Az ostoba Ukrajna

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe – kattintásra nagyobb

Ukrajnának 1991-ben nemcsak a függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság bizalma és szimpátiája is. Ez utóbbit azonban ostoba módon  eljátszotta, a 2017-es oktatási törvénnyel pedig a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította. Akkor is, ha ebben-abban visszatáncol és kiskapukat nyit.

Ukrajna: az eljátszott bizalom

Negyedik különvélemény az új oktatási törvény apropóján

Az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye és a körülötte kialakult vita késztetett néhány különvélemény megfogalmazására: 1. Érdekérvényesítés 2. Kegyelemdöfés 3. Fedőtevékenység

Nem titok, hogy a kárpátaljai magyarok nem szerették a szovjet rendszert* , és mivel ez a rendszer nagyrészt oroszul beszélő emberek és orosz nyelvű vezényszavak, dokumentumok, politikai beszédek, feliratok, cikkek, filmek, indulók stb. révén jelent meg számukra, ezért „az oroszok” megítélése is negatív volt. Erre a hozzáállásra a magyaroknak minden okuk megvolt. Bár a náci uralom alól a szovjet hadsereg felszabadította a térséget, ám a háborúvesztes Magyarországtól mint anyaországtól való elszakadás önmagában is elég lett volna sosem gyógyuló történelmi sebnek. Az ellenérzést felerősítette az, ami ezután történt. A kollektív emlékezetben évtizedeken át mélyen élt a munkaképes magyar férfiak 1944-es deportálásának emléke, amelynek kétségtelenül a kollektív büntetés és az etnikai tisztogatás volt a célja. Majd’ minden kárpátaljai magyar családot érintett, és bár beszélni az elhurcolt és visszatért férfiak, illetve az odaveszettek hozzátartozói nem nagyon tudtak-mertek-akartak erről, a zsigeri ellenszenv mégis átadódott az újabb nemzedékeknek. Meg volt más egyéb is: erőszakos kollektivizálás, ideológiai nyomás, vallásellenes propaganda, a nemzeti érzések megbélyegzése… A hatvanas évekre ugyan konszolidálódni látszott a helyzet, kiépült például a teljes magyar iskolahálózat (!), és ez minden tantárgyra kiterjedő anyanyelvű tankönyvellátással társult; lett magyar nyelv- és irodalomoktatás az egyetemen, lett önálló magyar sajtó – de a magyarok többségének csendes, passzív belső ellenállása megmaradt. Visszanézve úgy tűnik: a nyomásgyakorlás után (és részben mellette) a szovjet rendszer a kárpátaljai magyarság kedvében igyekezett járni. Sokakban valószínűleg feloldódott az erős ellenérzés, de azért a bölcsebbek számára nem lehetett kétséges, hogy árukapcsolás történik: az engedmények mellé ideológia is jár kötelezően. A magyar iskolákban a szovjet rendszer nagyszerűségéről tanulhattunk, az önálló magyar sajtó csak abban volt független, hogy már nem az ukrán újság tükörfordítása volt, de színtiszta kommunista pártpropagandát folytatott. És ez – legalábbis az idősebbekben mindenképpen – megtartotta az ellenszenvet.

Rossz érzéseket keltett az is a rendszerrel szemben, hogy a kárpátaljai magyarok nem látogathatták szabadon magyarországi rokonaikat. Útlevélhez jutni kész tortúra volt, és a külföldi rokonlátogatás szándéka akadályoztatásra, gyakran megaláztatásra alkalmas bűnnek számított a munkahelyi főnökség és a helyi pártvezetők szemében.

az oroszosítás ellen

Tüntetés az oroszosítás ellen. „Ukrán gyerekeknek ukrán iskolát!”

Emellett, ha nem is erőszakosan, folyamatosan zajlott az oroszosítás, az orosz nyelv státusa és presztízse igen magasra emelkedett a nemzetiségek nyelve fölé. Önérzetes magyar ember joggal sérelmezi, ha nem beszélhet mindenütt szabadon magyarul, pláne erős magyar többségű saját közegében – márpedig ez a joga ugyan papíron létezett, a valóságban azonban lépten-nyomon csorbát szenvedett, főleg, ha nem beszélni, hanem valamilyen ügyet írásban intézni volt kénytelen. Ez pedig kiváltotta az állam, a párt, a hatalom által erőltetett nyelv iránti ellenérzést, amely átvetült az e nyelvet sajátjaként használó közösségre is.

Ezek köztudott dolgok, felemlegetésükkel csak oda akartam kilyukadni, hogy a kárpátaljai magyar embernek minden oka megvolt arra, hogy a szovjet rendszerrel és a vele szorosan összekapcsolódó orosz nyelvvel (és az oroszul beszélők közösségével) szemben negatív viszonyt alakítson ki.

Ennek ellenére az iskolai oktatás során az oroszt a magyar iskolákban eléggé tisztességesen el lehetett sajátítani. Faluhelyen, ahol hiányzott a nyelvi közeg, ez nehezebben ment, ahol az iskolákban tanultakra vegyes nyelvű közösségekben ráerősített az élőbeszéd, ott könnyebben. Bár nyilván nagyon sok az ellenpélda, de a saját tapasztalatom szerint az általános iskolai vagy pláne a középiskolai végzettséghez általában egy elfogadható szintű orosz nyelvtudás is hozzátartozott. Mindez az orosz nyelvvel szembeni ellenszenv ellenére.

A Szovjetunió széthullásával a kárpátaljai magyarság kiszabadult a szovjet ideológia nyomása alól, éppen ezért lelkesen üdvözölte a független Ukrajna megalakulását 1991-ben. Ez év decemberében az országos népszavazáson a magyarok nagy többségükben a független Ukrajnára szavaztak, és meggyőződésem, hogy erősen hitték: a szovjet rendszertől és az orosz hegemóniától szenvedő ukrán nép a saját országában majd olyan rendszert épít ki, amely maximálisan toleráns a nemzeti kisebbségekkel.

A Szovjetunió széthullásával Ukrajnának nemcsak a sosem volt függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság őszinte bizalma és szimpátiája is. Ezt ostoba módon azonban elég hamar eljátszotta, majd a 2017-es oktatási törvénnyel a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította.

Pedig a fiatal Ukrajna talpra állásának első éveiben voltak biztató jelek, az első kisebbségi törvény például kifejezetten barátságos, igen megengedő  jelleget öltött. Egy ideig úgy tűnt, a magyar kisebbség felemelkedésének ekkorra nem az állami, nem a többségi elnyomás a legnagyobb akadálya, hanem az elmélyülő gazdasági válság. Hogy ez mivel járt, arra most nem térek.

Az sem keltett bizalmat a fiatal Ukrajna iránt, hogy bár az említett népszavazáson a lakosság hatalmas többséggel (70 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (81 százalék) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett – ám ezeket a kérdéseket Ukrajna törvényhozása soha nem tűzte napirendre – azóta se.

Személyes kitérő: az én bizalmam megrendülésének egyik fontos epizódja az volt, amikor kiderült, hogy a hivatalos Ukrajna nem ismeri el a kárpátaljai ruszinság létezését, s így persze nyelvüket sem. Amikor két írótársam úgy döntött, addigi ukrán nyelvű életművüket megszakítva eztán csak ruszinul írnak, hatalmas felháborodást keltettek ezzel a helyi írószervezetben. Leghevesebben azok rontottak nekik, akik maguk is Kárpátalja hegyvidéki részéről, ruszin falvakból származtak, de nemcsak ukrán identitásra, hanem durva nacionalista érzelmekre is sikerült szert tenniük.

ukrán nacionalizmusIgen… Az ukrán nacionalizmus… Volt közel három évtizedünk rá, hogy ízlelgessük: jobb-e az orosz nagyhatalmi sovinizmusnál…

Hosszú lenne akár  csak futólag felsorolni, mi hogyan történt az elmúlt évtizedekben. Az ukrán-tanítást illetően hadd jöjjek újra személyes példával. Gyerekeink a színvonalasnak számító ungvári magyar iskolába jártak, Kolos még az oroszt kezdte tanulni, aztán kellett ukránra átváltani a tanintézménynek, Csönge már ukránnal indult. De nem volt sem rendes tankönyvük, sem szöveggyűjteményük, sem szótáruk. Ebből adódhatna, hogy a beszélt nyelvet kezdték gyakorolni, szavakat tanulni. De nem. Úgy kezdték az ukránt tanítani gyerekeinknek, mintha ők hazulról hozták volna és már beszélnék ezt a nyelvet. Hogy az ukránt mint idegen nyelvet tanítsák nekik, fel sem merült. Ezen a téren sok minden változott, de áttörés azóta sem történt. Minden olyan szakember, aki nem utasításra vagy ideológiai megfontolásból formál véleményt, határozottan állítja: a kárpátaljai magyar iskolákban azért olyan rossz hatékonyságú az ukránnyelv-tanítás, mert rossz a módszertan, mert nem idegen nyelvként tanítják, holott a magyar gyerekek, különösen faluhelyen, az iskolában találkoznak vele először.

Az orosz helyett kötelezővé tett ukrán-oktatás kezdeti szakaszán gyerekeink alighogy megtanulták az abécét, máris klasszikus ukrán költők verseit kapták bebiflázásra, mi több, hosszú prózarészleteket adtak fel nekik azzal, hogy fordítsák le ezeket és készítsenek belőlük tartalmi összefoglalót. Az semmi, hogy ők egyetlen megveszekedett szót nem értettek belőlük, még az se nagy szám, hogy mi, a szülei se boldogultunk ezekkel a textusokkal, holott a beszélt nyelvet jól bírtuk. Hanem hogy az ukrán irodalmi nyelvet anyanyelvi szinten beszélő nagyapjuk is vért izzadt az archaikus szövegekkel, az már rávilágított a helyzet abszurditására. Nem hogy nekünk nem volt, hanem nem létezett olyan ukrán-magyar szótár, amelyben a Kotljarevszkij, Kocjubinszkij, Franko használta szavak előfordultak volna. Sokukhoz apám a nagy, 6 kötetes akadémiai ukrán-orosz/orosz-ukrán szótárt hívta segítségül, hogy dupla fordítással a magyar értelmezésig eljusson. (Itt hosszú kitérőt tehetnék arról, hogy az ukrán irodalmi nyelv egységesülése elég későn indult meg és talán teljes egészében a mai napig nem zárult le, a nyelv első nagy alkotói saját nyelvjárásuk alapján munkálták ki saját irodalmi nyelvüket – így megértésük a mai ukrán anyanyelvű olvasó számára is nehézségeket okoz. Őrült ötlet ilyen szövegekkel terhelni a nyelvvel most ismerkedő kisiskolásokat.)

Tudni kell, hogy gyerekeink szorgalmas, jófejű, jeles tanulók voltak, és persze mi is ambicionáltuk, hogy az ukrán nyelv elsajátításában is szépen teljesítsenek. De az iskolai módszertannal szemben tehetetlenek voltunk. Ad abszurdum előfordult, hogy amikor a már felsős Csöngének egy idősebb ukrán srác próbált udvarolni, akkor angolul beszélgettek randevúikon. Az angolt döntő mértékben kisebb óraszám keretében ugyanis minden külső segítség nélkül egészen jól megtanulta, az ukránt viszont minden itthoni segítség ellenére sem volt képes.

Pedig bennünk nemhogy előítélet nem volt az ukrán nyelvvel szemben, hanem kifejezetten pozitívan álltunk hozzá: apám száznál több ukrán szerző műveit fordította magyarra, perfekt volt a helyesírása, az orosznál sokkal szívesebben használta az ukránt (az írószövetségben úgy tartották, szebben beszéli a nyelvet néhány született ukrán kollégánál, akik szavai közé gyakran keveredtek russzicizmusok); bár alacsonyabb szinten, hasonlóan viszonyultam ehhez én is, fordítgattam ezt-azt klasszikusoktól és kortársaktól, és ukrán közegben igyekeztem a jól beszélt orosz helyett a lassan megtanult ukránra áttérni.

De lehet-e csodálkozni azon, ha a kárpátaljai magyarok sokaságában a szimpátia helyett ellenérzések alakultak ki? Ha kiderül, hogy Ukrajnában nemcsak a megélhetés válik időről időre lehetetlenné, nemcsak a szociális biztonság hiányzik, nemcsak a korrupció ölt sosem látott mértéket, hanem  a nacionalizmus is egyre gyakrabban kap lábra, ha az ukránosítás a hatalmon lévők politikai akaratává válik, ha kiderül, hogy az ukrán nyelvet ugyan erőltetik, de évtizedek óta nem teremtenek az elsajátításához megfelelő körülményeket, majd a kisebbségieket vádolják azzal, hogy nem akarják az államnyelvet megtanulni; ha az ukrán parlamentben a honatyák óriási többsége megszavazza, majd Ukrajna elnöke nagy megelégedéssel aláírja a törvényt, amely kimondja: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv” – akkor mégis, mire számítsunk?

A mi családunkban szerencsére kettévált Ukrajna egyfelől és az ukrán nyelv másfelől. Előbbit igazságtalan, komisz országnak tartom, az utóbbit változatlanul kedvelem, ahogy az ukránul beszélők közösségével szemben is megmaradt a vonzalmam (ebből persze azért vegyük ki a politikusokat, a korrupt hatalom képviselőit, a bűnözőket, a radikális nacionalistákat…). Felteszem, ezzel a vonzalmammal nem állok egyedül. Ám azt gondolom, újabb intézkedésével ez a hazává nem szerethető ország mindent megtesz azért, hogy az államnyelvet gyűlöletessé tegye a kárpátaljai magyarok számára. Ezzel (mint a többi kisebbségellenes intézkedéssel is) nagy-nagy ostobaságot követ el. Csak a nacionalizmusban elvakultak gondolhatják, hogy Ukrajna erősebb, jobb, szebb, gazdagabb lesz, ha bármilyen téren kedvezőtlen helyzetbe hozza nemzeti kisebbségeit. Ellenkezőleg fog történni: az ország gyengébb, rosszabb, szürkébb és szegényebb lesz, ha a magyarság végképp hátat fordít neki. Minden nyelv, minden kulturális hagyomány érték – akik a hordozóit, a nemzeti kisebbségi közösségek tagjait elüldözik, felmorzsolják, asszimilálják, azok az országnak tesznek rosszat. Nyilvánvaló, hogy a nacionalista követeléseknek nemcsak engedő, hanem részben azok élére álló vezető ukrán politikai erők ezt soha nem fogják belátni. Kérdés, jobb-e nekünk, ha nem ostobának, hanem eszes ravaszoknak gondolják magukat.


Pontos, tárgyilagos, szakszerű megközelítés, előzmények, politikai környezet; részletes ismertetés:

ukrán iskolák

Az ukrán tannyelvű iskolák aránya Ukrajna megyéiben (2017)


* Az általánosítás persze sántít, a szovjet rendszernek kezdettől voltak őszinte hívei (például a korábbi rendszerben üldözött magyar kommunisták) és lettek haszonélvezői is. A konszolidáltabb évtizedekben felnőtt generációk tagjai között sokan akadtak, akiknek nem volt különösebb bajuk a fennálló rendszerrel, sőt, a Szovjetuniót teljes őszinteséggel hazájuknak vallották. Erre történetesen magam vagyok az eklatáns példa. Bár a Brezsnyev-korszak, amelyre felnőtté válásom évei estek, rengeteg ellenérzést keltett bennem, de hogy a csak papíron létező szocializmus egyébként jó találmány, abban őszintén tudtam hinni. A peresztrojka első éveiben bizakodó lettem és elhittem, hogy a rendszer demokratikussá, az ország élhetőbbé tehető és a (többek között kisebbségi) szabadságjogok terén is várható komoly előrelépés. Első „építő jellegű” kritikámat e tárgyban 1987-ben írtam. Ám később már a Szovjetunió bukását vártam és abban kezdtem bízni, hogy a szocializmus romjain egy szabadabb világ épül. 1990-91-ben pedig meg voltam győződve arról, hogy a kárpátaljai magyarság látványos felemelkedéséhez minden adottság együtt van…

Frissítés:

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

Többé nem használok elipszilont

avagy a hejesírástudók lázadása

Tiltakozásul a magyar akadémiai hejesírási szabájzat vaskalapossága ellen ezúton bejelentem, hogy

mától új írásaimban nem használom az ly-t!

A magyar hejesírás szabájozásával hivatalból foglalkozók évtizedek óta nem képesek meghozni a döntést az elipszilon (ly, el-ypszilon) eltörléséről, holott köznyelvi használatának nincsen semmijen funkciója. A hagyományok tisztelete nagyon szép dolog, lehet hivatkozni a nyelvjárásokban még megőrzött kiejtésre csakúgy, mint a szavak etimológiájára, ám ezek nem teszik indokolttá, hogy ezt a funkcióját vesztett formát továbbra is életben tartsuk. Micsoda luxus egyazon hangra két betűjelet használni! Lám, a németek eltörölték az ugyancsak nagyon hagyományos ß-t, mert nem különbözött kiejtése az ss-től, és mert semmi funkciója nem volt.

Természetesen: ha a nyelvjárásokban még felbukkanó kiejtési módot akarjuk érzékeltetni, netán egy szó etimológiáját boncolgatjuk vagy éppen hejesírástörténettel foglalkozunk, akkor az ijen vagy más nyelvészeti szövegekben az ly használata vagy említése (mint itt is) indokolt lehet, de a most keletkező írásművekben, legyenek bármijen jellegűek, semmi nem indokolja az ly használatát, hacsak az nem, hogy a szerző-korrektor-szerkesztő-kiadó ezzel demonstrálja, hogy ismeri a hejesírási szabájzatot. Az ettől való eltérést műveletlenségre, tanulatlanságra, hányavetiségre, igénytelenségre utaló jelnek tekintik műveltebb körökben  – holott ojasvalami betartásáról van szó, aminek semmi, de semmi értelme nincsen.

Félreértés ne essék: én elég jól ismerem a hejesírást és gyakorlatilag tévedhetetlen vagyok az ly megfelelő használatát illetően, és most például igen komoj odafigyelésembe kerül, hogy ne a hosszú évtizedek óta rögzült írási reflexeimet használjam, amikor a hejes vagy szabájzat szavakat leírom. Csaknem tíz évig dolgoztam tankönyvkiadóban, ebből több éven át éppen korrektorként, s ha addig esetleg voltak is bizonytalanságaim, ezalatt volt szerencsém napi 8 órában gyakorolni a hejesírási szabájzat érvényesítését. Ezen felül huszonéves korom óta végzek egyéb szerkesztői munkákat, gondoztam napilap-mellékletet, voltak saját fojóirataim és volt könyvkiadóm, magam is írtam cirka harminc könyvet, a webes megjelenésekről most nem is szólok. Tízezer számra mentek kéziratok kezemen keresztül. Talán hihető, ha kijelentem, hogy nemcsak féltett munkaeszközöm és legfontosabb kifejezési formám a nyelv, hanem egyenesen

szerelmese vagyok a magyar nyelvnek

– mégis rászántam magam erre a lépésre, éppen azért, mert a nyelv iránti végtelen odaadásomban úgy éreztem, meg kell sürgetnem valamivel egy rég meghaladott állapot megszüntetését.

Bízom abban, hogy követőim is akadnak. Mi szép lenne, ha írók százai döntenének hasonlóan! Kíváncsi vagyok, hány esztendőre lenne szüksége az illetékeseknek, hogy tudomásul vegyék a vaskalaposságuk elleni lázadást. A hejesírástudók lázadását.

Fontosnak tartom még leszögezni, hogy visszamenőlegesen nem akarom érvényesíteni ma hozott döntésemet. Bárhol, bármiben, ahol korábban használtam, leírtam, begépeltem az ly-t, ott utólag nem javítom ki, de amit ezután írok, abból száműzöm az elipszilont. Beleértve nevemet is.

Balla D. Károj, 2017. április. 1-jén



További fejlemények:

Rossz mondat, törött ablak

szakuraHa suta, félreérthető, nyakatekert mondatot olvasok valahol, mindig Babits megállapítása jut eszembe:  Minden rossz mondat törött ablak, melyen át egy rossz gondolatra látni.  Efféle törött ablakokból bizony túlkínálat van mostanában, akad épület, amelynek homlokzatán szinte csak ilyenek találhatók. A kárpátaljai internetes portálok közül kétségtelenül a Művelődési (!) Intézet honlapja a leggazdagabb tárhelye a rossz mondatoknak. Ritkán tévedek erre a webhelyre, riaszt a minden téren megmutatkozó igénytelenségnek ez a töménysége, ha mégis meg-megnyitok egy oldalt, bosszankodni és kacagni általában egyszerre adódik módom. a cikk folytatódik >>

Címkéző magyarok

cimkeNem várt (?) reakciókat váltott ki minapi bejegyzésem, amelyben egy szerintem igen ostoba és a kárpátaljai magyarság ügyének inkább ártó, mint használó ötletet bíráltam keresetlen szavakkal: Nettó baromság – Itt Magyarul Is. Az egyik reakció magától az ötletgazdától érkezett személyes, baráti hangú e-mail formájában. Már a második sor elolvasása után arra gondoltam, milyen jó, hogy ebben az ügyben érdemi vita alakulhat ki, azonnal odatűzöm az ötletgazda levelét a cikkecském mellé, hadd lássa az olvasó az ellenvéleményt is. Ám a levél végén ott állt, hogy írója nem járul hozzá levele publikálásához. Ezt tiszteletben illett tartanom, így talán a levelezésünkre utalni sem egészen illő dolog (még 2 üzenetet váltottunk), ezért félve írom csak ide, hogy érveink nem az ötlet társadalmi vagy nyelvi vonatkozásai körül csoportosultak, hanem az anyagi háttér tisztaságáról vagy tisztátalanságáról esett a legtöbb szó. Készséggel elhittem, hogy az ötlet mögött kitalálója részéről nem állt közvetlen anyagi érdek, ám tudva, hogy milyen pénzügyi infrastruktúrába ágyazódik bele, ezt mégis le kell írnom (saját levelemből talán idézhetek): a cikk folytatódik >>

Nettó baromság

imiIlletve, meglehet, mégsem csak egyszerűen baromság, hanem a KMKSZ és a Főiskola körüli érdekcsoportok újabb támogatáslenyúló akciója. Nézegetem a primitív és csúnyácska logót,  kétszer is elolvasom a cikket, és semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy valami jó kis meghívásos (zárt körű, talán nem is nyilvános) pályázat állhat a dolog mögött, mert ember fia úgy magától ilyet ki nem talál Kárpátalján, ahol a civil szerveződés még a béka feneke alatt sincsen, ahol nem egy ilyen mozgalmat, hanem 23 év alatt egy tisztességes politikai érdekképviseletet sem tudott a magyarság felépíteni, ott majd pont a nem-magyar intézményeket, cégeket, szolgáltatókat fogja magyarcímkézni, nyilvántartani, népszerűsíteni és magyarként használni. Ahol minden ellenkező dicsekvés ellenére mélyrepülésben van az oktatás, ahol a nemzeti kulturális értékek torzulatait  már csak a silányság, a dilettantizmus és a stupid provincializmus szele hordja szét a kárpátaljai magyar ugaron – na, ott majd pont ilyen elmés ötletekből fog szabad nyelvhasználat kinőni. Ez a mozgalom épp úgy fog működni, ahogy öt nappal ezelőtt meghirdetett honlapja: a cikk folytatódik >>

Csupakabra és tigrispiton

Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy Kárpátaljának volt saját Yetije és UFÓ-ja is. 2005-ben nem átallottam abszolút hiteles sajtóforrásokra hivatkozva a Mozgó hasábjain hírbe hozni mind az erdeinkben látott titokzatos nagylábút, mind a ruszin falucska fölött megjelent és egy férfit elrabló földön kívülieket.

A helybéli sajtó 2012 nyarán is szolgált hasonló ínyencségekkel. E sorokat szeptemberben írom, már vége az uborkaszezonnak, nemcsak hogy kezdetét vette, hanem egyre élesedik a választási kampány (Ukrajnában október 28-ára tűzték ki a parlamenti választási csalásokat), de a kedélyeket borzoló politikai hírek, úgy tűnik, nem biztosítják kellőképpen a polgárok adrenalin-szintjét, némi riogatás hát belefér az őszi szezonba is. a cikk folytatódik >>

Regionális magyar nyelv

Tekintettel arra, hogy ennek már nincsen törvényi akadálya, az Egyek csoport 2012. augusztus 13-i hatállyal hivatalosan is  Kárpátalja regionális nyelvévé nyilvánítja a magyart. Ennek értelmében a magyar nyelv Kárpátalján az államnyelvvel közel azonos jogokat élvez, korlátozás nélkül használható hivatalos eljárások során és minden kommunikációs helyzetben. Aki bármilyen módon akadályozza vagy korlátozza a magyar nyelv szabad és széles körű használatát, az megsérti Ukrajna hatályos törvényét.  A magyarnak regionális nyelvvé nyilvánításával egyidejűleg az Egyek csoport nagyrabecsülése jeléül személyre szóló kötelező intenzív magyar nyelvtanfolyamot indít a törvényt aláíró Viktor Janukovics államelnök számára, hogy Kárpátaljára látogatva szót érthessen az államnyelvet mostantól a korábbinál is rosszabbul beszélő magyarokkal.

Idegentitás

Régóta tudom, a kedvezőtlen induló helyzet és a siker elérését akadályozó úgynevezett objektív és szubjektív korlátok nem feltétlenül kárhoztatják sikertelenségre az embert, mert másutt, másban akár sokszorosan is visszakaphatja – talán inkább: visszaszerezheti – azt, ami veszni látszott. A teljesség felé több út vezet, és könnyen előfordulhat, hogy a nehezen járható tövises ösvényen mezítláb haladva többet profitálunk a saját gyötrelmeinkből, mint a kövezett úton könnyen sikló jármű vezetője a maga úti élményéből. a cikk folytatódik >>