Zsanérsikoly

Nem tudok kedves költő és szerkesztő kollégámra, családunk egyik legrégebbi barátjára, az életének 86. évében most elhunyt Szalai Borbálára derű nélkül gondolni, még ha halálhíre, persze, el is szomorított. Legkedvesebb halottaimmal általában így vagyok: ha bánkódom is távozásuk miatt, fájdalmamat enyhíti, sőt, idővel felül is írja az afeletti öröm, hogy ismerhettem őket, hogy részese lehettem életüknek.

Olvass tovább

A függetlenség ára

kármentő pánsípMár nem is emlékeztem a Pánsípnak erre a kis helyes logójára (persze én kreáltam), amelyet többek között levelezésemben használtam: a szerkesztőség címe és elérhetősége mellett ez szerepelt a levelek fejlécében. Most úgy akadtam rá, hogy nem jutott eszembe egy régi szerzőnk neve, ezért belekotortam a digitális archívumomba, ahonnan kármentés címén időnként publikálok is ezt-azt. De más érdekességre is bukkantam: egy 1996-ban kelt levél tanúsága szerint éppen 15 évvel ezelőtt léptem ki a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségéből – azóta vagyok független, tartottam magam ahhoz, amit akkor komoly elhatározással bejelentettem: „a belátható jövőben nem kívánom semmilyen szervezetnek a tagságát gyarapítani”.

Olvass tovább

Kreatív ígéret

Még meg sem száradtak a kilobájtok minapi írásomon, amelyben hírt adtam arról, hogy Csönge jelesre diplomázott, s máris itt az újabb siker: nem csupán a szociológiával birkózott meg szerencsésen az ELTÉn, hanem már korábban megszerzett szakmai képesítését (alkalmazott grafika) is eredményesen kamatoztatja: Népeslap c. projektjének néhány darabját a szakmai zsűri beválogatta Az Év Kreatív Ígérete … Olvass tovább

Csönge, Weöres

csönge híreiJóval a születése előtt eldöntöttük: ha lány, akkor Csönge. Illetve Csenge. Illetve mégis Csönge. Kicsit bonyolult… A Ladó-féle utónévkönyvben akkor csak Csenge alakban szerepelt – mint Magyarországon anyakönyvezhető név. (A mostani hivatalos jegyzékben egyébként már a Csönge is benne van.) Na de miért vonatkozna ránk a magyarországi szabály, itt lehet Csönge is. Ukrajnában ekkoriban nagyjából az a név volt anyakönyvezhető, amelynek a létjogosultságáról sikerült meggyőzni a Hivatalt.

Olvass tovább

Boldog Ung-vidék

Alábbi hónaplóm a Mozgó Világ ehavi számában jelent meg, értelemszerűen április közepén foglaltam össze néhány érdekes megkeresést. (Egy fejleményről az Utójegyzetben)

Novellát írni kicsit olyan, mint madarat fogni. Csak nehezebb… Észrevétlenül kell kis térben nagyot rugaszkodni, ügyesen utánakapni a tovarebbenőnek, és az utolsó mondattal megmarkolni, mielőtt csúfondárosan csicseregve felszállna a diófa legtetejébe. A macskánk tudja, hogyan kell. Nekem mostanában alig-alig sikerült. Aztán mégis.

Olvass tovább

Le vagyok írva

Addig győzködtem a kedves tanárnőt, amíg beleegyezett, hogy leközöljem blogomban magánlevelét. Érdekes volt első reagálása: azért nem megy bele a közlésbe, mert nem akar nyilvánosan megalázni. Rákérdeztem: vagy inkább ő nem akarja nyilvánosan vállalni a vádakat. Talált más érveket: ódzkodik a közszerepléstől, és pártatlan pedagógusként talán nem is illő ilyen élesen állást foglalnia politikai ügyekben. Ha nem illő, mért teszi, kérdeztem. Épp ezért írt magánemberként, barátilag olyan valakinek, akivel hajdanán ugyanannak az egyetemnek a padjait koptatta. De hát ha ez a véleménye – válaszoltam -, ráadásul nem csupán neki, hanem sokaknak, mint erre utal is (és ebben, félő, igaza lehet…), akkor miért ne ismerhessék meg ezt a véleményt ugyanazok, mint akik kifogásolt írásaimat olvassák? Jó, akkor név nélkül, de ígérjem meg, olyan megjegyzést sem teszek, hogy rá lehessen ismerni. Rendben. Se életkor, se tanintézmény,  se szaktárgy, se helységnév. Még limerikben se.

Olvass tovább

Kalapompompom

Bátyám és Csönge együtt érkezett Ungvárra a hét elején. Nem először történik így, ha lehet, Csönge szívesen igazítja jövetelét a nagybátyja programjához, aki lakhelyéről, Bajáról indul, s ilyenkor kicsit kerül Cegléd felé, hogy felvegye őt a vonatállomáson, ahova a Nyugatiból érkezik. Így aztán számunkra, állandó ungvári lakosok számára dupla az öröm. Meg is ünnepeltük egy … Olvass tovább

Gizi néni – 100

Ma, május 7-én lenne száz esztendős a feledhetetlen Drávai Gizella (1911-1981), sokunk Gizi nénije, a legendás beregszászi pedagógus. Nemzedékekkel szerettette meg az irodalmat, a nyelvet, ott bábáskodott sokunk írói indulásánál. Tényleges tanítványa ugyan nem lehettem, okításából mégis éveken át részesültem azokon a délutánokon-estéken, amelyeket Mozi (akkor Ivan Franko) utcai parasztbarokk házában tölthettem társaságában, könyvek, kéziratok, levelek, szobrok, festmények és hanglemezek között. Sok korai írásomnak volt első szigorú kritikusa. Ha friss verset adtam a kezébe, általában felolvasta cigarettán edzett rekedtes hangján.  Közben rá is gyújtott, és elmondta, mit gondol egy-egy sorról. Néha csak asszociált szabadon, máskor belemerült a szóképek elemzésébe. A végén apró gesztussal jelezte, tetszett-e a vers: ha igen, elkérte a kéziratot, ha nem, visszaadta.

Olvass tovább

De mi volt a kérdés?

Megmerítkezés a Napkútban A Napkút Kiadónak van egy Napút folyóirata, nekem pedig van fent a neten egy írásom, amelyre ha rábukkanok, mindig okoz kis bosszúságot. Hogy ennek mi a fő oka, azt elég részletesen megírtam naplómban (többek között a címét is megváltoztatták önkényesen),  az „irodalomtörténeti” vonatkozásokkal itt most nem is akarok foglalkozni, csak annyit említek … Olvass tovább

Egy Lenin-vers története

Gyakorló önboncnok vagyok, így számomra soha nem okozott nehézséget szembenézni korábbi, húsz-huszonöt vagy akár harminc-harmincöt évvel ezelőtti önmagammal. Mindig is igyekeztem tudatosítani kicsi és súlyos hibáimat, apróbb és nagyobb tévedéseimet, piszlicsáré vagy „végzetes” mulasztásaimat egyaránt. Magamat elemezve így nagyjából tudom, ballépéseim, netán bűneim közül melyek azok, amelyeken a): leginkább csak mosolyogni lehet; amelyekkel b): érdemes komolyan szembenézni, okulni, tanulságokat levonni belőlük; illetve c): mi az, ami fájdalmas tényként, lelkiismereti problémaként elevenen él bennem úgy, hogy valószínűleg soha nem vethetem ki magamból. E között a három kategória között én elég jól érzem a különbséget, és bizony nem vagyok hajlandó álmatlanul forgolódni amiatt, ami megmosolyogni való; és ellenkezőleg, nem intézem el egy legyintéssel azt, ami erkölcsi teherként nehezedik rám.

Olvass tovább