Feljelentem a magyar kormányt

Mivel A BEVÁNDORLÓK (migránsok) a magyar kormány szóhasználatában egyértelműen egy valláshoz (muszlim) és egy etnikumhoz (arab) tartozó jövevények megnevezése, és mivel az újabb plakátkampány egyértelműen összekapcsolja a bevándorlók óriási csoportját a terrorcselekmények egyedi elkövetővel, ezzel kimeríti a vallási és etnikai csoport elleni, nagy nyilvánosság előtt elkövetett uszítás tényállását. Az ilyen uszítás Magyarországon a Btk. 332. paragrafusába ütköző bűncselekmény, a gyűlöletre uszítás bűntette három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezért ezúton, itt és most, feljelentem Magyarország kormányát.

„A párizsi terrorcselekményeket bevándorlók követték el” tartalmú plakát egyenrangú például „A romagyilkosságokat magyarok követték el” jellegű magyarellenes uszítással.

A leggyalázatosabb plakát a kormány hivatalos honlapjáról itt tölthető le:

http://www.kormany.hu/download/f/f4/c0000/nsz5.jpg

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – „az utca” vagy „az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az „őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.

Az idegen szép

pirezAzt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.

Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

megbukott-orban-viktorA „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.  a cikk folytatódik >>

Orbán és Simicska egymás geciprokai

orban-geci-simicska

A Kétfarkú Kutya Párt mémje (kattintásra nagyobb)

A magyar sajtóban hatalmas ejakulációt váltott ki, hogy a magyar miniszterelnök korábbi bizalmi embere, az, aki a Fidesz gazdasági bázisát hosszú évek munkájával felépítette és a rendszerszerű maffiaműködés vádjával illethetővé fejlesztette, az, akivel egyetemi kollégista korukra nyúlik vissza barátságuk, az a valaki, akivel az utóbbi hónapokban megromlott a kapcsolata, most az őt ért övön aluli támadás miatt többször egymás után a sajtó nyilvánossága előtt indulatosan, de teljes komolysággal kijelentette, hogy Orbán egy geci. Sokak fülének édes muzsika volt ez a kijelentés, elégedetten dörzsölték össze tenyerüket, na végre jól megmondta valaki pont azt, ami mi gondolunk. Tele is lett spermával a média, volt, ahol leírták-kimondták az eredeti szót, volt, ahol kipontozták-kifütyülték, a szemérmesebbek csak körülírták – a közmédia csupán nyomdafestéket nem tűrő kifejezésként említette.

Magam nem vagyok sem azzal vádolható, hogy Orbán Viktor rajongóinak táborát gyarapítanám, sem azzal, hogy az obszcén kifejezésektől különösebben elhatárolódnék. Nekem ez mégsem tetszett. Először is stilisztikai okokból. Nem tetszett, mert ez így túlságosan útszéli, alpári, primitív – továbbá nélkülöz minden szellemességet és eredetiséget. Egy Simicska Lajos kaliberű személyiségtől az ember többet várna, mondhatta volna szebben, kis lovag. De nem tetszett közbeszédileg sem. Magára valamit adó ember, pláne ha társadalmi-közéleti tényezőnek tartja magát, nem mond ilyet sem ellenfelére, sem volt barátjára. Ugyanis ezzel saját magát minősíti, nem pedig azt, akire mondja. A kijelentés előbb Simicska intellektuális nívóját (illetve annak hiányát) mutatja, s csak azután jelenti azt, hogy az üzletember szerint a miniszterelnök egy aljas, utolsó rohadék.

Végül: nekem politikai értelemben sem tetszett a bilinek ilyetén való kiborítása. Orbán Viktorral nem az a fő baj, hogy „geci”.  Hanem… (soroljam??). De a hirtelen finnyássá vált nagytőkést eddig a percig nem zavarta a miniszterelnök magyar társadalmat szétziláló, megosztó attitűdje, az alkotmányosságot és a demokráciát lebontó buzgalma, Oroszországgal való kokettálása, a feudális urambátyám családi-haveri vircsaft fejeként betöltött szerepe, Európa-ellenessége, pálfordulásai, kettős beszéde, önbillegető pávatánca (hisz SL maga is első számú haszonélvezője volt a közösen létrehozott felépítménynek!) – mindez csak most tűnt fel neki, hogy, vélhetően, Orbán Viktorból már a betyárbecsület is kiveszett és hátba támadta haramiatársát. Én legalábbis csupán a tolvajszolidaritás felrúgásának a sérelmezését olvastam ki a legecizésből.

Sokak véleménye szerint Orbánból Simicska faragott egyes számú hatalomgyakorlót, de az a vélemény is közkeletű, hogy Orbán és a Fidesz nélkül Simicska sem építhetett volna hatalmas üzleti birodalmat. Ha így vesszük, Orbán Viktor és Simicska Lajos kölcsönösen egymás kreatúrái.

Ha nem tartanám magamat stiláris értelemben náluk feljebb valónak, azt mondanám: ők ketten két olyan g…, akik egymás f-ából jöttek elő.

De ennél én igyekszem szellemesebben fogalmazni. Lásd ennek a posztnak a címét. a cikk folytatódik >>

Pengeéles elemzés Orbánról

A nol.hu bezárása után az eredetileg kiragadott idézeteken túl a teljes cikket is elérhetővé tettem alább a jelen bejegyzésben, lásd: A páciens neve: Orbán Viktor

megbukott-orban-viktorRészletesebbet igen, tárgyilagosabbat és árnyaltabbat is olvastam már. De szenvedélyessége mellett is ennyire telibe találó elemzést még nem olvastam Orbán Viktor karakteréről. Hajszálpontosan kirajzolódik a kisstílű akarnok figurája, aki egy országot próbál szerezni magának, hogy kisebbségi komplexusait kompenzálja, aki megittasul saját beszédeinek hazug pátoszától és aki az akaratának alávetett elvtelen talpnyalók hajbókolásától és a sikeresen becsapott tömegek tapsától infantilis hatalommámorba szédül olyannyira, hogy elveszti valóságérzékelését és harci szenvedélyének kiélésén túl semmi sem érdekli. Illetve talán már az se igazán. Ám mindemellett a szerző – mély tisztelet Mester Iván egyetemi docensnek – természetesen figyelmeztet arra, hogy el kell jönnie a kijózanodás pillanatának, de „amíg nincs választási alternatíva, addig úgy tűnhet, OV mindent túlél.”

Mielőtt néhány fontos passzust idéznék a NOL.HUn megjelent, stílusában is remek írásból – A páciens neve: Orbán Viktor – egyetlen saját meglátásomat ide illeszteném, inkább csak a cikkhez fűzhető gyors kommentként. Az utóbbi hónapok történéseit végiggondolva nekem olykor az a benyomásom, hogy minden látszat ellenére Orbán már nem a győzelemre játszik. És nem is a túlélésre. Tudat alatt bizonyosan érzi a vesztét és tisztább pillanataiban talán szintén felsejlik előtte, milyen súlyos bukás vár rá. Esetleg még tudatosul is benne, hogy amit sorozatosan tesz, azzal felgyorsítja saját maga szellemi összeomlását és valószínűleg rendszerének a bukását is. De már nem tehet mást, mert skorpióvá lett, és a skorpió akkor is halálos mérget ereszt a békába, ha az éppen szívességet téve neki a folyón viszi át. Orbán már nem akar a túlpartra jutni, de még megpróbálja kiélvezni a halálos csípés minden minden mozzanatát.

És akkor pár idézet: a cikk folytatódik >>

Az Orbán-rezsim bukása

Orbán Viktor feltalálta az amorf diktatúrát, amely látszatra szilárd, szerkezetét tekintve azonban inkább folyadék. Akadálytalanul szivárog fentről lefelé és mindent átitat, mígnem egylényegűvé válik vele az, amibe belehatolt.

orban-internetado-tuntetesA nyugati sajtó részéről százezresre becsült október 28-i megmozdulást sokan sokféleképpen értékelték az elmúlt napokban.  Természetesen igaza van azoknak, akik kiemelték, hogy mivel az eredetileg az internetadó bevezetése ellen szervezett tüntetés hatalmas kormány- és Orbán-ellenes demonstrációvá vált, ez lényegében leleplezte a nemzeti együttműködés rendszerének (NER) az álságos, hazug voltát és előrevetítette magának az Orbán-rezsimnek a bukását. Merthogy ezt a tömeget nem a nyeretlen és megerősödni képtelen baloldali pártok vitték az utcára, hanem személyesen Orbán Viktor: az ő magatartása, az ő közvetlen vagy közvetett intézkedései, az ő modernizáció-ellenessége, begyepesedett szemlélete, cinikus kettős beszéde, megannyi pálfordulása és hazugsága  váltotta ki a tiltakozást. Az internetadó csak csepp volt a pohárban, de történetesen épp az az utolsó csepp, amitől aztán kicsordult a rovására írható sok egyéb ügy is, a stadionokba ölt milliárdoktól az elsikkasztott milliárdokig, a civil szervezetek vegzálásától az amerikai kitiltások ügyéig. Igaz az a vélekedés is, hogy az utcára vonuló tömeg megérezte önnön erejét, és ez akár oda is vezethet, hogy az Orbán takarodj! a nép hangjává válik és el fogja sodorni a rendszert, vagy ha azt nem is, a miniszterelnök bukásához mindenképpen elvezethet – főleg, hogy személye mind az EU, mind az USA számára egyre elfogadhatatlanabb. Ha ehhez még a Fideszen belüli ellentéteket is hozzászámítjuk, aligha számíthatunk másra, mint Orbán Viktor és az általa fémjelzett rezsim közeli bukására.

A súlyos érvek még hosszan sorolhatók: Orbán bűnös szerepe a nemzet megosztásában és az orcátlan klientúraépítő mutyikban,  a demokratikus intézményrendszer leépítésében és a sajtó megkaparintásában, a liberális társadalomfejlődés megakadályozásában, a Putyinnal való lepaktálásban – stb. – , mindez megtámogatható azzal a ténnyel, hogy a Fidesz a magyar szavazópolgárok kevesebb mint harmadának a támogatásával 2014-mibol-lett-ketharmadnyert kétharmadot és tesz úgy, mintha a társadalom egésze mögötte állna. Holott 73 %  NEM SZAVAZOTT RÁJUK (igaz, ebből 39 % másra se), így valójában igen erős többségben vannak azok, akik nem kérnek sem a Fideszből, sem Obánból, épp csak eddig ezt a véleményüket nemhogy érvényesíteni, de még artikulálni sem tudták. De majd most! Ez a tüntetés meghozza a fordulatot.

Minden racionális érv ellenére azt gondolom: ezekben a megfogalmazásokban több a vágykép, mint a reális valószínűség. A Kossuth Rádió sulykolásai és a köztévé bárgyúsága által agymosottak ezt nem így gondolják. Erre most történetesen hozzám igen közel álló, okos-értelmes, minden másban józanul gondolkodó, diplomás, világlátott két férfiember friss példája is figyelmeztetett. Ők vakon elhiszik a kormány propagandaszövegeit, Orbán Viktor a szívük csücske (ez szó szerint elhangzott), úgy vélik, a Fidesz jól tudja kezelni ezt a mostanit és az ehhez hasonló ügyeket, hiszen már  sajtó is mellettük áll, lévén végre megszerezték maguknak. És milyen jó, hogy ez így van és így lesz ezután is!

Orbán amorf diktatúrája

  • Diktatúrát békés-demokratikus úton megdönteni nem lehet – épp ettől diktatúra. Ha mégis, az arra bizonyíték, hogy amit megdöntöttek, az nem volt diktatúra.
  • Diktatúrát puccsal vagy forradalommal lehet megdönteni (ki-ki mérlegelje a valószínűségeket).
  • Illetve létezik a szétrohadó, önmagát felszámoló diktatúra modellje – bukásuk után helyükön leginkább kevéssé életképes féldemokráciák keletkeznek (ki-ki értékelje az ilyen forgatókönyv valószínűségét és kívánatosságát).

Legalábbis ilyenek a szilárd, kristályos szerkezetű diktatúrák. Orbán Viktor azonban feltalálta az amorf szerkezetű, plasztikus autokráciát, amely látszatra szilárd, szerkezetét tekintve azonban inkább folyadék. Képlékeny, formázható mint a gyurma, olvad, mint a viasz, ragad, mint a gyanta, nyúlik, mint a gumi. A kés könnyen belehatol – de nem tesz benne kárt, mert a diktatúra anyaga ügyesen félrehúzódik. Zárványként megtűri magában az ellenzéket, szépen körbeöleli, kibontakozni nem engedi, de nem fojtja meg. Folyékony jellege révén mindenbe beszivárog: legtöbbször nincs szükség erőszakos behatolásra: felülről lecsorog minden alsóbb szintre, beszivárog az üzleti szférába, a munkahelyekre, a magánéletbe, a csalásokba. Egyre jobban átitat mindent. Egy ideig még látni, mi az, amit átáztatott, ám idővel egylényegűvé lesz azzal, ami felitta. Megszűnik a dolgok független létezése: minden a beléhatolt szent fluidum által, révén, érdekében és céljából kezd működni, létezni.

Orbán amorf rezsimje szépen, nyájasan körbefolyja a százezres tüntetést is. Nem jelent számára igazi veszélyt. a cikk folytatódik >>

Az undormány

undormanyUndormány  (definíció)

Az undormány az emberi pszichében elkülönített, adott méretű tárhely, amelyben az életünk során megismert  visszataszító, mocskos, gusztustalan, ótvar, rohadék dolgok kapnak elhelyezést. Az undormány befogadó kapacitása genetikailag meghatározott és egyénenként csak csekély eltéréseket mutat, de kihasználtságának mértéke és módja  a személyiségfejlődés, a tanulási folyamat, a szocializáció stb. függvénye. Aki adott méretű undormányába jó rendszerezéssel és tömörítéssel igen nagy mennyiségű undorító dolgot képes összezsúfolni, gyakran megmérgeződik a túltelítettség miatt kiszivárgó undortól és esélye van arra, hogy ő maga is embertársainak az undormányába kerüljön, aki viszont laza összevisszaságban hajigál egymásra minden visszataszítót, annak meg túl hamar betelik a tárhelye és emiatt olykor kénytelen elfogadni vagy megkedvelni rosseb redva dolgokat is, mert ez még mindig egyszerűbb, mint megtalálni azt, amit esetleg kirakhatna az undormányból, hogy az új beférjen. Ám aki mértéket tud tartani mind az undorgyűjtésben, mind pedig a túlsűrítés és a túlzott lazaság között megtalálja az arany középutat, az dinamikus egyensúlyban tarthatja az undormányát; fenntartása nem jelent számára túl nagy terhet, nem veszélyezteti a mérgező anyagok kiömlése, és mivel rendszeresen felülvizsgálja és megrostálja tárhelye tartalmát, így mindig van szabad kapacitása az új és újabb mocsadékok és turhák betározásra, s így harmonikus életet élhet.

Vallomás

Bevallom, én kényes vagyok az undormányomra. Szeretem rendben tudni, de úgy, hogy azért túl sokat ne kelljen vele foglalkoznom, így inkább kreativitással pótolom a pedáns rendszerezést. Azt szeretem, ha legalább a fele üres.

De most bajba kerültem, két kedvezőtlen fejlemény miatt is.

Az ukrán válság rondaságai rohamos gyorsasággal kezdték elfoglalni a szabad kapacitásomat. Nem feneketlen hordó az én undormányom, hogy egyszerre 4-5 volt, ideiglenes és jelenlegi állam- és kormányfőt el tudjak benne helyezni! Meg jöttek csőstül szélsőségesek és radikálisok, agresszív terroristák és tömeggyilkos terrorelhárítók  – hát hogy jövök én ahhoz, hogy mindet betározzam. Komisz Ukrajna? – hol van az már! Az undormányomban az ország teljes politikai és igazgatási vertikuma sokkal erősebb jelzőkkel követel magának helyet (lásd a definíciót).

Mivel ez ügyben rostálni való alig akadt, kompenzációs manőverbe fogtam, azzal igyekezvén enyhíteni az undormány túlzott hízását, hogy ellensúlyokat építettem köréje: egy Bazsan-vers fordítását, ukrán szobrászati szemlét, kijevi fotós aktjait. Éva is besegített, Galina Tkacsuk két rövidprózáját fordítva le egy fesztiválra. Ezzel azt még kompenzálhattam, hogy a nevetséges közalkalmazotti fizetéseken tengődő kárpátaljaiaktól feletteseik anyagi hozzájárulást követelnek a hadsereg finanszírozására. Ám az önző hatalmi érdekek oltárán feláldozott ártatlanok százainak halála feletti gyászt és az ukrán elnök bosszúálló, vérszomjas szavait – „Minden ukrán életért több tucat vagy több száz élettel fognak megfizetni a sajátjaik közül” – vajon lehet-e bármivel ellensúlyozni?

Alapos bajba kerültem, félő, hogy túlcsordul az undormányom.

És erre még rátetéz az eddig is töketlen magyar politika baloldal. Hát hogy van pofájuk engem olyan helyzetbe hozni, hogy az Orbán rezsim által stabilan én nagyon megérdemelten lefoglalt jókora tárhelyről valamit ki kelljen vennem csak azért, hogy gyomorforgató elvtelenségük és gusztustalan belharcuk újabb elemeit az immáron megtelt undormányba betehessem?

Békés pártállami idők jönnek

fidesz-ketharmad

az index.hu illusztrációja

Pontosan egy évvel ezelőtt a Mozgó Világba írt 2013. április havi naplójegyzetemben megkíséreltem néhány választási forgatókönyv valószínűségének a megtippelését. A demokratikus ellenzék győzelmi esélyét akkor 35 %-ra becsültem, annak pedig 30 %-ot adtam, hogy a Fidesznek csak a Jobbikkal koalícióban lesz meg a többsége (ez volt a legrosszabb  forgatókönyv).  A Fidesz kétharmados győzelmének mindössze 10 % esélyt adtam. Hát épp ez tudott bejönni… A várható folytatást tavaly ilyenkor így prognosztizáltam (vajon ebből mi igazolódik be?): a cikk folytatódik >>

Meghamisítottak – így lettem orosz mém

szpasziboNem akartam foglalkozni ezzel a hülyeséggel, de sajnos mémként terjedni kezdett az orosz online felületeken a hamis szöveg és a torz beállítás. Lassan két hete annak, hogy észrevettem: egy ismeretlen orosz honlapról egyre többen kattintanak át A komisz Ukrajna c. cikkemre. Megnéztem, honnan is. És elképedtem. A blogpublikáció képmásolatként közli bejegyzésem elejét, majd ismerteti előbb a Kárpáti Igaz Szó Szpaszibo című cikkét (amelynek állításaira én is utaltam az eredetiben, nem épp egyetértőleg), utána az én írásomat „foglalja össze”. A kezdés akár imponáló is lehetne:

… на другом популярном ресурсе прогремела статья „Хамская страна”. Автор, Карой Бала, крупнейший поэт творящих сегодня по-венгерски, обожаемый и почитаемый в Будапеште, открыто заявил, что

a cikk folytatódik >>

A komisz Ukrajna

ukrajna-etnikai-nyelvi-terkepe

Nagyításhoz >>katt a képre<< – forrás

Ukrajna egy igazságtalan ország, még soha nem vette figyelembe az én igazságomat, ezért aztán a legcsekélyebb szándékomban sincs az ő igazsága mellett síkra szállni.

Magamnak sem tudom pontosan megmagyarázni, mostanában miért utasítom el sorban a lapoktól, rádióktól, folyóiratoktól érkező  felkéréseket, hogy az ukrajnai helyzetről – akár publicistaként, akár szépíróként, akár csak személyes gondolataimat megosztva – nyilatkozzam. Az is furcsa, hogy máskor miért vagyok túlságosan is aktív véleménynyilvánító, most pedig miért nem blogolok ebben a témában, miért hárítok és miért mutatok közömbösséget – holott itt élek a fenekestül felforgatott és súlyos veszélyeknek kitett ország határain belül. a cikk folytatódik >>

A céltábla mögött

kerdes-feleletAz ukrajnai helyzet és a kárpátaljai magyarság sorsa iránti felfokozott médiaérdeklődés közepette az utóbbi hónapokban-hetekben-napokban több felkérés is megtalált. A lapok, folyóiratok, rádiók  egy része értékelő cikk megírására kért, más részük interjút készített volna. Eddig mindegyiknek ellenálltam, amelyikbe pedig vonakodva belementem, azt meg is bántam (hagy miért, lásd egy másik posztnak az alján). Az utóbbi esetből is okulva és a sok hárításba beleunva  e hétvégén írásban válaszoltam egy hozzam közel álló nagy napilap kérdéseire, de úgy, hogy lehetőleg ne közöljék le. A szerkesztő így jelzett vissza: „Kicsit más jellegű válaszokban bíztam, de ez sem rossz.:)” – ebből akár arra is gondolhattam, hogy leközlik. ám a szombati szám on-line anyagai között nem szerepel (ettől még a nyomtatottban akár benne is lehetett). Akár így, akár úgy, a blogomban helye van ennek a nem teljesen szokványos kérdés-feleletnek: [- frissítés: az interjú vasárnap délután felkerült az Új Szó online oldalára, a kérdéseket feltevő Mózes Szabolcs bevezetőjével: „A forrongó Ukrajnában 150 ezres magyar kisebbség is él. Milyen hatással lesz a forradalom a magyarság helyzetére, kérdeztük Balla D. Károly ismert kárpátaljai publicistát, aki velős válaszokkal lepett meg minket.” – ] a cikk folytatódik >>

Csönge vs. Viktor

orban-viktorcsonge-fideszOrbán Viktornak nagyon komoly kihívója akadt Csönge személyében. Legalábbis a Magyar Narancs 2013-as címlap- szavazásán. A szerkesztőség kiválasztotta az év legjobbnak tartott 10 címlapját és olvasói szavazásra bocsátotta. Jelenleg Orbán Viktor gázglóriás portréja vezeti a listát, de a második helyről a Jogállam vs. Fidesz (A Szépség és a Szörnyeteg)  cím alatti borító szorongatja: ezen Csönge a szépség (naná!), a szörnyeteg szerepében pedig egy székházvédő agyizom (cikkem erről korábban: Csönge és a marconák).

A szavazás állása december 27-én délután a következő (a képre kattintva lehet átmenni a Narancs oldalára – és szavazni is ott lehet; bekarikázva a két első helyezett):

narancs-csonge-orban

Frissítés: december 31-re a 13 %-os különbség 10 %-ra csökkent (Viktor 35 %, Csönge 25 %)

Frissítés: január 4-én a különbség már csak 8 % (Viktor 35 %, Csönge 27 %) – és még lehet szavazni!

Vonakodás nélkül

vona-kiszoA Kárpáti Igaz Szó interjút közöl Vona Gáborral. A náci nézeteket gyakran hangoztató, cigányozó, zsidókat listázni kívánó, EU-zászlót égető, mélyen antidemokratikus Jobbik elnökével kedélyes beszélgetés olvasható a lapban.

Kétségtelen, hogy a Fidesz-rezsim nemzetpolitikáját illető bírálatában akár igazat is lehetne adni Vonának, ám pillanatra sem lenne szabad arról megfeledkezni, hogy egy kirekesztő, szélsőségesen nacionalista, revizionista, rasszista és antiszemita nézeteket nyíltan valló, EU-ellenes, antidemokratikus párt elnöke mondja ezeket a szavakat. Az az ideológia, amelyet Vona és a Jobbik képvisel, csak káros elszigetelődést, romlást, vészt hozhat a magyarságra, esetleges hatalomra kerülésük tragikus következményekkel járna mind Magyarország, mind a magyar nemzet egésze számára – mint ahogy erre már volt példa a történelemben. E tekintetben Vona és pártja egyáltalán nem szolgálja a magyarság érdekeit, éppen ellenkezőleg.

Ezért súlyos hibának tartom, hogy így, ilyen népszerűsítő formában a KISZó teret ad Vonának, mert ezzel megtéveszti a kárpátaljai magyarságot és veszélyes, embertelen, ordas eszméket legitimál – ezt pedig mélyen elítélem és a lap olvasójaként határozottan elutasítom.

A nácikkal szemben nincsen engedékenység, nincsen tolerancia. Vonakodás nélkül, a leghatározottabban el kell utasítani őket. Az orgánum, amely teret ad önnépszerűsítő megszólásaiknak, bűnt követ el.

Debreczeni-Elek, 2006

elek-debreczeniAz ATV ezen a héten Friderikusz Sándor régebbi riportjait sugározza esténként. Tegnap Elek István és Debreczeni József 2006-os vitáját láthattuk. Kivételesen izgalmas és tanulságos volt ez az ismétlés. Különösen Elek szereplése vetett fel sok kérdést. Szívesen megnézném azt a házi videót, amely Elek arcát mutatja, miközben ezt az adást nézi a tévében. Az utóbbi időben írt cikkei, szereplései fényében vajon hogyan tekint arra az önmagára, aki mélységesen fel volt háborodva azon, hogy a hajdani MDF-es harcostársat  az orbáni attitűd a baloldalra sodorta. Elek itt még foggal-körömmel védi a Fideszt, konzervatív és polgári értékekre hivatkozva száll síkra Orbán mellett és bizonyára nem tud elképzelni magáról egy Debreczeniéhez hasonló szembefordulást. Éva megjegyezte, hogy manapság bizony Elek István írja az akkori Debreczeni József cikkeit… Utóbbinál pedig a sodródás folytatódott:  független publicistából és kitűnő elemzőből – sajnos – pártember lett. …Hét év telt el. Ennyi idő alatt, mondják, az embernek kicserélődnek a sejtjei.

Kölcsey kontra Kölcsey

Berniczky Éva

Kölcsey kontra Kölcsey

mozgo7-8Nem vagyok egy emléktábla-fan. Olyankor sem, amikor holmi újrahasznosított konjunktúralovagok nem sértik fel a jóérzésemet. Alapjáraton riasztanak a kőbe foglalt tanúságok. Bár belátom a jelölés praktikumát, időben eligazító, múltidéző, nyilvántartó voltát, engem mégis zavar a márványba foglalt változtathatatlan hűvöse. Jó, tudom, Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort… De a felszólításnak engedve sem hoznak már lázba az emlékhelyek. Mert ugye a költőt is megingatja olykor a visszarévedés hiábavalósága, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Töredelmesen bevallom további szentségtelenségemet, a kastélyok, várak nedves, rideg falaitól egyenesen kilel a hideg. Ha némi erőszaknak kitéve mégis bemerészkedem köveik közé, részvétteljes empátiával gondolok hajdani szép kisasszonyokra, úrnőkre, akik bizonyára nem úszták meg krónikus petefészek-gyulladás nélkül a tekintélyes lakhatást. Miközben tőlem telhetően azért próbálok megrendülni, a körülöttem zajló hétköznapi szatírák sajnos mind érzéketlenebbé tesznek a múlt fenségesebb pillanatai iránt. Egyre inkább Swiftért kiált az a kisszerűség, amivel a közéletben nap mint nap találkozom, amivel a nagyságokat kikezdik piti kis szerzetek. A kialakult káoszban azonban sosem lehetek biztos abban, ki a soros Gulliver, kik a törpék, kik az óriások. Egyetlen bizonyosságom, hogy a lovak legalább lovak maradtak. De ki üli meg őket? Emléktábla-állítás ügyében, úgy tűnik, egyáltalán nem mindegy, ki fia-borja áldoz a múlt dicsőítésére pénzt, paripát, fegyvert. Ezt igyekszik megerősíteni a legutóbbi skandalum, amivel a helyi lapokat teleírták. Itt van a város, neve is van, Huszt. Elsőre jámbor szülöttje jut eszembe. Szép Ernő, akit errefelé ritkán emlegetnek. Pedig finom abszurditása igazán illik hozzánk, közös dolgainkhoz. Ránk férne kevéske bohém szelídségéből, no meg néhány csepp önirónia. Nem ártana harcos perceinkben figyelembe vennünk Szép Ernő hadnagy úr békés üzenetét, amit az osztrák—magyar közös hadsereg tisztjévé avatásakor kardjára vésetett: „Leben und leben lassen!” Szép is lenne csak úgy élni és élni hagyni. Helyi szervezetünk katonái azonban jó ideje sokkal többre vágynak. Ha képletesen akarok fogalmazni, mondhatom úgy is, hogy harsányan rohamozzák a Tisza és a Nagy-ág összefolyásánál kiemelkedő szikla fenséges romjait. Miközben a vár helyét ostromolják dölyfösen, észre sem veszik, hogy rég elveszítették a házat. Inkább olvasnák Jókait, A huszti beteglátogatókat. Csöndesebben, nagyobb alázattal közelítve a literatúrához esetleg megértenének valamit Kölcsey sokat emlegetett Husztjából. Meglegyintené őket az irodalom szentsége, olyannyira, hogy egyszer, egyetlen egyszer merő véletlenségből magukba szállnának. Most azonban a jelekből ítélve még nem jött el a tisztító önmarcangolások ideje, úgy érzem, inkább távolodnak és távolítanak bennünket is a költő epigrammájának szellemiségétől. Semmit nem értettek meg belőle. Ezt sugallja ez az egész emléktábla-állítási cirkusz. a cikk folytatódik >>