Egy földalatti rémregény

kis-vakondBevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.

Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.

Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.

Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével): a cikk folytatódik >>

Petri György és a stencilgép

petri-gyorgyFrissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt.

December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak:

itt van, itt sincs, hát igazából nagyon nincs. sajnos ez a „bennünk tovább él”, olyan koffeinmentes kávé, laktózmentes sajt, olyan, amikor tudjuk, hogy a mintha: semmise. Semmise, a kézmeleg, az élet helyett.

Érdekes, hogy ettől és a nem kerek évfordulótól teljesen függetlenül ezen a héten én még két alkalommal találkoztam Petrivel. Egy ízben hivatkoztam Apokrif c. „botrányversére”, no nem a közelgő ünnep okán {egyébként kellemes ünnepeket mindenkinek} – , hanem mert valaki szerint egyik SMS-haikum sérti a vallásos érzületet…, a másik alkalommal pedig aktuális elfoglaltságom okán a magyar szamizdat történetében kutakodva bukkantam az alábbi szenzációs fotóra. 1989-ben készülhetett, a felirata:

Petri György, ifj. Rajk László, Demszky Gábor cipelik a rendőrségtől visszakapott, korábban  lefoglalt sokszorosító gépet.

szamizdat-petri-rajk-demszky-stencilgep

168 óra hetilap I. évfolyam 20. szám

Frissítés

A fenti poszt linkjét betűztem Petri Ádám megemlékező írása alá a Facebookon. Ezzel reagált: „De az ott nem a Papa”. Megtippelte, hogy ki lehet, de nem mondta biztosra („ha jól látom”). A harmadik személy kilétére azóta többeknél rákérdeztem, várom a válaszokat. Most itt is érdeklődöm: tudja-e valaki hitelt érdemlően azonosítani a harmadik férfit?

14 éve, ezen a napon

Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”.  Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem, nem én szerveztem, nem én moderáltam, és nem voltam fő előadója – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Bár a program szünetében mi is értesültünk arról, hogy mi történt New Yorkban, de az átélés intenzitását akadályozta a magunkra-koncentrálás. —   Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok, íme a már itthon írt szöveg.

Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

palota2001_09_11aSzünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást. a cikk folytatódik >>

Béla vitéz lesz

Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe.

A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és egy napra eléggé keserű lett a hangulatom. Amióta csak ismerem, Sándort jelesebb írótársaim közt tartottam nyilván. Erre több okom is volt. Az első, persze, hogy jó író. Húsz egynéhány éve egy szerkesztőségben nyomták a kezemben a kötetét: írjak róla kritikát. Elmondták azt is, a szerző a Délvidékről menekült a háború, a besorozás elől, most keresi a helyét Magyarországon. Ez az információ fontos volt, mégis zavart: féltem, befolyásol majd a véleményem kialakításában. Hogy az emberi faktorból eredő esetleges pozitív elfogultságot kompenzáljam, nagyon szigorú szemmel kezdtem olvasni a novellákat. Amelyek kitűnőek voltak: érzékeny, a tárgyi valóságból és történésekből kiinduló, de metaforikus jelentésekig eljutó elbeszéléseket olvashattam, megérintett az ábrázolás érzékenysége, a legmélyebb tragikumú emberi sorsokat is természetes hozzáállással, színes nyelvezeten előadó írói attitűdje. Szép kritikát kanyarítottam, mintegy igazodva a szerző férfias érzékenységéhez, költőien képies, mégis élesen realista, puritán tisztaságú világához. Ezek után, az esztétikai élmény után lehetett helye az emberi együttérzésnek, a háború elől menekülő, velem nagyjából egykorú írótárs iránti pótlólagos szimpátiának.

Nagyrabecsülésem másik oka az volt, hogy Sándor igen sokat tett az irodalom és internet összekapcsolása terén. Az úttörő világhálós irodalmárok egyikét láttam benne, aki felcipeli a világhálóra a regényírást, kollektív webes műfajt teremt belőle – s eközben a netet levonszolja az írók és olvasók közé. Igen hatékonyan végzi hosszú évek óta a két szféra közelítését, egymásba kreálását – ezt a munkáját mindig kivételes tisztelettel, elismeréssel követtem.

A minap azonban másféle tevékenységére lettem figyelmes. A nagy közösségi portálon ugrott szemem elé egy megosztása. No mi másról, mint a menekültügyről – amely most elárasztja nemcsak a sajtót, hanem a Facebookot is. A megosztott hírre már nem is emlékszem, de Sándor pársoros kommentárja eléggé szíven ütött. Reagáltam. Visszaszólt. Visszaszóltam. Azt írtam, aki maga is háborúból menekült, attól méltatlan ez a hozzáállás. Természetesen azzal jött, hogy ő idegenek elől menekült a sajátjai közé, nem pedig sajátjai közül idegenekhez. Ami persze igaz, mégis le kellett írnom a szigorú ítéletet: ha a közvetlen életveszély elől menekülök tekintetében nem a humánum és a szolidaritás az irányadó, hanem a sajátjaim – nem sajátjaim alapján gondoljuk, hogy van támogatandó és van elítélendő menekült, akkor az bizony nem más, mint rasszizmus.

Amíg vártam reagálását, megnyitottam a profilját, lássam, mi mást írt be, osztott meg mostanában. Elképedtem. Vagy húsz bejegyzés pattant szemem elé. Egy sem volt, amelyik pozitívan, együttérzéssel szólt volna a szerencsétlenekről. Amikor egy ízetlen élcelődés is előbukkant, felháborodásomban nem tehettem mást: jeleztem a szerzőnek, hogy kizárom ismerőseim sorából. Ahogy erre reagált, az is fájó volt: láthatóan örült annak, hogy megszabadul valakitől, aki ezekben az ügyekben másként gondolkodik.

Szerzett nekem egy rossz napot.

vitezi-rendA másik eset korábban történt és fájdalmasabban érintett, mert Bélát a rendszerváltás éveiben és azt követően cirka tíz éven át egyik közeli barátomnak tudhattam. Számos közös dolgunk volt, sok időt töltöttünk együtt, alaposan megismertük és kiismertük egymást. Még azt is mondhatom: hatott rám, sokat tanultam tőle és volt némi szerepe abban, hogy ma úgy gondolkodom, ahogy.

Egy ruszin (na jó, ukrán) kisvárosban nőtt fel, így magyar szülei nem járathatták magyar iskolába. Anyanyelvét tökéletesen beszélte, írásban már nehezebben boldogult. Világirodalmi, művészeti tájékozottsága imponálóan széles volt, a magyar kultúra terén azonban inkább jókora fehér foltok jellemezték műveltségét.

Számomra akkoriban a nemzeti jelleg rendkívül fontos volt. A kárpátaljai magyarság akkor szabadult fel az alól a szovjet internacionalista ideológia alól, ami valójában oroszosítást, szovjetizácót jelentet, és sokad magammal akkor azt gondoltam, nekünk, fiatal értelmiségeiknek a dolgunk, hogy pátriánk anyanyelvű kultúráját missziós elhivatottsággal műveljük, kibntakoztassuk. Béla ebbéli buzgalmunkat elnéző mosollyal kezelte. Az úgynevezett magyar ügy őt kevéssé érdekelte, a művészetre, irodalomra, filmre a globális értékek felől tekintetett, egyértelműen kozmopolita eszméket vallott. Ebben vitáink is voltak. Azt találtam mondani, hogy a nemzeti eszmény nemesebb, mint a kozmopolitizmus. Azzal válaszolt, hogy a nemzeti ideák nevében már nagyon sok embert megöltek a világon, de a kozmopolitizmus jegyében még senkire nem támadott rá senki (hát igen, mindig a kozmopolitákat üldözték, nem pedig ők üldöztek másokat). Ez nagyon egyszerű, de nyomós érv volt szememben, sokáig tűnődtem rajta, és minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy ma az univerzalitások, a globális emberi értékek felől nézem a nemzeti specifikumokat.

Béla háromszor nősült, egyik felesége sem volt magyar, két gyerekét Ungváron járathatta volna magyar iskolába, de nemcsak hogy ezt nem tette, hanem még alapszinten sem tanította meg őket magyarul beszélni. Nyilván: ezt nem tartotta sem fontosnak, sem szükségesnek. Emiatt kicsit nehezteltem is rá.

A minap azért hívott fel, hogy megkérjen: a magyar vitézi renddel kapcsolatban nézzek utána valaminek az interneten. Ő nem boldogul, mert a számítógépén – laptop – sem a böngésző, sem az operációs rendszer nem magyar, így a Google mindig rossz helyre viszi… Ezt némi kétkedéssel fogadtam, de próbáltam segíteni. Azt is megkérdeztem, erős iróniával, miért kell neki ez az infó, csak nem be akar lépni. Gyanúsan hallgatott, rákérdeztem tehát irónia nélkül. Igen, szándékában áll.

Hát ezen kiadtam. Az utóbbi tizenöt évben nem volt szoros a kapcsolatunk, nem figyelhettem meg „eszmei fejlődését”, nem tudom, mi és hogyan zajlott le a fejében, ám hogy a multikulturalitásban élő, progresszívan gondolkodó, a nemzeti eszme iránt különösebb fogékonyságot soha nem mutató (sőt, azt inkább elutasító) Bála barátom hogyan jutott el a szándékig, hogy belépjen a Horthy Miklós alapította vitézi rendbe, az nem igazán fért a fejébe. Ezt el is mondtam neki a telefonban, meg azt is, gondolkozzon el azon, hogy a magyar vitézi rend vajon pozitív vagy negatív szerepet játszott mondjuk a zsidótörvények érvényesítésében, Magyarország dicstelen háborús szerepvállalásában…

Meglepő módon a templomos lovagokra, kevésbé meglepően a keresztény eszmékre hivatkozott.

Igen, hívőnek Béla mindig is hívő volt. Templomba is járt, keresztet vetett, ha elindult a kocsival, amelynek visszapillantó tükrén kis kereszt himbálózott egy láncon. Nem is volt ezzel semmi bajom, erről soha nem vitatkoztunk. Ő magánügyként kezelte, s én is annak tekintettem. Bizonyos életviteli dolgairól ugyan azt gondoltam, nehezen egyeztethető össze a mély vallásossággal – de hát ezt intézze el ő a lelkiismeretével és a jóistennel (valamelyik szolgájának nyilván meg is gyónta…).  Hogy ez a kívülről  inkább csak formálisnak látszó vallásosság hogyan vezette arra, hogy progresszív liberális gondolkodását teljesen megtagadva egy történelmileg meghaladott, konzervatív, rendpárti, nacionalizmussal áthatott jobboldali szervezetben vélje megtalálni eszmetársait, az nem tudom. Olyanokat ismerek, akik nyerészkedésből vagy rangkórság okán tesznek hasonló lépéseket, olyanokat is, akik más területen mutatott sikertelenségüket, kudarcaikat, tehetségtelenségüket próbálják így kompenzálni – ám tudtommal Béla esetében egyik körülmény sem áll.

Beszélgetésünk végén arra kértem, fontolja még meg erősen ezt a dolgot, ezt elfogadta és határozottan állította, a napokban felkeres, hogy részletesen beszélhessünk erről.

Ehhez képest egy véletlen folytán még aznap este arról értesültem, hogy Béla vitézzé avatásának a napja már ki van tűzve. Talán azt mondanom sem kell, hogy azóta sem jelentkezett, pedig én két éjszakát végigvitatkoztam vele távollétében.


Olvasd el ezt is (2006.12):

Az imént volt nálam egy magyar vitéz. Amúgy ungvári gyerek, a rendszerváltás táján részt vett az itteni szerveződésekben (akkor szerezte érdemeit), 10 éve települt át, a határ közelében lakik. Most azért keresett meg, mert a vitézi rend arra érdemes határon túli magyarokkal is bővíteni kívánja sorait, őt bízták meg, hogy a jelölteket felkeress. Én lennék az egyik. // Megköszöntem illő módon a megtiszteltetést, és kávézás közben elsoroltam az indokokat, miért nem tudom elfogadni a vitézi rangot. // A világ mozog. De nem visszafelé. >> teljes szöveg: Panta Rhei – Litera-napló

Laptop projekt: honlapoptimalizálás – Számítógép javítás, Dell Budapest

Az idegen szép

pirezAzt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.

Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.

megbukott-orban-viktorA „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.

Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.  a cikk folytatódik >>

Az ukrajnai háború és a kárpátaljai magyarság

nyelvteruletek-karpataljan-2011

Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb

Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.

Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.

Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.

Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik. a cikk folytatódik >>

Manzárd a földszinten

Szigorú építészeti értelemben nem minden beépített tetőtér manzárd, és a szó eredetileg nem manzárdszobát és nem manzárdlakást jelent. Hanem!

manzardSzakmai leírás szerint a manzárd egy tetőtípus, melyet törött tetőnek is neveznek. Per definitionem  a manzárd olyan tört síkú nyeregtető, amely fölfelé 45 foknál nagyobb (általában 70-80 fokos) dőlésszög után lapos, 10-20 százalékos dőlésre vált, így a hagyományos tetőtérnél sokkal nagyobb teret hoz létre a padláson. A manzárdtető lényege a külső megjelenésen túl tehát az, hogy a meredekebb tetősíkot egy alacsony hajlásszögű tető követi. Azért tervezik ilyen összetett alakzatúra, hogy könnyebb legyen a tetőtérben szobát, lakást, lakható életteret kialakítani és az jóval nagyobb lehessen, mint egy sima sátortető esetében. Metonimikus jelentésátvitellel tehát manzárdnak azt a lakást, illetve lakrész nevezhetjük, amely éppen ilyen tetőszerkezet alatt  helyezkedik el a padlástérben.

A fogalom a XVIII. századi Franciaországból ered, ott is a speciális alakú törött tetőnek volt a neve. A manzárdtetőt úgy tervezték és úgy építették meg, hogy megkönnyítse a tető alatti tér lakássá történő alakítását.

A Wikipédiából tudhatni, hogy az elnevezés François Mansart (1598-1666) francia építész és unokaöccse, Jules Hardouin-Mansart (1646-1708) nevéből ered, de nem ők a manzárd feltalálói. Már száz évvel előttük a Louvre építésze, Pierre Lescot megvalósította ezt a helytakarékos ötletet. Az viszont igaz, hogy a két Mansart tette népszerűvé a korabeli Párizsban ezt a technikát. Később az elnevezés megjelent Angliában és Németországban is, először a tető, majd a lakás megnevezésére. Később a név a szegénység és nyomor szinonimája lett, például az 1920-as években Németországban manzárdkávénak (Mansardenkaffee) nevezték az olcsó kávépótlékot. Érdekesség, hogy Szlovákiában manzárdnak nevezik a stúdiólakást.

Manzárdtörténi jelentőségű tény, hogy Ungváron, a város történelmi várnegyedében a Vár u. 8. alatti családi ház tetőtéri szobájában alkotott több mint tíz esztendőn át a kortárs magyar irodalom jeles képviselője, aki ezt a a manzárd-helyzetet szimbólummá emelte egy zseniálisnak joggal nevezhető szójáték segítségével:

Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.

Balla D. Károly 2002-től kezdte írni az Egy manzárdőr feljegyzései c. naplóját, a címet később a korábban írtakra is kiterjesztette, miközben sejtelme sem volt arról, hogy lapos tetős házuk padlástere építészeti szempontból egyáltalán nem manzárd.

Erről csak azt követően értesült, hogy nemrégiben észrevette: naplójának webhelyét képező honlapja, amelyet még 2002-ben az UngParty Manzárd névre keresztelt, a Google keresőben az első 10 találat közé került a manzárd keresőszóval. Ezt felfedezvén arra gondolt, szegény megtévesztett böngészők milyen csalódottak lehetnek, amikor építészeti megoldást vagy a fogalom definícióját keresve az ő ámbár zseniális, ám a témában mégsem releváns naplójegyzeteivel kénytelenek szembesülni. Akkor legyen itt valami a manzárdról mint olyanról! – határozta el és alaposan átalakította honlapját, eközben arra is rádöbbenve, hogy miután már éppen öt esztendeje a háznak egy földszinti szobáját lakja, ez a tetőtéri kifejezés már nem érvényes őrá és írásaira. Illetve dehogynem!

A manzárd ott van, ahol én vagyok! – állapította meg mély meggyőződéssel és hogy ne kelljen manzárdőri mivoltától megválnia, úgy tekintett körbe a földszinti szobán, mint egy tökéletes virtuális tetőtéren.

Visszatérve rám

lengyel-csordas Ha jól meggondolom, hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma szakértőjét, akkor az újságíró „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését (lásd),  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban (lásd). A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők.

lengyel-csordas-bdkValahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül,  előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?: a cikk folytatódik >>