BDK BLOG – Balla D. Károly ungparty webnaplója

Mi ez a borzalom? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt az übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezén. Le vagyok taglózva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam. Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva. »tovább

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes. »tovább

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok. »tovább

Bízhatóan értékelné ezt a vérbő humort (II. Magyar rapszódia):

200 éve született Liszt Ferenc

Hol voltál, mit csináltál 2001. szeptember 11-én? A tizedik évforduló okán igencsak izgalmas kérdés. Történetesen nekem pontos naplójegyzetem van annak a napnak az estéjéről.  »tovább

Pár hete kibővített családi körben beszéltem lelkesen egyik korai kortárs zenei élményemről. Úgy került szóba, hogy a tanulmányait Harkovban végző Tamás kis-kisöcsém (bátyám unokája) szóba hozott pár avantgárd ízű zenei akciót, performanszt, amelyekben maga is részt vett, nekem is fel kellett hát idéznem, hogy valamikor a hetvenes években a budapesti Zeneakadémián láthattam az Új Zenei Stúdió néhány produkcióját. A legemlékezetesebbet igyekeztem is szemléletesen elmesélni (Tamásnak nagyon tetszett). De hát zenét elmondani, ugyebár… »tovább

amelyből megtudjuk: a hiánynak vannak fokozatai. Van, ami csak úgy szimplán nincsen, meg van, ami sokkal inkább nincs. Zeusz csak egyszerűen nincs, viszont mindent tudunk róla. A görögök ismeretlen istene – Agnosztosz theosz – viszont jobban nincs, mert róla nem tudunk semmit. Ennél is cudarabbul nincsen szobra ennek az ismeretlen csávónak. A hiányok netovábbja pedig az, hogy a görögök ennek a nagyon nemlétező isten cudarul nincsen szobra számára talapzatot emeltek a Pantheonban. »a teljes helyszíni beszámoló

A Literán elindult a Kis nyári zene sorozat, amelyben írók, irodalmárok ajánlanak zenéket. Az első kockában Zalán Tibor kanyarított kellemes jegyzetet egy ukrán zeneszerző kis darabja köré. Örömmel olvastam a Tibire oly jellemző hangulatú írást – és meghallgattam Alekszand Gonobolin  muzsikáját. Kitűnő, de… De nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ezt a dallamot én más zeneszerzőtől nagyon régóta ismerem. Be is ugrott, honnan. De ítéljétek meg magatok, valóban olyan nyilvánvaló-e a hasonlóság, hogy már plágium-gyanús. Íme, előbb az ukrán komponista darabja: »tovább

Ebből a blogomból még hiányzott a zene, készítettem hát egy kis válogatást néhány kedvenc előadóm néhány kedvenc számából. Az itt készített (és itt leírt) lejátszó nemcsak itt balra látható most aktuálisan (és kattinthatóan), hanem a jobb szélső oszlop alján is – ott várhatóan folyamatosan elérhető lesz ezentúl – a zenei kínálat viszont idővel majd változik, úgy havonta majd lecserélem a teljes kínálatot. Hallgassátok hát velem kedvenc zenéim egy most készített válogatását. Lehet lájkolni és véleményezni is

Úgy adódott, hogy egyszer már elkezdtük nézni az algériai születésű, félig roma származású francia rendező Erdély-filmjét (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), ám akkor valahogy a harmadánál nem jutottunk túl. Most sugározta az m1, hát megnéztük. Utólag úgy tűnik, legutóbb épp a javát fogtuk ki, a film a második felében elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti. »tovább

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom »tovább

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. »tovább

Az cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Herz, Chytilová örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de »tovább

Ukrajna számomra olyan, mint a tél. Fűtött szobába bújok előle. Kívül rekesztem, mint a zord időjárást, tudomást se igazán veszek róla. Néha ugyan kényszeredetten kipillantok az ablakon, a rút időt látva elhúzom a szám – és felhangosítom idebenn a forró latin jazzt. »tovább

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. »tovább

Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második napja ezt hallgatom. Kis kalózkodásomra mentség, hogy, mint olvasom, a 2010-es gyűjteménnyel „csak a világhálón lehet találkozni, a lemezboltokban nem.”  Erős anyag, vérbő, őserejű blues, virtuóz gitárjáték Moore-ra jellemző futamokkal, tobzódó hangzáshalmozással – és kristálytiszta, lecsupaszított szólamokkal. Aki ilyet tud, ott a helye Jimi Hendrix jobbján az égi pódiumon. »tovább

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. »tovább