajta egy keveset. A rövid, döbbent csend után a gyülekezet morajlani kezdett, a hívek összesúgtak, szép, persze, hogy szép, de mégiscsak egy rágcsáló. A hermelin közben a szószék tetejére ért, szembenézett isten meglepett szolgájával, majd hegyes ceruzájával megkopogtatta a mikrofont. Oresztész, aki az egyik hátsó sorban foglalt helyet, úgy érezte, pillanatokon belül valami kivételes eseménynek lehet a tanúja, de mielőtt bármi rendkívüli történhetett volna, a hangárt előírásszerűen kiürítette a rendészet, hogy a hosszú útról megtért sugárhajtású gép megszokott helyére begördülhessen.

több hasonló

A fiaskó leszegett fővel baktatott a folyóparton. Sötétzöld kabátjában helyét lassan változtató tujabokornak tűnt, a töltésen túlról átkíváncsiskodó őzek legalábbis annak nézték, hasonlóan a fölötte köröző varjakhoz, amelyek csúfondáros károgásukkal kísérték dicstelen útját. Ám Oresztész éles szemét nem téveszthette meg, látta ő pontosan, egy leszegett fejű fiaskó közeledik hozzá, mégsem gondolt arra, hogy ki kellene térnie előle. Széles terpeszt vetett a fövenyen és megadóan tűrte, hogy a fiaskó áthaladjon rajta és távolodva alakja lassan belevesszen a világosságba.

több hasonló

Az első a sarokban jelent meg, aztán mellette még egy, a harmadik az ablakpárkány alatt tűnt fel, további kettő a küszöb alól bújt elő. Oresztész rémülten figyelte, ahogy egyre többen lettek, és apró lábaikon szertemásztak a szobában. Már-már attól tartott, hogy az elszántabbak őhozzá is odamerészkednek. Kemény, erős bakancsában ugyan nem kellett féltenie tőlük, de a gondolat, hogy felkúszhatnak a csupasz lábszáráig és hideg, nedves testük bőréhez érhet, rettenettel töltötte el. Ám a kockázatok láthatólag nem vettek tudomást róla, a súlyos bútorok lába körül csoportosultak és bizonyos illedelmességet mutatva egy arasznyinál magasabbra egyikük sem mászott. Oresztész megnyugodhatott, sőt, egy idő után be kellett látnia, hogy ugyan a látványuk eléggé visszataszító, de az illat, amely megjelenésük óta belengte a szobát, kifejezetten kellemes. Éppen folytatta volna, amibe belekezdett (folyókat cserélt hegyekre egy térképen), amikor a kockázatok szabályos körívbe rendeződtek és nagy átéléssel előadták Johann Sebastian Bach újévi kantátáját.

több hasonló

Már nagyon unta a magasra nőtt evidenciákat, állandóan belebotlott összeverődött nyalábjaikba, amikor a hátsó udvar felé vette az útját. Le kellene kaszáltatni, állapította meg, mégsem szánta rá magát, hogy nagy beszédű szomszédjának átszóljon ez ügyben. Inkább botladozott reggelente, emelgette a lábát, igyekezett utat taposni. Amikor dolga végeztével visszafelé jött, még látszott lépteinek a nyoma, de másnap reggelre az evidenciák még makacsabbul állták az útját. Jön majd az ősz, elszáradtok magatoktól is, legyintett Oresztész, és miután vérző talpát bekötözte, egy torziós ingával kibillentette helyéről a Föld tengelyét.

több hasonló

Hosszan és elszántan illesztgette apró nedves lábát az egyenlő szárú háromszög ropogósra száradt szimmetriatengelyéhez, mégsem tudott behatolni. A tervrajz makacsul ellenállt, alakzatai mintegy sorfalat képezve hárították el a szalamandra kitartó, de túl gyönge igyekezetét. Egyedül az egyik jelentéktelen szaggatott segédvonal mutatott könnyelmű engedékenységet, a kis kétéltű sárga foltjait például szívesen látta volna a szigorú téglalapok és trapézok között, talán azt sem bánta volna, ha ettől felborul az illeszkedés kínos rendje – de a jelenetet odaadással figyelő Oresztész jól tudta, a szalamandra nem számíthat a világvége idő előtti bekövetkezésére, mint ahogy a park fái sem sétálhatnak át a vasúti töltésen egy boldogabb hegycsúcs védelme alá a cirkuszból száműzött bohóc segítsége nélkül.

több hasonló