Manzárd a földszinten

Szigorú építészeti értelemben nem minden beépített tetőtér manzárd, és a szó eredetileg nem manzárdszobát és nem manzárdlakást jelent. Hanem!

manzardSzakmai leírás szerint a manzárd egy tetőtípus, melyet törött tetőnek is neveznek. Per definitionem  a manzárd olyan tört síkú nyeregtető, amely fölfelé 45 foknál nagyobb (általában 70-80 fokos) dőlésszög után lapos, 10-20 százalékos dőlésre vált, így a hagyományos tetőtérnél sokkal nagyobb teret hoz létre a padláson. A manzárdtető lényege a külső megjelenésen túl tehát az, hogy a meredekebb tetősíkot egy alacsony hajlásszögű tető követi. Azért tervezik ilyen összetett alakzatúra, hogy könnyebb legyen a tetőtérben szobát, lakást, lakható életteret kialakítani és az jóval nagyobb lehessen, mint egy sima sátortető esetében. Metonimikus jelentésátvitellel tehát manzárdnak azt a lakást, illetve lakrész nevezhetjük, amely éppen ilyen tetőszerkezet alatt  helyezkedik el a padlástérben.

A fogalom a XVIII. századi Franciaországból ered, ott is a speciális alakú törött tetőnek volt a neve. A manzárdtetőt úgy tervezték és úgy építették meg, hogy megkönnyítse a tető alatti tér lakássá történő alakítását.

A Wikipédiából tudhatni, hogy az elnevezés François Mansart (1598-1666) francia építész és unokaöccse, Jules Hardouin-Mansart (1646-1708) nevéből ered, de nem ők a manzárd feltalálói. Már száz évvel előttük a Louvre építésze, Pierre Lescot megvalósította ezt a helytakarékos ötletet. Az viszont igaz, hogy a két Mansart tette népszerűvé a korabeli Párizsban ezt a technikát. Később az elnevezés megjelent Angliában és Németországban is, először a tető, majd a lakás megnevezésére. Később a név a szegénység és nyomor szinonimája lett, például az 1920-as években Németországban manzárdkávénak (Mansardenkaffee) nevezték az olcsó kávépótlékot. Érdekesség, hogy Szlovákiában manzárdnak nevezik a stúdiólakást.

Manzárdtörténi jelentőségű tény, hogy Ungváron, a város történelmi várnegyedében a Vár u. 8. alatti családi ház tetőtéri szobájában alkotott több mint tíz esztendőn át a kortárs magyar irodalom jeles képviselője, aki ezt a a manzárd-helyzetet szimbólummá emelte egy zseniálisnak joggal nevezhető szójáték segítségével:

Nem sokat kockáztatok. Nem vagyok hazardőr, csak a függetlenségét féltékenyen őrző manzárdőr.

Balla D. Károly 2002-től kezdte írni az Egy manzárdőr feljegyzései c. naplóját, a címet később a korábban írtakra is kiterjesztette, miközben sejtelme sem volt arról, hogy lapos tetős házuk padlástere építészeti szempontból egyáltalán nem manzárd.

Erről csak azt követően értesült, hogy nemrégiben észrevette: naplójának webhelyét képező honlapja, amelyet még 2002-ben az UngParty Manzárd névre keresztelt, a Google keresőben az első 10 találat közé került a manzárd keresőszóval. Ezt felfedezvén arra gondolt, szegény megtévesztett böngészők milyen csalódottak lehetnek, amikor építészeti megoldást vagy a fogalom definícióját keresve az ő ámbár zseniális, ám a témában mégsem releváns naplójegyzeteivel kénytelenek szembesülni. Akkor legyen itt valami a manzárdról mint olyanról! – határozta el és alaposan átalakította honlapját, eközben arra is rádöbbenve, hogy miután már éppen öt esztendeje a háznak egy földszinti szobáját lakja, ez a tetőtéri kifejezés már nem érvényes őrá és írásaira. Illetve dehogynem!

A manzárd ott van, ahol én vagyok! – állapította meg mély meggyőződéssel és hogy ne kelljen manzárdőri mivoltától megválnia, úgy tekintett körbe a földszinti szobán, mint egy tökéletes virtuális tetőtéren.

Visszatérve rám

lengyel-csordas Ha jól meggondolom, hízelgő rám nézve, hogy amikor a kárpátaljai magyar irodalomról kérdezik a téma szakértőjét, akkor az újságíró „velem kérdez”. Korábban Tóth Viktor vezette fel velem élesnek szánt kérdését (lásd),  most Lengyel János próbált rám hivatkozva provokálni egy több mint furcsa interjúban (lásd). A szenvedő alany mindkét esetben Csordás László, aki sorra okosan tette helyre a dolgokat és még véletlenül sem mondott semmi csiklandósat, amit pedig alighanem ki akartak piszkálni belőle a velem példálózó kérdezők.

lengyel-csordas-bdkValahogy mégsem fog el attól a büszkeség, hogy önálló gondolat híján az ifjú zsurnaliszták vissza-visszatérnek rám és minden igazi érdemi indok nélkül,  előcibálnak engem. Ráadásul ezt Lengyel János a beavatatlan olvasó számára alighanem teljesen érthetetlen módon teszi, olyasmikre céloz, ami nem közismert, magyarázattal pedig nem szolgál. A kérdezőn, a kérdezetten és rajtam kívül vajon hányan tudják például a Kárpátalja.ma olvasói közül azt megmondani, pontosan mire is utal L. J. ezzel kérdéssel?: a cikk folytatódik >>

Keserű elutasítás

kgyorgy-vitezAzt, hogy a magyart kicsit törve beszélő valahai kárpátaljai fickó Záhonyban élve már a Vitézi Rend tagja lett s teleaggatta magát érdemjelekkel, mint valaha a szovjet veteránok, valószínűleg elnézném. Talán még azt is, hogy Orbán Viktor oldalát kedveli. No de a Jobbik? – ez már kizáró ok. Pedig jól ismerem, a 90-es évek legelején még valami barát-félék is voltunk, így teljesen indokolt lenne, hogy visszaigazoljam jelölését a közösségi oldalon. a cikk folytatódik >>

Egy szerény jubileum

Amikor megkíséreltem a kárpátaljai magyarságot rábeszélni a liberalizmusra

Szerény ünneplést kívánó 10 éves évfordulóra készülök. Május végén éppen 10 esztendeje lesz annak, hogy (ismét) nem adok írást a Kárpáti Igaz Szónak. Annak előtte egy 12 éves szünet volt, ám 2003-ban kedvező főszerkesztő-váltásra került sor, úgy tűnt, együtt tudunk működni. Lett egy saját, kéthavonta jelentkező oldalam a Hóvége-mellékletben Múzsák és mázsák címen,

kiszo-2004-majus

ezen felül olykor-olykor én írtam a címlapra szánt vezérpublicisztikát egy-egy konkrétabb közéleti kérdést illetően (de érintettem elvontabb témákat is…). Ezzel áthidalódni látszott az akkora kialakult többszörös ellentmondás. A gyakorlati része abban állt, hogy a másfél évtizedes hosszú intenzív jelenlét után egy hasonlóan hosszú önkéntes itthoni szilencium következett, miközben Magyarországi lapokban sűrűn publikáltam, így gondolataim éveken keresztül a Beszélő budapesti olvasóihoz inkább eljutottak, mint a pátriámbeliekhez. a cikk folytatódik >>

Még mindig rajtam rágódnak

karpataljaiTe jó ég, ezek itt még mindig az én tíz egynéhány éves élcemen rágódnak!

Persze ez a bonmot a maga módján és a maga idejében eléggé fontos szerepet játszott a szakításunkban, akár szimbolizálhatja is azt a pillanatot, amikor én egyfelől kifaroltam a kárpátaljasi irodalom akolmelegéből, másfelől a bent maradók dühösen és sértődötten kiközösítettek (akkor, amikor jórészt már kinn voltam).

Fontos tehát ez a megállapítás, fontos, mert nagyon pontosan célzott fricskának bizonyult, telibe talált egy fájó pontot, máskülönben miért és hogyan is válhatott volna ellenem ezerszer felhozott és gyakran kiforgatott, ostobán félremagyarázott, rosszul idézett (lásd alább) vádponttá.

Ám azt nem gondoltam volna, hogy az ifjú kollégáknak még mindig ott kaparássza a torkát és továbbra sem tudják sem lenyelni, sem kiköpni

No de álljon itt az idézet a Kárpáti Igaz Szó költészetnapi interjújából, a kérdező Tóth Viktor újságíró, a válaszoló Csordás László irodalomkritikus:

– Balla D. Károly szerint ami költészet, az nem kárpátaljai, ami kárpátaljai, az nem költészet. Mi erről a véleménye?
– Balla D. Károly Címkézett irodalom című esszéjében egészen pontosan így fogalmazott: „a kárpátaljai magyar irodalomnak az a része, amely kárpátaljai, egyre kevésbé tekinthető irodalomnak, amely pedig irodalomnak minősíthető, az egyre kevésbé kárpátaljai”. Annak ellenére, hogy érzem a kijelentés mögött megbúvó keserű iróniát, nem tudom elfogadni ezt a kizárásos alapon működő logikát. Hiszen miért ne lehetne egy jó mű, illetve egy szerző egyszerre több irodalomtörténeti elbeszélés része?

…Lehetni éppenséggel lehetne, de valahogy a nagy igyekezet ellenére mégse tudja igazán ez a lehetőség beteljesíteni magát.  Ezt – úgy sejtem – titkon ifjú barátom is pontosan érzi-tudja (volt egynéhány pengesuhogtatásunk ez ügyben), bizony látja ő a szakadékot ott, ahol tátong, de ha már elszegődött hegyivezetőnek és kézen fogva próbálja ingatag lélekvesztőkön a magyar irodalmi kánonba átvezetni helybéli pártfogoltjait, akkor valóban jobban teszi, ha nem pillant a mélybe.

Benne leszek a Pacsirtában

pacsirtasekRádiókészüléknek is eléggé mulatságos név volt valaha, 21. századi internetes rádióadónak – www.pacsirta.hu –  (szerintem, bocs) kifejezetten idétlen. Még ha valami retrós, nosztalgikus kezdeményezés lenne! – de nem az. Hogy micsoda, és miért indult el február 1-jén, arról itt olvashatni. A kezdeményezés szimpatikus, a függetlenség és pénznélküliség túlhangsúlyozása kevésbé. Előbbi felülbírálásához elegendő átnézni a stáblistát: ez kérem egy masszívan ellenzéki, baloldali és liberális értékrendű rádió. Ami persze énszerintem örvendetes (hátha sikerül valami jobbat összehozni, mint a Klubrádió), meg az is, hogy civil, pártoktól távolságot tartó  formációként működik – pacsirtanagy kérdés, hogy mondjuk egy-két hét múlva is annak lehet-e majd tekinteni, avagy szépen bedarálódik a politikai érdekek nagy kolbászába. Mondom mindezt akként, mint aki ma este meg fog benne szólalni…  a cikk folytatódik >>

Könyvcímeim rejtvényben

magazA múlt heti Népszabadság-magazin keresztrejtvényét az én fanyar mosolyom ékesíti (Csönge fotója), megfejtésként pedig könyvcímeim szerepelnek. Ténylegesen is elmosolyodtam az alábbiak láttán, a rejtvény szerkesztője ugyanis valamelyik közösségi oldalról vette születési dátumomat és semmilyen hitelesebb forrásban (irodalmi lexikon, írói oldal vagy akár a wiki) nem nézett utána, én pedig ezeken a közösségi helyeken tudvalevőleg mindig meghamisítom ezt az életrajzi adatomat abból a célból, hogy a tömeges felköszöntéseknek elejét vegyem. Ezúttal tehát nemcsak írói rangomat sikerült öregbíteni, hanem néhány hónappal engem magamat is. (A kép két kattintással jól olvasható méretűvé nagyítható:) | Frissítés: jelentkezett a keresztrejtvény készítője, Szetei Zsolt. Állítása szerint a wikiről szedte le a helyes adatot, tehát a nyomda ördöge az, aki megtréfált :) a cikk folytatódik >>

A blog nem atomóra

blog

A jelen webhelyről most 10 blog frissei érhetők el! A jobbra lévő Frisseim másutt felirat alatt 9 másik blogom legújabb anyagai sorakoznak pontos időrendben

Illetve dehogynem… A fenti szellemes megállapítást egy régi blogger barátom írta webnaplója fölé – talán kicsit nekem is szánva a szlogent, lévén én már akkor is heveny tobzódásban leledztem, legalábbis ami blogjaim túltelítését, webkütyük és netketyerék szapora elhelyezését és a linkek halmozását illeti. Így aztán webhelyeim egyre zsúfoltabbá és bonyolultabbá váltak, sokan már átláthatatlanságukra panaszkodtak. Főleg az úgynevezett főblogomon akartam mindig mindent egyszerre szerepeltetni, holott tudtam, ez inkább hátráltatja, semmint segíti a tájékozódást. Most ezen kicsit változtatva van itten, kérem…

Történt, hogy a múlt héten hekkertámadás érte ezt a blogot. Kínai IP-címekről érkezett a támadás, de eredményként nem ezt a rendszert törték fel, hanem egy másik főoldalamat, annak a könyvtárában helyeztek el kártékony tartalmakat, ezzel kis híján a sok száz honlapot befogadó szervert is lebénítva (a cél alighanem épp ez volt: a tárhelyen számos politikai periodika is fut, meglehet, ezek valamelyike volt a tényleges célpont, az én oldalam csak eszköz volt) . A szolgáltató nem sokat teketóriázott, törölte teljes rendszeremet azzal, hogy csak a biztonsági rések kijavítása után pakolhatom vissza a cuccaimat. A biztonsági résekhez én úgy értek, mint tyúk az ábécéhez, de Kolos másnap átnézte az anyagot, ekkor derült ki, hogy a blogon keresztül történt az illetéktelen behatolás, valószínűleg azért, mert nem azonnal, hanem két nap késéssel frissítettem a legújabb verzióra. Ezek után a fertőzést nem szenvedett állományokat visszatölthettük, de a fertőzött bloggal ezt nem tehettük meg. a cikk folytatódik >>

hogy vagy? mi újság? rég beszéltünk!

hogy-vagy– kapom a privát üzenetet a Facebookon ismerősömtől.

a hogy vagy kérdésre általában a szenzációsan, a pompázatosan vagy a káprázatosan a szokásos válaszom, ritkábban a remekül, a nagyszerűen és kitűnően, illetve elenyésző gyakorisággal a jól. ezek a nyilatkozatok irodalmi munkásságom részét képezik, azaz szigorúan vett fikciók, és a valós állapotommal való esetleges egybeesésük még a véletlen műve sem lehet.

a mi újság kérdésre a szokásos válaszom az, hogy sírnak az emberek a Kárpátok alatt. ezt az ironikus irodalmi reminiszcenciát (Ady, Góg és Magóg) apámtól örököltem, és átmentettem Tejmozi c. regényembe is, ahol is egyik kritikusom szerint „a helyszín csak néhány, elszórtan felbukkanó megjegyzésből, utalásból következtethető ki”, s ezek egyike éppen hősömnek a fenti kérdésre adott szokásos válasza. saját használatomban kb. annyi tesz, hogy egyfelől semmilyen sorsfordító esemény nem történt életemben, másfelől viszont száz olyasmi akad, amelyek bármelyikéről beszélhetnék, de ugyan mi alapján válasszam ki egy ilyen udvariassági kérdésre válaszul azt, amelyik valóban érdekli a kérdezőt, s amelyről beszélni magam sem vonakodnék. így aztán a konkrét ráirányultság hiánya miatt:

a rég beszéltünk felvetésre azzal válaszolhatok, hogy Michel Foucault szerint az üresség az, amiben a „beszélek” tartalom nélküli törékeny karcsúsága megnyilvánul. holott a törékenység és a karcsúság, bár formai jegy, valamibe helyeződve már tartalommá válik, annak a valaminek a tartalmává, amibe belehelyeződött, amiben megnyilvánul. amint tehát ez a tartalom nélküli törékeny karcsúság megnyilvánul a „beszélek” ürességében, az nem üresség többé, hogy is lehetne az, hiszen benne terpeszkedik a tartalomnélküliség – mint karcsú és törékeny tartalom.

röviden talán ennyi, így elsőre. folytatás privátban.