Berniczky: Roncswellness

Éva új tárcanovellája az Új Forrás online oldalán, Csönge fotójával

berniczky-ujforras

Senki sem érti, miért nem utazom többé a társasággal. Pedig igazán hálás lehetek a bankomnak, hogy válságos időkben is ügyel beosztottai egészségére. Havonta befizeti osztályunkat a hetven kilométerre levő kisváros termáluszodájába. Mintha egyenesen nekem szeretne kedvezni, nagylelkűen finanszírozza az utat vissza a gyermekkoromba. Széthúzzuk a szürkévé koszlott mustársárga függönyöket, vadonatrégi film pereg. Bámulunk ki az ablakon, míg lepukkant autóbuszunk eldöcög az élet harminchat fokos vizéhez. Áldás annak minden cseppje, duruzsolják a kolleganőim az utazás alatt. Egyet kell értenem velük, negyven év távlatából is. Bár megérkezésünk után, amikor tüdőre szívom a medence felől szálló sókat, határozott különbséget érzek hajdani és jelenlegi kipárolgás között. Annak idején, higgyék el, bizonygatom a többieknek, a maró klórszagban édeskés rózsaillat keringett. Az intézmény egykori igazgatója betegesen rajongott a rózsákért. Minden talpalatnyi földet azzal ültettetett be az uszodát övező parkban. Hol van már az a fegyelmezett romantika? >> tovább az Új Forrás oldalára: Berniczky Éva: Roncswellness

>> ahol ez a szöveg folytatása:
A rózsák helyén most jelentéktelen oxalisszőnyeg rojtosodik. A vízben araszolók némelyike időnként heccből kiugrik a partra, letép egy fogásnyit a virágágyások dísznövényéből. A középen barna mintázatú négylevelű elég savanyú, úgy tartják, szerencsét hoz. Azért babonásoknak sem árt figyelni a mennyiségre. A medencében úszkáló társaságot nem ejtették a fejére, jól tudja, módjával ehet a csemegéből, különben megárt. Talán a szerencsehere okolható a visszafordíthatatlan pusztulásért. Egyedül a víz dacol, azóta sem hullott elemeire. A burkolat ellenben mind hiányosabb, a kapaszkodók rozsdállanak. A víztükröt sávokra osztó műanyag huzalok megereszkedve tünedeznek el a habokban. Többnyelvű úszóegyletünk tudomást se vesz a halódásról, elégedetten lubickol, ázik, vagy éppen kitartóan gyűri a métereket. Az edzettebbek a medence fölé nyúló trambulin vastraverzén csimpaszkodva erősítik karizmaikat. Nők és férfiak vegyesen. Fel-felugranak a vízből a magasba, ügyesen elkapják a rozsdás vasrudat. Felhúzódzkodnak-leereszkednek, tízszer, hússzor felhúzzák magukat. Mintha jutalmul kapták volna a gyakorlatokat.

Ha lehunyt szemmel tempózom, minduntalan az jut eszembe, hogyan nem tanultam meg úszni ezerkilencszázhatvankilencben, ugyanebben a medencében nyolcévesen. A jóképű és remek testű edző iszonyom, kapálódzásom ellenére kényszerített a víz alá. Milyen férfi lesz belőlem, ha ennyire félek, harsogta gúnyosan. Sárga fogai veszedelmesen mozogtak a szájában. Citromcápa, gondoltam halálra váltan. Akkor makacsoltam meg magam, azóta kívánok segítség nélkül, önszántamból megfulladni. Valamiért ez bizonyult bátrabb és komfortosabb döntésnek az erőszakkal szemben. A víz alatt nem hallottam az üvöltését, de hiába buktam gyöngyhalászként a mélybe, nem menekülhettem. Stopperrel mérte, mikor fogy el a levegőm, akkor villámgyorsan utánam vetődött, dühösen vonszolt a partra. Amikor idáig jutok a visszarévedésben, szívesen váltok úszásnemet, saját történetem helyett kedvenc filmemben, A medencé-ben tempózom tovább. Azért nem vagyok elfogult, sem telhetetlen, helyzetem nem sokat változik, bizonyára a részeg Harry szerepét osztanák rám, egykori úszásoktatómra pedig Jean-Paulét. Kinyitom a szemem, Alain Delon-alakú fazont akár találhatok is játékomhoz, kiábrándító azonban, hogy a sok megfáradt asszonyság között nem akad Romy Schneider. Hiába indítja újra a víz kolleganőimben szemlátomást a hormonokat. A víz és Michael Bublé hangjának selymes csobogása. A Sway with me folyik a hangszóróból. Boldogan mozdulnak vele, lebegnek önmegtermékenyülten. Mígnem betetőzésképpen a Feeling good bódulatában terülnek szét a felszínen. Nekem a ráncos Nina Simone-nal jön be leginkább az új élet. Az idő múlása teszi, vagy csak ilyen perverz az ízlésem, egyre megy. Inkább hallgatok róla, nem árulom el senkinek. A bankban nem sejtik, hogy nemcsak nem tartok többé velük, hanem szemérmetlenül meg is írom, hogyan himbálóznak tehetetlenül. Pedig nem az elkábított ötvenes asszonyokat akarom lefesteni, hanem a medencét. Az ásványi sók unottan füstölgő páráját, a fülledt remegést. Elsősorban a tárgyak lebegését szeretném felidézni, csakhogy legtöbbször mozdul velük valaki. A hangszórókból ömlő kifogyhatatlan Michael Bublé egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Hangjától a nők élvezetükben aléltan cuppognak a vízszínen. Félő, hogy a megereszkedett bőrük alól áramló ösztrogéntöménységben minden úszó egyed elnőstényiesül körülöttük. Valahol olvastam, hogy svéd tudósok szerint a női nemi hormon miatt kihalás fenyegeti a békákat. A természetes környezetben felgyülemlett ösztrogén hatására a hím ebihalakból nőstény békák fejlődhetnek ki. A medence partján vízi mentők, két férfi követi árgus szemmel mozgásunkat. Furcsa, hogy állig felöltözötten végzik munkájukat. Terepszínű varangyos ruhában. Gyakran rászólnak a rosszalkodókra. Visszaszorítják a nőuralmat. Természetvédőként harcolnak a békák kihalása ellen. Majdnem elhittem a rám osztott szerepet, miszerint azért váltam bankhivatalnokká, hogy minduntalan visszatérjek ebbe a harminchat fokos ásványi anyagoktól terhes vízbe. Szívrohamot is bevállalva leússzam a kötelező távot. Számoljam a métereket, ezernyolcvan a forrás eredetéig, ugyanennyi vissza. Örüljek, hogy az öltözőben már nem tarthatok kolleganőimmel. Ne lássam, hogyan nyitják a csapot a tusolóban. Képzeletemet a férfi-részlegben tapasztaltak vezessék. Végül is mindegy, melyik oldalon élem meg a hiányt. A rózsákból úgyis koedukáltan nem folyik víz, miután nincsenek zuhanyrózsák. A fejünk fölött rozsdálló csövekből levegő szörcsög. Letört csapok, egy-egy csempe is hiányzik. Az öltözőkből eltűntek a fogasok, helyükön kampók és szögek meredeznek. Nem számít, kibírjuk, így is érdemes, mert álca az egész leépülés, bársonyosra fiatalodott a bőrük, áradoztak elégedetten az asszonyok minden alkalommal a visszaúton.

Szerintem a bankunk azért lepett meg havonta az ingyen úszással, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a pusztulásról, tanúsítsuk, a változás elengedhetetlen és visszafordíthatatlan. Addig szállíttat rendületlenül bűzös autóbuszával a siralmas helyszínre, míg a látvány ideálisra nem nyomja az uszoda árát. Amint eléri a tervezett összeget, vezérünk nyomban megvásárolja a komplexumot. Aztán felújítás után még egyszer utoljára nagylelkűen befizet bennünket a wellnessébe. Csak hogy rákapjunk a valódi kényeztetésre. Nem tudhatja, mennyivel kéjesebb érzés mindebből kimaradni, nem látni, nem hallani, nem vágyakozni. Felőlem pfujolhatnak az oxalis-pártiak, ha majd a maró klórszagban újra édeskés rózsaillat kering.

(Az Új Forrás rovatát szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

Tégy jót, és tűnj el!

holmiBerniczky Éva

Tégy jót, és tűnj el!

Akkor kezdődött, amikor már hallani lehetett a szárazságot. Amikor a levelek hullása is zajt keltett. És a kínzó aszály ellenére sem háborodott fel senki azon, hogy az elhagyatott udvarból pocsékba folyik a víz. Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de a nap túlnyomó részében ott zuhogott keresztül a járókelők lába előtt. Hol erősebben, hol gyengébben. Voltak időszakok, amikor egészen hajszálvékony, alig észrevehető erecskék szelték át a járda aszfaltját, majd a szegélyen túljutva egészen a macskaköves utca túloldaláig futottak. Nagy- és kismutatók. A helybeliek akár óraként használhatták az átfolyásnak ezt a primitív szerkezetét. A kikerülő víz mennyiségéből és a nap állásából könnyűszerrel megsaccolhatták, hány óra lehet. És ezt a vérlázító pazarlást ebben a csontszáraz időszakban sem kifogásolta senki. Úgy festett, önzőmód ragaszkodnak ahhoz, hogy legalább kiszáradt szemük részesüljön némi felüdülésben, ha csak néhány szerencsétlen gyom látványának erejéig is. Az itt elvonuló szomjúhozók kívánságára néhai Teofánia háza előtt, a járda közepén, az átfolyás mentén zsenge fűszálak eredtek. Bár satnyaságuknál fogva megjelenésüktől kezdve kornyadoztak, a barázdákból kelt élet mégis tökéletesen illett a töredezett, helyenként felpúposodott, toldott-foldott aszfaltba. Ott eresztett gyökeret, ahová egyáltalán nem volt való. A szivárgások nedvein zöldült nyomorult kis oázist valamiért mégsem kiálthatták ki csodának. Ehelyett közömbösen lépdelték át a megnyíló járdarészeket, és bármennyire kínálkozott, nem tartották nyilván szent helyként a vízfakadást. Holott a csoda legalább kézenfekvő magyarázatul szolgált volna arra, miért is nem hasonlít közönséges otthonra a forrás eredetét rejtő hajlék. Elvégre mióta Teofánia nővér a magasban morzsolgatta a rózsafüzért, hátrahagyott házát láthatatlan erők igazgatták. a cikk folytatódik >>

Szerencsegyökér

Megkérdezte, jó felé tart-e a múzeumhoz. Melyikhez, kérdeztem vissza, és máris megbántam. Lerítt róla, hogy nem turista, nem csodálkozott rám, sem a felújított katedrálisra, nem kívánt semmit megörökíteni, nem is volt neki mivel, a nyakában nem lógott digitális fényképezőgép. Jól ismertem ezt az imbolygó járást, kissé meggörnyedt tartást, szegényes, igénytelen öltözéket, de abban is biztos voltam, hogy viselője mégsem környékbeli. Pontosabban nem abból a jelenből való, amelyet éppen itt és most élünk. Néhány évtizeddel korábbról kapaszkodott fel a meredek utcán. Természetesen nem azért érdeklődött a múzeum felől, amiért errefelé a turisták szoktak. Inkább az időbeli ellentmondás miatt keveredett el. Szemrehányóan mért végig, hogyhogy melyik múzeumba, hát ahová a házát hozták, ahová a legkisebb fia évekkel ezelőtt ágyastul eladta az ósdi építményt. Nem létező kékre festett falaival, a faragott oszlopos tornáccal, roskatag berendezésével, a szuvas kredenccel együtt. Ugyan hová tartana máshová, csakis arra a helyre, ahová hazamehet. A skanzenba, bólintottam zavartan, miután némileg beazonosítottam. Oda igyekszik, ahová tartozik, és ahol jelen pillanatban még sincs semmi keresnivalója. Vajon mit kezd majd ott kiállított életével? Azzal próbáltam szépíteni valamicskét melléfogásomon, hogy a sablonszöveg szerint következő figyelmeztetést, a hiába fárad, hétfőn zárva tartanak-ot tapintatosan lenyeltem. Addigra megértettem, számára az irány a fontos, az pedig esetünkben megegyezik, mert ezzel az ágrólszakadt öregasszonnyal különbözőségünk ellenére igyekszünk hazafelé. Menjünk, tettem hozzá csak úgy, leegyszerűsítve az invitálást, ahelyett, hogy hívtam volna, tartson velem, arrafelé lakom, mutatom az utat. Azonnal megbékélt, belém kapaszkodott, és így indultunk együtt tovább. Derűsen botorkált mellettem, mintha nem is ezen az utcán, nem is ezen a vidéken, hanem az örökkévalóság mezején lépdelt volna. Legalább annyira vált a kényelmetlen világ részévé, amennyire ki-kilógott belőle. Menet közben az a fajta balga elégedettség öntötte el arcát, amely a gyermek hiszékenységével mos egybe csúfságot és gyönyörűséget, folyó időbe ágyazott boldog és boldogtalan emlékezést. De ahányszor megszólalt, hirtelen felnőtté komolyodott. A szavakat spórolósan beosztotta, lényegre törően rakta egymás mellé. Utólag teljességgel felfoghatatlan, mi tette képessé arra, hogy ilyen rövid idő alatt elmesélje mindazt, ami idáig megesett, s azt is, ami holnaptól történik vele. a cikk folytatódik >>

Dárkszájd

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. a cikk folytatódik >>

Berniczky: En passant

Berniczky Éva

En passant

Ómédinél evett utoljára jóízűen spenótot, aztán a folytatásban velük együtt veszett el az étvágya. Amíg Pénzeséket a szomszédjukból el nem hurcolták a Moskovits-téglagyárba, Menyétke hozzájuk járt kosztolni. Az anyja késő este szabadult a szeszgyárból, csak hétvégén főzött. Ő meg délben is hazaugorhatott az irodából. Ómédi párját ritkító kóser konyhát vitt. Gyereke nem lévén, az utca népét etette. Annak fejében, hogy a környék lakói összehordták neki a főzéshez, sütéshez valókat, sajátos kifőzdéjében mindig akadt valami finomság a hozzá betérők részére. A Cső utca valamennyi kölyke oda volt a spenótjáért, mert az öreg Médi edényében az is átminősült. Talán a zöldségekkel együtt vitte el a fazekakat, serpenyőket, tepsiket megmeríteni. Ki tudja, mindenesetre, mire főzeléke tányérra került, csoda történt a parajjal, annyi szent. a cikk folytatódik >>