2013. május 21.
2013/05/21. · Kategória: Közélet
2013. április 23.
2013/04/23. · Kategória: Közélet
2013. március 12.
2012. december 17.
2012/12/17. · Kategória: Közélet
2012. november 3.
2012/11/03. · Kategória: Közélet
2012. október 31.
2012. október 30.
2012. október 21.
2012. október 18.
2012/10/18. · Kategória: Közélet
2012. október 3.
2012. augusztus 30.
2012. augusztus 8.
2012/08/08. · Kategória: Közélet
2012. július 3.
2012/07/03. · Kategória: Közélet
2012. május 21.
2012. május 15.
2012. május 2.
2012/05/02. · Kategória: Közélet
Címkék
aforizma ajánló akció berniczky blogolás bökvers C-dul csönge egyek Facebook film fotó haiku halálaim hír internet irodalom jegyzet kecskerím kritika kult Kárpátalja képzőművészet könyv közélet levél limerik minima mozgó napló novell nyelv Oresztész politika pszicho seo személyes szösz sírvers tejmozi vers web zene élc íróságArchívum
- 2013. május
- 2013. április
- 2013. március
- 2013. február
- 2013. január
- 2012. december
- 2012. november
- 2012. október
- 2012. szeptember
- 2012. augusztus
- 2012. július
- 2012. június
- 2012. május
- 2012. április
- 2012. március
- 2012. február
- 2012. január
- 2011. december
- 2011. november
- 2011. október
- 2011. szeptember
- 2011. augusztus
- 2011. július
- 2011. június
- 2011. május
- 2011. április
- 2011. március
- 2011. február
- 2011. január
- 2010. december

Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Orbán Viktort csak belülről lehet megbuktatni. Ami persze nem jelentené automatikusan a Fidesz politikájának gyökeres megváltozását, de az autokrata Orbán-rezsimnek mégis véget vetne, és utat nyithatna valamiféle társadalmi konszolidáció felé. Az, hogy a demokratikus ellenzék a 2014-es országgyűlési választáson győzelmet aratva buktassa meg a Vezért, egyre kevésbé látszik valószínűnek (bár a közvélemény-kutatások eredményei akár csalókák is lehetnek), lévén a baloldalon még mindig tart a bénázás, a megosztott erők nem képesek sem átütő hatékonysággal tematizálni a kormányoldali botrányokat (pl trafikmutyi), sem úgy leleplezni a kampány-intézkedéseket (pl. rezsicsökkentés), hogy azok tényleges tartalma (a nagy átejtés) a választók tömegei számára világossá váljon, de nem képesek kimozogni az újra és újra rájuk sütött bélyegek alól sem. Eközben a kormány láthatóan bármit lenyomhat a lakosság torkán, úgy tűnik, a többséggel még mindig sikerül elhitetni, hogy az álságos nemzeti-keresztényi cukormázzal bevont keserű pirula valójában csokoládé. De egyelőre még az EU is lenyeli a békát, Orbán egyre nagyobb baromságaira hiába születnek az
Egy röpke esztendő, és kiderül. Kiderül, hogy az Orbán-rezsim megy vagy marad. Ha marad, akkor hogyan és mennyire, mibe kapaszkodva és mivel fenyegetve, ha pedig megy, akkor mi váltja fel. Aligha akad, aki ne latolgatná az résztvevők esélyeit, ne játszana el ezzel vagy azzal a lehetőséggel, s ne állítaná fel a maga prognózisát. Én sem lehetek puszta szemlélődő, bár a rám kínált állampolgárság és szavazati jog helyett (de annál sokkal erősebben) a nyelv, a kultúra köt a magyarsághoz, s ennek révén érzek felhatalmazást arra, hogy – s hadd fogalmazzak kivételesen patetikusan – a nemzet sorsában osztozzam. Oly módon is, hogy rosszabbnál rosszabb abszurd drámákat vizionáljak erre az ingatag kárpát-medencei színpadra, ha már sem politológus, sem társadalomtudós, sem történész nem vagyok. A kulisszák mögé nem látok, nincsenek bennfentes információim sem a magyar politika belső erőviszonyait, sem a lakosság tényleges választói szándékát illetően, így tudományos hitelességű prognózis készítésére amúgy sem vállalkozhatnék. Maradnak hát a képzelet szülte dramaturgiák, forgatókönyvek. 




Talán még emlékeznek néhányan arra, hogy 
A
Jó az, ha az embernek van egy kormánya. Biztosan jó, mint ahogy általában jobb szokott lenni, ha valami van, mint az, ha valami nincs. Ezt én akkor értettem meg, amikor háromévesen először látott meztelenül egy nálam fiatalabb kislány, és roppant módon elcsodálkozott azon, hogy nekem van valamim, ami neki nincsen. Amit én persze nem hittem, mármint hogy neki ne lenne ugyanolyanja, így hát ő is meztelenre vetkőzött, és neki valóban nem volt, ami nekem nagyon is. És akkor nagyon büszke lettem, hogy lám csak, lám, nekem igen, neki pedig nem, és észrevettem, hogy a kislány is irigyli tőlem. 

Úgy adódott, hogy Miloš Forman mesterművét (Ragtime, 1981) hosszú-hosszú szünet után most ritka társaságban láttam újra. Akivel a két és fél órás filmet a visszajátszások és vitaszünetek miatt több mint 3 órán át néztem, érzelmileg hozzám nagyon-nagyon közel áll, de gondolkodásának, szemléletének egyes aspektusai egy ideje eléggé elfogadhatatlanok számomra. Éppen ezért az utóbbi időben kínosan kerüljük a (főleg a nagypolitikát és a kisebbségi kérdéseket érintő) vitákat. Ez az én döntésem, így igyekszem elkerülni, hogy nem túl sűrű találkozásaink óráit egyfelől terméketlen és óhatatlanul elmérgesedő szóváltásokra pazaroljuk, másfelől ezek miatt kapcsolatunkban feszültség keletkezzen. El is vagyunk remekül az élet egyéb témáival. Most azonban a film mégis kihozta belőlünk a két elszánt debattőrt. 

