Az ostoba Ukrajna

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe

Ukrajna etnikai-nyelvi térképe – kattintásra nagyobb

Ukrajnának 1991-ben nemcsak a függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság bizalma és szimpátiája is. Ez utóbbit azonban ostoba módon  eljátszotta, a 2017-es oktatási törvénnyel pedig a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította. Akkor is, ha ebben-abban visszatáncol és kiskapukat nyit.

Ukrajna: az eljátszott bizalom

Negyedik különvélemény az új oktatási törvény apropóján

Az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelye és a körülötte kialakult vita késztetett néhány különvélemény megfogalmazására: 1. Érdekérvényesítés 2. Kegyelemdöfés 3. Fedőtevékenység

Nem titok, hogy a kárpátaljai magyarok nem szerették a szovjet rendszert* , és mivel ez a rendszer nagyrészt oroszul beszélő emberek és orosz nyelvű vezényszavak, dokumentumok, politikai beszédek, feliratok, cikkek, filmek, indulók stb. révén jelent meg számukra, ezért „az oroszok” megítélése is negatív volt. Erre a hozzáállásra a magyaroknak minden okuk megvolt. Bár a náci uralom alól a szovjet hadsereg felszabadította a térséget, ám a háborúvesztes Magyarországtól mint anyaországtól való elszakadás önmagában is elég lett volna sosem gyógyuló történelmi sebnek. Az ellenérzést felerősítette az, ami ezután történt. A kollektív emlékezetben évtizedeken át mélyen élt a munkaképes magyar férfiak 1944-es deportálásának emléke, amelynek kétségtelenül a kollektív büntetés és az etnikai tisztogatás volt a célja. Majd’ minden kárpátaljai magyar családot érintett, és bár beszélni az elhurcolt és visszatért férfiak, illetve az odaveszettek hozzátartozói nem nagyon tudtak-mertek-akartak erről, a zsigeri ellenszenv mégis átadódott az újabb nemzedékeknek. Meg volt más egyéb is: erőszakos kollektivizálás, ideológiai nyomás, vallásellenes propaganda, a nemzeti érzések megbélyegzése… A hatvanas évekre ugyan konszolidálódni látszott a helyzet, kiépült például a teljes magyar iskolahálózat (!), és ez minden tantárgyra kiterjedő anyanyelvű tankönyvellátással társult; lett magyar nyelv- és irodalomoktatás az egyetemen, lett önálló magyar sajtó – de a magyarok többségének csendes, passzív belső ellenállása megmaradt. Visszanézve úgy tűnik: a nyomásgyakorlás után (és részben mellette) a szovjet rendszer a kárpátaljai magyarság kedvében igyekezett járni. Sokakban valószínűleg feloldódott az erős ellenérzés, de azért a bölcsebbek számára nem lehetett kétséges, hogy árukapcsolás történik: az engedmények mellé ideológia is jár kötelezően. A magyar iskolákban a szovjet rendszer nagyszerűségéről tanulhattunk, az önálló magyar sajtó csak abban volt független, hogy már nem az ukrán újság tükörfordítása volt, de színtiszta kommunista pártpropagandát folytatott. És ez – legalábbis az idősebbekben mindenképpen – megtartotta az ellenszenvet.

Rossz érzéseket keltett az is a rendszerrel szemben, hogy a kárpátaljai magyarok nem látogathatták szabadon magyarországi rokonaikat. Útlevélhez jutni kész tortúra volt, és a külföldi rokonlátogatás szándéka akadályoztatásra, gyakran megaláztatásra alkalmas bűnnek számított a munkahelyi főnökség és a helyi pártvezetők szemében.

az oroszosítás ellen

Tüntetés az oroszosítás ellen. „Ukrán gyerekeknek ukrán iskolát!”

Emellett, ha nem is erőszakosan, folyamatosan zajlott az oroszosítás, az orosz nyelv státusa és presztízse igen magasra emelkedett a nemzetiségek nyelve fölé. Önérzetes magyar ember joggal sérelmezi, ha nem beszélhet mindenütt szabadon magyarul, pláne erős magyar többségű saját közegében – márpedig ez a joga ugyan papíron létezett, a valóságban azonban lépten-nyomon csorbát szenvedett, főleg, ha nem beszélni, hanem valamilyen ügyet írásban intézni volt kénytelen. Ez pedig kiváltotta az állam, a párt, a hatalom által erőltetett nyelv iránti ellenérzést, amely átvetült az e nyelvet sajátjaként használó közösségre is.

Ezek köztudott dolgok, felemlegetésükkel csak oda akartam kilyukadni, hogy a kárpátaljai magyar embernek minden oka megvolt arra, hogy a szovjet rendszerrel és a vele szorosan összekapcsolódó orosz nyelvvel (és az oroszul beszélők közösségével) szemben negatív viszonyt alakítson ki.

Ennek ellenére az iskolai oktatás során az oroszt a magyar iskolákban eléggé tisztességesen el lehetett sajátítani. Faluhelyen, ahol hiányzott a nyelvi közeg, ez nehezebben ment, ahol az iskolákban tanultakra vegyes nyelvű közösségekben ráerősített az élőbeszéd, ott könnyebben. Bár nyilván nagyon sok az ellenpélda, de a saját tapasztalatom szerint az általános iskolai vagy pláne a középiskolai végzettséghez általában egy elfogadható szintű orosz nyelvtudás is hozzátartozott. Mindez az orosz nyelvvel szembeni ellenszenv ellenére.

A Szovjetunió széthullásával a kárpátaljai magyarság kiszabadult a szovjet ideológia nyomása alól, éppen ezért lelkesen üdvözölte a független Ukrajna megalakulását 1991-ben. Ez év decemberében az országos népszavazáson a magyarok nagy többségükben a független Ukrajnára szavaztak, és meggyőződésem, hogy erősen hitték: a szovjet rendszertől és az orosz hegemóniától szenvedő ukrán nép a saját országában majd olyan rendszert épít ki, amely maximálisan toleráns a nemzeti kisebbségekkel.

A Szovjetunió széthullásával Ukrajnának nemcsak a sosem volt függetlenség hullott az ölébe, hanem a kárpátaljai magyarság őszinte bizalma és szimpátiája is. Ezt ostoba módon azonban elég hamar eljátszotta, majd a 2017-es oktatási törvénnyel a magyar közösséget vélhetően teljesen és véglegesen maga ellen fordította.

Pedig a fiatal Ukrajna talpra állásának első éveiben voltak biztató jelek, az első kisebbségi törvény például kifejezetten barátságos, igen megengedő  jelleget öltött. Egy ideig úgy tűnt, a magyar kisebbség felemelkedésének ekkorra nem az állami, nem a többségi elnyomás a legnagyobb akadálya, hanem az elmélyülő gazdasági válság. Hogy ez mivel járt, arra most nem térek.

Az sem keltett bizalmat a fiatal Ukrajna iránt, hogy bár az említett népszavazáson a lakosság hatalmas többséggel (70 százalék fölött) megszavazta Kárpátalja különleges önkormányzati státusát, a Beregszászi járásban élők pedig ennél is nagyobb arányban (81 százalék) voksoltak a Magyar Autonóm Körzet megalakítása mellett – ám ezeket a kérdéseket Ukrajna törvényhozása soha nem tűzte napirendre – azóta se.

Személyes kitérő: az én bizalmam megrendülésének egyik fontos epizódja az volt, amikor kiderült, hogy a hivatalos Ukrajna nem ismeri el a kárpátaljai ruszinság létezését, s így persze nyelvüket sem. Amikor két írótársam úgy döntött, addigi ukrán nyelvű életművüket megszakítva eztán csak ruszinul írnak, hatalmas felháborodást keltettek ezzel a helyi írószervezetben. Leghevesebben azok rontottak nekik, akik maguk is Kárpátalja hegyvidéki részéről, ruszin falvakból származtak, de nemcsak ukrán identitásra, hanem durva nacionalista érzelmekre is sikerült szert tenniük.

ukrán nacionalizmusIgen… Az ukrán nacionalizmus… Volt közel három évtizedünk rá, hogy ízlelgessük: jobb-e az orosz nagyhatalmi sovinizmusnál…

Hosszú lenne akár  csak futólag felsorolni, mi hogyan történt az elmúlt évtizedekben. Az ukrán-tanítást illetően hadd jöjjek újra személyes példával. Gyerekeink a színvonalasnak számító ungvári magyar iskolába jártak, Kolos még az oroszt kezdte tanulni, aztán kellett ukránra átváltani a tanintézménynek, Csönge már ukránnal indult. De nem volt sem rendes tankönyvük, sem szöveggyűjteményük, sem szótáruk. Ebből adódhatna, hogy a beszélt nyelvet kezdték gyakorolni, szavakat tanulni. De nem. Úgy kezdték az ukránt tanítani gyerekeinknek, mintha ők hazulról hozták volna és már beszélnék ezt a nyelvet. Hogy az ukránt mint idegen nyelvet tanítsák nekik, fel sem merült. Ezen a téren sok minden változott, de áttörés azóta sem történt. Minden olyan szakember, aki nem utasításra vagy ideológiai megfontolásból formál véleményt, határozottan állítja: a kárpátaljai magyar iskolákban azért olyan rossz hatékonyságú az ukránnyelv-tanítás, mert rossz a módszertan, mert nem idegen nyelvként tanítják, holott a magyar gyerekek, különösen faluhelyen, az iskolában találkoznak vele először.

Az orosz helyett kötelezővé tett ukrán-oktatás kezdeti szakaszán gyerekeink alighogy megtanulták az abécét, máris klasszikus ukrán költők verseit kapták bebiflázásra, mi több, hosszú prózarészleteket adtak fel nekik azzal, hogy fordítsák le ezeket és készítsenek belőlük tartalmi összefoglalót. Az semmi, hogy ők egyetlen megveszekedett szót nem értettek belőlük, még az se nagy szám, hogy mi, a szülei se boldogultunk ezekkel a textusokkal, holott a beszélt nyelvet jól bírtuk. Hanem hogy az ukrán irodalmi nyelvet anyanyelvi szinten beszélő nagyapjuk is vért izzadt az archaikus szövegekkel, az már rávilágított a helyzet abszurditására. Nem hogy nekünk nem volt, hanem nem létezett olyan ukrán-magyar szótár, amelyben a Kotljarevszkij, Kocjubinszkij, Franko használta szavak előfordultak volna. Sokukhoz apám a nagy, 6 kötetes akadémiai ukrán-orosz/orosz-ukrán szótárt hívta segítségül, hogy dupla fordítással a magyar értelmezésig eljusson. (Itt hosszú kitérőt tehetnék arról, hogy az ukrán irodalmi nyelv egységesülése elég későn indult meg és talán teljes egészében a mai napig nem zárult le, a nyelv első nagy alkotói saját nyelvjárásuk alapján munkálták ki saját irodalmi nyelvüket – így megértésük a mai ukrán anyanyelvű olvasó számára is nehézségeket okoz. Őrült ötlet ilyen szövegekkel terhelni a nyelvvel most ismerkedő kisiskolásokat.)

Tudni kell, hogy gyerekeink szorgalmas, jófejű, jeles tanulók voltak, és persze mi is ambicionáltuk, hogy az ukrán nyelv elsajátításában is szépen teljesítsenek. De az iskolai módszertannal szemben tehetetlenek voltunk. Ad abszurdum előfordult, hogy amikor a már felsős Csöngének egy idősebb ukrán srác próbált udvarolni, akkor angolul beszélgettek randevúikon. Az angolt döntő mértékben kisebb óraszám keretében ugyanis minden külső segítség nélkül egészen jól megtanulta, az ukránt viszont minden itthoni segítség ellenére sem volt képes.

Pedig bennünk nemhogy előítélet nem volt az ukrán nyelvvel szemben, hanem kifejezetten pozitívan álltunk hozzá: apám száznál több ukrán szerző műveit fordította magyarra, perfekt volt a helyesírása, az orosznál sokkal szívesebben használta az ukránt (az írószövetségben úgy tartották, szebben beszéli a nyelvet néhány született ukrán kollégánál, akik szavai közé gyakran keveredtek russzicizmusok); bár alacsonyabb szinten, hasonlóan viszonyultam ehhez én is, fordítgattam ezt-azt klasszikusoktól és kortársaktól, és ukrán közegben igyekeztem a jól beszélt orosz helyett a lassan megtanult ukránra áttérni.

De lehet-e csodálkozni azon, ha a kárpátaljai magyarok sokaságában a szimpátia helyett ellenérzések alakultak ki? Ha kiderül, hogy Ukrajnában nemcsak a megélhetés válik időről időre lehetetlenné, nemcsak a szociális biztonság hiányzik, nemcsak a korrupció ölt sosem látott mértéket, hanem  a nacionalizmus is egyre gyakrabban kap lábra, ha az ukránosítás a hatalmon lévők politikai akaratává válik, ha kiderül, hogy az ukrán nyelvet ugyan erőltetik, de évtizedek óta nem teremtenek az elsajátításához megfelelő körülményeket, majd a kisebbségieket vádolják azzal, hogy nem akarják az államnyelvet megtanulni; ha az ukrán parlamentben a honatyák óriási többsége megszavazza, majd Ukrajna elnöke nagy megelégedéssel aláírja a törvényt, amely kimondja: „Az oktatási folyamat nyelve az oktatási intézményekben az államnyelv” – akkor mégis, mire számítsunk?

A mi családunkban szerencsére kettévált Ukrajna egyfelől és az ukrán nyelv másfelől. Előbbit igazságtalan, komisz országnak tartom, az utóbbit változatlanul kedvelem, ahogy az ukránul beszélők közösségével szemben is megmaradt a vonzalmam (ebből persze azért vegyük ki a politikusokat, a korrupt hatalom képviselőit, a bűnözőket, a radikális nacionalistákat…). Felteszem, ezzel a vonzalmammal nem állok egyedül. Ám azt gondolom, újabb intézkedésével ez a hazává nem szerethető ország mindent megtesz azért, hogy az államnyelvet gyűlöletessé tegye a kárpátaljai magyarok számára. Ezzel (mint a többi kisebbségellenes intézkedéssel is) nagy-nagy ostobaságot követ el. Csak a nacionalizmusban elvakultak gondolhatják, hogy Ukrajna erősebb, jobb, szebb, gazdagabb lesz, ha bármilyen téren kedvezőtlen helyzetbe hozza nemzeti kisebbségeit. Ellenkezőleg fog történni: az ország gyengébb, rosszabb, szürkébb és szegényebb lesz, ha a magyarság végképp hátat fordít neki. Minden nyelv, minden kulturális hagyomány érték – akik a hordozóit, a nemzeti kisebbségi közösségek tagjait elüldözik, felmorzsolják, asszimilálják, azok az országnak tesznek rosszat. Nyilvánvaló, hogy a nacionalista követeléseknek nemcsak engedő, hanem részben azok élére álló vezető ukrán politikai erők ezt soha nem fogják belátni. Kérdés, jobb-e nekünk, ha nem ostobának, hanem eszes ravaszoknak gondolják magukat.


Pontos, tárgyilagos, szakszerű megközelítés, előzmények, politikai környezet; részletes ismertetés:

ukrán iskolák

Az ukrán tannyelvű iskolák aránya Ukrajna megyéiben (2017)


* Az általánosítás persze sántít, a szovjet rendszernek kezdettől voltak őszinte hívei (például a korábbi rendszerben üldözött magyar kommunisták) és lettek haszonélvezői is. A konszolidáltabb évtizedekben felnőtt generációk tagjai között sokan akadtak, akiknek nem volt különösebb bajuk a fennálló rendszerrel, sőt, a Szovjetuniót teljes őszinteséggel hazájuknak vallották. Erre történetesen magam vagyok az eklatáns példa. Bár a Brezsnyev-korszak, amelyre felnőtté válásom évei estek, rengeteg ellenérzést keltett bennem, de hogy a csak papíron létező szocializmus egyébként jó találmány, abban őszintén tudtam hinni. A peresztrojka első éveiben bizakodó lettem és elhittem, hogy a rendszer demokratikussá, az ország élhetőbbé tehető és a (többek között kisebbségi) szabadságjogok terén is várható komoly előrelépés. Első „építő jellegű” kritikámat e tárgyban 1987-ben írtam. Ám később már a Szovjetunió bukását vártam és abban kezdtem bízni, hogy a szocializmus romjain egy szabadabb világ épül. 1990-91-ben pedig meg voltam győződve arról, hogy a kárpátaljai magyarság látványos felemelkedéséhez minden adottság együtt van…

Frissítés:

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

Magyarságszolgálat mint fedőtevékenység

Harmadik különvélemény: az ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság

oktatás kárpátaljaAz első részben azt fogalmaztam meg, hogy mivel a kárpátaljai magyarok a legutóbbi választásokon Petro Porosenko blokkjára szavaztak, így ez a politikai erő (és maga az elnök) a kárpátaljai magyarság közvetlen felhatalmazásának a birtokában szavazta meg (és írta alá) Ukrajna új oktatási törvényét.  Második különvéleményem egyrészt arról szólt, hogy a kárpátaljai magyarságnak amúgy is befellegzett, a magyar oktatás korlátozása csak betetézi azt, ami az elmúlt közel három évtizedben történt, másrészt azt is állítottam, hogy magyarságunk már oly mértékben belesimult Ukrajna korrupt rendszerébe, hogy nincs morális joga sérelmezni az új törvényt.

Ahogy az előző bejegyzéseket, ezt is egy szándékosan éles felütéssel kezdem, azt állítván, hogy

A magyar ügyek felvállalása és képviselése Kárpátalján nem más, mint a magyarságból való megélés fedőtevékenysége.

Részletesebben: azok a magyarságszervezetek és magyar intézmények, illetve leginkább ezek családi-baráti klánként működő vezetői nem elhivatottságból folytatják áldásos tevékenységüket, hanem mert ebből tudnak a legjobban megélni, olykor meg is gazdagodni (ha nem is olyan mértékben, mint akiknek a klientúráját képezik).

Konkrétabban: a KMKSZ, a KMPSZ és a beregszászi magyar főiskola voltaképp egymással összefonódott olyan fedőszervezetek, amelyek tényleges céljuk elérése érdekében kénytelenek a magyarságszolgálatot ellátni. A Szövetség tehát nem azért képvisel magyar ügyeket, mert ez a hivatása, hanem azért, mert ezzel tudja pénzbegyűjtő tevékenységét legalizálni, a Pedagógusszervezet nem azért védi a pedagógus érdekeit, mert aggódik értük, hanem mert ezzel legitimálja saját kifizetődő létezését, a Főiskola nem ezért oktat, mert ez a krédója, hanem mert az oktatási gyakorlat fenntartása révén tud jelentős támogatásokat elnyerni.

A szervezetek persze kénytelenek az elnyert támogatásoknak egy részét a fedőtevékenység folytatására és a fedőintézmények fenntartására fordítani, ám az ebben végzett munkájuk anyagilag busásan megtérül (arról most ne essen szó, ez milyen mértékben történik legálisan és a valóban elvégzett munkával arányosan; amikor mind a helyszínül szolgáló Ukrajna, mind a támogató Magyarország politikai és hivatali köreit velejéig áthatja a korrupció, akkor senki sem gondolhatja, hogy a kárpátaljai magyar terep viszont ezekkel szemben makulátlan).

A fenti felvetést elfogadva érthetőbbé válik, miért olyan elszántak és hangosak ezek a formációk az új ukrán oktatási törvény 7. cikkelyének elutasításában: a kárpátaljai anyanyelvű oktatás ügyét mint jó megélhetésük tárgyát védelmezik foggal-körömmel.

Ezek a szervezetek (és kapcsolt részeik, így a már bekebelezettnek tekinthető UMDSZ) maximálisan érdekeltek abban, hogy a kárpátaljai magyarság fennmaradjon, hogy a magyar oktatási rendszer működjön, hogy legyen kiket és hol tanítani, legyek kiknek lapokat és könyveket kiadni, rendezvényeket tartani. A magyarság döbbenetes mértékű fogyása és a korábbinál erősebbnek látszó asszimiláció létükben fenyegeti őket, éppen ezért, ha kell, a megmaradás tényleges terepei helyett legalább a látszatot fenn kell tartaniuk. Ennek számos jelét tapasztalni számos területen, a magyar szellemi élet homlokzata már régóta tetszetős falként fedi el a valódi minőség és teljesítmény hiányát. (Perszepersze: vannak kivételek nem kis számban, de itt most a szándékos sarkítás esete forog fenn:  szerintem általános jelenség az, amiről beszélek, a díszes homlokzat többet-jobbat-nagyobbat mutat-sejtet, mint ami mögötte van; ez akkor is igaz, ha a nagy Potyomkin-fal mögött olykor valóban akad értékes tartalom.)

A kérdés tehát most nemcsak az, hogy lesz-e Kárpátalján magyar oktatás az általános iskolai szint fölött, hanem hogy anyagi-hatalmi pozíciók megtartása érdekében a megélhetési magyarok élcsapatának hogyan sikerül átmenekíteni például a főiskolát, vajon az eddig is sorjázó jogi buktatók eddigi sikeres áthágásában-megkerülésében most is tudnak-e jeleskedni. Vajon hogyan tudja hosszú távon bizonyítani létjogosultságát a magyar Pedagógusszövetség, ha a magyar oktatási rendszer előbb csak foghíjassá válik, majd felmorzsolódik. Ez a folyamat egyébként új törvények nélkül is megtörténik, ha nem más, a fiatalok tömeges elköltözése miatt.

Zárnám is egy ide illeszthető képpel különvéleményemet. Nézem a KMPSZ legutóbbi rendkívüli közgyűléséről készült fotókat, olvasom hozzá a szöveget:

Az új ukrán oktatási törvény elfogadása után előállt helyzetet vitatta meg, és az ukrán állam vezetőinek, illetékes hatóságainak, valamint az európai uniós szervezeteknek címzett nyilatkozatot fogadott el soron kívüli közgyűlésén a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség (KMPSZ) szombaton Beregszászon. – A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola aulájában komoly biztonsági intézkedések mellett megtartott közgyűlésen elmondott beszédében Orosz Ildikó, a KMPSZ elnöke azt hangsúlyozta: az ukrán parlament által 2017. szeptember 5-én elfogadott oktatási törvény a kárpátaljai magyar tannyelvű oktatás lefejezésével megszünteti a magyar pedagógusok munkáját, és agóniára ítéli a kárpátaljai magyar közösséget. Az oktatási törvény valóságos merénylet az ukrajnai magyar kisebbség ellen…

Az elnök asszony, aki egyben a Főiskolának is rektora – lehet-e okunk kételkedni? – igazat mond. Viszont felismerek a képeken olyan pedagógusokat, akikről pontosan tudom, hogy saját gyereküket nem Kárpátalján, hanem Magyarországon járatták gimnáziumba, holott falujukban volt és van középiskola (ahol épp ők tanítanak). Ehhez természetesen minden joguk megvolt. Ha azonban nem bízták saját gyermeküket a kárpátaljai magyar oktatási rendszerre, akkor talán kelthet bennem furcsa érzést, hogy most viszont tiltakoznak az új oktatási törvény 7. cikkelye ellen, amely éppen ezeket az iskolákat érinti negatívan.

Az új oktatási törvény kegyelemdöfés

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt

Újabb különvélemény az új ukrán oktatási törvény és a kárpátaljai magyarság kérdéséről

Előbbi különvéleményemnek – Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok – általános summázata az volt, hogy Ukrajna kormányzó politikai ereje éppenséggel a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva alkot törvényt, mivel a legutóbbi választásokon a kárpátaljai magyarok a megyei átlagnál is buzgóbban szavaztak Petro Porosenko elnök pártjára, azaz támogatták hatalomra jutását, így tehát az itt élő magyarok közvetlenül felelősek az új oktatási törvény kisebbség- és magyarellenes intézkedéseiért (analógiával élve: ugye azt senki sem vitatja, hogy a Fidesz-szavazók közvetlenül felelősek mindazért, amit Orbán Viktor és pártja művel ma Magyarországon?).

Újabb különvéleményem ugyancsak szándékosan sarkított megfogalmazását ismét egy felütéssel kezdem:

A kárpátaljai magyarságnak már évtizedekkel ezelőtt befellegzett, az új ukrán oktatási törvény nem más, mint kegyelemdöfés.

Annak több mint húsz éve, hogy megfogalmaztam:

a kárpátaljai magyarság – mint közösség – válságba jutott. Lélekszáma csökken, etnikai határai elmosódnak, értelmisége és fiatalsága elvándorol, morális tartása megtörik.

Akkor még bíztam benne, hogy lehet kiút abból a válságból, amelynek okait és tüneteit aztán számos részletező írásomban alaposan körbejártam. Véleményemmel szemben sokan a legerősebb nemtetszésüket nyilvánították ki; a népességfogyás, a magyar fiatalok elvándorlása nehezen volt cáfolható, de amikor a kárpátaljai magyarság demoralizálódásának tényeit soroltam, jókora volt a felháborodás. Másfél évtizeddel később azonban épp támadóim fogalmaztak meg ilyen vádakat a 2010-es helyhatósági választások után, amikor is – a vélhetően megalapozott vád szerint – a kárpátaljai magyar szavazókat megvásárolták, ezért nem voksoltak a magyar jelöltekre. Az Ukrajnai Demokrata Szövetség szócsövének számító egyetlen országos lapunk szerkesztőségi cikkében például ezt írta magyarságunkról:

e közösség teljesen átvette a többség mentalitását, szokásrendjét, és már rég nem magyarul gondolkodik, ahol „a teljes önfeladás alattomos kórja a lelkeket támadta meg, méghozzá eredményesen” – olvasható a cikkben, amely szerint innen „nem méterek, centiméterek, hanem sokkal inkább milliméterek választanak el mindenkit attól, hogy a lélek után a nemzettest is kapituláljon.”

De hasonlóan fogalmazott a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség lapja is, leírva, hogy a kárpátaljai magyarság ismét megmérettetett és minden eddiginél könnyebbnek találtatott.

Mindezeket figyelembe véve tehát

magyarságunknak nincs morális alapja arra, hogy sérelmezze az új oktatási törvényt.

Hiszen nemcsak hogy belesimult a rendszerbe, hanem tevőlegesen támogatja is fennmaradását.

kárpátaljai magyarságAzzal a témával, hogy a kárpátaljai magyarság mint közösség megszűnőben van, behatóbban mostanában nem foglalkoztam, a legutóbb két alkalom, amikor kitértem rá, az az orosz-ukrán katonai konfliktus kialakulása után volt (a sorozások elől tömegével menekültek el a hadköteles magyar férfiak Kárpátaljáról), illetve akkor, amikor a statisztikai adatokat és szociális folyamatokat tudományos szinten elemző és értékelő szakember prognosztizálta a közösség megszűnését. Előadásának lényegét a sajtó így foglalta össze:

Ukrajnából 30-40 ezren vándoroltak át az utóbbi időszakban, beleértve 15-20 ezer fő katonaköteles korú férfit. Ők elsősorban Magyarországra betelepülésben gondolkodnak, a kárpátaljai magyarság több mint 40 százaléka csak az anyanyelvét beszéli, még ukránul sem tud.

„A burgenlandi, a szlovéniai, a horvátországi magyarok története gyakorlatilag véget ért” – kezdte el a jelenlegi helyzet összefoglalását Bárdi Nándor. „Két nagy exodus következik be hamarosan, az egyre falusiasabbá váló Vajdaságé és Kárpátaljáé” – fogalmazott. Ezt a kijelentést erősíti meg, hogy az utóbbi két terület fiataljainak 80 százaléka már rendelkezik magyar útlevéllel. Az előadás végkicsengése pesszimista: nincs más megoldás, ki kell menekíteni az itteni magyarságot.

Ezeknek az állításoknak az igazságát elfogadva az új oktatási törvény eléggé piszlicsáré dolognak tűnhet, hiszen a kérdést úgy is fel lehet tenni,

vajon van-e még kik számára és kik által fenntartani a magyar oktatást Kárpátalján?

Az is nyilvánvaló, hogy a rossz gazdasági helyzet, a minden téren eluralkodott és a normális élet lehetőségét kizáró korrupció, a kilátástalanság, a háborús fenyegetettség sokkal nagyobb mértékben számolja fel a kárpátaljai magyarságot, mint az anyanyelven való oktatás lehetőségeinek szűkítése, korlátozása vagy akár teljes megvonása.

Lényegében annyi történik, hogy a menni vagy maradni kérdésében, illetve a magyarnak maradni vagy beolvadni folyamatában az egyik oldalon eggyel több, a másikon eggyel kevesebb lett az érv és a magtartó tényező. Ukrajna nemhogy azért nem tett semmit, hogy nemzeti arculatát megtartva megmaradjon ez a közösség, hanem az ország lakosságát amúgy is sújtó nehézségek számát egy továbbival, személyre szólóval gyarapította. A végét járó, felmorzsolódó, identitását vesztő, demoralizált kárpátaljai magyarságnak megadta a kegyelemdöfést.


PS. További különvéleményeim rövidesen következnek.

Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt: a nagy port kavaró új oktatási törvényt

Siránkozás helyett. Kis különvélemény

Alábbi írásomban szándékosan fogalmazok sarkosan. Véleményemmel nem kívánok senkit provokálni – elgondolkoztatni azonban igen. Aki járatlan a témában, nem ismeri az előzményeket, bizonyos ismereteket itt szerezhet: Összefoglaló az új ukrán oktatási törvényről

1. Kezdjük egy felütéssel: politikai felelőssége okán a kárpátaljai magyarság képviseletét az ukrán parlamentben rosszul ellátó

Brenzovics László mondjon le!

Mint ismeretes, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy jutott mandátumhoz az ukrán törvényhozásban, hogy a Petro Porosenko Blokk (BPP) választási listájának 62. helyén szerepelt, ma is tagja az ukrán államfő pártja parlamenti frakciójának. Azaz

Brenzovics László tagja annak a kormánypárti frakciónak, amely elfogadta az új oktatási törvényt.

Ezért osztoznia kell a felelősségben akkor is, ha a törvény elfogadása ellen szavazott. De lemondania nem ezért kell, hanem mert nem valósította meg kitűzött célját, azaz politikusként kudarcot vallott, nem volt képes érvényesíteni a kárpátaljai magyarság érdekeit, holott ezzel a felhatalmazással ült be a bársonyszékbe.

Mindenekelőtt a kárpátaljai magyar közösség stratégiai céljainak megvalósításán fog dolgozni az új ukrán törvényhozás képviselőjeként – mondta pénteken Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, aki parlamenti mandátumot szerzett az államfő pártjának listáján. Hangsúlyozta, azon fog munkálkodni az ukrán törvényhozásban, hogy sikerüljön elérni azokat a célokat, amelyeket a KMKSZ és az elnökjelölt Porosenko közötti választási megállapodásban fektettek le májusban. Ide sorolható a kárpátaljai magyarok európai szabványoknak megfelelő nyelvhasználati jogainak a biztosítása, a magyar oktatási rendszer fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése, a tömbmagyarság érdekeinek figyelembe vétele az ukrajnai területi-közigazgatási reform során, és nem utolsó sorban a kárpátaljai magyarság parlamenti képviseletének lehetővé tétele – tette hozzá. (forrás – kiemelés tőlem, bdk)

A kitűzött célokkal épp ellentétes az új oktatási törvény, Brenzovics csúfos kudarcot vallott, épp ellenkezője történt annak, mint aminek elérését célul tűzte ki – ezért most nem jajveszékelnie kell a sajtóban és újabb ígérgetésekkel hinteni a port a kárpátaljai magyarok szemébe, hanem – belátva teljes sikertelenségét – le kell mondania.

2. Ám az ügyben nemcsak Brenzovicsé a felelősség, hanem a KMKSZ-é is, amely a 2014-es választások idején teljes mellszélességgel kampányolt Porosenko és pártja mellett, így

a KMKSZ egye meg, amit főzött!

Ők akarták, hogy ez a politikai erő kerüljön hatalomra, ők kötöttek szövetséget, nekik kellett elnöknek az új oktatási törvény megszavazását nagy megelégedéssel fogadó és a törvényt büszkén aláíró Porosenko – akkor most ne vinnyogják tele a sajtót, hanem szaggassák meg az ingüket és szórjanak hamut a fejükre. Az se  baj, ha kicsit még forró.

3.  A KMKSZ bűne, hogy a kárpátaljai magyarságot megtévesztve elhitette a szavazókkal: éppen Porosenko és pártja kell nekik. Ám a vásár kettőn áll: a KMKSZ hitegetett, ígérgetett, kampányolt, a kárpátaljai magyarok nagy része pedig elhitte. Ha ilyen ostoba volt és szavazatával hatalomra segítette ezt a politikai erőt, akkor most

a kárpátaljai magyarság is viselje döntése következményeit!

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt. A siránkozásnak tehát nincsen helye, már csak azért sem, mert például a kárpátaljai magyar falvakban a PPB még a megyei átlagnál is jobban szerepelt (köszönhetően a KMKSZ kampányának).

Petro Porosenko Blokk magyar falvakban

A Petro Porosenko Blokk támogatottsága a magyar falvakban volt a legnagyobb. A magyar településeken élő lakosság 42%-a adta voksát az elnök nevét viselő pártszövetségre. (forrás)

Persze lehet arra hivatkozni, hogy a kárpátaljai magyarok nem önhibájukból képtelenek az érdekérvényesítésre, hanem megtévesztett vétlen áldozatok, hogy a KMKSZ-t és Brenzovicsot nem a helyezkedés és pozíciószerzés (netán az anyagi érdek) motiválta, hanem átverték őket az ukránok. Ám mielőtt telekürtölnénk a sajtót azzal, hogy hátba szúrtak minket, valljuk be, hogy a hátunkat mi magunk fordítottuk oda a késüket annyira soha nem is rejtegetők keze ügyébe.

Szexizmus a magyar felsőoktatásban

Nem Oké! – szexizmus, hatalmi visszaélések és előítéletek a felsőoktatásban

nem oké - Szexizmus a magyar felsőoktatásban

Varga Anna Gizella plakátja

A szexizmus, az előítéletek és a tanárok hatalmi pozíciójából eredő visszaélések ténye sajnos nem számít újkeletű dolognak, ám jelentős lépéseket nem tettek ellene. Ezért döntött úgy a Magyar Képzőművészeti Egyetem tervezőgrafika szakos hallgatója, Varga Anna Gizella, hogy az intézményben eltöltött öt év után a diplomamunkájában dolgozza fel ezt a kényes témát, amelyet a közvetlen környezetében tapasztalt meg. A Nem Oké! című diplomamunka 2016-ban készült el, konzulense Eperjesi Ágnes volt, az Intermédia Tanszék oktatója. „Ennek a munkának nem lett volna szabad megszületni” – állítja a szerző, aki óriási számú információt volt kénytelen belesűríteni a diplomamunkájába, ami végül hat darab plakátot és egy kiadványt tartalmazott, emellett egy fekete mappában a munka folyamata alatt összegyűlt, főleg tervezőgrafika szakos hallgatók által feljegyzett történeteket a tanári visszaélésekről.

A 2016. június 15-ei diplomavédésén többek között a Magyar Képzőművészeti Egyetem rektora, Csanádi Judit, és Csejdy Réka kommunikációért és sajtókapcsolatokért felelős vezető, valamint Fiáth Mariann, a Marie Claire magazin egyik szerzője is megjelent. Pár napra rá, június 27-én már Fiáth Mariann cikkében boncolgatja az egyetemi szexuális zaklatások témáját „Azt vesszük föl, akire föláll” – Szexuális zaklatás a hazai felsőoktatásban, de legalább már plakátokon is címmel, s arra buzdít, hogy akarjunk róla beszélni:

Feltételezhetően a nagykorúság elérésével, a serdülőkort a felnőtt léttől elválasztó határ átlépésével állhat kapcsolatban a tény, hogy ami tinédzserek esetében még felháborít, az főiskolások és egyetemisták történeteiben egy huncut mosolynál komolyabb reakciókat ritkán vált ki. A zavart köldöknézés és sugdolózás egy irányba mutat: a tekintély, mint az üvegplafon, áttörhetetlennek tűnik.” (forrás).

A cikk megjelenését követően, június 29-én az egyetem Rektor Asszonya fogadta Varga Anna Gizellát és Spronz Júliát, aki a Patent Egyesület jogásza, hogy beszéljenek a védésen elhangzott problémák megoldásáról. A találkozón a Rektor Asszony ígéretet tett, hogy az Open Art rendezvény után közösen dolgozzák ki a szükséges lépéseket, valamint felvetette, hogy hasznos lenne, ha a Képző a többi művészeti egyetemet is bevonná a szexuális zaklatás elleni programba. Beszéltek arról, hogy a Képző zászlaja alatt elindulhatna a tanárok edukációja, melynek megszervezését, lebonyolítását Spronz vállalta. A Rektor Asszony továbbá igent mondott arra, hogy helyt adna a Képző a 16 nap a nők elleni erőszak ellen rendezvénysorozatnak is. [Később, amikor a NANE Egyesület megkereste emiatt, helyhiányra hivatkozva visszautasította őket.]

Időközben Gregor Anikóval, az ELTE Társadalomtudományi adjunktusával is felvette a kapcsolatot Varga és Spronz, mivel Gregor néhány munkatársával közösen egy-egy évig zajló kutatást folytatott az ELTÉ-n előforduló szexuális zaklatásról. Az egymástól független, de közös gondolkodás eredményeként az ELTE megrendelte Varga diplomamunkájának a terjesztését.

A tanárom benyúlt a pólóm alá címmel megjelent írásban (Index.hu, 2016.06.22.) Csanádi Judit és az ELTE Rektori Kabinet Kommunikációs Irodájának képviselője is azt nyilatkozta, hogy ősztől megkezdődnek a változások felé tett lépések. Többek között arról beszél, hogy

„szembesítő, figyelemfelkeltő, ismeretterjesztő akciókkal kell az oktatók, egyetemi dolgozók figyelmét felhívni azzal kapcsolatban, hogy mi számít zaklatásnak, hogy adott esetben az is zaklatás lehet, amiről ők nem tudják, hogy az: egy oda nem illő érintés, viccelődés is, ezért alapvető az erről való beszélgetés.” (forrás)

Spronz szerint a hallgatóknak ismeretterjesztő kiadványokat kéne kapniuk az egyetem megkezdésekor és nyilvános protokollt kell kidolgozni.

A magyar egyetemeken történő gyakori szexuális zaklatásokról és azok eltusolásáról jelent meg egy átfogó írás az azóta megszűnt Népszabadságban (2016. 08. 24.):

A szexuális zaklatás témakörét többnyire az egyetemek is elintézik annyival, hogy kikötik, „az oktatók nem élnek vissza az oktató-hallgató közötti függőségi viszonnyal”, és „az oktatók kizárólag a tanulmányi, illetve egyetemi ügyekkel kapcsolatban adnak iránymutatást a hallgatóknak”, valamint előírják, hogy a szóbeli vizsgákat az oktatók úgy szervezzék meg, hogy elkerüljék a négyszemközti helyzetet.” (forrás).

  1. szeptember 9-énaz FKSE nyílt fórumot rendezett, a meghívott vendégek közt volt többek között Dr. habil Csanádi Judit DLA (MKE rektor), Gregor Anikó (adjunktus, ELTE Társadalomtudományi Kar), Szurcsik József (tanszékvezető, MKE-Grafika Szak), Varga Anna Gizella (grafikus). A beszélgetésen Csanádi Judit meglepődött Varga kijelentésén, miszerint a szexuális zaklatásokat tartalmazó mappa nagy részben a tervezőgrafika szakot érinti. Az estén elhangzott a rektor ígérete, hogy elsőként hallgatói fórumot fog összehívni, hogy elinduljon egy beszélgetés erről a súlyos problémáról. Szurcsik Józseffel együtt azt ígérték, hogy teljes erővel fellépnek a visszaélések ellen. A közös munka viszont ezután elmaradt, a rektor nem kereste őket, Varga Anna Gizella ezért 2016. október 10-én levélben érdeklődött a tervezett lépésekről, amelyre választ nem kapott.
  1. február 2-án a Kelet Kávézóban egy hónapos kiállítás nyílt a Nem Oké! diplomamunka bemutatásával. Még ezen a napon Spronz és Varga nem hivatalos információt kapott arról, hogy 2016 novemberében (tanárokból és két hallgatóból álló) etikai kódex munkacsoport alakult, viszont őket ebbe nem vonták bele. Ennek okán levélben keresték meg a Rektor Asszonyt és korábbi megbeszélésükre hivatkozva kérték, hogy ne hagyják ki őket a protokoll szabályzatot kidolgozó munkacsoportból. Csanádi csak Spronz Júliát invitálta személyes találkozóra, ami Spronz elfoglaltságai miatt nem valósult meg, nem válaszolt a levélre és március 16-ig nem is történt köztük levélváltás.

Mivel a még őszre ígért hallgatói fórum elmaradt, ezért az egyetem néhány hallgatója 2017 márciusában úgy döntött, hogy nem hagyják annyiban az ügyet. Ennek okán nyílt levélben fordultak Csanádi Judit Rektor Asszonyhoz, bízva abban, hogy szakértőket bevonva segít ezen problémák feltárásban és megoldásában; és el tud indítani egy gyökeres változáshoz vezető folyamatot az egyetemükön.

Sajnáljuk, hogy a készülő szabályzatról csak távoli információink vannak, és ez a munka nem az egyetem nyilvánossága előtt zajlik. Nem előzte meg sem egy hallgatói fórum, sem a hallgatók tapasztalatainak szakértők általi felmérése.” (forrás: Nyílt levél)

Mind a nyílt levelet, mind az ügyet tárgyaló blog címét  elküldték a rektornak 2016. március 16-án, tájékoztatva, hogy 2017. március 31-én lezárják az aláírásgyűjtést és aznap – a sajtót is értesítve – 11 órakor személyesen adják át neki a levelet.

2017. március 17-én érkezett válasz a rektortól, aki kijelenti, hogy álláspontja az ügyben nem változott és már dolgozik más egyetemek szakértőivel egy Etikai Kódex kidolgozásán:

A Szenátus a Kódex kidolgozására bizottságot állított fel, Eperjesi Ági vezetéséve Kicsiny Balázs, Felsmann Tamás, Pongó Zsuzsa, Mányoki Endre, a HÖK küldöttjei, László Eleonóra jogi szakértő és jómagam részvételével azóta dolgozunk. A Kódex az elmúlt hétvégén érte el a mindnyájunk által elfogadható változatát, s tervünk szerint a március végén esedékes Szenátusi Ülés elé tárjuk.” (forrás)

Azt javasolja, várják meg a 10 napon belül esedékes Szenátusi Ülést és ott vitassák meg a fennmaradó problémákat és amennyiben elfogadja a Szenátus az Etikai Kódexet, áprilisban tartsák meg a Fórumot. A levél végén a rektori kabinetvezető a személyes találkozó időpontjának 2017. március 24. péntek 10 órát javasolja.

2017. március 17-én Eperjesi Ágnes, az etikai kódex munkacsoport vezetője csatlakozott a hallgatók nyílt leveléhez, mely a szakértők és hallgatók bevonását kéri, másnap pedig Spronz meg is kapta a készülő etikai kódex szövegét, melyen szakvéleményezést kérnek, és közlik, hogy a kódex a március végén kerül a szenátus elé. Illetve a levélben a rektor egy személyes találkozó időpontját is szorgalmazza.

2017. március 20-án délelőtt az etikai kódex kiküldésre kerül az egyetem polgárai számára: „Ezúton kérek valamennyi oktatót és hallgatót, hogy véleményét és észrevételeit  2017. március 24-én, pénteken délig küldje meg a rektorikabinet@mke.hu címre.”.

2017. március 20-án a hallgatók elkezdik a nyílt levél és a blog címének terjesztését a szociális médiában, estére már egy összefoglaló írás is olvasható az ügyről a >> Magyar Narancs oldalán: A tanárok hatalmi pozíciójából eredő szexuális zaklatás nagyon nem oké.

Eperjesi Ágnes, az etikai kódex munkacsoport vezetője 2017. március 21-én reggel kérte, hogy vegyék vissza az aláírását, mert problémásnak érezi a hallgatók nyilvánossághoz való viszonyát. Azt kifogásolta, hogy a diákok kiposztolták nyílt levelüket a Facebookra (nyílt levél révén azonnal nyilvánosságra hozták a levelet és erről a rektort is értesítették), pedig március 31-ét jelölték meg a sajtónyilvánosság kezdetének. Továbbá szerinte elhallgatták, hogy Spronz Júlia nem válaszolt a februári meghívásra (a blogon több ízben is történt erről bejegyzés). Eperjesi emellett kritizálta, hogy nem tették ki a rektor levelét, amivel az egyetemi polgárok számára megvitatásra küldte az új etikai kódex szövegtervezetét, valamint kifogásolta, hogy nem válaszoltak a rektor levelére (azóta mindezt pótolták).

Március 22-én a hallgatók javaslataikat tartalmazó választ küldtek a rektor levelére, melyben kiemelik, hogy szükség van szakértők bevonására. Továbbra is szeretnék tartani a március 31-ei lezárás tervét, mivel folytatni szeretnék az aláírásgyűjtést, ezért egy későbbi időpontot kérnek.

Még aznap válaszolt a Rektor Asszony az előző levélre, arra kéri a hallgatókat, hogy 2017. március 24-én 12 óráig küldjék meg észrevételeiket, továbbá „március 27-én, a Spronz Júliával egyeztetett időpontban szeretettel várom Önöket.

Mindeközben március 22-én a 24.hu-n megjelent egy cikk, amelyben arról számolnak be, hogy az ELTÉ-nek lesz egy független egyetemi ombudsmanja a szexizmus és előítéletek miatt, így végre lesz olyan ember, kihez bármilyen visszaélés miatt fordulhatnak majd az egyetem polgárai, és a gátat vet a hatalmi túlkapásoknak is: Szexizmus és előítéletek miatt lesz ombudsmanja az ELTE-nek.

Jelenleg itt tart a Magyar Képzőművészeti Egyetem szexizmus és előítéletek elleni ügye és még koránt sincs vége, hiszen hosszú és sok munkát igénylő folyamatról van szó és valamennyi magyarországi felsőoktatási intézménynek követnie kell. A szóban forgó etikai kódexnek pedig a diákok érdekeit kell képviselnie és a mindennapjaik szerves részévé kell válnia.

Az összefoglalót Fazekas Andrea készítette, 2017.03.24

Nosztallergia

Az ungvári magyar iskola tanári karaTegnap cirka két óra hosszára sikerült elnyomnom a nosztalgiázások iránti heves ellenreakcióimat. Meglátogattak ugyanis a Meskó fivérek. Pisti iskolai osztálytársam volt tíz éven át (mint felidézte, elemiben egy padban is ültünk – ez előttem már elködösült), aztán messze keveredett, előbb tengerész lett Északon, majd az egyik legnagyobb oroszországi városban rendőri vezető. Közel húsz évig nem láttam, aztán a 90-es évek elején meglátogatott, majd újabb hosszú szünet után most újra bejelentkezett. Öccsével jött, Jancsi egy évvel járt alattunk. Lehetetlen volt fel nem emlegetni a régi iskolai dolgokat, főleg, hogy az azóta is Ungváron lakó ifjabbik testvér éppen a magyar iskola történetének a feldolgozásán fáradozik nagy buzgalommal, könyv is lesz belőle hamarost. Kezdte is volna mutogatni a levéltárban felkutatott okmányok másolatait, a fotók után sorra szedte elő őket mappájából – kénytelen voltam leállítani azzal, hogy ez engem ilyen mélységben nem érdekel. Kicsit megszeppent, de eltette az ötvenvalahány éves tanügyi határozatokat. Hálából felajánlottam, hogy a 60-es, 70-es években iskolánkban működött tanárok (általa összeállított) tablóját felteszem a blogomba. (Kattintásra nagy méretben.) a cikk folytatódik >>