BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Az alábbi fotót a készítője, a Kárpátaljára korábban gyakran ellátogató egri Kolláth Jóska barátom osztotta meg a Facebookon. Indult is egy kis párbeszéd, én például rákérdeztem, hogy mikor, melyik évben készülhetett a kép – kapásból magam sem emlékeztem rá. Jó ötlet volt a gyerekeink életkorából kiindulni (az apróságok: Kovács Tamás, Balla Csönge, Kőszeghy Réka, Kovács Zsófia, Kulin Ágnes), de már elsőre három dátum adódott. Nos, utánanéztem, először 97-es naplóm adott támpontot (korábban sajnos nem írtam), aztán Éva előkereste a Pánsíp 95-ös évfolyamát – és meglett a bizonyíték.  »tovább

»tovább

Nagy mennyiségű alkoholszondát próbált kárpátaljára csempészni egy tiszasalamoni hölgy. Saját elmondása szerint elege volt a falujában népszokássá vált alkoholizmusból, épp ezert asszonytársaival összebeszélt, hogy kizárolag egy bizonyos alkoholszint alatt engedik agyukba férjeiket. A terv szerint az asszonymelegre vágyó tiszasalomoni férfiaknak előbb meg kellett volna fújniuk az alkoholszondát, és ennek állása szerint kerülhetett volna csak sor a másik állás csillapítására. A mintegy hat tucatnyi alkoholszonda a csapi vámhivatalban meglehetős feltűnést keltett. Valamennyit elkoboztak. Állítólag fel tudjak használni szolgalati célokra. »tovább

Költözés, felújítás – jaj!… Két nagyobbfajta fába is belevágtam a fejszémet mostanában. Az első a Kárpáti Vipera átköltöztetése. Sajnos a régi, ingyenes szolgáltatónál egyre több gond adódott, az utóbbi időben már új bejegyzéseket sem tudtam közzétenni, célszerűnek látszott hát saját tárhelyem alatt üzemelő blogban folytatni a sziszegést. Persze az importálási opció sem működött rendesen, így a sok régi cikkbe most újra be kell tűzdelnem a képeket. De a nagyjával már megvagyok, és új posztot is már ide írtam. A másik: tavaly ősszel elevenítettem fel régi, sokáig álnéven vezetett alternatív hírblogom történetét (itt: Kárpáty Nyúz), amely a gonzó újságírás kárpátaljai megteremtésének halovány kísérlete volt, s amelynek anyagai a neten már nem érhetők el. Illetve kis trükkel, és kicsit hiányos, torzított formában mégis. Most elkezdtem a szövegek kibányászását és újraközlését – éppen az  új viperás blogban, amelyet talán Vipera Nyúzra keresztelek.  Az első 5 cikk már olvasható abból az időből, amikor a Kárpáti Igaz Szó szakadni kezdett Kőszeghy Elemér mentén, s amikor Dupka György helyesírási készségei tetőztek, Gubcsi Lajos költészete pedig az egekbe hágott. Jó szórakozást, kellemes időutazást itt: Kárpáty Nyúz

Kedves barátunk, Fűzfa Balázs irodalomtörténész, amikor pár éve megtudta, hogy Csönge többé-kevésbé Weöres Sándor miatt lett Csönge (erről itt írok: Weöres, Csönge), fő szervezőként azonnal meghívta lányunkat a Csöngén tartandő Weöres-megemlékezések valamelyikére.  A dolog most realizálódott egy igen tartalmas, gazdag programú konferencia keretében (lásd: Egyik nyár, akár a másik – Weöres-konferencia). Csönge éppen most olvassa fel Csöngén Miért éppen Csönge című írásomat.  – Ne kérdezzétek, hogy ettől az utolsó mondattól nem csöng-e a fülem.

Véget ért a XX. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Ez jó alkalom arra, hogy felidézzem: a II.-tól kezdve bő tíz éven át mindegyiken ott voltunk. 6-7 alkalommal saját standunkon mutattuk be és árusítottuk nem csupán a saját kiadványainkat, hanem lehetőség szerint a teljes kárpátaljai magyar könyvkínálatot. Fárasztó, de nagyon kellemes alkalmak voltak ezek. Aztán kivonultam a könyvkiadásból, de vendégként még visszajártunk: hol nekem, hol Évának akadt dedikálni valója. Utoljára 2004-ban voltunk együtt a rendezvényen, Évának akkor jelent meg az első novelláskötete a Magvetőnél. Könyvbemutatók, felolvasások, dedikálások. Néhány fotó őrzi az esemény emlékét: »tovább

Az idén egymástól igencsak eltérő két költészetnapi „eseményen” vettem-veszek részt. A Káfé Főnix szerkesztője, Cseke Gábor a mai napra egy digitális versantológia megjelenését időzítette: a gyűjteményben húsz kortárs költő most készült vagy régebbi versében vall magáról a versről, a költészetről, vagyis egyfajta metaköltészet, versről való verselés ez. A válogatást Pusztai Péter illusztrációi díszítik, az itt látható az én versemhez (a Szó) készült. A kisantológia a Magyar Elektronikus Könyvtár állományában és a Kafé Főnix oldalán egyaránt elérhető. »tovább

Csaknem egy hete készülök arra, hogy elmondjam, milyen az, amikor a kebel küzd a gyomorral. Amikor az atyai kebel büszkén dagad, a szülői gyomor viszont görcsbe rándul annak láttán, hogy a Leány, mint székházfoglaló, az Index címlapfotójára került, még ám marcona verőemberektől közrefogva. Akit éppen bizakodó-gyanakvó félmosollyal mustrál, az történetesen gyilkosságért 10 évre ítélt nehézfiú. »tovább

És ti már felvettétek a magyar állampolgárságot? Kérdezi szinte hetente valaki ismerőseink közül. Nehéz okosan felelni, mert a száraz nem után azonnal jön a miért nem, és ez már önmagában is konfliktushelyzetet teremt. Alig lehet elkerülni, hogy nemzeti büszkeségében meg ne sértsük a kérdezőt. A kijelentés, hogy nekünk nincs szükségünk sem magyarságunk megéléséhez, sem gyakorlásához semmilyen közjogi betagozódásra, önmagában nem elég, mert ezzel megbánthatjuk azt, akinek viszont égető szüksége van ilyesmire. Arra pedig ritkán jut idő, hogy elmondjuk: a kettős állampolgárság önmagában remek dolog, de itt és most túl sok az olyan körülmény, amelyek miatt indokolt lehet a hárítás. Néha mégis elsoroljuk az aggályainkat, onnan kezdve, hogy a magyar pártpolitika hatalmi játszmájában nem feltétlenül szeretnénk bábok lenni, azzal folytatva, hogy a kárpátaljai magyarok sokasága számára valamiféle menlevélül, menekülési útvonalul szolgáló visszahonosodás jócskán akadályozza az itthoni boldogulás megteremtéséhez szükséges hiteles politikai érdekképviselet tömegbázisának a kialakulását, s azzal zárva, hogy a magyar állampolgárság tömeges felvétele alighanem egyszer s mindenkorra elvág mindenfajta autonómiatörekvést, lévén ha Kárpátalja egy tömbben élő magyar lakosai magyar állampolgárként még területi alapú önrendelkezést is nyernének, az már szinte valami enklávé-szerűség lenne. Ukrajna igen féltékenyen őrzi területi egységét, így bizonyosra vehető, minden áron megakadályozná, hogy egy másik ország állampolgárságával rendelkező lakosok saját közigazgatási formációt alkossanak. Ám ezek az érvek általában kevéssé meggyőzőek azok számára, akik vagy érzelmi okokból döntenek, vagy személyes érdekeiket nézik: könnyebben utazni, jobb körülmények közt gyógyulni, esetleg magasabb nyugdíjat kapni szeretnének. »tovább

Kedves Károly, rég hallattam magamról, ezért kellemesen érintett, hogy Sylvia Plath halálának évfordulójáról az én versemmel emlékeztél meg. Hálából most küldök egy újabb opuszt, ezúttal szonettet, boldoggá tennél, ha ezt is tolmácsolnád. – Nálam az újság annyi, hogy tavasszal talán újra sikerül innen, a ködös Angliából a kontinensre visszatérnem, már nagyon szomjazom a prágai kocsmák hangulatát – és persze jó lenne Ruténföldre is újra eljutni. Meglehet, ez a tervem hamarább megvalósul, mint reméltem, mert finnországi levelezőpartneremnek – akivel te hoztál össze s aki egy ideje virtuális menyasszonyának tekint engem – hasonló tervei vannak, így lehet, hogy egyszerre érkezünk Kárpátaljára és törünk rád költői magányodban. Addig is forró üdv,  AraBella »tovább

A szerkesztői munkának szükséges velejárója az önjelölt költők lelkének gondos ápolása. Ha az ember irodalmi rovatot, kulturális folyóiratot szerkeszt, ha könyveket ad ki, óhatatlanul megkeresik ismeretlen, de ismertségre áhítozó szerzők teljesen használhatatlan verseikkel. Igazi szerkesztő ezeket nem dobja sem olvasatlanul, sem néhány rémes sor elolvasása után a papírkosárba, hanem végignyálazza a kéziratot, majd mély levegőt vesz és udvarias választ ír a szerzőnek. Persze akad, aki kurtán-furcsán intézi el a dolgot, ne adj isten még valami sértő kijelentést is megenged magának – ám az igazi szerkesztő időt és fáradságot nem kímélve olyan cizellált formában hárít, hogy közben megcirógatja a szerzőnek az ő érzékeny lelkületét. Mert azt hiszi, hogy ez is a munkájához tartozik. Okos szerző nem érti félre még a biztatást sem: belátja, hogy a versírászatot leginkább a saját örömére vagy szűk baráti-családi köre szórakoztatására érdemes gyakorolnia – ezen a terepen viszont hitében és önbizalmában megerősítve akár sikeres költőnek is tekintheti magát. »tovább

Szeretném félreoszlatni azokat a rosszindulatú pletykákat, amelyek szerint olyan felelőtlen újévi fogadalmat tettem volna, hogy az új évben még halálos fenyegetések kényszerítő hatása alatt sem indítok új blogot, nem üzemelek be új webhelyeket. A híresztelés teljességgel alaptalan, ugyanis, miután az év első napjaiban együtt gyújthattunk pazar örömtüzeket az első Berniczky+BDK blog sikeres kölcsönhatásainak felszikráztatására, rögvest egy másik projektbe is beleserénykedtem, hogy féktelen tobzódásaimat ne csak az irodalom hímes mezején szökkenthessem lombba. Így készült el a seo.liberall.hu cím alatt a weboldal optimalizálás szakterületét érintő kisebb web-egység, amelynek oldalain a kezelhetetlen szenvedélybetegségemmé vált tevékenység többé már nem rejtegethető titkait kürtölöm világgá, s amelynek keretében újabb szakmai blogot is indítottam a fantáziadús Goggle honlap optimalizálás cím alatt. De újra visszatáncoltam az irodalomhoz arra gondolván, ideje lenne a fontosabb könyveim tartalmát, illetve írásaim legjavát valami könnyen átlátható rendszer keretében elérhetővé tenni, hogy jobb sorsra érdemes olvasóimnak ne kelljen honlaprendszerem kusza labirintusában szövegeimre éhezve reményvesztetten holtukig bolyonganiuk. Reményeim szerint röpke 2-3 év alatt felépül a Balladium weBirodalom, hogy Ariadné fonalaként bevilágítson a Minotaurusz szűzlányokkal ékes gyomrába.

- részlet Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t c. esszéjéből -

Ez még akkor történt, amikor szívességből elkészítette akkoriban floppyn terjesztett diákfolyóiratunk, az Alkarpatraz honlapját. (A dolgot egyébként nagyon megbántuk, mert a látszatra jótékonykodó, a fiatal pályatársakat felkaroló BDK kishíján kisajátította kezdeményezésünket, ezért is indítottunk később külön blogot: Alkarpatraz). Nos, amikor én már Debrecenben PhD-ztem, egyszer elvittem hozzá két új és egy régi ismerősömet. Icu a szobatársam volt, ő biológiából készült a doktorijával, Lacát a Nagytemplom előtt „szedtük fel” azzal, hogy mindketten modellt ültünk neki (utcai portrégrafikusként kereste kenyerét, nagy terve az volt, hogy művészettörténetet tanuljon), Dezske pedig még otthonról volt a barátom, friss diplomásként fizikát tanított Técsőn. Nos, egy hosszú ungvári napnak a végén estünk be BDK-hoz, aki a szokásos kedélyességgel fogadott minket. A tőle megszokott módon rákérdezett arra, hogy a számára ismeretlen három fiatal mivel foglalkozik és ezt megtudván azonnal pár keresztkérdéssel tesztelni is kezdte őket. »tovább

- részlet Markovits Teodóra Miért nem szeretjük BDK-t c. esszéjéből - 

Elkezdesz beszélgetni BDK-val például az Amazonas bal parti mellékfolyóiról. Felveted a témát, mondasz néhány konkrétumot, vázolod a problémákat, majd várod a reagálást. BDK-nak viszont halvány fogalma sincs a dologról, de persze ahhoz gyáva, hogy ezt bevallja. Mit tesz ilyenkor? Először mond néhány olyan mondatot, amelyek voltaképp a te felvetésed variációi. Mivel nagy a szókincse és színesen fogalmaz, neked akár az is lehet a benyomásod, hogy érdemben hozzászólt a témához, holott csak megirodalmizálta azt, amit te szárazon feldobtál. Bólogatsz, újra mondasz valamit, ő pedig azon ügyeskedik, hogy mielőbb eljussatok az alapfogalmakhoz, a vízhez, a gravitációhoz, az anyag körforgásához, az energiaátalakuláshoz. A víz képletét ismeri, tudja, hogy a négy őselem egyike és tisztában van azzal, milyen szerepet játszik a földi élet kialakulásában és fennmaradásában. Van sejtése a gravitációs elméletről, kis erőfeszítéssel össze tudja foglalni, hogy a Nap energiája és a Föld vonzása milyen szerepet játszik az anyag körforgásában, és ebben hogyan vesznek részt a vizet szállító folyók. Miután ezt gördülékenyen előadta, te csodálkozol: nahát, nem is gondoltad volna, hogy BDK ennyire tájékozott az Amazonas bal parti mellékfolyóit illetően.

Állami támogatás híján megszűnőben van, vagy legalábbis a korábbi formájában 2013. január 1-től már már nem működik A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, régebbi és közismertebb nevén az Anyanyelvi Konferencia. Magával a Konferenciával kapcsolatban sok mindenről beszámolhatnék. Az alatt a cirka másfél évtized alatt, amikor munkájában valamilyen szinten részt vettem, számos kellemes élményben volt részem akkor is, ha a szervezet működésével szemben mindig is voltk kisebb-nagyobb fenntartásaim. Mint emlékezetes, annak idején a közvetlen pártirányítás alatt álló Magyarok Világszövetsége keretében jött létre Lőrincze Lajos elnökletével – több mint 40 évvel ezelőtt. Korlátai ellenére az első szervezetek egyike volt, amelyik a nyugati magyarság felé való, főleg propaganda célokat szolgáló nyitás után a 80-as évek végén a határon túli magyarok felé is tájékozódott. Így vehettem részt 1989-ben én is egyik emlékezetes tanácskozásukon. »tovább

Boró néni a vasárnapi ebédet főzi a konyhában, Miklós bácsi a dolgozószobában szöszmötöl, értékes könyvgyűjteményének féltett darabjait rendezgeti. Roppant elégedett, mert sikerült teljessé tennie Révai nagy lexikonát. Igaz, kicsit fáradságos munkával pótolta az egyetlen hiányzó kötetet – de megérte. Ám ahogy igazgatja a vastag tómuszokat, egérpiszkot talál. Közelebbről is szemügyre veszi a fekete szemcséket, igen, semmi kétség. Kiemel néhány könyvet a lelet környékéről, alaposan megvizsgálja őket. A negyediken aztán felfedezi az éles kis fogak nyomát: a bőrtábla sarkát csúnyán megbontotta a hívatlan látogató. »tovább

Két ítész-kolléga is blogjába emelte a napokban szerény (ó, dehogy!)  személyemet. Előbb a korábbi irodalmi alakoskodásim egyikét leleplező Szántó Domingo tisztelt meg azzal a Folyóméterben, hogy Homár-díjban részesített a Szent Intézményi Bürokráciával szembeni engedetlenségemet dokumentáló bejegyzésem okán (Grazie mille, Domingo!), majd Csordás László tette közzé blogjában a regényemről a Szépirodalmi Figyelőben hónapokkal ezelőtt A tejüveg mögött címen megjelent recenzióját. Mivel a neten a szöveg most vált először elérhetővé, én is csak most olvastam el, megelégedéssel tapasztalva, hogy kritikusomnak a tejüveg mögött sikerült meglátnia azt, amit láttatni magam is reméltem. Mivel ez az egyetlen értékelés, amely kárpátaljai szerző tollából született, így kellőképpen becsesnek tartom, egyszersmind kaján vigyorral nyugtázom, hogy szerencsére nem az itthoni orgánumok valamelyikében látott napvilágot (utóbbiak – igen helyesen – nem igazán vettek tudomást a Tejmoziról [sem]).