Szintén zenész

Ungváron felavatták az Ung-parti sétány kopott korlátján üldögélő Liszt Ferenc kis szobrocskáját. Mihajlo Kolodko bronzból készült munkájáról több fotó is készült ebből az alkalomból, ezekből jó néhány most egykönnyen fellelhető a neten. A magyar kulturális kormányzat internetes portálja mégis egy Bartók-ábrázolással illusztrálta a Liszt-szobor avatásáról szóló hírt. Holott a két nagy muzsikus nehezen téveszthető össze, az egyéb körülményekről már csak itt szólva: >tovább: Liszt – ölében fonográffal?

a cikk folytatódik >>

A régi Ungvár képei

Különösebb szorgalom és szenvedély nélkül, de egy ideje gyűjtögetem a háború előtti Ungvár képeit: ha valahol ilyenre bukkanok, általában lementem. Össze is állt egy egészen szép, de egyelőre sem időrendben, sem pedig téma szerint nem rendezett kollekció. Javát még régebben elhelyeztem egy „üres” weblapomon – meglehetősen kezdetleges formában. Most alaposan kicsinosítottam az oldalt, bekötöttem rendszerembe, feltettem rá a városhoz kapcsolódó néhány szövegemet, továbbá sok linket – és jó pár újabban talált képet is. Íme, így fest a cirka 60 képet bemutató honlap: Ungvár – Ужгород

Budapest-Ungvár: 13 perc

Még mindig vannak, akik nem értik ezeket a fránya időzónákat és -eltolódásokat. „Nálatok most hány óra is van?” – kérdez rá valaki újra és újra magyarországi partnereim közül. Az „Ugyanannyi, mint nálatok” nem elég pontos, mert egyrészt a hivatalos idő, amivel mi nem élünk, mégiscsak több eggyel, másrészt meg a csillagászatiban is van kicsi különbség. De valóban elég kicsi: Budapest és Ungvár között mindössze 13 perc az eltolódás. Ezt így kell kiszámolni: a cikk folytatódik >>

Bodolay Klára portréja

Nevét ma kevesen ismerik Kárpátalján. Holott egykor az ungvári szalonok közkedvelt vendége volt, az irodalmi és zenei életről írott tudósításai a korabeli újságolvasók körében nagy népszerűségnek örvendtek. Versei kevésbé találtak utat a kor vidéki olvasójához, holott ezek alapján joggal sorolhatjuk a kárpátaljai(nak is nevezhető) magyar irodalom előremutató hagyományai közé. a cikk folytatódik >>

Az Ung-parti bulváron

Nem mindennapos esemény, ha az ukrán elnök Ungvárra látogat. Volt is előtte nagy sürgés-forgás, készülődés. Gyorsmunkában csinosítgatták a várost, felmosták a sugárutat, még a kátyúkat is betömdösték, igaz, leginkább csak a várható elnöki nyomvonal mentén. A kátyúkkal számoltak, de a kutyákkal nem… A történtekről, ukrán hírforrásra hivatkozva, legnagyobb kárpátaljai hírportálunk e szavakkal számolt be: a cikk folytatódik >>

Nosztallergia

Az ungvári magyar iskola tanári karaTegnap cirka két óra hosszára sikerült elnyomnom a nosztalgiázások iránti heves ellenreakcióimat. Meglátogattak ugyanis a Meskó fivérek. Pisti iskolai osztálytársam volt tíz éven át (mint felidézte, elemiben egy padban is ültünk – ez előttem már elködösült), aztán messze keveredett, előbb tengerész lett Északon, majd az egyik legnagyobb oroszországi városban rendőri vezető. Közel húsz évig nem láttam, aztán a 90-es évek elején meglátogatott, majd újabb hosszú szünet után most újra bejelentkezett. Öccsével jött, Jancsi egy évvel járt alattunk. Lehetetlen volt fel nem emlegetni a régi iskolai dolgokat, főleg, hogy az azóta is Ungváron lakó ifjabbik testvér éppen a magyar iskola történetének a feldolgozásán fáradozik nagy buzgalommal, könyv is lesz belőle hamarost. Kezdte is volna mutogatni a levéltárban felkutatott okmányok másolatait, a fotók után sorra szedte elő őket mappájából – kénytelen voltam leállítani azzal, hogy ez engem ilyen mélységben nem érdekel. Kicsit megszeppent, de eltette az ötvenvalahány éves tanügyi határozatokat. Hálából felajánlottam, hogy a 60-es, 70-es években iskolánkban működött tanárok (általa összeállított) tablóját felteszem a blogomba. (Kattintásra nagy méretben.) a cikk folytatódik >>

Az ungvári lámpagyújtogató

Örülök, hogy a Kárpáti Igaz Szóban (2011. jan. 15.)  cikk jelent meg az ungvári lámpagyújtogatóról: alakja, amely hosszú évtizedeken át hozzá tartozott a „városképhez”, érdemes a felidézésre (főként, hogy tavaly szobrot is állítottak neki, így ténylegesen is a városkép része lett). Az írás címét viszont elhibázottnak gondolom (Miklós bá’, a lámpagyújtogató), hiszen, emlékezetem szerint legalábbis, így soha senki nem hívta és nem emlegette (nem volt magyar!), ő mindenkinek, öregnek s fiatalnak  egyszerűen Kolja volt. A róla őrzött képem is eltér egyben-másban a szerző által lefestettől, én például semmiképpen nem nevezném „idős öregúr”-nak, sokkal inkább örökifjú hobónak. a cikk folytatódik >>