Minimák – „Hever egymáson”, 1

egymason-a-vilagÍrói erőpróbám keretében >arra kértem< barátaimat, kollégáimat, facebookos ismerőseimet és olvasóimat, hogy személyenként küldjenek számomra fogalmilag  össze nem tartozó 2-2 szót, és én a szópárok felhasználásával írok és publikálok  egy-egy haikut vagy aforizmát, ha ez nem sikerülne, akkor egy minimát (ezeket olykor – teljesen szakszerűtlenül – posztmodern koanoknak is nevezem). Ezen az oldalon éppen a játékban született utóbbiakat sorakoztatom fel megírásuk fordított sorrendében, alattuk feltüntetve az ihlető szópárt és beküldőjét is.

Oresztész az ámbituson

Nem terasz az, hanem tornác, figyelmeztette a háziasszony a falusi turizmusban járatlan vendégét, aki a hűvös idő ellenére oda, a terítetlen faragott asztalra kérte a reggelijét. Azt nem vallotta be, hogy a pirított szalonna szaga miatt tette ezt, amely megülte nemcsak az étkezőfülkét, hanem a panzió egész belterét. Emiatt kért palacsintát is a túrós csusza helyett, holott legszívesebben csak valami hideget kapott volna be hazaindulás előtt. Aztán megkoszorúzta tegnap rendesen azt a szép emlékművet ott a hágón, kapta a kérdést a hosszába két túrós, keresztbe egy lekváros mellé. Hogyne, odatettem a koszorúeremet az oltárkőre, válaszolta Oresztész. Háziasszonya értetlenségét látva engesztelőleg még hozzátette, hogy nem az emlékmű meg a koszurú a fontos, hanem a helyszín mint szimbólum. De ezzel csak növelte a szakadékot. A szimbólum az, ha valami se nem terasz, se nem tornác, hanem akropolisz, adta a magyarázatot, gondolatban már a másnapi munkahelyi infarktus esélyét latolgatva.

szívkoszorúér, tornác – Balogh Robert; szimbólum, palacsinta – Galló Ágnes – aug. 25.

Amikor Oresztészen úrrá lett a pánik

Éppen bekapcsolta a légkondit a manzárdjában, amikor egy addig csak távolról ismert pánik betoppant hozzá azzal a hírrel, hogy rövidesen elköltözik a városból, mert élményszámba megy. Valóban?, csodálkozott Oresztész, mire a pánik feltűnően úgy tett, mint aki titokban már postagalambokra cserélte az agyag csészealjakat a másnapi koronglövészet fináléjában. Ezzel a paraszti származású pánik úrrá lett Oresztészen, akin azonnyomban ki is tört a túllélegzéses hisztériaroham. Milyen szép hiperventilláció!, lelkesedett a jövevény egy átlátszó pálfordulattal a túlpörgött légkondira mutatva, majd az ajtóhoz lépett és nagy lendülettel feltárta a virtuális valóságot.

koronglövészet, hiperventilláció – Hekli Éva – aug. 19.

Oresztész és a kísértet

Észrevette, hogy egy hálóinges alak követi. Azt hitte, kísértetet lát. Kísérletet tett tehát a különös éjszakai kíséret lerázására, miközben erős kísértést érzett, hogy felsikoltson. Mivel azonban görög tragédiákból szalajtott ifjúhoz ez méltatlan lenne, ellenállt a kísértésnek, ám a kísértet eközben ellenállhatatlanul közeledett felé. Amikor közelebb ért, Oresztész megállapíthatta, hogy a hálóinges alak kísértetiesen hasonlít a cukrászok szakszervezetének vezérszónokára, akit legutóbb sajttortával dobáltak meg a laktózérzékenyek ligájának dühödt toldijai a legnagyobb közösségi vendégoldalon.

sajttorta, hálóing – Ernyei Bea – aug. 18.

több minima

Oresztész és a közhelyek

Beteglátogatóba érkeztek. Szájra adták agresszív nyálas csókjaikat, hoztak bonbont és befőttet, hosszan zörögtek nejlontasakjaikkal, amíg minden odaadó figyelmességüket kipakoltak a nachtkasznira. Kis pálinkát is akartam, finom házit, de azt most neked nem lehet, szabadkozott egyikük. Oresztész csalódottan legyintett, ugyan miért pont azt ne lehetne, majd rémülten figyelte, ahogy a közhelyek végigülik az ágya szélét, a legfázósabb asszony cipőjét lerúgva még a lábát is bedugta a paplan alá. Messzi van ez a város, sóhajtott az egyik kövérkés gyerek, anyja megértette a célzást. Reggel óta nm evett szegénykém, szedte elő az elemózsiát. A többiek követték a példát  és  Oresztész ágyán pillanatok alatt megterítették a csirkecombok, fokhagymás fasírtok és elmés élcekben bővelkedő családi történetek pompás lakomáját. Kár, hogy te ezekből nem ehetsz, harapott nagyot egy kedves rokon a kovászos uborkából, majd a nemrégiben elhunyt Dietrich Fischer-Dieskau emlékére német eredetiben Goethe Rémkirályát kezdte tele szájjal dúdolni Schubert dallamára, már-már legyűrve a beregi diftongusokat. Ezután körbeadták és jól meg-meghúzták a savankás házi vigasztalások csikóbőrös kulacsát és lassan felkászálódtak a betegágyról. Meg fogsz gyógyulni, mondta búcsúzásul a legokosabbik, miután Oresztész megnevezte gyógyíthatatlan betegségét.


több hasonló

Oresztész és a gitár

Oresztésznek szép gitárja van, de egyáltalán nem tud játszani rajta. Püladész gyönyörűen gitározik, de nincs saját hangszere. Oresztész imádja a gitármuzsikát, ezért odaadja a hangszerét Püladésznek azzal a feltétellel, hogy csak neki játszhat rajta. Püladész gyönyörűen játszik Oresztész szép gitárján. Oresztész rajongva hallgatja, szereti, hogy Püladész játszik neki. Püladésznek imponál, hogy Oresztész ennyire szereti a gitárjátékát. Püladész szeret Oresztésznek gitározni, Oresztész szereti, hogy Püladész szeret neki játszani. Oresztész szereti Püladészt. Püladész szereti Oresztészt. Mégis meg fogják ölni egymást, mert Oresztész halálosan féltékeny Püladész játéktudására, Püladész pedig halálosan irigyli Oresztész gitárját. Haláluk után Elektra máglyára veti a gyilkos hangszert.


több hasonló

Oresztész és az aggodalom

A félig nyitott ablakon karját kidugta az aggodalom. Nem, egyáltalán nem azt akarta megállapítani – mármint az aggodalom -, hogy esik-e az eső, erre nem volt szükség: a kövér cseppek jól látható csíkokat húzva kötötték egybe az eget a földdel. Hogy az aggodalom mégis kinyúlt a félig nyitott ablakon, annak okát a szemközti nyárfára épített fészek éppen megrepedő madártojásaiban kell keresnünk, illetve az afölötti bizonytalanságban, hogy a repülés szentsége vajon részét képezi-e az aktuális biológiai kánonnak. Már hogy ne képezné, mondta a szobába belépő Oresztész és határozott mozdulattal rázárta az ablaktáblát az aggodalom kinyújtott karjára.


több hasonló

Oresztész és a közelgés

Nem izgatta különösebben a közelgő vihar. Van ernyője, van esőkabátja. Bár itt benn a szobában aligha lesz szüksége rájuk. Teljes a biztonság, a háztetőn villámhárító, a pincében felfújható mentőcsónak. Keze ügyében a telefon, mentők, tűzoltók valahol készenlétben, ha mégis. De ugyan miért lenne mégis? Őt csak ne riogassa a rádió azzal, hogy a Dunántúlon már orkánszerű és galambtojás nagyságú. Juszt sem kezd el szorongani. a cikk folytatódik >>

Oresztész és a kávézacc

Az előbb elrepült egy mókus az ablak előtt, mondta bele a kávéscsészéjébe Éva egy reggelen, amikor még nem lehetett tudni, milyen ábrát rajzolnak a tektonikus vonalak a ház alá, mint ahogy azt sem, előkeveredik-e valaha a káoszból az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló elveszett festmény. Oresztész kinézett az ablakon, s anélkül, hogy mérlegelte volna, foroghat-e visszafelé a pincében a vízóra attól, hogy egyeninges cserkészek sorakoznak a folyóparton, kételyének adott hangot a mókus röptét illetően. Éva nem akart vitatkozni, látta, amit látott és tudta, amit tudott, de nem gondolta, hogy a látványt és a tudást feltétlenül ütköztetnie kellene egy olyan reggelen, amikor még nem dőlt el, foroghat-e visszafelé a vízóra a pincében attól, hogy a káoszba beleveszett az egyén és a tömeg viszonyát ábrázoló festmény, mint ahogy az sem, kirajzolják-e a ház alatt szerveződő tektonikus vonalak a folyóparton sorakozó egyeninges cserkészek rejtett szándékát. Oresztész sem firtatta tovább, vajon elrepülhetett-e a padlásszoba ablaka előtt az imént egy mókus, nem látta, amit nem látott és nem tudta, amit nem tudott: hogy a visszafelé folyó víz mindig az egyéntől a tömegig, a káosztól az elveszett festményig és a cserkészcsapat rejtett szándékától a repülő mókusig húzza a tektonikus vonalakat a csésze alján maradt kávézaccban.


több hasonló

Oresztész hintalovon

A hervadás akkor már második napja környékezte a szökőkutat. Az első napon csak járt körülötte, figyelte rezdüléseit. Éjszakára elhúzódott mellőle, egy tuja tövéből nézte a színes fénypászmákban megújuló csodát. A második napon már közelebb merészkedett, megtapogatta a márvány medence sima köveit. Imponált neki az elegáns hűvösség, amellyel a vízsugarak a kis barokk teret szemlélték, élvezte a szél felkapta finom, friss permetet, amely időnként az arcába csapott, s amely mintha üdévé tette volna őt is: aszott arcbőre sóváran itta be az apró cseppeket, ráncai kisimultak, s amikor egy eltévedt ananász feléje gurult az egyik mellékutcából, biztos lett abban, Oresztész is ide tart nyerítő hintalován, hogy az elszáradó vízsugarak láttán mohó rügyeket fakasszon a teret borító ősz minden rozsdálló lábnyomában.


több hasonló

Oresztész hunyorgó fényben

Túl forrónak találta az iszappakolást a karján és a vállán, mégsem szólt a nővérnek. Inkább azt figyelte, ahogy az andalító, sárgás fény meg-megrezdül a kifeszített lepedők között. Feszültségingadozás, gondolta. Talán hegesztenek a közelben, és amikor ívet fog az elektróda és sercegve olvadni kezd a vas, akkor a nagy terhelés miatt a hálózatban pillanatra alább esik a feszültség, s erről tudósítanak a paravánokkal elválasztott fülkék amúgy is bágyadt fényű lámpái. Zavarta a pislákolás, behunyta hát a szemét, de ettől meg elviselhetetlen lett a forróság a karján és vállán. Nem tudta, mivel köthetné le a figyelmét, talán dudorászhatna, gondolta. De aztán jobb ötlete támadt. Elképzelte, amint egy ingoványban fuldoklik, a forró iszap már a szájáig ér, és ő kapálózva küzd az életéért. Már éppen végleg alámerült volna, amikor a nővérke felszólította, hogy azonnal hagyja abba az éneklést. Oresztész dühösen hátracsapta hegesztősisakját, új elektródát tett a fogóba, majd komótosan befejezte reggelijét a hunyorgó fényű búvárharangban.


több hasonló

Oresztész és a kényszer

Akkor már második órája járt fel s alá az üvegfalak között. A bámészkodók egyike sem tudta megmondani, vajon azelőtt tétlenül ült-e a szálkás deszkájú priccsen vagy éppen feküdt rajta, netán guggolt mellette vagy félénken alámászott, mint ahogy arra sem tudtak válaszolni, mi okozta váratlan nyugtalanságát, belső késztetésből indult-e szűk távlatú, de az idő múlásával mégis végtelenné sokasodó útjára, vagy talán egy feléje dobott hipotézis izgatta fel annyira, hogy nem maradhatott tétlen – ám annyi bizonyos, most a fáradtság legkisebb látható jele nélkül, minden forduló után szinte újult erővel szaporázta lépteit. Bár kérdéseire nem kapott választ, a tömegben elvegyülő Oresztésznek mégis az volt a benyomása, a bámészkodók színlelik tudatlanságukat, valójában jól ismerik az előzményeket, nem csak azt tudják pontosan, hogy a kényszer napok óta egyetlen falatot sem vett magához, hanem azt is, hogy azért kelt fel priccséről, mert csendes délutáni agóniája közben a világmindenség puha gombóccá gyűrt szabásmintája kicsúszott a feje alól.


több hasonló

Oresztész az alkonyatban

Óvatosan kerülgette a tócsákat, pedig mezítláb volt. Meg-megállt, a magasba emelte tekintetét, habár a szűk sikátorok fölött alig is látszott kevéske a piszkosszürke alkonyati égből. Valahol felbőgött egy erőgép, a házak faláról hangtalanul peregni kezdett a vakolat. Oresztész aprót sóhajtott és folytatta kacskaringós útját. Nem kellett sietnie. Tudta, a véletlenek nem késleltethetik, pontosan akkor ér majd a kereszteződésbe, amikor a fotósok vakuja egy pillanatra fehérré fényesíti az úttesten fekvő halott sötét arcát.


több hasonló

Oresztész és a cimbalmos

Akkor kezdett havazni, amikor a széksorok között hosszan botorkáló cimbalmos végre középre ért. Ütőit letette a biliárdgolyók mellé és folytatta a vízkereszt idején abbahagyott kosárfonást, hogy az üregi nyulak téli fészke bőséges szaporulattal hálálhassa meg a holdfogyatkozást. Oresztész szolgálatkészen adogatta a hajlékony vesszőket és bámulattal figyelte, amint a cimbalmos keze nyomán lassan felépül az amfiteátrum.  Kék hó hullott a fehér márványra, s a karéjban álló párkák pengtek, mint egy síkidom megütött húrjai.


több hasonló

Oresztész és a tüntetők

Nem tudta letenni a kagylót. Az imént, amikor füléhez emelte, már érzett valami különöset, de figyelmét a beszélgetés kötötte le. Ha már ilyen kényes témában kérik ki a véleményét, akkor illik kellő komolysággal reagálnia, gondolta. Igen, a csoport követelése minden bizonnyal jogos, ugyanakkor nem indokolt, hogy utcára vigyék a problémáikat, mondta száraz, tárgyilagos hangon, vigyázva arra, ki ne derüljön, voltaképp szimpatizál-e a tüntetőkkel vagy pedig elmarasztalja őket. Még kapott pár kérdést, igyekezett rövid, tömör válaszokat adni, miközben enyhe sajgást érzett a csuklójában. A riporter megköszönte nyilatkozatát, Oresztész pedig le akarta tenni a hallgatót a készülékre – de ez lehetetlenné vált, mert amíg beszélt, a kagylóból sarjadó sűrű folyondár teljesen körbenőtte a kézfejét és már a karján kúszott a válla felé. Mire a szívét elérte, a tömeg feloszlott az aláaknázott játszótéren.


több hasonló

Oresztész a gyülekezetben

A pap nem tudta elkezdeni ünnepi szózatát, mert mindenki a pulpitusra felkapaszkodó kényes hermelinre figyelt, fényes szőrére, elegáns mozdulataira, ahogy ráérősen, de határozott elszántsággal egyre feljebb kúszott a bíbor bársonyon. Fogai között hegyes ceruzát tartott, időnként, amikor haladtában megállt, megforgatta a szájában, rágott rajta egy keveset. A rövid, döbbent csend után a gyülekezet morajlani kezdett, a hívek összesúgtak, szép, persze, hogy szép, de mégiscsak egy rágcsáló. A hermelin közben a szószék tetejére ért, szembenézett isten meglepett szolgájával, majd hegyes ceruzájával megkopogtatta a mikrofont. Oresztész, aki az egyik hátsó sorban foglalt helyet, úgy érezte, pillanatokon belül valami kivételes eseménynek lehet a tanúja, de mielőtt bármi rendkívüli történhetett volna, a hangárt előírásszerűen kiürítette a rendészet, hogy a hosszú útról megtért sugárhajtású gép megszokott helyére begördülhessen.


több hasonló

Oresztész és a fiaskó

A fiaskó leszegett fővel baktatott a folyóparton. Sötétzöld kabátjában helyét lassan változtató tujabokornak tűnt, a töltésen túlról átkíváncsiskodó őzek legalábbis annak nézték, hasonlóan a fölötte köröző varjakhoz, amelyek csúfondáros károgásukkal kísérték dicstelen útját. Ám Oresztész éles szemét nem téveszthette meg, látta ő pontosan, egy leszegett fejű fiaskó közeledik hozzá, mégsem gondolt arra, hogy ki kellene térnie előle. Széles terpeszt vetett a fövenyen és megadóan tűrte, hogy a fiaskó áthaladjon rajta és távolodva alakja lassan belevesszen a világosságba.


több hasonló

Oresztész és a kockázatok

Az első a sarokban jelent meg, aztán mellette még egy, a harmadik az ablakpárkány alatt tűnt fel, további kettő a küszöb alól bújt elő. Oresztész rémülten figyelte, ahogy egyre többen lettek, és apró lábaikon szertemásztak a szobában. Már-már attól tartott, hogy az elszántabbak őhozzá is odamerészkednek. Kemény, erős bakancsában ugyan nem kellett féltenie tőlük, de a gondolat, hogy felkúszhatnak a csupasz lábszáráig és hideg, nedves testük bőréhez érhet, rettenettel töltötte el. Ám a kockázatok láthatólag nem vettek tudomást róla, a súlyos bútorok lába körül csoportosultak és bizonyos illedelmességet mutatva egy arasznyinál magasabbra egyikük sem mászott. Oresztész megnyugodhatott, sőt, egy idő után be kellett látnia, hogy ugyan a látványuk eléggé visszataszító, de az illat, amely megjelenésük óta belengte a szobát, kifejezetten kellemes. Éppen folytatta volna, amibe belekezdett (folyókat cserélt hegyekre egy térképen), amikor a kockázatok szabályos körívbe rendeződtek és nagy átéléssel előadták Johann Sebastian Bach újévi kantátáját.


több hasonló

Oresztész és az evidenciák

Már nagyon unta a magasra nőtt evidenciákat, állandóan belebotlott összeverődött nyalábjaikba, amikor a hátsó udvar felé vette az útját. Le kellene kaszáltatni, állapította meg, mégsem szánta rá magát, hogy nagy beszédű szomszédjának átszóljon ez ügyben. Inkább botladozott reggelente, emelgette a lábát, igyekezett utat taposni. Amikor dolga végeztével visszafelé jött, még látszott lépteinek a nyoma, de másnap reggelre az evidenciák még makacsabbul állták az útját. Jön majd az ősz, elszáradtok magatoktól is, legyintett Oresztész, és miután vérző talpát bekötözte, egy torziós ingával kibillentette helyéről a Föld tengelyét.


több hasonló