Sajnos életem legizgalmasabb szakaszában nem írtam naplót. Ez az időszak nyilván a legtöbb változást jelentő évekre tehető, amikor körülöttem és bennem egyaránt megfordult a világ. Ha nagyon tág időhatárokat szabnék, akkor 1979-cel kellene kezdenem a nagy átalakulásaim éráját, de ekkor csak bennem, személyes életemben történek nagy változások, a külső körülmények ehhez nem tettek hozzá semmit … Olvass tovább
Az eset még májusban esett, amikor esett a májusi eső. Frissében kellett volna megírnom, amikor zengett az ég. De akkor nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget memóriám furcsa működésének – azóta viszont többször elmeséltem családtagjaimnak és barátaimnak, de mivel egyikükön sem láttam, hogy megrendítő módon lenyűgözte volna őket a történetem, így közreadom, bízva az élénk kollektív érdeklődés … Olvass tovább
Soha sehonnan nem láttam olyan szépnek a Margit-hidat, mint Réz Pál szobájából. Nem vagyok a képeslap-szépségű panorámákra túlságosan fogékony, ezt a látképet is csak azért jegyeztem meg, mert éppen onnan nézhettem-láthattam, abból a lakásból, ahonnan mindennek egy kicsit más volt a perspektívája. A Jászai Mari tér felől, a Pozsonyi út felől nézve az emeletek magasából … Olvass tovább
„Engedd meg, hogy hosszú levelem végén neked, mint megrögzött ateistának, mégis kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánjak” – zárta sorait pár napja valaki, aki jó ismerősöm, de nem jó ismerőm. Ha valóban ismerne, nem fogalmazott volna ennyire pontatlanul. Igaz, istenhívő a legkisebb mértékben sem vagyok, vallásos még kevésbe. Ez azonban nem feltétlenül jelent megrögzött ateizmust. Számomra nem … Olvass tovább
Bevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.
Visszajelzéseket leginkább cikkek, publicisztikai írások váltottak ki, arra igen kevés példát tudok felidézni az elmúlt 40 évből (cirka ennyi ideje publikálok), hogy verseim generáltak volna efféle reagálást. Most meg, hogy egy-egy műfajban utolsónak szánt könyveim megjelenése óta nemhogy rendszeresen, hanem 2012 óta szinte egyáltalán nem publikálok saját webhelyeimen kívül sehol másutt, megszokhattam, hogy egy-egy frissen írt és a Facebookon hivatkozott szépirodalmi írás esetében nagyjából a maximális olvasói reagálás a lájk. Jólesik, ha ebből sok érkezik és csak elvétve gondolok arra, milyen érdekes lenne, ha az ismerőseim-olvasóim-lájkolóim között nagy számban megtalálható magyartanárok, író, szerkesztő, újságíró kollégák, vagy akár a más szakmájú versértők érdemben hozzászólnának egy-egy vershez: mi tetszik benne, mit találnak sutának, mi jutott eszükbe róla, látnak-e benne rejtett mondandót, ismerősek-e a motívumok, jó-e a cím, elegánsak-e a rímek, nem döccen-e a ritmus… Nem, még véletlenül sem kapok efféle visszajelzéseket.
Éppen ezért találom különösnek, hogy most az a bizonyos ismeretlen olvasó egy 25 évvel ezelőtti versemmel kapcsolatban kisebb fajta műelemzésre ragadtatta magát. 1999-es válogatott kötetemben találta a rövidke opuszt, és valamiért a száznál több vers közül erre tartotta érdemesnek reagálni.
Nézzük előbb a verset, majd levelének csaknem teljes tartalmát (közlés a szerző engedélyével):
Frissítés: Mégsem Petri György látható a stencilgépes fényképen? Részletek a kép alatt. December 22-én lett volna 72 éves Petri György. A szám nem kerek, de jó alkalmul szolgált arra, hogy igen megkapó-megható pár bekezdésnyi emlékező szöveget tegyen közzé FB-oldalán Petri Lukács Ádám (a költő közíró fia), utolsó sorait idézem csak: itt van, itt sincs, hát … Olvass tovább
Számomra a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.
D. L. barátom levél gyanánt ezt az üzenetet küldte: „ma 14 éve… »amikor hazatértem a Petőfi Irodalmi Múzeum BDK estjéről, az előszobában Jutkától értesültem az amerikai hírekről…..« – Már ez is történelem!”. Feltehetően naplójából idézte a feljegyzést, bennem is elindítva az emlékezést. A PIM-ben valóban aznap este zajlott egy hosszú, több részes kárpátaljai rendezvény, de egyáltalán nem volt az én estem, nem én szerveztem, nem én moderáltam, és nem voltam fő előadója – még ha az irodalmi blokkban talán én beszéltem is a legtöbbet. Bár a program szünetében mi is értesültünk arról, hogy mi történt New Yorkban, de az átélés intenzitását akadályozta a magunkra-koncentrálás. — Naplójegyzettel viszont magam is szolgálhatok, íme a már itthon írt szöveg.
Kárpátalja-est, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2001.9.11.
Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a „Kárpátaljai Napnak” az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt „rólunk”, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem „hangulatot keltett”. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás „igazságot osztani”, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska nemzeti érzelmű és mondjuk enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és „elvárása” is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.
Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival. Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.
Szünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást.
Igazából nem kellene, hogy az ilyesmi felzaklasson. Mégis: az egyik eset gyomoridegességet okozott, a másik szinte hanyatt vágott – és azóta is tépelődöm azon, hogyan is vannak ezek a dolgok, mi zajlik le az emberek fejében, amikor nagyjából önmagukkal fordulnak szembe. A frissebb, minapi eset kevésbé kavart fel, de azért pillanatra összerántotta a gyomomat és … Olvass tovább
Azt hiszem, ideje újra megszólalnia annak, aki, mint én, pirézként szembehelyezkedik mindenféle előítélettel és kirekesztéssel.
Legutóbb Orbán Viktor amorf diktatúrájáról írtam bővebben – Az Orbán-rezsim bukása – , illetve egy elemzésre hívtam fel a figyelmet – Pengeéles elemzés Orbánról – no meg azt a szóleleményemet is megosztottam olvasómmal, hogy Orbán és Simicska egymás geciprokai. De most újra a számra kell vennem ennek a szociopata hajlamú, keleti despotákkal cimboráló és példálózó, a nyugati liberalizmus értékeit megkérdőjelező politikusnak a nevét. Gusztusom éppenséggel nincs sok hozzá, de a hallgatás sem esnék jól kis idő után. Tehát.
A „mi magyarok” nevében nagyképűen nyilatkozó és sunyi hazugságokkal a közéletet mételyező, a legalantasabb emberi indulatok kijátszásában egyre messzebb menő magyar miniszterelnök most már nemcsak a politikailag-világnézetileg szemben állók számára vállalhatatlan. Aki tagadja, hogy Magyarország a legrégibb történelmi korok óta multikulturális formáció, nemcsak tényeket hazudtol meg, hanem annak kétségbe vonásával, hogy a magyar nemzet erejét és értékét éppen a kulturális, vallási, származási, nyelvi sokszínűség képezi, egészen nyilvánvalóan a konzervatív keresztény nézetekkel, a szentistváni gondolattal megy szembe. Ezen túl a multikulturalitás elutasítása nem egyéb, mint nyílt arcul csapása mindazoknak, akik származásukban, vallásukban, nyelvükben más gyökerekkel (is) rendelkeznek – márpedig a népek és etnikai csoportok sok évszázados együttélése és keveredése okán a Kárpát-medencében valószínűleg ilyenek vagyunk sokkal többen. Nem lehet kétségünk afelől, hogy a nemzetet eddig is végletesen megosztó Orbán Viktor személyét most már totálisan eluralta a kirekesztő nacionalizmus, és afelől sem, hogy az idegengyűlölet szításával, a másság elutasításával mérhetetlen károkat okoz a magyarságnak.
Ugyanakkor afelől sincsenek illúzióim, hogy szavai sok fül számára nemcsak hogy elfogadhatóak, hanem édesek is – és a miniszterelnök legnagyobb bűne éppen az, hogy önös politikai érdekből a neki helyeslők zsigeri előítéleteire támaszkodik (ahelyett, hogy példamutató elvszerűséggel szembeszállna a kirekesztő, gyűlölködő indulatokkal). Ez a bűn súlyos. És nemcsak a pirézek, hanem az ő istene szemében is. Erősen hiszek abban, hogy vétkei nemcsak az égi ítélőszék előtt, hanem még itt a földön elnyerik büntetésüket. Ha nem most, hát majd a történelemkönyvek lapjain, amelyek a magyar nemzet történetének legsötétebb figurái között fogják említeni.
Nyelvterületek Kárpátalján (Molnár József – Molnár D. István, 2011) – kattintásra nagyobb
Amióta Kelet-Ukrajnában harcok folynak a nem tudni pontosan kik (szakadárok, felkelők, oroszok, zsoldosok, csecsenek, terroristák, szabadságharcosok…?) és a valamivel könnyebben azonosítható ukrán alakulatok közt, sokan sokfélét írtak-írnak arról, hogy a kialakult helyzethez hogyan és miképpen viszonyul a kárpátaljai magyarság.
Nyilván: sokféle módon. Aki azt várná tőlem, hogy erről én áttekintést tudok adni: ki kell ábrándítanom. Hát hiszen még arról sem adhatok számot, hogy én hogyan viszonyulok ehhez az egészhez. Merthogy tele van az én finoman érzékeny lelkem és felettébb bölcs tudatom súlyos ellentmondásokkal, amelyeket még magam sem tudtam felfejteni. Főként, hogy nemcsak az érzékeny lelkületemen és okos tudatomon belül vannak ellentmondások, hanem pszichémnek ez a két összetevője is ellenkezőleg viszonyul sok mindenhez. Amit zsigerileg elutasítok, azt esetleg belátó elmém elfogadja, amit meg tudatilag utasítok el, azt esetleg érzelmileg nem tartom idegennek. És mindenbe belekever az idő is: ami tegnap elképzelhetetlen volt és mélységesen felháborított, afölött ma már esetleg elsiklom – hogy egy új esemény miatt holnap ugyanez borítson ki.
Szinte csak egyetlen dolog van, amiben stabilan biztos vagyok, s amiben ösztöneim és gondolataim közös nevezőre jutottak: ez pedig az, hogy rossz az, ami történik, és még rosszabbak a következményei. Ugyanis sem nem érzem, sem nem gondolom azt, hogy az, ami másfél éve itt folyik, az majd meghozza szép, érett, ízletes gyümölcsét.
Igen: bármilyen szomorú, sem érzéseimre hagyatkozva hinni, sem logikámra hallgatva elgondolni nem tudom, hogy ebből a válságból Ukrajna virágzó európai országként kerülhet ki belátható időn belül (mondjuk az én életemben). Sajnos sokkal hihetőbbek és sokkal inkább kikövetkeztethetők a további negatív fejlemények. Még akkor is, ha valami csoda folytán végre kitörne a béke, még akkor sem lehetne elűzni az országból azt a gazdasági, szociális és morális válságot, amely szépen fejlett fenevadként már a háború előtt is fente ránk a fogát, most meg már éppenséggel nemcsak hogy kóstolgat bennünket, hanem bekebelezni látszik.
Bevallom, soha nem kaptam nagyobb számban úgynevezett olvasói visszajelzéseket. Régebben mégis elő-előfordult, hogy ismerősök tudtomra adták, valamit olvastak tőlem valahol, és tetszett/nem tetszett nekik. Erre legtöbbször személyes találkozás alkalmával kerítettek sor. Nagy ritkán levélben is jött egy-egy reagálás, ezek feladói között távolabbi barátok mellett akadtak olykor „valódi”, azaz számomra teljesen ismeretlen olvasók is, akik nem baráti gesztusból olvastak és reagáltak.
