Az eltévedés útján

TejmoziÓcsai Éva / Tiszatáj: Balla D. Károly: Tejmozi

Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.

Azonban nemcsak a történet hőse ír regényt, hanem a narrátor is, akinek szerepeltetése a fikció határán egyensúlyozó eljárás: amellett, hogy a mindentudó elbeszélő szereplői tudatát láttatja, valamint hősét és annak apját egyes szám első személyben is beszélteti, saját írásának olvasója, elemzője és kommentátora is lesz. A regény alakjainak a megteremtése részben közvetve, a mindentudó narrátor elbeszélésén és a fiú visszaemlékezésein keresztül, részben pedig közvetlenül, az apa és a fiú beszéltetése révén történik.  >>teljes szöveg – Tiszatáj // több kritika

Posztmodern kísérlet

Szabó Katalin, Kultúra és Kritika: Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések >>Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Homár a tejüveg mögött

Két ítész-kolléga is blogjába emelte a napokban szerény (ó, dehogy!)  személyemet. Előbb a korábbi irodalmi alakoskodásim egyikét leleplező Szántó Domingo tisztelt meg azzal a Folyóméterben, hogy Homár-díjban részesített a Szent Intézményi Bürokráciával szembeni engedetlenségemet dokumentáló bejegyzésem okán (Grazie mille, Domingo!), majd Csordás László tette közzé blogjában a regényemről a Szépirodalmi Figyelőben hónapokkal ezelőtt A tejüveg mögött címen megjelent recenzióját. Mivel a neten a szöveg most vált először elérhetővé, én is csak most olvastam el, megelégedéssel tapasztalva, hogy kritikusomnak a tejüveg mögött sikerült meglátnia azt, amit láttatni magam is reméltem. Mivel ez az egyetlen értékelés, amely kárpátaljai szerző tollából született, így kellőképpen becsesnek tartom, egyszersmind kaján vigyorral nyugtázom, hogy szerencsére nem az itthoni orgánumok valamelyikében látott napvilágot (utóbbiak – igen helyesen – nem igazán vettek tudomást a Tejmoziról [sem]).

A történet vége

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi. a cikk folytatódik >>

Tejmozi-idézetek

Hálás lehetek a citátum.hu portál szerkesztőjének, hogy kigyűjtött a regényemből cirka két tucatnyi neki tetsző idézetet, így én itt most oldalszám-jelöléssel együtt közreadhatom őket anélkül, hogy az újraolvasás súlyos terhét magamra kellett volna vennem.  Olyik citátum egyébként a meglepetés erejével hatott rám…

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. – 7. oldal a cikk folytatódik >>

Az elmúlás szimfóniája

Sain Gábor kis kritikája az Új Nautilus portálon: „Vannak művek, amelyek után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe: „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.”  Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek.” >>a teljes szöveghez

Bárka – Tejmozi

Darvasi Ferenc:
regényt írni nem más, mint beavatódni

A szüleit elveszített fiú regénye a Tejmozi. Azé az életkorát tekintve felnőtt, de lelkileg még nem teljesen érett, kész férfié, aki a két halált követően igyekszik elszámolni a múlttal, saját lelkiismeretével, másrészt összerakni az emlékcserepeket. Feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen egy sokszorosan terhelt viszonyok közt élt família leszármazottja. Ott van mindjárt a különc apa, a festőművész, aki, a belső sugallataira hallgatva, a család helyett a magányt választja, azt találván az igaz útnak. Vagy az anya, aki az őt cserbenhagyó férje okozta fájdalmat kompenzálva gyermekeit terrorizálja lelkileg. Vagy a húg, akivel szintén nem találja a közös nevezőt hősünk (Balla D. Károly következetesen hősömnek nevezi főszereplőjét), ugyanolyan hideg vele a viszonya, mint a család többi tagjával. a cikk folytatódik >>

Unikornis-pénisz metaforák

Azért tévedés volna azt hinni, hogy mindenkinek tetszik a regényem. Bár elég sok pozitívnak mondható kritika jelent meg eddig, némelyikük a még szerintem is túlzó elismerő szavakkal sem fukarkodik (ez persze azért legyezgeti a hiúságomat). Alig hihető, hogy komoly szakmai kifogások még el-elvétve se igazán kerültek megfogalmazásra. Már-már kezdtem elhinni, hogy valóban jó könyvet írtam. Na de aztán jött Stoll Borbolya és alaposan helyére tette a dolgokat: a cikk folytatódik >>

A megbocsátás gesztusa

Mosonyi Kata kritikája a Tejmoziról

„Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha…”  – A teljes könyvkritika az Irodalmi Jelen oldalán olvasható: A megbocsátás gesztusa.

Tejmozi 3.0.

MEGANNYI BÜSZKE DIMENZIÓ

Alighanem az idegen nyelvekben való járatlanságom késztetett arra, hogy poliglott szövegprojektumot eszeljek ki. Ehhez segítőtársakra volt szükségem, így irodalmár kollégáim közül azokhoz fordultam felhívással, akikről tudtam, hogy vagy aktív műfordítók, vagy olyan nyelvi közegben élnek, amely biztosítja jártasságukat az adott nyelv/ország kortárs irodalmában. Arra kértem őket, hogy valamely idegen nyelvű (magyarra még át nem ültetett) kortárs prózaműből egyetlen mondatnyi szöveget fordítsanak le számomra, és én majd ezek alapján olyan novellát írok, amelybe valamennyit be is építem. Az interakció elméleti alapját is megvetettem, azt állítván, hogy a cikk folytatódik >>

Viszonyok / Tejmozi

Bőgel György kis recenziója az IQSYS.HU blogjában jelent meg.

Balla D. Károly: Tejmozi. Különös, finomra csiszolt, sajátos hangulatú, többrétegű regény, bár a műfaji megjelölés nem fedi pontosan a valóságot, néha ugyanis az volt az érzésem, hogy verset olvasok vagy zenét hallgatok. Az elválások és az egymásra találások könyve. Apa-regény, anya-regény, testvér regény, ön-regény. a cikk folytatódik >>

Filozófiai megalapozottság :)

Dege Sándor kritikája az Olvaslak.hu Mainstream Könyvkritikai Portálon:

…Fontos eleme még a könyvnek a filozófiai megalapozottság. Terjedelmes nyelvfilozófiai fejtegetésekre talál módot Balla a regény hősének hivatása révén. Sajnálatos módon ezek a részek kicsit kilógnak a könyvből, ha teljesen elhagynánk őket, akkor sem változtatnának sokat a végeredményen. Nehezítik az olvasást, illetve szaporítják a szöveget, ami roppant súlyos állítás egy ilyen rövid, de igen tömör szöveg esetében. A másik filozófiai sík az ontológiáé: ezek az elméletek a hős apjának szájából hangoznak el, és ellentétben a nyelvfilozófiával, a regény fősíkjában vannak. Ennek a lényege egy duális világkép, amelyben az élet és a halál, a sötét és a világos együtt létezése adja meg a lényeget: amikor megszületünk, minden csupa élet, de ahogy telik az idő, a halál egyre növekszik bennünk, míg végül az élet utolsó kis szikrája is távozik. a cikk folytatódik >>