Tejmozi – Posztmodern kísérlet az emlékezésre

Egy ideje nem érhető el eredeti megjelenési hején – KUK, a PPKE BTK Esztétika Tanszékének
kritikai portálja – a Tejmoziról írt alábbi kritika, ezért felteszem ide.

Szabó Katalin

Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Balla D. Károly Tejmozi könyv

Tejmozi – Balla D. Károly

Balla D. Károly Tejmozi című könyvéről

Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések belül, „agyban” zajlanak le, szereplő szigorúan véve csak egy van, az elbeszélő. Mást nem tud megénekelni, csak önmagát. Emlékeiben viszont pódiumra lép a családja: apja, anyja, lánytestvére, sógora stb.

A regény olvasható anyaregényként, aparegényként, memoárként, énregényként. Az eddigi recepció a regény fejlődéstörténeti dimenzióját hangsúlyozza, arra koncentrál, ami a gyermeki létből az érett, felnőttkorba vezeti az elbeszélőt. Ezeket az értelmezéseket azért érdemes kritikával kezelni, mert átsiklanak azon, hogy a narrátor személyisége még nem „kész” abban az értelemben, hogy „gyermeki” lelkesedéssel fog bele feladatokba, amelyeket nem visz végig, nem képes olyan kapcsolatok kiépítésére, amilyenekre egy lelkileg érett ember igen.

A visszaemlékezés kellemes és kellemetlen emlékekre is kitér. Meghatározó élmény számára egy bizonyos reggel az édesapjával kapcsolatban („Azon a reggelen majdnem megszerettem az apámat…”(5.o.), később „Azon a téli reggelen majdnem megszerettem apámat…”(14.o.), majd „Azon a reggelen, amikor ott baktattunk egymás mögött a hófúvásban, majdnem megszerettem az apámat.”(81.o.). Ezen a reggelen nem tudja, miért és hova tartanak. Valójában annak az öreg ruszinnak a sírjához zarándokolnak, akinek az unokája Paul Robert, húgának a férje. Erre a reggelre való visszaemlékezéssel indítja a regényt, illetve később is többször visszatérő, szervező motívummá emeli. (A záró szakaszban erre a reggelre is asszociál az „Ugye hoztál fényképet a sírjáról, fogja számon kérni a húgom…”(209.o.) gondolat.) Anyja megbetegedését és halálát már távolságtartással kezeli a korábbi emlékekkel ellentétben (pl. „Anyámnak kapóra jött a méhrák…”110.o.). Édesanyjával való kapcsolata több szempontból felidézi Bartis Attila A nyugalom című regényét. A párhuzam a következő mondatoknál érzékelhető a legjobban, a Tejmoziban elhangzik, hogy: „már megint hol császkáltál ilyen sokáig, édes fiacskám?”(45.o.), vagy „mi újság van, édes fiacskám?, semmi, mama, sírnak az emberek a Kárpátok alatt (…) nincsen semmi bajod, kicsikém?, semmi, mama, csak a nyakam véres”(49.o.), ugyanez a sikertelen kommunikáció jelenik meg Bartisnál, ahol „Mikorjössztől holvoltálig történt minden” [1] és „Holvoltálfiam -Istenről beszélgettem, anyám.” [2], az elhangzó kérdésekre nem megfelelő válaszokat adnak. Maga a „problémás” anya-fiú viszony több kortárs regényben is megjelenik, megemlíthetjük például a Nobel-díjas J. M. Coetzee Michael K élete és kora című írást, ahol a főhős egy önmaga által eszkábált kocsiban húzza magával édesanyját a sztrádán, amíg az asszony meg nem hal.

A narrátor identitásának formálódásában jelentős, alakító szerepet kap édesapja, a vele való sakkjátszmák, de ahogy nem ismeri apját, úgy húgát sem, hiába gondol vissza jó érzéssel a közös reggelikre, hiába történik húgával számtalan levélváltás, egyikükkel sem alakít ki bensőséges viszonyt (nem tudja, hogy édesapja nemcsak aktképeket, hanem szenteket ábrázoló ikonokat is fest, húga az édesapjának írt levelekben sokkal jobban megnyílik, mint neki). Az elbeszélő személyes életében meghatározó az az éjszaka, amikor gyermekkorában eltévedt egy idegen városban. A sötétben való tájékozódás lehetetlensége, a hangok megszűnése, a táj átalakulása jelzi, hogy ezen az éjszakán valamiféle transzcendens élményt élt át. Tulajdonképpen megjárta az alvilágot (a kollégiumban a sok vízszintesen fekvő testet nézte, az utcán nem hallotta a lépteit, a buszpályaudvar olyan mitikus szerepet tölt be, mint a fogadó, vagy a kocsma a romantika irodalmában, vagyis a világ közepe, ahova az emberek betérnek), s ez magyarázza, hogy később úgy tekint önmagára, mint aki már meghalt. Később, amikor már identitásának meghatározó eleme, hogy nyelvészprofesszorként dolgozik, testvérével összehasonlítva önmagát a következő tulajdonságban látja a különbséget: „Húgom mindent tudott a nyelvről – de nem álmodott vele.”(51.o.). Íróvá válását a regény befejezésében konstatálja.

A főhős belső fejlődésrajza mellett olyan elgondolkodtató kérdések felvetése miatt érdemes elolvasni ezt a regényt, mint az implicit konfliktusként felmerülő, csak a mások elmondása alapján létező múlt. Az elbeszélő gyermekkorára visszagondolva azt mondja, „Amire emlékszem, (…) azok nem a saját emlékeim.”(35.o.), életének ez az első szakasza egy olyan eredettörténet, mítosz, aminek a hitelessége megkérdőjelezhető. Édesanyjáról a következő sorokat írja: „Mindenre emlékezett, mindent felmondott, és felmondó emlékezésével kisajátította a múltamat, hogy többé ne tudjam azon valójukban felidézni gyerekkorom történéseit, csakis és kizárólag őáltala (…)”(140-141.o.), vagyis az anya megteremtett egy olyan függőségi helyzetet, ami az elbeszélő számára örök időkre szól. A narrátor kezdetben képes megállapítani, hogy „(…) tudom, hogy én vagyok ott az a férfi, én beszélek az ablaküvegnek (…)”(78.o.), de később már elhatárolódik önmagától: „aztán meggyűlöljem (…) nemcsak a magam választásait, hanem azt a valakit is, aki választott, aki én vagyok – és mégsem én, mert a döntés pillanatában mintha kiesnék a magam személyiségéből”(131.o.). Az elbeszélt én és elbeszélő én azonosságát megkérdőjelezi az a felvetés, hogy vajon a múlt mások általi ismertetésénél a személyes tudásunk nem azért találkozik-e az elmondottakkal, mert erre neveltek bennünket. Balla D. karaktere saját személyes múltjának elfogadásával küzd, azzal a kínzó gondolattal, hogy nem lehetünk benne biztosak, hogy az igazság birtokában vagyunk. Izgalmas továbbá a narráció technikája, mert az emlékezés mechanizmusát demonstrálja, ahogy az ingerek felidézik egymást bennünk.

Stílusa sajátossága a szenvtelen elbeszélő mód, ami azért szerencsés, mert magához az emlékezéshez is távlat szükséges. Ez a távlat az elbeszélő esetében nemcsak időbeli és térbeli, hanem emocionális is, ami azért megdöbbentő, mert az ember nem szokott önmagától, saját életétől ennyire messze kerülni. A narrátor megoldandó problémájában Balla D. azt a kortárs jelenséget ábrázolja, amikor a cél az, hogy sikeresen kivonjuk magunkat azokból a rendszerekből, amelyek károsak számunkra, illetve úgy tudjunk elhatárolódni, hogy egy olyan magánszférát hozunk létre, amely paradox módon mégis részese marad a nagy egésznek.

Ez a regény tehát olyan izgalmas pszichológiai-önismereti kérdéseket vet fel, hogy vajon eltávolodhatunk-e önmagunktól, és ha igen, meddig mehetünk el ebben? Lehetséges-e, hogy önazonosságunk minden szituációban megmaradjon úgy, hogy közben kívülről szemléljük énünket?

2012, Október 31


Balla D. Károly, Tejmozi, Budapest, Magvető Kiadó, 2011.

1. Bartis Attila, Nyugalom, Budapest, Magvető, 2001, 9.

2. Bartis, i. m. 37


Posztmodern regény Kárpátalján – Balla D. Károly író

Az eltévedés útján

TejmoziÓcsai Éva / Tiszatáj: Balla D. Károly: Tejmozi

A regényemről írt könyvkritika a nyomtatott Tiszatáj 2012. évi novemberi számában jelent meg, decemberben felkerült a folyóirat online felületére is, ennek elérhetősége akadozik, viszont ez a könyvtári .pdf-verzió stabil. Alább az értékelés teljes szövege:

Az eltévedés útján

Balla D. Károly: Tejmozi

Balla D. Károly harmadik regénye azokhoz a kortárs regényekhez kapcsolódik, amelyek a felnőtt fiúnak az apához fűződő feldolgozatlan viszonyát tematizálják. A Tejmozi című regény emellett az anya és a fiú kötődésének, elválásának a folyamatát és az elhunyt szülők emlékéhez való viszonyulást dolgozza fel. Egy olyan fiatal regényhős tudata és reflexiói kerülnek a kisregény középpontjába, aki az apáról és az anyáról kezd írni vallomásos regényeket, és akit az írás mint az önmeghatározás és az identitásteremtés eszköze segíti a keresésben és a magánya okaival való szembesülésben.

Azonban nemcsak a történet hőse ír regényt, hanem a narrátor is, akinek szerepeltetése a fikció határán egyensúlyozó eljárás: amellett, hogy a mindentudó elbeszélő szereplői tudatát láttatja, valamint hősét és annak apját egyes szám első személyben is beszélteti, saját írásának olvasója, elemzője és kommentátora is lesz. A regény alakjainak a megteremtése részben közvetve, a mindentudó narrátor elbeszélésén és a fiú visszaemlékezésein keresztül, részben pedig közvetlenül, az apa és a fiú beszéltetése révén történik. a cikk folytatódik >>

Posztmodern kísérlet

Szabó Katalin, Kultúra és Kritika: Balla D. Károly otthonosan mozog nemcsak a próza, hanem a líra területén is. Új regénye, a Tejmozi 2011-ben jelent meg a Magvető gondozásában. Az angolszász irodalmi hagyományokra épülő emlékezés azt mutatja be, hogy az egészségtelen lelki környezetben, kiüresedett világban felnőtt ember kísérlete önmaga megértésére megvalósítható-e, ha teret (és időt) változtat. A cselekmény annyiban ragadható meg, hogy a „főhős” nyelvészprofesszor megbabonázva áll egy ablak előtt, amiben önmagát látja, és emlékezik. A regény akciója lényegében ez az emlékezés, amelynek során végigtekint gyermekkorán, ifjúságán egészen addig, amíg érett emberként meg nem áll az északi kisvárosban a szobája ablaka előtt. Mivel a történések >>Egy posztmodern kísérlet az emlékezésre

Homár a tejüveg mögött

Két ítész-kolléga is blogjába emelte a napokban szerény (ó, dehogy!)  személyemet. Előbb a korábbi irodalmi alakoskodásim egyikét leleplező Szántó Domingo tisztelt meg azzal a Folyóméterben, hogy Homár-díjban részesített a Szent Intézményi Bürokráciával szembeni engedetlenségemet dokumentáló bejegyzésem okán (Grazie mille, Domingo!), majd Csordás László tette közzé blogjában a regényemről a Szépirodalmi Figyelőben hónapokkal ezelőtt A tejüveg mögött címen megjelent recenzióját. Mivel a neten a szöveg most vált először elérhetővé, én is csak most olvastam el, megelégedéssel tapasztalva, hogy kritikusomnak a tejüveg mögött sikerült meglátnia azt, amit láttatni magam is reméltem. Mivel ez az egyetlen értékelés, amely kárpátaljai szerző tollából született, így kellőképpen becsesnek tartom, egyszersmind kaján vigyorral nyugtázom, hogy szerencsére nem az itthoni orgánumok valamelyikében látott napvilágot (utóbbiak – igen helyesen – nem igazán vettek tudomást a Tejmoziról [sem]).

Dérczy Péter: A történet vége

Számos elismerő értékelés jelent meg regényemről. Dérczy Péteré az egyik legmélyebbre ásó alapos kritika. Alább olvasható. De előtte:

A Tejmozi vége

Meséld el a regényedet, fog a húgom kérlelni harmadnapon, nem utazhatsz haza anélkül, hogy el ne mesélnéd. Ketten leszünk a házban, Paul Robertet már elszólította a kötelesség, ülünk húgommal a nappaliban, ráérősen reggelizünk. Fürkészem az arcát, keresem rajta előbb anyánk, aztán apánk vonásait, próbálom elképzelni leendő gyermekeit, a folytatást, az átöröklést, szinte látom az élet könnyen szakadó fonalát, amelyen miutánunk majd ők egyensúlyoznak tovább. Szürcsölöm a teát, húzom az időt, hogy is kezdjek bele, mivel indítsak, mennyit kell feltétlenül elmondanom és mit hallgathatok el, és egyáltalán mi módon lehet elmesélni egy regényt, egy ilyen regényt, amelynek emlékező szereplője és írója egyaránt én vagyok. Talán mégis jobb lett volna fényképeket hozni, lefotózni a sírt, a házat, az ázott domboldalt, leginkább pedig magamat, amint ott állok a tengeröbölre néző ablak előtt, és mesélem a regényt.

Az éles napsütésben lassan ereszkedni kezd a gép. Találgatom, hogy amit odalent látok, felhőtakaró-e vagy hómező. Csak amint a tépett párafoszlányok feltűnnek, leszek bizonyos abban, magasan járunk, van még kis időm számba venni az elmesélhetetlent.

És továbblépnék apám regényében, amikor apró rezzenések jelzik, behatoltunk a felhő belsejébe. Az ablaküveget ellepi a tejfehér fényesség.

tejmozi laptop

Dérczy Péter kritikája a Tejmoziról az Esőben:

A történet vége

Balla D. Károly mint regényíró láthatóan közel harminc éve küzd azzal a poétikai és világképi jelentőségű problémával, hogy egy, a szerzőhöz közel álló történetet hogyan lehetséges elmondani. Az nyilvánvaló, hogy ez az epikusi „gyötrelem” nem kizárólag az ő sajátja, ezzel birkózik lényegében az egész modern és posztmodern prózairodalom, s talán ennek egy része már túl is van ezen a kérdésfelvetésen. Az újabb kortárs magyar próza némely alkotója (én itt csak Garaczira utalnék, de rá nyomatékosan) a posztmodern elbeszélés hozadékait felhasználva, újra merít a „mesélés” hagyományaiból is; persze ez a „mese” erősen transzformált éppen a posztmodern narráció tükrében. Balla D. nagyjából ezt az utat járta be az 1998-as Élted volt regénye, a 2005-ös Szembesülés és az új regény, a Tejmozi narratív ívében. Az ő esete azonban szerintem sokkal összetettebb, mint sok más prózaíró kortársáé, akiknek az ottliki „elbeszélés nehézségei” csak mint poétikai problémák merültek föl, hiszen Balla D. egyrészt költőként indult, s talán azt is mondhatnám, ma is elsősorban költő (a Tejmozi számos jellegzetessége utal erre, egyikre-másikra visszatérek majd). De nem is ez az igazán fontos (bár az epikusi anyaghoz való viszonyt nagyon erősen befolyásolja), hanem az, hogy ez az anyag igen-igen személyes, túlzással és kis karikírozással: egy alanyi költő életének döntő mozzanata: az apához való viszony. Balla D. áttételesen sokszor utal például a Szembesülésben arra, hogy önéletrajzi motívumokkal „szembesülhetünk”, miközben az egész narratív struktúra kiépítése azt jelképezi, hogy az olvasó semmiképpen ne biografikus szövegként fogja föl a művet. Tehát a poétikai és világképi problémák általánossága mellé társul egy életrajzi probléma, nevezetesen az, hogy mennyit lehet elmondani apánkról, családunkról és környezetünkről úgy, hogy az ne sértsen érzékenységeket, pláne egy olyan kisebb régióban, mint Kárpátalja. A három regényből különösen a Szembesülés hordoz magában olyan elemeket, melyek a művet a „kulcsregény” fogalma felé tolják, még akkor is, ha a regény egyik önreflexív narrátora már a mű elején kijelenti: „ám kulcsregénynek mégsem nevezhetjük a Szembesülést…” Nem túlságosan lényeges, de hogy Balla D. első két regényének mégiscsak valós kérdése ez az önéletrajziság, azt Tóth Krisztina egy ellentmondásosan interpretálható megjegyzéséből is megérthetjük: „Habár a regény többé-kevésbé a beavatatlan olvasók számára is értelmezhető…” E mondat inkluzíve azt jelenti: a Szembesülés valójában csak beavatott, a regény jelentéshálójának minden elemét kívülről, referenciálisan is ismerő befogadó számára értelmezhető, ami persze butaság, és nem is igaz. De kétségkívül, éppen a mű sokszorosan összetett, bonyolult, néha az értelmezhetőség határán járó struktúrája, ennek fragmentumszerűsége és a többszörösen megcsavart narrátori nézőpontja a befogadót igen komoly feladat elé állította; s ebben, éppen ellenkezőleg, nem mindig segített, ha az olvasó el tudta helyezni az amúgy is csekély történetelemet referenciálisan is. De akár így, akár úgy, Balla D. előző regényei, s ez az új is, apa-regények, s mint ilyenek illeszkednek a kortárs magyar regényirodalomnak egy jelentős vonulatába. A Tejmozi a korábbiakhoz képest nyomatékosabban és egyértelműbben, mondhatni expressis verbis utal erre: „Mielőtt anyám megbetegedett, hosszabb ideig készülődtem arra, hogy apám történetét megörökítsem. Még nem volt elképzelésem arról, száraz leírás lesz-e, netán regényes életrajz, esetleg – vagy leginkább – az apa-fiú viszony sok szempontú, visszaemlékezésekből összeálló elemzése…”. A Tejmozi annyiban különlegesebb, mint a korábbi regények, hogy sajátos módon ebben az apa-regényben megbújik egy anya-regény is, s a kettő egymásra hatása, a kettő viszonya egymáshoz a teljes szöveget még érdekesebbé, izgalmasabbá teszi. a cikk folytatódik >>

Tejmozi-idézetek

Hálás lehetek a citátum.hu portál szerkesztőjének, hogy kigyűjtött a regényemből cirka két tucatnyi neki tetsző idézetet, így én itt most oldalszám-jelöléssel együtt közreadhatom őket anélkül, hogy az újraolvasás súlyos terhét magamra kellett volna vennem.  Olyik citátum egyébként a meglepetés erejével hatott rám…

  • Nem tudom, mikor és hol keletkezett az élet, de bizonyos, hogy akkor és ott született a halál is. – 7. oldal a cikk folytatódik >>

Az elmúlás szimfóniája

Sain Gábor kis kritikája az Új Nautilus portálon: „Vannak művek, amelyek után csend van. Fülsiketítő csend. Az agy tekervényeiben leülepednek, megszikkadnak, és burjánozni kezdenek a gondolatok. Ilyen könyv Balla D. Károly regénye, a Tejmozi, olvasása közben egy Dobai Péter idézet jutott eszembe: „…az írók a szavakba menekülnek a saját életük elől is, ezért világos, hogy amíg értelmét látják a menekülésnek, igyekszenek szavakat tartalékolni az élet, és életet tartalékolni a szavak számára.”  Balla D. is hasonlóan gondolkodik, csak ő történetekbe menekül élete elől, ezért tartalékolja élete filmkockáit, amelyeket apránként tár fel az olvasó előtt. Ezekből a kockákból áll össze egy szöveg, amit jobb szó híján nevezhetünk regénynek.” >>a teljes szöveghez

Bárka – Tejmozi

Darvasi Ferenc:
regényt írni nem más, mint beavatódni

A szüleit elveszített fiú regénye a Tejmozi. Azé az életkorát tekintve felnőtt, de lelkileg még nem teljesen érett, kész férfié, aki a két halált követően igyekszik elszámolni a múlttal, saját lelkiismeretével, másrészt összerakni az emlékcserepeket. Feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen egy sokszorosan terhelt viszonyok közt élt família leszármazottja. Ott van mindjárt a különc apa, a festőművész, aki, a belső sugallataira hallgatva, a család helyett a magányt választja, azt találván az igaz útnak. Vagy az anya, aki az őt cserbenhagyó férje okozta fájdalmat kompenzálva gyermekeit terrorizálja lelkileg. Vagy a húg, akivel szintén nem találja a közös nevezőt hősünk (Balla D. Károly következetesen hősömnek nevezi főszereplőjét), ugyanolyan hideg vele a viszonya, mint a család többi tagjával. a cikk folytatódik >>

Unikornis-pénisz metaforák

Azért tévedés volna azt hinni, hogy mindenkinek tetszik a regényem. Bár elég sok pozitívnak mondható kritika jelent meg eddig, némelyikük a még szerintem is túlzó elismerő szavakkal sem fukarkodik (ez persze azért legyezgeti a hiúságomat). Alig hihető, hogy komoly szakmai kifogások még el-elvétve se igazán kerültek megfogalmazásra. Már-már kezdtem elhinni, hogy valóban jó könyvet írtam. Na de aztán jött Stoll Borbolya és alaposan helyére tette a dolgokat: a cikk folytatódik >>

A megbocsátás gesztusa

Mosonyi Kata kritikája a Tejmoziról

tejmozi irodalmi jelen„Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha…”

A teljes könyvkritika már nem érhető el az Irodalmi Jelen felületén, de itt olvasható: A megbocsátás gesztusa.

Balla D. Károly

Tejmozi

– részlet harmadik regényemből

Egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb kiváltsága az igazi hűség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és őszinte életet, mondta hősöm apja a regényemben azon az utolsó reggelen, fiát az ajtóig kikísérve.

Addig állt a küszöbön, amíg a távolodó látszott, és még azután is arrafelé nézett egy ideg, ahol eltűnt. És attól kezdve napról napra ott állt, mindig ugyanabban a napszakban, minden kései reggelen ott állt a küszöbön, ott meredt a távolba. Amíg tél volt, csak úgy, a hideg ellen öltözetlenül, gyakran ki is lépett az ünnepélyes téli tájba, ahol előző napi nyomait rég betemette a havazás, és ilyenkor megelégedéssel látta, amint mindent ellep, beborít, maga alá temet a semmisülés fehérsége.

A súlyos égen átlihegett az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől, felpárállt a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás.

És ugyanígy állt reggelente a küszöbön, amikor beköszöntött a tavasz, végigvitte tekintetét a folyó felé vezető úton, amelyen már számtalanszor szembetalálkozott maga-magával a valóság csalóka tükrei közt bolyongva, és módja volt az esetlegességek sokasága között felismerni az egyetlen bizonyosságot, azt, hogy eleve adva van egy kozmikus képlet, amely meghatározza azt, aminek a képleten kívül nincsen konkrét létezése. A gravitációs törvény akkor is érvényes, ha egyetlen fizikai test sem létezik, amelyre vonatkozhatna. A toposz testet ölt, a kozmikus képlet a csillagok magasából leszakad a szélfútta mezőre, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény. Egymásra torlódva és egymásba hatolva alkotják a táguló létezés kusza galaxisait.