Berniczky: Roncswellness

Éva új tárcanovellája az Új Forrás online oldalán, Csönge fotójával

berniczky-ujforras

Senki sem érti, miért nem utazom többé a társasággal. Pedig igazán hálás lehetek a bankomnak, hogy válságos időkben is ügyel beosztottai egészségére. Havonta befizeti osztályunkat a hetven kilométerre levő kisváros termáluszodájába. Mintha egyenesen nekem szeretne kedvezni, nagylelkűen finanszírozza az utat vissza a gyermekkoromba. Széthúzzuk a szürkévé koszlott mustársárga függönyöket, vadonatrégi film pereg. Bámulunk ki az ablakon, míg lepukkant autóbuszunk eldöcög az élet harminchat fokos vizéhez. Áldás annak minden cseppje, duruzsolják a kolleganőim az utazás alatt. Egyet kell értenem velük, negyven év távlatából is. Bár megérkezésünk után, amikor tüdőre szívom a medence felől szálló sókat, határozott különbséget érzek hajdani és jelenlegi kipárolgás között. Annak idején, higgyék el, bizonygatom a többieknek, a maró klórszagban édeskés rózsaillat keringett. Az intézmény egykori igazgatója betegesen rajongott a rózsákért. Minden talpalatnyi földet azzal ültettetett be az uszodát övező parkban. Hol van már az a fegyelmezett romantika? >> tovább az Új Forrás oldalára: Berniczky Éva: Roncswellness

>> ahol ez a szöveg folytatása:
A rózsák helyén most jelentéktelen oxalisszőnyeg rojtosodik. A vízben araszolók némelyike időnként heccből kiugrik a partra, letép egy fogásnyit a virágágyások dísznövényéből. A középen barna mintázatú négylevelű elég savanyú, úgy tartják, szerencsét hoz. Azért babonásoknak sem árt figyelni a mennyiségre. A medencében úszkáló társaságot nem ejtették a fejére, jól tudja, módjával ehet a csemegéből, különben megárt. Talán a szerencsehere okolható a visszafordíthatatlan pusztulásért. Egyedül a víz dacol, azóta sem hullott elemeire. A burkolat ellenben mind hiányosabb, a kapaszkodók rozsdállanak. A víztükröt sávokra osztó műanyag huzalok megereszkedve tünedeznek el a habokban. Többnyelvű úszóegyletünk tudomást se vesz a halódásról, elégedetten lubickol, ázik, vagy éppen kitartóan gyűri a métereket. Az edzettebbek a medence fölé nyúló trambulin vastraverzén csimpaszkodva erősítik karizmaikat. Nők és férfiak vegyesen. Fel-felugranak a vízből a magasba, ügyesen elkapják a rozsdás vasrudat. Felhúzódzkodnak-leereszkednek, tízszer, hússzor felhúzzák magukat. Mintha jutalmul kapták volna a gyakorlatokat.

Ha lehunyt szemmel tempózom, minduntalan az jut eszembe, hogyan nem tanultam meg úszni ezerkilencszázhatvankilencben, ugyanebben a medencében nyolcévesen. A jóképű és remek testű edző iszonyom, kapálódzásom ellenére kényszerített a víz alá. Milyen férfi lesz belőlem, ha ennyire félek, harsogta gúnyosan. Sárga fogai veszedelmesen mozogtak a szájában. Citromcápa, gondoltam halálra váltan. Akkor makacsoltam meg magam, azóta kívánok segítség nélkül, önszántamból megfulladni. Valamiért ez bizonyult bátrabb és komfortosabb döntésnek az erőszakkal szemben. A víz alatt nem hallottam az üvöltését, de hiába buktam gyöngyhalászként a mélybe, nem menekülhettem. Stopperrel mérte, mikor fogy el a levegőm, akkor villámgyorsan utánam vetődött, dühösen vonszolt a partra. Amikor idáig jutok a visszarévedésben, szívesen váltok úszásnemet, saját történetem helyett kedvenc filmemben, A medencé-ben tempózom tovább. Azért nem vagyok elfogult, sem telhetetlen, helyzetem nem sokat változik, bizonyára a részeg Harry szerepét osztanák rám, egykori úszásoktatómra pedig Jean-Paulét. Kinyitom a szemem, Alain Delon-alakú fazont akár találhatok is játékomhoz, kiábrándító azonban, hogy a sok megfáradt asszonyság között nem akad Romy Schneider. Hiába indítja újra a víz kolleganőimben szemlátomást a hormonokat. A víz és Michael Bublé hangjának selymes csobogása. A Sway with me folyik a hangszóróból. Boldogan mozdulnak vele, lebegnek önmegtermékenyülten. Mígnem betetőzésképpen a Feeling good bódulatában terülnek szét a felszínen. Nekem a ráncos Nina Simone-nal jön be leginkább az új élet. Az idő múlása teszi, vagy csak ilyen perverz az ízlésem, egyre megy. Inkább hallgatok róla, nem árulom el senkinek. A bankban nem sejtik, hogy nemcsak nem tartok többé velük, hanem szemérmetlenül meg is írom, hogyan himbálóznak tehetetlenül. Pedig nem az elkábított ötvenes asszonyokat akarom lefesteni, hanem a medencét. Az ásványi sók unottan füstölgő páráját, a fülledt remegést. Elsősorban a tárgyak lebegését szeretném felidézni, csakhogy legtöbbször mozdul velük valaki. A hangszórókból ömlő kifogyhatatlan Michael Bublé egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Hangjától a nők élvezetükben aléltan cuppognak a vízszínen. Félő, hogy a megereszkedett bőrük alól áramló ösztrogéntöménységben minden úszó egyed elnőstényiesül körülöttük. Valahol olvastam, hogy svéd tudósok szerint a női nemi hormon miatt kihalás fenyegeti a békákat. A természetes környezetben felgyülemlett ösztrogén hatására a hím ebihalakból nőstény békák fejlődhetnek ki. A medence partján vízi mentők, két férfi követi árgus szemmel mozgásunkat. Furcsa, hogy állig felöltözötten végzik munkájukat. Terepszínű varangyos ruhában. Gyakran rászólnak a rosszalkodókra. Visszaszorítják a nőuralmat. Természetvédőként harcolnak a békák kihalása ellen. Majdnem elhittem a rám osztott szerepet, miszerint azért váltam bankhivatalnokká, hogy minduntalan visszatérjek ebbe a harminchat fokos ásványi anyagoktól terhes vízbe. Szívrohamot is bevállalva leússzam a kötelező távot. Számoljam a métereket, ezernyolcvan a forrás eredetéig, ugyanennyi vissza. Örüljek, hogy az öltözőben már nem tarthatok kolleganőimmel. Ne lássam, hogyan nyitják a csapot a tusolóban. Képzeletemet a férfi-részlegben tapasztaltak vezessék. Végül is mindegy, melyik oldalon élem meg a hiányt. A rózsákból úgyis koedukáltan nem folyik víz, miután nincsenek zuhanyrózsák. A fejünk fölött rozsdálló csövekből levegő szörcsög. Letört csapok, egy-egy csempe is hiányzik. Az öltözőkből eltűntek a fogasok, helyükön kampók és szögek meredeznek. Nem számít, kibírjuk, így is érdemes, mert álca az egész leépülés, bársonyosra fiatalodott a bőrük, áradoztak elégedetten az asszonyok minden alkalommal a visszaúton.

Szerintem a bankunk azért lepett meg havonta az ingyen úszással, hogy saját szemünkkel győződjünk meg a pusztulásról, tanúsítsuk, a változás elengedhetetlen és visszafordíthatatlan. Addig szállíttat rendületlenül bűzös autóbuszával a siralmas helyszínre, míg a látvány ideálisra nem nyomja az uszoda árát. Amint eléri a tervezett összeget, vezérünk nyomban megvásárolja a komplexumot. Aztán felújítás után még egyszer utoljára nagylelkűen befizet bennünket a wellnessébe. Csak hogy rákapjunk a valódi kényeztetésre. Nem tudhatja, mennyivel kéjesebb érzés mindebből kimaradni, nem látni, nem hallani, nem vágyakozni. Felőlem pfujolhatnak az oxalis-pártiak, ha majd a maró klórszagban újra édeskés rózsaillat kering.

(Az Új Forrás rovatát szerkeszti: Szűcs Balázs Péter)

Kállay Labord egymilliója

A fantaszták léha életét élő Kállay Labord a rendszerváltás első évet (akkor még Laborc néven) Budapesten töltötte. Apja, a jó nevű ungvári professzor, eredetileg csak azt szerette volna, ha fia szétnéz kicsit a nagyvárosban, de az ábrándos szemű ifjú valahogy ottragadt: egyszerűen nem akaródzott visszautaznia. Szabadkozó leveleket írt haza, és közben kedvteléseinek hódolt, illegális kártyabarlangokba és fogadóhelyekre járt, lottózott és lóversenyzett, leginkább pedig azzal foglalkozott eközben, hogy éhen ne haljon. Mivel a szerencse ritkán pártolt hozzá, jobb híján kénytelen volt tudását kamatoztatni: végigjárta azokat a parkokat, ahol a kisnyugdíjasok pénzben sakkoztak. A tétek ugyan minimálisak voltak, egy-egy délelőttön Laborc mégis megkereste néhány napi megélhetését. Még mozijegyre is futotta. Az év folyamán elszánt szorgalommal végignézte az összes olyan filmet, amit Ungváron nem láthatott: Tarkovszkij két utolsó, Nyugaton forgatott mesterművével kezdte a Tabánban és a korúti Művész Mozi Peter Greenaway-sorozatával zárta a vizuális élvezetek nagyszerű egymásutánját. a cikk folytatódik >>

Dárkszájd

Nem tudott kellemetlenebb hangot elképzelni, mint azt a csattogást. Talán egy vergődő madár keltette zajhoz hasonlított a leginkább, a szárnyak reménytelen csapódásaihoz. De nem a kilátástalanság és nem is a vég nélküli ismétlődés tette elviselhetetlenné, hanem az, hogy a zaj kettős jelleget öltött, egyszerre volt a készülék felől érkező egyszerű mechanikus zörej és a szekrény tetejére tett két hangszóróból érkező sztereó rezgés. A kettő úgy erősítette egymást, hogy ha az egyik szabadon hagyta volna a lelket, akkor a másik feltétlenül gúzsba kötötte. És bár alig is szűrődött át a félig nyitott ajtón, ő mégis fülsiketítőnek találta, hangosabbnak, mint a zenét, amely után bekövetkezett. Közben persze azt is tudta, nem maga a zaj zavarja igazán, hanem az, hogy neki reagálnia kell rá, és ha ezt nem teszi meg azonnal, jó esélye van rá, hogy indulatos férfihang emlékeztesse kötelességére. a cikk folytatódik >>