Miről mi a véleményem? Választás 2018

Miről mit gondolok a 2018-as választások előestéjén

választás 2018Elmúlt a húsvét és elmúlnak majd a választások is. A csoda három napig tart, a következmények meghatározó ereje viszont alighanem hosszú távú. Ezekben a felajzott, várakozással teli napokban talán nem felesleges néhány általános és néhány konkrét gondolatot megosztanom, részben magam előtt is tisztázva: miről mi a véleményem.  (Persze sommásan ez: Orbánnak és rezsimjének buknia kell, már csak pedagógiai megfontolásból is. De a dolog ennél sajnos sokkal bonyolultabb…)

Elöljáróban annyit, hogy a 2018-as magyarországi parlamenti választások kimenetele és a kampány során kialakult hejzet* elsősorban érzelmileg érint annyiban, amennyiben a magyarság – ha tetszik: a magyar nemzet – részének tekintem magamat, viszont nem érint mint választópolgárt, mert nincs kettős állampolgárságom (kárpátaljai magyarként nem igényeltem a honosítást) és így természetesen szavazati jogom sem lehet. [Csak érdekességként említem, hogy ukrán állampolgárként még soha nem éltem ukrajnai szavazati jogommal, soha senkire és semmire semmijen voksot le nem adtam -, hogy miért, annak taglalása most nem tartozik ide. A lényeg, hogy közel harminc éve választójogomat semmijen formában nem gyakoroltam. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez erény lenne, de így alakult: ahol jogom lenne rá, ott nem élek vele, ahol esetleg gyakorolnám, ott meg jogom nincs – de nem is kívánom megszerezni.]

A lényeg annyi, hogy nincs magyar állampolgárságom, és így szavazati jogom sincs, a mostani országgyűlési választás súját és felelősségét mégis átérzem akkor is, ha vállamat közvetlenül nem nyomja – nyomja viszont a rokonaimét, barátaimét, ismerőseimet, illetve azon ismeretlen milliókét, akiknek a döntésein most sok múlhat és akiknek a problémáit átérzem, velük magukkal bizonyos mértékben Kárpátalján élve is közösséget vállalok. Egyáltalán nem mindegy nekem, hogyan alakul szeretteim élete, Magyarország hejzete, patetikusabban szólva: a magyarság sorsa.

A kettős állampolgárságról

Nem gondolom, hogy önmagában véve ez az intézmény ne lenne pozitív dolog. Hiszek a többes, tagolt, komplex identitásban, hiszem, hogy a nemzeti identitás önmagában is összetett, többrétű, így ennek kifejezésére alkalmasabb a kettős vagy akár többes állampolgárság. Egy-egy országhoz többféleképpen tartozhatunk, úgy is, hogy benne lakunk, de úgy is, hogy onnan jöttünk, meg úgy is, hogy nyelvünkkel, kultúránkkal, hagyományainkkal oda kötődünk. Így tehát az állampolgárság közjogi kategóriája éppen úgy és éppen azzal képezheti le a legjobban a szeméjek identitását, ha a maga bürokratikus rendszerében is lehetővé teszi a többes kötődést. Ez akkor is így van, ha konkrét esetekben a pozitív jelleghez negatív szándékok társulnak. Például nyilvánvaló, hogy 2004-ben az addigra szétzüllött Magyarok Világszövetsége önös érdekből indított a határon túli magyarok kettős állampolgársága tárgyában népszavazást, a Fidesz erre építette rá a saját, ugyancsak önérdekű kampányát, amejnek alapja az érzelmi zsarolás volt (csak akkor vagy jó magyar, ha…) – és nyilvánvaló az is, hogy az akkori baloldal, élén Gyurcsánnyal, jól belesétált a csapdába. Az alacsony részvétel miatt érvénytelen népszavazás eredményét a Fidesz szemrebbenés nélkül saját győzelmének könyvelte el, majd hatalomra kerülve gyorsított eljárásban át is hajtotta a honosítási törvényt a parlamenten – és már csak néhány „elvetemült” mert ellene szavazni, holott nem volt kétséges: az elvben akár nemes szándék mögött konkrét hatalmi stratégia áll. Bár akkor még az ellenkezőjét állították, rövidesen a határon túl élő állampolgárok a szavazati jogot is megkapták: senki számára nem lehetett kétséges, mejik politikai erő hatalmi ambícióit szolgálja ez.

A határon túli magyarok szavazati jogáról

hosszabban is írtam. Számos kétejt és feltevést a tévedés kockázatát is vállalva fogalmaztam meg abból az apropóból, hogy a DK e szavazati jog ellen ugyancsak önérdekből kampányolva indulatokat keltett a határon túli magyarok ellen: A határon túli magyarok szavazati jogáról.

Továbbra is azt gondolom, hogy bár a szavazati jog megadása vagy meg nem adása számos problémás elemet tartalmaz, önmagában nem az ördögtől való, és még ha az elvek szintjén akár igaza is lehet a Demokratikus Koalíciónak, abban egészen biztos vagyok, hogy szavazatszerző kampányuk káros és romboló hatású volt, az eddiginél is jobban megosztotta a magyarságot, és formailag is, tartalmilag is nagyon hasonlított a magyar kormány menekültellenes kampányára.

Erről sajnos érdemben szinte lehetetlen volt bárkivel is vitatkozni, a DK akcióját támogatók és elfogadók minden erejükkel a határon túliak szavazati jogának igazságtalanságát, tarthatatlanságát hangsújozták, és nem értették, hogy nem ezzel az elvvel, hanem az indulatokat szító kampánnyal van baj. Az elveknek a gyakorlatban törvényi úton lehetne érvényt szerezni, nem pedig a lakosság hergelésével.

De ugyanígy nem lehetett értelmes vitát fojtatni a határon túliak többségével sem, mert ők meg csakis ellenük szervezett otromba, aljas támadásnak látták a kérdés puszta felvetését is, és a szavazati jog igazságosságát még akkor sem kérdőjelezték meg, ha tudható, hogy például ezt Kárpátalja vonatkozásában visszaélések, jogosulatlan igénylések, hamis lakcímbejelentések tömegesen kísérték. A kampányt uszító jellegűnek tartottam, egyes tényfeltáró tévériportokban éreztem a tendenciózusságot, de emellett úgy tartom,

hibásan cselekednek azok a határon túli magyarok, akik a megkapott állampolgárság és az ezzel járó előnyök okán hálából szavaznak a Fideszre, mert ezzel megerősítik, hogy voltaképp szavazatvásárlás történt,

akik pedig partnerek törvénytelen ügyletekben, tömeges betelepítésekben, azok nyerészkedők, csalók, részesei a hivatali korrupciónak, és leleplezésük nem a határon túli magyarság, hanem a becstelenség és törvénytelenség ellen irányul.

A szavazati jog körüli kavarás mindenesetre megmutatta, hogy a határon túli magyarságot érintő problémakör bármikor alkalmas az aktuális belpolitikai érdekviták kiélezésére, és nem kérdés, hogy ennek mindig a kiszolgáltatottabb fél issza meg a levét.

Sem világvége, sem egy jobb új korszak

Egyáltalán nem gondolom, hogy a 2018-as választás oj mértékben sorsdöntő lenne, mint ezt sokan (őszintén vagy politikai érdekből) állítják. A tét ugyan valóban az, hogy Orbán Viktor megy vagy marad, hogy a Fidesz nyer vagy sem, de akár ez, akár az történik, én sem a hejzet radikális romlására, sem egyértelmű javulására nem számítok. A lapos közhejjel szólva ugyanis a hejzet rossz, de reménytelen.

Reménytelen, mert ha marad Orbán, mégpedig úgy, hogy a Fidesz kellően nagy többséget szerez, akkor egyre szélsőségesebb és abszurdabb rezsimje, félő, egyre inkább elfogadhatóvá válik a többség számára. Az elmúlt hetekben ojan tények kerültek napvilágra, amejek közül egy is elegendő lehetett volna arra, hogy tiltakozó százezrek vonuljanak az utcára és akár meg is döntsék a kormányt. Ám a népharagnak a csírái is alig voltak érzékelhetőek. Morogni, dohogni, elégedetlenkedni igen – utcára vonulni nem. Millióknak ezt a mentalitását ismerve számomra az látszik valószínűnek, hogy ha nyer a Fidesz, semmi sem fogja önmérsékletre szorítani őket. A korrupció egyre nagyobb, az ideológia nyomás egyre erősebb, az államhatalom egyre áthatóbb erejű lesz, és ha eközben hirtelen nem romlik az életszínvonal, a lakosság mindezzel szemben egyre immunisabbá (és elnézőbbé, beletörődőbbé) válik. Egyáltalán nem valószínű, hogy egy nem túl erőszakos, amorf diktatúrát le akarnának (és tudnának) vetni magukról azok, akiknek ijen-ojan okból lényegében megfelel az ijen rendszer, ha hallgatással, megalkuvással, passzív rezisztenciával vagy aktív kollaborálással a saját életük komfortját (vagy megszokott, elfogadott komfort nélküliségét) megtarthatják. Bár én is azt gondolom, a korrupcióra, hazugságokra, sunyiságra, kényszerre stb. épített rendszer törékeny és nagyon könnyen összeomolhat, ugyanakkor az emberek inertsége igen sokáig életben tarthatja. Egy ijen rendszerben lehet élni, lehet dolgozni, sikeresnek és akár boldognak is lenni – mert az ember egyik legfőbb tulajdonsága az alkalmazkodóképesség. Nehezen lázad, de szívós, és nem adja fel a reményt, hogy így is lehet, így is érdemes, és majd egyszer jobb lesz.

Ha Orbán távozik, mert a népharag ha utcára vonulást nem is hozott, de a szavazófülkében mégis kitör a lefojtottságból, és a Fidesz ojan mértékben marad alul az ellenzékkel szemben, hogy sem önállóan nem tud kormányozni, sem koalícióra nem nem hajlandó lépni vele senki, azaz ha a mostani ellenzék alakíthat kormányt, én attól sem várnék semmi jót.

Más lenne a hejzet, ha a baloldal nem degradálódott és demoralizálódott volna a végsőkig és lenne nagy társadalmi támogatottságot maga mögött tudó hiteles és ütőképes pártja,

amej a kormányváltás/rendszerváltás vezető ereje lehetne, esetleg ha lenne mellé egy számottevő liberális párt, vagy ha lenne egy erős, tisztességes konzervatív jobbközép párt, netán harmadikutas néppárt, nemzeti liberális párt, valódi kereszténydemokrata párt stb. – akkor lenne miben bízni. De az ijen erők vagy hiányoznak, vagy harmatgyengék, éppen ezért Orbán megbuktatására ma egyedül a Jobbik lehet képes, és nagyon úgy tűnik, hogy

a Fidesz leváltását reszketve, görcsösen akaró demokratikus baloldal (saját potenciál híján) hajlandó – akár önfeladása árán – hatalomba segíteni a tegnap még nyíltan antidemokrata, rasszista, antiszemita pártot.

Ami szerintem életveszéjes. Én semmi jót nem várok egy ojan hatalmi struktúrától, amejben a Jobbik lenne a meghatározó politikai erő. Egyáltalán nem hiszem, hogy ez bármijen téren igazi javulást hozhatna. Nem hiszem, hogy a Jobbik fel tudná számolni a maffiaállamot, azt sokkal inkább, hogy idővel kitűnő pozíciókat szerezne benne. Egyáltalán nem hiszem, hogy megszűnne az a szélsőségesen nacionalista, fasisztoid államideológia, amej most dominál – ellenben kerülne még mellé revizionizmus, élesebb EU-ellenesség, s ki tudja, mi minden még. A képlet persze bonyolult, mert abszolút többséget talán a Jobbik még nem tud szerezni – de mejik párttal lép majd koalícióra? Ugyan mi jó sülhet ki bármijen leosztásból?

Vannak persze további rossz lehetőségek. A nyilvánvalóan rossz Orbán marad verzióhoz nem feltétlenül szükséges a Fidesznek az abszolút többséget szereznie. Ha nem sok százalékkal marad 50 alatt alatt, akkor alig tudom elképzelni, hogy a most keménykedő (vagy látszatkeménykedő), a parlamentbe 5-15 mandátumszámmal bekerülő pártok között ne akadna ojan, amejik belemenne a koalícióba és ne hozná a hiányzó mandátumokat. A Jobbik megnyerhetőségét sem tartom kizártnak – és ne legyen illúziónk afelől, hogy a hatalomba így csöppenő Jobbik mint kisebb kormánypárt döntően mást tenne, mint amit most tesz a Fidesz nélküle.

A demokratikus, liberális baloldal felépítésének elmulasztása

Elmaradt az építkezés. Legkésőbb az előre jól látható 2010-es bukás után haladéktalanul el kellett volna kezdeni: a széteső baloldali és liberális identitást újjáépíteni, értelmes kérdésekre értelmes választ adni, a fideszi nacionalista-populista ideológiával szemben vonzó alternatívát nyújtani. Hogy hejette mi történt, azt láttuk, tudjuk.

Építkezni persze nem könnyű – de nem is lett volna lehetetlen. Lehetetlenné attól vált, hogy a demokratikus, baloldali, liberális értékrendet vallók (élükön a hangadó, mérvadó, befojásos értelmiséggel – ha van ennek a szónak értelme) továbbra is a lejáratódott, belső válságokban felőrlődő MSZP-ben és a hatalmas elutasítottságú, a baloldal méjrepülését okozó Gyurcsányban gondolkodott. Ugyancsak beszédes tény, hogy liberális párt alapítása meg egyedül Fodor Gábornak jutott eszébe… A fiatalabb nemzedékek kezdeményezését hallatlan bizalmatlanság, féltékenység övezte, és meglehet, ők sem voltak a legügyesebbek.

Patthejzet, feloldhatatlan ellentmondás

Így aztán most hiába van kormányváltó hangulat (ha valóban sikerült sokakat felrázni az apátiából), a változást legnagyobb valószínűséggel ígérő forgatókönyv(ek) követése sújos dilemma elé állít bizonytalan milliókat. (Heller Ágnes hónapok óta a Jobbikra szavazás mellett agitál, nemcsak azt mondván, hogy ahol egyéni körzetben az ő jelöltjük a legerősebb, ott a baloldaliaknak is rá kell voksolniuk – szerinte erre többségük hajlandó -, hanem azt is kijelentve, hogy ahol viszont a baloldali jelölt az eséjesebb és egyedüliként áll a fideszessel szemben, ott a jobbikosok nem rá, hanem inkább a Fideszre szavaznának. Ez burkoltan azt jelentette, hogy mindenütt a baloldalnak kell meghátrálnia. Ami nem jó megoldás, de persze kérdés az is, hogy mennyivel rosszabb akár a Fidesz maradásánál.)

Taktikai szavazás, szakértő kormány

Befogott orral ugyan lehet szavazni a kormánybuktatás érdekében, és lehet bízni abban, hogy valamiféle ideiglenes formációval, szakértő kormánnyal, sikerülhet a NER-t felszámolni. De az a kérdés mégis elhessegethetetlen, hogy az elmulasztott önépítkezés után most mit miért érdemes feladni vagy legalábbis kockáztatni.  Ennél is nagyobb kérdés, hogy ha a Fidesz bukik, a Jobbik pedig túlnyeri magát és döntő fölénybe kerül a többi mostani ellenzéki párttal szemben (a taktikázásnak könnyen lehet ez az eredménye), akkor meg akarja-e magát tartóztatni abban, hogy azonnal magához ragadja a hatalmat és elsőként talán épp az őt hatalomra segítőkkel számoljon le? Mert hogy a magát a taktikai szavazással végelgyengülésre ítélő mostani baloldalnak ebben a Jobbikot megakadájozni nem lesz ereje, az szinte bizonyos.


* újabb írásaimban nem használok elipszilont

A határon túli magyarok szavazati jogáról

Vagy 30 éven át permanens késztetésem volt arra, hogy ne csak véleményt formáljak a határon túli, így a kárpátaljai magyarságot érintő kérdésekről, például az úgynevezett magyar(országi) nemzetstratégiáról, hanem arra is, hogy ezzel a véleményemmel a nyilvánosság elé álljak. Ezért kezdtem el rendszeresen publikálni a Mozgó Világban és a Beszélőben az 1980-as évek végétől, 1990-esek elejétől – nem véletlen, hogy épp ezekben. Az új évezredben aztán az internet adta lehetőségeket is maximálisan kihasználtam, több mint tíz éven éven át gyakorlatilag napi rendszerességgel írtam blogbejegyzéseket, kibeszélve nemcsak kárpátaljaiságunk ügyeit-bajait, hanem azonnal reagálva a tágabb arénában zajló politikai-közéleti eseményekre (nagyobb részt a magyarországiakra, kisebb részt az ukrajnaiakra).

Aztán ez a késztetésem lassan elapadt. Okait hosszan sorolhatnám. Az első lenne a csalódás és a kiábrándultság, a második pedig megszólásaim feleslegességének a felismerése. Csalódnom sok mindenben kellett. Miközben én egyre inkább elköteleződtem a liberális és baloldali eszmények mellett, aközben azt kellett tapasztalnom, hogy azokkal a politikai csoportokkal, amelyek ezen eszmék képviselőinek tarják magukat, egyre kevésbé tudok azonosulni. Nagy csalódást okozott az is, hogy – nagyrészt épp ezen politikai erők rossz, hibás, romboló és önrontó működése miatt – a szabadelvűség és a baloldaliság társadalmi támogatottsága hatalmasat zuhant. Ebben persze a konzervatív jobboldal számomra elfogadhatatlan, a demokratikus berendezkedést kikezdő mesterkedése is közrejátszott, ám váltig azt gondolom, hogy a romlás elindításában és kiteljesedésében a számomra kedvesebb politikai oldal alkalmatlansága és romlottsága is meghatározó szerepet játszott. Illetve játszik. Ennek szomorú példáját látjuk most a határon túli magyarok elleni hergelődésben. Ami miatt újra érzek valami nyugtalanító késztetést, tudva, most sem változik semmi attól, ha megszólalok.

Inkább csak a magam számára fontos ez.

Kezdeném azzal, hogy nincs magyar állampolgárságom, így szavazati jogom sem lehet. Ami talán ennél fontosabb, az elvek szintjén magam is azt gondolom, hogy

az országgyűlési választások során szavazati jog azokat illeti, akik osztoznak ennek politikai felelősségében, azaz viselik a választási eredmények következményeit.

Azt viszont nem gondolom, hogy a gyakorlatban ez a jogosultság egyértelműen egybeesnék az országban való állandó életvitelszerű tartózkodással. Szerintem a dolog ennél sokkal bonyolultabb, a jogkiterjesztésnek / jogszűkítésnek számos aspektusa és még több választóvonala lehet. Az állandó lakhely megléte ebben nem lehet mérvadó, mert Magyarországon például számosan élnek életvitelszerűen úgy, hogy bár ott laknak, ott dolgoznak és ott adóznak, de mivel nem magyar állampolgárok, így nincs szavazati joguk. A letelepedési jog nincs állampolgársághoz kötve (példák akár családunkon belül), előfordulhat, hogy valaki évtizedek óta állandó lakosként él az országban, osztozik a vele együtt élőket érő minden olyan következményben, amelyek alakulásába szavazati jog híján nem szólhat bele. Ez ellen az igazságtalanság ellen azonban egyik párt sem indít aláírásgyűjtést. (Ismerek Nyugatról hazatelepült olyan  professzort, aki egy komoly intézménynek lett az igazgatója, saját lakásában élt a feleségével a belvárosban – de sokáig nem érezte szükségét annak, hogy felvegye a magyar állampolgárságot, így nem is szavazhatott.)

Nem igazán alkalmas választóvonal az adóalanyiság sem – aki nem adózik Magyarországon, ne is szavazhasson -, mert a fentebb említett csoportnak ez esetben állampolgárság híján is járna a jog, a külföldön dolgozó és adózó magyar állampolgároknak azonban nem. (Ritka példaként járhatna akár nekem is, aki hosszú éveken át minden magyarországi publikációm után igyekeztem a megjelenés helye szerinti országban levonatni honoráriumomból a személyi jövedelemadót. Adóztam, és ha igen kis mértékben is, de mégis hozzájárultam a magyar állami költségvetés adók formájában beszedett hányadához – de nem szavaztam, holott viseltem volna például annak az országgyűlési döntésnek a következményeit, amely meghatározza, hány százalék legyen az SZJA.)

No meg aztán ott vannak a kétlakiak, az ingázók, a csak papíron itt vagy ott lakók, az ingatlannal (mondjuk nyaralóval) rendelkezők, de benne nem lakók…

Bárhogy is nézem, a sok szempont közül még mindig az állampolgárság a legtisztább választóvonal. Ha valaki igényelte egyfelől és ha valakinek megadták másfelől, akkor ezzel szerintem létrejött egy olyan szerződés, amelyben a két fél kölcsönös felelősséget vállal. A magyar állampolgárságot a magyar államtól megkapó személy tagja akart lenni egy politikai közösségnek, amely politikai közösség ezt az igényét annak a tudásnak a birtokában fogadta el, hogy az illető nem él Magyarországon. Ha pedig elfogadta, akkor ezzel azt is jóváhagyta, hogy ennek a politikai közösségnek az ügyeibe beleszólhat. Hacsak nem kíván ez a politikai közösség lakhely, vallás, bőrszín alapján különbséget tenni magyar állampolgárok között.

Vitatható az a kitétel is, hogy a határon túl élő magyar állampolgár nem viseli döntése következményeit. A magyar alkotmányban (na jó: alaptörvényben) benne foglaltatik a határokon túl élő magyarok iránti állami felelősségvállalás. Hogy ez miben és hogyan nyilvánul meg, az bizony nem mindegy a határon túli magyar szavazónak. Érthető módon érdekelt bizonyos dolgokban, és nyilván oda szavaz, ahonnan jobbat remél. Dönthet például abban, hogy szavaz-e arra a pártra, amelyik megvonná szavazati jogát, netán beszüntetné az egyszerűsített honosítást  – döntésének tehát bizony vannak rá nézve közvetlen következményei (most nem az a kérdés, hogy ez helyes-e, hanem az, viseli-e döntése következményét; igen, viseli; ha nem is abban, de nem kevésbé felelősen, mint egy borsodi közmunkás).

Persze: pontosan tudható, hogy az állampolgárság és az ezzel járó szavazati jog kiterjesztésében miért ennyire elkötelezett a jelenlegi kurzus. Szavazatokat vár és kap. Hatalmi ambíciói beteljesítésében azonban nem ez a legbotrányosabb és legaljasabb lépés.

A túlfélen most mégsem az országot tönkretevő nagy disznóságok, nem a korrupció vagy a demokratikus intézményrendszer felszámolása ellen megy az aláírásgyűjtés, nem a sajtószabadság csorbulása (a Népszabadság felszámolása és a vidéki lapok felvásárlása), netán Paks2 ellen, nem a főügyészt akarják leváltatni, nem a gyanús vagyongyarapodásokat kivizsgáltatni, nem a Soros-plakátok leszedéséért vagy az EU-melletti elköteleződés mellett lobbiznak, nem az illiberális államberendezkedés és nem is migránsmentes övezet kikiáltása ellen kampányolnak. Nem. Hanem a határon túli magyar állampolgárok szavazati joga ellen. Ez esetben is ugyanolyan pontosan tudható, hogy a szavazati jog korlátozásában miért ennyire elkötelezett az adott politikai erő. Szavazatokat remél. És hatalmi törekvéseiben ez az eddigi legszánalmasabb, egyben legaljasabb  lépése.

A közvélemény-kutatások szerint a szavazati jog említett kiterjesztésével a magyar lakosság nagyobbik hányada nem ért egyet. Ezt lovagolja meg az aláírásgyűjtés. A közvélemény-kutatások szerint a magyar lakosság döntő többsége idegenellenes. Ezt lovagolja meg a migránsellenes kampány.

Még a plakátjaik színvilága és kiemelése is hasonló. Gyűlöletkeltésből jeles.a dk széyepataa fidesz szégyenplakátja

 

Kilépési nyilatkozatunk margójára

Tiltakozásul kiléptünk az ukrán írószövetségből

íróságNem sokkal az új oktatási törvény hatályba lépése után Évával úgy döntöttünk, hogy tiltakozásul a törvény 7. cikkelye ellen, kilépünk Ukrajna Nemzeti Írószövetségéből. Megírtuk a nyilatkozatot (hogy még véletlenül se legyen benne nyelvhelyességi hiba, külső kontrollt is kértünk), és tagsági igazolványainkat mellékelve eljuttattuk a Szövetség helyi szervezetének az elnökéhez.

A nagy országos szövetség kárpátaljai szervezetének – ezt fontos hangsúlyozni! – mi megbecsült tagjai voltunk (Évát legutóbb még az elnökségbe is beválasztották), magyarságunk miatt soha semmilyen hátrány nem ért bennünket; ellenkezőleg: olykor kicsit magyar díszpintyek szerepében éreztük magunkat, akiket fel lehetett mutatni a tolerancia és sokszínűség jegyében, és akiknek például a külföldi sikereire a beszámolókban jól lehetett hivatkozni; ugyanakkor ezek a beszámolók mindig vonakodtak minket magyar íróknak nevezni, magyarul alkotó ungvári/kárpátaljai/ukrajnai író volt a hivatalos státusunk; hasonlóan ahhoz, mint ahogy az oktatási törvényről folytatott tárgyalások utáni sajtótájékoztatókon Klimkin külügyminiszter következetesen kerülte az ukrajnai magyarok kifejezést, helyette ezt használta: magyar származású ukrán állampolgárok. No de ezt csak mellékesen… Ennél fontosabb, hogy a helyi írószervezet határozott figyelmét és figyelmességét tapasztalhattuk, emellett engem több kollégához évtizedes baráti viszony fűz. És mégis kiléptünk…

Amikor szándékunkat először jelentettem be telefonon, majd amikor kilépési nyilatkozatunkat kézhez kapta, elnökünknek többször nyomatékkal elismételtem: vele és velük, a helyi szervezet egészével nekünk semmilyen bajunk nincs, tiltakozásunk annak a hatalmon lévő politikai erőnek szól, amely a törvényt kidolgozta és hatályba léptette anélkül, hogy az érintettekkel erről előzetesen konzultált volna vagy az évtizedek óta (például az oktatási minisztériumhoz) hivatalosan benyújtott szakmai javaslatokat a legkisebb mértékben is figyelembe vette volna.

A nemzeti kisebbségek kollektív jogait durván korlátozó nacionalista hátterű nyílt diszkrimináció törvénybe foglalása számunkra elfogadhatatlan. Ez ellen tiltakoztunk kilépésünkkel.

A helyi szervezet elnökének voltaképp nem volt ellenérve, megértést tanúsított. Nem kérdezett rá arra, amire viszont mindkét gyerekünk igen: hogy jön a képbe az Írószövetség?

ukrán írószövetség

Az ukrán írószövetség székháza Kijevben

Hát csak úgy, hogy ez a szervezet része annak az állami struktúrának, amelynek a keretében ez a törvény megszületett, és mivel mint szervezet semmilyen módon nem tiltakozott ellene, hallgatólagosan egyet is ért vele (holott tudvalevő, hogy országos szinten számos nem ukrán nemzetiségű író tartozik soraiba). Mi pedig még a magunk közvetett módján sem szeretnénk ennek az egyre erősödő, az állampolitika szintjére emelkedett nacionalista politikai kurzusnak a működéséhez asszisztálni azzal, hogy tagjai maradunk az ukrán alkotó értelmiség élcsapatát reprezentáló írószervezetnek.

Már csak azért sem, mert ha ma kimondhatja egy törvény, hogy az oktatás nyelve az államnyelv, akkor holnap olyan törvényt hozhatnak, amely szerint az  irodalom nyelve az államnyelv, netán az ukrán állampolgárok érintkezésének a nyelve az államnyelv. Aztán kereshetjük a cikkelyben a kiskapukat, hogy az EU hivatalos nyelveinek egyikén vajon írhatunk-e, beszélhetünk-e.

Persze: mindvégig tökéletesen tisztában voltunk-vagyunk azzal, hogy a hivatalos Ukrajna intézkedései elsősorban oroszellenesek és nem mi vagyunk a fő célpontjai. Ez egyfelől nem vigasztal minket, mert az ukrajnai orosz családok gyermekeit Moszkva magatartásától függetlenül ugyanúgy megilleti az anyanyelven való tanulás joga, mint azokat, akiknek, mint EU-nyelveket beszélőknek, a törvény kiskaput nyitott, másfelől a nacionalizmus természete már csak olyan, hogy ha elszabadul, akkor nem disztingvál, előbb-utóbb mindenki ellenség lesz, aki nyelvében, vallásában, kultúrájában más. Amióta tudható, hogy a kárpátaljai magyarok felemelték szavukat az oktatási törvény ellen, látványosan megszaporodtak és felerősödtek a magyarellenes megnyilvánulások, vádak, fenyegetések (médiában, utcán, rendezvényeken). Nos, mi

semmilyen szinten nem szeretnénk annak a politikai erőnek az értelmiségi holdudvarához tartozni, amelynek hatalmi törekvéseit nacionalista indulatok támogatják.

Ennyi.


Korábban a témában ezeket írtam (fordított időrendi sorrend):

Kilépési nyilatkozatunk másolata:

kilepes az ukran írószövetsegbőlEgy kis vicces utóélet:

Ukrajna. Az oktatási törvény és az érdekérvényesítő kárpátaljai magyarok

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt: a nagy port kavaró új oktatási törvényt

Siránkozás helyett. Kis különvélemény

Alábbi írásomban szándékosan fogalmazok sarkosan. Véleményemmel nem kívánok senkit provokálni – elgondolkoztatni azonban igen. Aki járatlan a témában, nem ismeri az előzményeket, bizonyos ismereteket itt szerezhet: Összefoglaló az új ukrán oktatási törvényről

1. Kezdjük egy felütéssel: politikai felelőssége okán a kárpátaljai magyarság képviseletét az ukrán parlamentben rosszul ellátó

Brenzovics László mondjon le!

Mint ismeretes, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke úgy jutott mandátumhoz az ukrán törvényhozásban, hogy a Petro Porosenko Blokk (BPP) választási listájának 62. helyén szerepelt, ma is tagja az ukrán államfő pártja parlamenti frakciójának. Azaz

Brenzovics László tagja annak a kormánypárti frakciónak, amely elfogadta az új oktatási törvényt.

Ezért osztoznia kell a felelősségben akkor is, ha a törvény elfogadása ellen szavazott. De lemondania nem ezért kell, hanem mert nem valósította meg kitűzött célját, azaz politikusként kudarcot vallott, nem volt képes érvényesíteni a kárpátaljai magyarság érdekeit, holott ezzel a felhatalmazással ült be a bársonyszékbe.

Mindenekelőtt a kárpátaljai magyar közösség stratégiai céljainak megvalósításán fog dolgozni az új ukrán törvényhozás képviselőjeként – mondta pénteken Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) elnöke, aki parlamenti mandátumot szerzett az államfő pártjának listáján. Hangsúlyozta, azon fog munkálkodni az ukrán törvényhozásban, hogy sikerüljön elérni azokat a célokat, amelyeket a KMKSZ és az elnökjelölt Porosenko közötti választási megállapodásban fektettek le májusban. Ide sorolható a kárpátaljai magyarok európai szabványoknak megfelelő nyelvhasználati jogainak a biztosítása, a magyar oktatási rendszer fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése, a tömbmagyarság érdekeinek figyelembe vétele az ukrajnai területi-közigazgatási reform során, és nem utolsó sorban a kárpátaljai magyarság parlamenti képviseletének lehetővé tétele – tette hozzá. (forrás – kiemelés tőlem, bdk)

A kitűzött célokkal épp ellentétes az új oktatási törvény, Brenzovics csúfos kudarcot vallott, épp ellenkezője történt annak, mint aminek elérését célul tűzte ki – ezért most nem jajveszékelnie kell a sajtóban és újabb ígérgetésekkel hinteni a port a kárpátaljai magyarok szemébe, hanem – belátva teljes sikertelenségét – le kell mondania.

2. Ám az ügyben nemcsak Brenzovicsé a felelősség, hanem a KMKSZ-é is, amely a 2014-es választások idején teljes mellszélességgel kampányolt Porosenko és pártja mellett, így

a KMKSZ egye meg, amit főzött!

Ők akarták, hogy ez a politikai erő kerüljön hatalomra, ők kötöttek szövetséget, nekik kellett elnöknek az új oktatási törvény megszavazását nagy megelégedéssel fogadó és a törvényt büszkén aláíró Porosenko – akkor most ne vinnyogják tele a sajtót, hanem szaggassák meg az ingüket és szórjanak hamut a fejükre. Az se  baj, ha kicsit még forró.

3.  A KMKSZ bűne, hogy a kárpátaljai magyarságot megtévesztve elhitette a szavazókkal: éppen Porosenko és pártja kell nekik. Ám a vásár kettőn áll: a KMKSZ hitegetett, ígérgetett, kampányolt, a kárpátaljai magyarok nagy része pedig elhitte. Ha ilyen ostoba volt és szavazatával hatalomra segítette ezt a politikai erőt, akkor most

a kárpátaljai magyarság is viselje döntése következményeit!

Ukrajna fő politikai ereje a kárpátaljai magyarok által is felhatalmazva hozza döntéseit. Most éppen ezt. A siránkozásnak tehát nincsen helye, már csak azért sem, mert például a kárpátaljai magyar falvakban a PPB még a megyei átlagnál is jobban szerepelt (köszönhetően a KMKSZ kampányának).

Petro Porosenko Blokk magyar falvakban

A Petro Porosenko Blokk támogatottsága a magyar falvakban volt a legnagyobb. A magyar településeken élő lakosság 42%-a adta voksát az elnök nevét viselő pártszövetségre. (forrás)

Persze lehet arra hivatkozni, hogy a kárpátaljai magyarok nem önhibájukból képtelenek az érdekérvényesítésre, hanem megtévesztett vétlen áldozatok, hogy a KMKSZ-t és Brenzovicsot nem a helyezkedés és pozíciószerzés (netán az anyagi érdek) motiválta, hanem átverték őket az ukránok. Ám mielőtt telekürtölnénk a sajtót azzal, hogy hátba szúrtak minket, valljuk be, hogy a hátunkat mi magunk fordítottuk oda a késüket annyira soha nem is rejtegetők keze ügyébe.

Lehet-e beágyazottság nélkül?

függetlenség vagy beágyazottság– avagy a függetlenség ára

Váltig azon gondolkodom, hogy ha 25-20-15 évvel ezelőtt kisebb-nagyobb lépésekben nem hátrálok ki mindenből, ha nem számolom fel a korábbi beágyazottságaimat, ha nem szüntetem meg a magam alapította kiadót, lapokat, alapítványt, szerkesztőséget, ha nem hagyok fel a szervezősdivel, ha nem lépek ki minden szervezetből és testületből, sőt, valamennyire még az íróságból is – akkor tudnék-e MOST független maradni?

Ha most is lenne valamijen ügy, amiért felelősséget érzek (pl. magyar irodalom kibontakoztatása és a könyvkiadás felvirágoztatása Kárpátalján), vagy ha lenne bennem ambíció rendezvények szervezésére, netán alkotói tevékenységemet szeretném minél eredményesebben és minél látványosabb keretek között gyakorolni, akkor el tudnám-e kerülni azt a csapdát, amejbe író- és szerkesztőtársaim sokaságát látom vagy önként és dalolva, vagy némileg kényszeredetten belelépni? Vajon valamijen fontosnak tartott ügy továbbvitele érdekében mijen kompromisszumokba sodródnék bele? Vajon az egzisztenciális biztonság iránti vágy mijen érdekcsoporthoz sodorna? Szeméjes alkotó dicsvágyamtól hajtva kinek a cinkosává szegődnék?

Ha nem bulizom ki magamnak ezt a nagyon szűk keretek közötti, de azon belül teljes függetlenséget, amejet másfél-két évtizede kegyelmi állapotként élek meg, akkor vajon mijen más buliban vennék részt? Vállalnék-e például jó pénzért és kevés munkaért mentorságot? Vagy ha annak idején beléptem volna, most a teljes megélhetést biztosító havi apanázst odahagyva kilépnék-e amaz „Akadémiából”; illetve: kérvényezném-e a belépésemet, ha ettől függne megélhetésem? És ha benne lennék ebben-abban, hogyan állnám meg, hogy szóban-írásban-tettben ne forduljak szembe azzal, aminek sem elvével, sem gyakorlatával nem értek egyet?

Jó lenne magabiztosan kijelenteni, hogy nem, én soha nem alkudnék meg, nem dicsérnék arra méltatlant, nem adnám a nevem káros ügyhöz, nem szegődnék senki néma cinkosává. De erre a magabiztos kijelentésre semmi más, csak mostani áldott hejzetem hatalmaz fel. Ha más lenne a hejzetem, változhatna a véleményem is. Lehet, azt mondanám: nekem annyira fontos egy kiadói műhej vagy irodalmi alapítvány fenntartása, annyira fontos az a tevékenység, amit ezek révén kifejthetek, hogy a fenntartás és sikeres működés eszközeiben nem érdemes túl finnyásnak lennem. Lehetne akkora vágyam lapokban publikálni, képernyőn szerepelni, rendezvényeken részt venni, hogy ne érdekeljen: mijen szellemiséget képviselnek és kicsoda-micsoda biztosítja anyagi hátterüket. Meglehet, hogy a szükség rávinne pájázatok írására, kérvények fogalmazására, nemcsak szótlan elfogadására, hanem tevékeny támogatására ojasminek, amit zsigerből elutasítok.

Szerencsésnek tarthatom magam, hogy minden ijesminek akkor fordítottam hátat, amikor egyfelől még sokkal kevésbé volt visszataszító a kiadói, szervezői, írói munkát támogató rendszer, másfelől nekem kevesebb volt a kockáztatni valóm, mint amennyi közel 30 évnyi beágyazottság után lehetne. Így a nagy dilemma csak elméleti kérdésként merül fel számomra, és nem kerülhet sor arra, hogy éles hejzetben teszteljem magamat: elveim erősebbek-e – avagy a kényszerítő gyakorlat?

Éppen ezért – bár legutóbb számonkértem hallgatásukat – nem tartom magam erkölcsileg felhatalmazottnak arra, hogy elítéljem jobbra érdemes írótársaimat, ha közreműködőként nevüket adják a közpénzen kitömött mentori rendszerhez, ha egy-egy bírálatot is megengedve maguknak jól megélnek az „akadémia” tagsági díjból (jobb testületek a tagoktól kérnek tagdíjat, itt fordítva történik…), és nem háborít fel az sem, kik és hogyan lettek Kárpátalján a haszonélvezői ennek az egész rendszernek. (Rég leszámoltam azzal az illúzióval, hogy a kárpátaljai magyar kultúra területén a minőségnek és a teljesítménynek kellene megszabnia a siker mértékét. Hát hiszen: miért kellene épp itt? Meg aztán: ha a minőségi teljesítmény szinte teljes mértékben hiányzik, mi más arasson sikert, mint a középszer, sarkában dilettantizmussal?)

Amiben biztos vagyok: ez a nemzeti címkével sűrűn ellátott, központosított kulturális beltenyészet sokkal nehezebben termeli ki magából a maradandó értékű műveket, mint a független perifériák. Az irodalom nem kollektív műfaj és az eltartottság érzése nem tesz jót a művészi invenciónak. Ki lehet tömni bárhány milliárddal a mentori hálózatot és a művészeti akadémiát, az irodalmi progresszió dolgában ez nem sokat számít.

Illetve. Illetve ebben mégsem lehetek teljesen biztos, mert ahogy a szocializmus idején az Aczél György fémjelezte kultúrpolitika mindhárom t-betűs szférájában (tiltott, tűrt, támogatott) működtek nagy alkotók és születtek korszakos művek, úgy előfordulhat valami hasonló a közeljövőben is. Hasonló a kontraszelekció mechanizmusa, hasonló a belső cinkosság mértéke, sőt, talán az a törekvés is, amellyel a hatalmi ágazat magához édesgeti azokat a kívülállókat, akik ijen-ojan okból hajlandók a csatlakozásra. Ha nem átmeneti időszakra, hanem több évtizedes korszakra kell berendezkedni (és most ez tűnik valószínűnek), akkor az élni akarás, az alkotás- és dicsvágy előbb-utóbb majd’ mindenkit beterel a nagy sátor alá. Ahol a legjobbak majd újra megtanulnak a sorok között írni. Így és ebben újra megszülethet az alkotók szabadsága és függetlensége – és az olvasók majd újra bújni fogják a lapokat és könyveket, hogy felfedezzék a burkolt rendszerkritikát a remekművekben. Mi szép idők lesznek, istenem.  Meglehet, ezen az áron én is feladnám a függetlenségemet és boldogan beágyazódnék az össznépi összekacsintás rendszerébe.


Újabb keletkezésű írásaimban nem használok elipszilont.

Kinevetem Orbán Viktort

Mától kezdve mindennap este 19.00-kor gúnyosan

kinevetem Orbán Viktort, az uszítót.

 

Kinevetőkampányt indítok. Teszem ezt Soros György iránti szolidaritásból és tiltakozásul amiatt, hogy Magyarország miniszterelnöke és a Fidesz  pártpropagandistái minden korábbinál hazugabb és aljasabb gyűlöletkampányt indítottak. Hogy a szabad társadalomért és jótékonysági célokra legtöbbet áldozó magyar származású amerikai üzletember szeméjét (és arcképét) használják fel aljas uszításuk eszközeként, annak a célközönség részéről pontosan dekódolható üzenete van és nagyban hozzájárul a legalantasabb indulatok felszításához. Ezzel hatalmas károkat okoz, szétzilálja a társadalmat. A gyűlöletkeltés a gyűlölködőt mérgezi leginkább, így ez a kormánypropaganda nemcsak idegenellenes vagy antiszemita, hanem kifejezetten magyarellenes is.

Más eszközök híján szeméjes gúnykampánnyal tiltakozom ez ellen: mindennap adott időpontban hangosan kinevetem Orbán Viktort, aki minden más bűne mellett fővádlottként felelős a magyar társadalom megosztásáért, az állami szinten fojó gyűlöletkeltésért. Ugyanakkor páratlan elvetemültsége kisszerűséggel párosul: az ellenségkép megalkotásában a legprimitívebb eszközökhöz fojamodik, ebben a kocsmai hőbörgőkhöz hasonlít. Azzal a különbséggel, hogy utóbbiak csak saját kudarcaik forrását keresik mindig másban, míg Orbán hatalomféltésében egy nemzetet hergel bele a gyűlöletbe. Miközben rendkívül veszéjes az, amit tesz, ő maga egyáltalán nem félelmetes – félnivalója leginkább neki lehet. Ezt ő is tudja. Beleremeg, ahányszor kinevetem.

Nevessétek ki ti is!

Balla D. Károj, Ungvár, 2017. július 3.



Az ly-os szavak j-vel való átírása nem véletlen (katt):  Újabb írásaimban nem használok elipszilont

Kedves konzervatív barátaim!

Balla D. Károj *

Kedves konzervatív, polgári, keresztény barátaim, ismerőseim!

megosztottság

Mondjatok valamit!

Ami a mai Magyarországon zajlik, elkeseredéssel és aggodalommal tölt el. A keleti nagyhatalmak érdekeit kiszolgálni látszó manőverek értelmezése meghaladja tudásomat, a gazdaság hejzetének és távlati lehetőségeinek megítéléséhez nem értek, a korrupciós ügyekbe pedig természetesen nem látok bele,  azonban az egyre elképesztőbb tényekről a számomra hiteles forrásokból bőven informálódhatok és a hiteles szakértők, elemzők véleményére is odafigyelek.  Amit a hírekből és elemzésekből-értékelésekből következtetésként levonhatok, az – enyhén szólva – nem vigasztaló és bőven elegendő lenne arra, hogy elkeseredjem és aggódjam – főleg, ha azt is tekintetbe veszem, hogy a hatalom képviselői részéről a kétségeket joggal támasztó ügyek kezelését mennyi cinizmus, mennyi arrogancia, mijen pökhendi gőg, mennyi álszentség és mekkora hazugság övezi. Mégis: optimista emberként egyfelől igyekszem a pozitív fejleményeket is észrevenni és értékelni, nem keresek feltétlenül minden siker és pozitívnak látszó lépés mögött hatalmi önérdeket, szavazatvásárlási szándékot, másfelől azzal is tisztában vagyok, hogy a jelenlegi ellenzék meghatározó és jelentős támogatással rendelkező erői hatalmi pozícióban nem feltétlenül működnének sokkal jobban, tisztábban, emberibben.

despoták körében orbán viktorAmi a keleti diktatúrák iránti elköteleződésnél és nemzeti együttműködés rendszerének keresztelt intézményesített korrupciónál érzelmileg sokkal jobban felkavar, az a nyílt gyűlöletkeltés a Fidesz, a magyar kormány és szeméjesen Orbán Viktor részéről. Bár nem éltem meg tragikus korszakokat, olvasmányaim és történelmi ismereteim arra a következtetésre juttattak, no meg szeméjes érzékenységem is most már nem sugallja, hanem üvölti: nagy baj van.

gyűlöletpropagandaA tudatos és módszeres uszítás évek óta fojik a hatalomgyakorlók és az őket szolgai módon kiszolgálók részéről (nem sorolom el, aki nem vak és süket, látja és hallja, kik és mik ellen sikerült tenyérviszketésnél veszéjesebb indulatokat kelteni). A hatalmi propaganda minden korábbinál jobban megosztotta az országot és a nemzetet, eredményesen tudott éles indulatokat ébreszteni társadalmi rétegek, etnikai-vallási csoportok, más-más világnézetű és identitású emberek között, a másként gondolkodókat és kritikával élőket pedig sikerült a haza ellenségének vagy egyenesen Soros-ügynöknek beállítani és ellenük egy jelentős réteg gyűlöletét a végsőkig felfokozni.  A kormánypropaganda számára a migránsválság alkalmasnak bizonyult a zsigeri idegengyűlölet felkeltésére, de az Európai Unióval (és így az európai értékekkel) szembeni indulatokat is sikerült csúcsra járatni. A keleti despotákkal oj szívesen cimboráló és az illiberális állam eszményét meghirdető magyar miniszterelnök a gyűlölet hazájává változtatta az országot. Azt az országot, amej számomra korábban a virtuális haza szerepét tölthette be, s amejet mára emiatt elvesztettem.

Nálam nagyobb rálátással rendelkező elemzők szerint a feszültség most már kritikus mértékű, a magyar társadalmat ojan mértékben átjárta és megmérgezte a hamis ellenségképekre alapozott gyűlöletpropaganda, hogy ezen a ponton a szavak már tettekbe fordulhatnak át. A Fidesz, a kormány és a miniszterelnök ehhez bátorítást ad részben saját szavaival, részben azzal, hogy nem határolódik el a nyíltan uszítóktól.

Itt kénytelen vagyok azt a tapasztalatomat is megosztani, hogy ebben a játszmában ojkor a másik oldal is partnernek mutatkozik, a nagy különbség az, hogy ez esetben nem kezdeményező, hanem reagáló magatartásról van szó, de a tényen nem változtat, hogy az uszításra rossz válasz a viszontuszítás.

A másik oldal indulatait részben magyarázhatja (de nem mentheti), hogy mindazoknak, akik ellenzéki oldalról rendszerkritikát gyakorolnak, egyre szűkül a mozgásterük, és – valljuk be – nem elég széles azok tábora sem, akik osztják véleményüket.

Ezzel szemben a Fidesz mögött összezáró cirka kétmilliós szavazótábor elkötelezettsége megingathatatlannak látszik, rájuk hivatkozva és támaszkodva tehet meg szinte mindent a jelenlegi hatalom, és ennek a tábornak az aktivitásban tartásához van szűkség az ellenségképre és a gyűlöletre. Nekik gyártja a propagandaanyagot az állami és a megvásárolt média, előlük hallgat el eseményeket, fejleményeket, nekik torzít vagy hamisít hírt, számukra „értelmez” mindent úgy, hogy harci készültségüket ébren tartsa.

Én úgy látom, az ellenzéki erők jelenleg nem képesek a Fidesz diktálta politikai trend megfordítására, mégpedig azért nem, mert

  • nem képesek egy saját kétmilliós szavazótábort egységbe kovácsolni;
  • nem képesek a Fidesz szavazótáborát alkotók elkötelezettségét megingatni.

Hogy ezt az elkötelezettséget mi motiválja, nagyjából kitalálható. Nyilván legtöbbekben az önérdek munkál: úgy gondolják, nekik ez a kormány a jó. Itt anyagi és érzelmi megfontolások egyaránt működhetnek, és kívülről nézve akár igaz is lehet az állítás, mert ez a kormány tényleg jó nekik. Pontosabban: megfelel nekik, mert ők ijen országot akarnak.

Elvárható-e tőlük, hogy ellenálljanak a propagandának, a manipulációnak? Meg lehet-e változtatni nézeteiket, ellenségképüket, indulataikat? Pláne: elhivatottságukat, mentalitásukat?

E pillanatban azt gondolom: szinte lehetetlen. Szinte lehetetlen mindaddig, amíg a kormánypropaganda határozza meg gondolkodásukat, s amíg az ellenzéki vélemények vagy legalábbis kritikus vélemények el sem jutnak hozzájuk, vagy leperegnek róluk.

Ám szeretném hinni, hogy itt a kör nem feltétlenül zárul be!

Ugyanis a Fidesz-tábor egyebek mellett azért is tűnik megingathatatlannak, mert

  • nincs, aki a saját oldalukon bárminek az ellenkezőjéről meggyőzze vagy legalább elbizonytalanítsa őket.

Azaz: Orbán Viktor pártjának hívei nemcsak kényelemszeretetből vagy elkötelezettségükből fakadóan nem gondolkodnak kritikusan, hanem azért sem, mert saját köreiken belül kölcsönösen meggyőzik magukat saját igazukról,

  • mert a konzervatív, polgári, keresztény elkötelezettségűek még mindig azt gondolják, Orbán a kisebbik rossz, így sújos hibáit is elnézik, nem emelnek szót rendszere ellen.

A meggyőződésen túl (vagy lehet, hogy előtte?) működnek más motivációk is. Könnyen lehet, hogy az említett elkötelezettségűek azért nem élnek kritikával, mert ugyan a rendszerrel érzelmileg (már?) szemben állnak, egyes dolgoktól már viszojognak, esetleg átlátják a rendszer romlottságát is, de egzisztenciális megfontolásokból félrenéznek, hallgatnak, netán családi-baráti-munkaheji-üzleti összefonódásaik miatt nem állnak ki a sorból. De lehetnek még bőven más motivációk is.

nem lát, nem hall, nem beszél

vétkesek közt cinkos, aki néma

Elvárható-e például a frissen kinevezett színházi vezetőtől, az évtizedek óta remek lapot készítő fojóirat-főszerkesztőtől, a megerősítését váró iskolaigazgatótól, a betegeiért felelősséget érző orvostól, a pájázati döntésre váró vállalkozótól, egyáltalán: bárkitől, aki másokért felelős és/vagy akinek szakmai ambíció vannak, aki szerelmes a munkájába, elvárható-e tőle, hogy önmegvalósításának lehetőségét kockáztassa rendszerkritikus magatartásával? Nem, nem várható el, és ez ugyanaz a csapda, amej a Kádár-rendszerben fogjul ejtette a tettvágy hajtotta becsületes emberek sokaságát: a rendszerrel való együttműködés (vagy a méj hallgatás) nélkül nemigen nyílott mód arra, hogy hivatásukat, mesterségüket sikeresen gyakorolhassák.

Így hát – tisztelet a kevés kivételnek! – a konzervatív oldalon még mindig nagy a hallgatás.

Nos, én éppen hozzátok fordulok,

kedves konzervatív, polgári értékrendet követő, keresztényi normákat tisztelő barátaim, ismerőseim, kollégáim.

Némaságotokkal ne legyetek cinkosai Orbán Viktor rendszerének!

Ha látjátok a rendszer torzulásait, ha halljátok és értitek a figyelmeztető szavakat, ha megfogalmazódtak bennetek kétejek, kritikák, ellenvélemények: kérlek,  merjétek kimondani. Saját környezetetekben, társaságotokban. Persze az is szép, ha ellenzéki tüntetésen vagy a kevéske ellenzéki sajtóban teszitek, de hasznosabb lehet, ha azoknak mondjátok el, akikhez sem a tiltakozások üzenete, sem a rendszerkritikus sajtó nem jut el.

Várható, hogy a hatalom szemében azonnal ellenséggé váltok, de még mielőtt a propaganda titeket is idegen érdekek ügynökének béjegezne,  talán előtte még eljut a szavatok abból a kétmillióból legalább néhányakhoz. Nektek abban a táborban jobban hisznek, mint a régóta nyíltan ellenzékieknek. Egy ijen fellépés üzenet a hatalom felé is, bár a nyílt reakció kiszámítható, de azért vannak ott is okos és nem velejéig becstelen emberek: ha minél többen mondjátok nekik, hogy baj van az országban, hogy tűrhetetlen az, ami történik – talán elgondolkodnak egy pillanatra.

Elvárásaim nincsenek. Csak kérésem van hozzátok, kedves frissen kinevezett színházi vezető barátom!; évtizedek óta remek fojóiratot készítő főszerkesztő barátom!; iskolaigazgató rokonom!; íróbarátaim sokasága ott a művészeti akadémiában! Ne becsüljétek többre a vezetői széket, a díjakat, a havi apanázst a valódi konzervatív, polgári, keresztény értékeknél! Ugye a becsület és humánum konzervatív érték!? Ugye az emberi jogok és az emberi méltóság tisztelete, a véleménynyilvánítás szabadsága polgári érték!? Minden embert azonos módon tisztelni és felebarátunkként szeretni, elesetteket megsegíteni, idegeneket befogadni ugye keresztény érték? Ugye nem konzervatív és nem polgári és nem keresztény érték az uszítás? A csalás? A hazugság? A tolvajlás? A cinizmus és álszentség? UGYE NEM!

Kérlek, szóljatok.

Ungvár, 2017. május 20.

* Újonnan keletkező írásaimban nem használok elipszilont, ahol a hejesírási szabájzat megkövetelné, mindenütt j-vel hejettesítem.

Olvasmányul ajánlom Ungváry Krisztián és Tölgyessy Péter helyzetelemzését, értékelését

Korábban hasonló témában:

Virtuálisan csatlakozom a tüntetésekhez

nem maradhatunk csendben

Én sem maradhatok csendben

Én, Balla D. Károj* magyar író, ezúton fejezem ki szolidaritásomat mindazon demokratikus erőkkel, amejek szembeszegülnek Orbán Viktor rezsimjének diktatórikus törekvéseivel, a sajtószabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a tudásalapú társadalom kialakulását korlátozó magatartásával, a magyar nemzetet megosztó, a társadalmi rétegeket és csoportokat egymás ellen hangoló, Magyarországot az európai demokratikus és liberális értékekkel szembefordító politikájával, korrupciós ügyekkel átszőtt hatalomgyakorlásával, a közvéleményt megtévesztő populista propagandájával.

Ezt a politikát és hatalomgyakorlást én méjségesen elítélem és azokkal értek egyet, akik tiltakoznak ellene, éppen ezért ezúton virtuálisan csatlakozom minden ojan erőszakmentes, demokratikus megmozduláshoz, amej ennek a tiltakozásnak ad hangot. Csatlakozásommal én is a leghatározottabban tiltakozom!  Állítsátok meg Orbán Viktort, éljen a szabadság, éljen a demokrácia.

Ungvár, 2017. április 15.

Kapcsolódó anyagok:

Feljelentem a magyar kormányt

Mivel A BEVÁNDORLÓK (migránsok) a magyar kormány szóhasználatában egyértelműen egy valláshoz (muszlim) és egy etnikumhoz (arab) tartozó jövevények megnevezése, és mivel az újabb plakátkampány egyértelműen összekapcsolja a bevándorlók óriási csoportját a terrorcselekmények egyedi elkövetővel, ezzel kimeríti a vallási és etnikai csoport elleni, nagy nyilvánosság előtt elkövetett uszítás tényállását. Az ilyen uszítás Magyarországon a Btk. 332. paragrafusába ütköző bűncselekmény, a gyűlöletre uszítás bűntette három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.

Ezért ezúton, itt és most, feljelentem Magyarország kormányát.

„A párizsi terrorcselekményeket bevándorlók követték el” tartalmú plakát egyenrangú például „A romagyilkosságokat magyarok követték el” jellegű magyarellenes uszítással.

A leggyalázatosabb plakát a kormány hivatalos honlapjáról itt tölthető le:

http://www.kormany.hu/download/f/f4/c0000/nsz5.jpg

Az ördög és a részletek

ordog-reszletekbenElőbbi az utóbbiakban lakozik, mint tudjuk. Éppen ezért a részletek akár fontosabbak is lehetnek, mint a nagy egész, mert gyakran apróságokon múlnak, dőlnek el a legnagyobb dolgok is. Most én mégis arról vagyok kénytelen beszámolni, hogy elvesztettem érdeklődésemet az egyes részletek iránt, és egyre inkább az izgat és nyugtalanít: végeredményben mire fut ki, hogyan és miként lesz vége ennek az egésznek.

Éveken át szinte napi rendszeresség dohogtam ezen-azon éppen aktuális blogomban, egy-egy témát összegezve cikkeket publikáltam lapokban, folyóiratokban. Reagáltam szinte minden fontosabbnak gondolt eseményre, fejleményre, ha nem is azonos mértékben, de odafigyeltem mind a magyarországi, mind az ukrajnai történésekre: politika, közélet, kultúra; a határon túli magyarság problémaköre; a kárpátaljai magyarság helyzete, válsága; a liberális eszmék és a kisebbségi jogok… Mindenről volt közreadandó véleményem, napi szinten tettem szóvá visszásságokat, igyekeztem figyelmeztetni veszélyekre, rossz tendenciákra, hibás döntésekre és ártalmas gyakorlatra. Elemeztem, élcelődtem, dohogtam. Fenemód érdekeltek a részletek, szemet szúrt minden apróság, lecsaptam, amire lehetett – miközben persze a nagy eszmék és globális érdekek védelmében hatajkodtam: emberi szabadság, egyéni és kollektív kisebbségi jogok (ezen belül a kárpátaljai magyarság hosszú távú érdekei), nyugati értelemben vett liberális demokrácia, sokszínű kultúra, a sokféleség igénye, tabuk és tilalmak nélküli alkotói szabadság…

Mondtam, mondtam a magamét – és mire mentem vele? Hát hiszen minden rosszabbra fordult.

Magyarországon 2010-től olyan politikai és társadalmi változások történnek, amelyek teljességgel ellentétesek az én eszményeimmel, a magyar társadalom többsége számára elfogadottá váltak a számomra legelutasítottabb nézetek, folyik a Horthy-éra ideológiájának a restaurációja, visszalopakodnak a jobboldali konzervativizmus legrosszabb hagyományai. Szitokszóvá vált az európaiság és a liberalizmus, viszont már a parlamentben is lehet zsidózni és cigányozni – „az utca” vagy „az internet” névtelen emberének teleszájú fröcsögéséről nem is szólva. Álszent, cinikus, hazug, pökhendi és bunkó mód viselkedő, magánvagyont harácsoló korrupt senkiházikból álló politikai klán uralja az országot, élükön egy diktátori hajlamú, mindenre elszánt szociopatával – akinek remek esélyei vannak arra nézvést, hogy a kicsit itt-ott megnyomorított választási törvénynek és a szavazók szinte töretlen támogatásának köszönhetően még sokáig hatalmon maradjon. Mert az alattvalóknak felettébb tetszik, amit művel, tetszik nekik a turul vérvonal, elhiszik, hogy származási alapon hazaárulók a baloldaliak, rácuppannak halálbüntetésre, idegengyűlöletre… Igen, ezek azok a részletek, amelyektől benn ugyan forrongok, émelygek, amelyek ellen zsigerileg tiltakozom – de megírni a sok mocskot már semmi kedvem. Röffent egyet L. Simon?, mond valami bődületeset Kósa?, álszenteskedik Balog?, hazudik egy kapitálisat Lázár vagy Rogán? Elfeledkezik egy milliárdjáról Mészáros? Kitagadja a magyarságból a nemzet felét és stadiont épít az ablaka alá Orbán? Felszámol vagy lenyúl a rendszer mindent, ami még nem volt az övé? Megvásárolja a független művészeket és az „őfelsége ellenzéke” szerepébe szorítja a tehetetlen másik oldalt? Minden mozzanat felháborít – de ugyan mi változik attól, ha ezt a felháborodásomat megírom?

Ukrajnában 2013 őszén szabadult ki a rossz szellem a palackból. A dugófeszegetők akár jót is akarhattak, csak rosszkor és rossz helyen akarták az európai fordulatot: visszájára sült el minden. Az ország azóta önveszte felé gyalogol hol kisebb, hol nagyobb, hol visszakozó léptekkel. A halott egyre több, az értelmes nyilatkozat egyre kevesebb, a mozgósítás napról napra erőszakosabb. Az abszurditásig kaotikus viszonyok közepette versenyt futnak az indulatok a gáz hétszereződő árával.  Végveszélyre utal, hogy olykor az egyetlen biztos mechanizmus, ami üzemeltette a közigazgatást és a  gazdaságot, a korrupció gépezete sem működik. Hiába jön kintről a temérdek segély, támogatás, hatalmas hitel – nem elég arra, hogy békére korrumpálják azokat, akiknek jobb üzlet az állóháború.

Mindeközben a felszámolódás reális veszélyével Kárpátalja magyarsága már nem egyszerűen csak szembenéz, hanem alighanem túl van valamiféle holtponton. A közösség a rendszerváltás óta küzd saját belső problémáival anélkül, hogy hatékony politikai érdekképviseletét megteremtette volna. Néha mégis voltak biztató jelek, egy-egy területen születtek (főleg magyarországi támogatással) szép eredmények – és ezeket lehetett nagyra értékelni akkor is, ha a közösség – mint egységes egész – diszfunkcionalitást mutatott és lassan, de biztosan, fogyott, morzsolódott, öregedett, hígult. Most azonban már nagy naivitásról (vagy cinizmusról) árulkodik, ha valaki a kárpátaljai magyarság szülőföldön történő boldogulásáról beszél –  hiszen a fizikai megmaradása is erősen kétséges. Nem, kérem, szó sincs boldogulásról. Esetleg ideig-óráig történő túléléséről – de vajon érdemes-e túlélésre berendezkedni egy zuhanó repülőgépen? Nem, nem érdemes – húzzák meg egyre többen a katapult karját. Huncut, aki elvitatja igazukat.

Nos: írjam meg napi szinten az aggodalmaimat?

A részletek, a napi események dühítenek és rémülettel töltenek el – de most most már igazából az érdekel, hogy mi lesz ennek az egésznek a vége. Az érdekel, hogyan és mikor fog megbukni Orbán hazug és álszent rezsimje. Elsodorja a népharag? Forradalom lesz? Békés vagy fegyveres? Vagy mégis összeszedi magát a teszetosza, önmaga identitását megtalálni képtelen, elhiteltelenedett baloldal és csoda folytán választást nyer? Vagy bejelentkezik végre egy új, általam húsz éve vágyott nemzeti liberális párt és újraegyesíti a nemzetet?  Vagy jön a Jobbik mindent és mindenkit elsöprő győzelme és Magyarország végérvényesen kiiratkozik a demokratikus jogállamok sorából? Ez utóbbi lehetőség – mint végkifejlet – sokkal jobban nyomaszt, mint bármilyen aktuális történés.

És mi lesz Ukrajnával? Szétesik, megszűnik vagy tovább agonizál? Vágóhídra hajtja, nyomorra kárhoztatja és/vagy menekülésre kényszeríti lakosait (köztük az itt élő magyarokat) – avagy képes túllépni saját szennyes árnyékán és legalább a javulás halovány reményét felvillanthatja azok előtt, akik mindenek dacára mégis itt szeretnék építeni jövőjüket?

Szeretném megélni, látni, élvezni, ahogy szebbik felére fordul, lakhatóbbá válik ez a térség, szerethetőbbé válnak országaink. Szeretném, de félő: nem fogom. Mert arcátlanul a nagy egészbe fészkelte magát az, aminek a  részletekben lenne illő lakoznia.