Param-param, ta tu di dam – PU!

Minduntalan meg kell győzödnöm előadóművészi kvalitásaimról, jelesül a zeneművek interpretálásában nyújtott teljesítményem autentikus és adekvát, valamint koherens és konzisztens voltáról (aki hallott már engem énekelni, tudja, hogy miről beszélek; >lásd még<).

Történik pedig, hogy Évával mostanában gyakran játszunk mindenféle memóriajátékot. Még az örökifjak életében is eljön a kor, amikor az embernek nehezen jutnak eszébe a nevek, nem árt egy kis tréning. Ez jobbára abból áll, hogy Évától teljesen váratlanul ilyeneket kérdezek: „És mondd, Évikém, hogy hívták az N-i kultúrház igazgatójának a feleségét? Emlékszel, a 90-es években jártunk ott egyszer  író-olvasó találkozón”. Vagy: „És mondd, mi is az eredeti neve Woody Alennek?” vagy: „Hogy is hívják azt az operaénekest, akinek a neve soha nem jutott Apuka eszébe, és ezért belülről ceruzával felírta az irattára ajtajára, és ha éjszaka nem jutott eszébe, felkelt, kinyitotta az irattárat, bent felgyújtotta a villanyt (így nem zavarta Anyukát) – és leolvasta, hogy el tudjon aludni?

Látszólag ezek a rákérdezések Éva memóriáját teszik próbára, holott dehogy; pontosabban: nem csak. Mert előzőleg nekem is eszembe kell hogy jusson az adott név, épp azért kérdezem, mert nekem sem ugrott be azonnal, kicsit keresgéltem meszesedő memóriámban, és amikor már ráleltem, csak azután kérdezhettem rá.

Az egyenes rákérdezés helyett néha kis asszociációs áttételt is beiktatunk, illetve rásegítő pótlólagos információk is sorra kerülnek. Éva fejében érdekes módon valami furcsa betűkatalógus kapott elhelyezést, ez segít a keresésben, mert ha nem jut eszébe egy név elsőre, akkor rákérdez az illető monogramjára: én megmondom a két betűt – és ő erre azonnal rávágja a teljes nevet.

Kombináltabb játékaink közé tartozik az idézet alapján való rákérdezés. Persze klasszikus versidézetek túl könnyűek lennének, inkább ilyenekkel állok elő: Na ki mondta azt, hogy „Miért nem én?!” – Ez így persze nemigen ugorhat be azonnal, Éva barkochba-kérdésekkel jut el közös emlékünkig: kedves pártfogónk, az idős irodalomtörténész mesélte, hogy amikor fiatal felesége meghalt, öreg és beteg édesanyja fogadta e szavakkal menye halálhírét.

A zenei idézetek sora külön világot képez. Például kitűnően tudok régi Korda György- és Koós János- slágerekre rákérdezni egy-egy sornyi fragmentummal. Legutóbb pedig kis tematikus kvízjátékot rögtönöztem. Előbb azt énekeltem mély átéléssel, hogy „Mánni, mánni, mánni”, aztán azt, hogy „manimani-manimani-manimani”, aztán pedig azt, hogy „Maaneeeej”. Az első két előadót Éva azonnal köpte – természetesen ez a fentebb említett adekvát és releváns interpretációnak volt köszönhető -, jelesül, hogy ABBA és Liza Minnelli (a Kaberé-ban),  a harmadik produkcióm sem volt kevésbé tökéletes, épp csak Éva a Pink Floyd zenekar munkásságában nem eléggé járatos ahhoz, hogy azonosíthatta volna a zeneszámot.

Minap egy filmrendező nevére kérdeztem rá. Évának nem ugrott be, ezért híres filmjének egyik szereplőjére utalva próbáltam segíteni. Elénekeltem azt, hogy Param-param, pararam – PU! – és Éva azonnal tudta, hogy Marilyn Monroe-ra gondoltam.

Pedig nem is idéztem eléggé pontosan a Van, aki forrón szereti című filmben elhangzó I Wanna Be Loved By You című szám szöveghelyét, de invenciózus előadásom olyannyira meggyőző volt, hogy a bájos szőke szexidol alakja nyomban megidéződött. Kicsit be is ült szobánkba, keresztbe vetette a lábát a fotelban és megelégedéssel hallgatta, ahogy Billy Wilder többi filmjét is sorra vesszük.

Szerelem, izzad a tenyerem

Igazi zenei csemege került fel a nagy videómegosztóra. A legendás és politikailag több mint csiklandós múltú AE Bizottság együttes számát Kern András énekli 1985-ben egy kicenzúrázott filmrészleten. A feltöltő Szabó Gábor, a hajdani produkció operatőre ezt a megjegyzést fűzte hozzá:

A cenzura által betiltott és kivágatott jelenet a „Vigyázat mélyföld!” c. 1985-ben készült televíziós irodalmi összeállításból. A felvételt a kivágatás után minden hordozóról letörölték, egyedül egy privát VHS szalagon maradt fenn mindmáig a timekódos munkakópia, amiről most (29 évvel később) készült el ez a másolat. A felvétel egy snittben készült, a Vígszinház mögötti ház házmesterlakásában kezdtük el, és a színpadon fejeztük be. Udvaros Dorottya 4-szer tünik fel benne különböző öltözetekben. (Rendező: Molnár György, op: Szabó Gábor). A Bizottság együttes akkori „botrányszámát” Kern András énekli.

a cikk folytatódik >>

Bezárva a szent koronába

koronaba_zarvaNem fogom én már ezt a rockoperát megszeretni.  Ezután sem, hogy a harminc éve dagadó ragacsos nemzeti giccsből Alföldi megpróbálta kivakarni. Nem sikerült neki. A darabra ráhúzott hiperaktuális politikai mondanivaló túl direkt, túl propagandaízű – ráadásul zavarossá is válik attól, hogy félúton megreked a tagadás és igenlés, illetve vegyük komolyan ne vegyük komolyan között. Valószínűleg lehetett volna fergeteges szatírát kreálni belőle, felvállalva a totális blaszfémiát. De az ironikus-parodisztikus szál el-elakad, olykor teljesen elsikkad. A kinevetjük ezt az egészet attitűdre lehetett volna építeni, de az úgy nem megy, hogy közben meg szívóskodunk és azt sulykoljuk, olyan komoly mondanivaló van most itten, hogy az erőlködéstől jól bele is falsolhatunk (Stohl végig vergődik: rockoperai szinten énekelni nem tud, árnyalt színészi játékra pedig a szánalmasan egysíkú Koppány-klisében nincs módja; Feke Pál meg ellenkezőleg: remek a hangja, de az összetettebb István-figurát színészileg nem képes megformálni). a cikk folytatódik >>

Dave Brubeck 92

Ma lenne 92 esztendős. Egy nap híján meg is élte: tegnap költözött át az örök jazzmezőkre. Korszakos egyéniség volt. Nevéhez olyan örökbecsű kompozíciók kapcsolódnak, amelyek nem csupán a jazz kedvelőinek legszélesebb körében ismertek. Valószínűleg nehezen találnánk olyan rádióhallgatót, tévénőzőt, zenés helyeken megforduló embert, aki soha sem hallotta volna a Take Five dallamát – ha pedig hallotta, akkor soha nem felejtheti el, mert ez a ravasz lüktetés azonnal beette magát a bőre alá, és mindannyiszor bizsergésre készteti, ahányszor csak felhangzik. a cikk folytatódik >>

Sweet Child in Time

Meghalt a billentyűk nagy mágusa, a Hammond Lordja, legkedvesebb hardrock-bandám alapítója, annak az intellektuálisabb, mégis érckemény zenei hangzásnak a megalkotója, amely a műfaj irányzatai közül legközelebb áll hozzám. Írt nagy slágereket elementáris erejű, dübörgő akkordokkal és pengeéles szólófutamokkal, de írt cizellált szviteket is szimfonikusok számára… Én talán azt szeretem a legjobban, ami a kettő között van. Ha felhangzik az April oboája vagy a Child in Time csúcspontján abbamarad a visítás, bennem megszólal valami néven nevezhetetlen. a cikk folytatódik >>

Übergagyival a Köztársaságért?

Mi ez a borzalom? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt az übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezén. Le vagyok taglózva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam. Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva. a cikk folytatódik >>

Kés a vízben

Azok közé tartozom, akik szívesen néznek régi filmeket. A fekete-fehér „kamaradarabokért” pedig egyenesen rajongok. Meglehet,  a kevés szereplős és a látványelemekkel is takarékosan bánó, leginkább a jellemábrázolásra és a belső feszültségre építő művek nem kizárólag saját értékeik miatt kerültek közel hozzám, hanem kicsit valami ellenében is: a túlpörgetett cselekmények és végsőkig fokozott látványosság engem inkább riaszt, mint vonz. Holott persze elismerem, a filmnyelvnek mégis a képiség a lényege, de ha a vizuális telítettség túllép egy bizonyos mértéket, akkor én úgy érzem, hogy a látvány megfoszt a gondolkodás és értelmezés lehetőségétől, nem engedi, hogy a látottak mögé odalássam a magam képeit. Meglehet, ez kissé irodalmi megközelítés, de tény, hogy nekem ebben a műfajban is igényem van a saját olvasatra, s ha ettől megfoszt a rendező, élményem nem lehet teljes. a cikk folytatódik >>

Egmont ’56

Hajlamos vagyok arra, hogy viszolyogjak minden olyasmitől, amit túl gyakran akarnak az orromra kötni. Egykettőre megcsömörlöm a nyakra-főre ismételt frázisoktól, agyonjátszott zeneszámoktól, a túlhasználatban elkopott szavaktól, arcoktól, képektől. Rám ellenkezőleg hatnak az üptre sugárzott reklámok és olykor még az eredeti műtől is eltaszítanak a sorozatgyártott reprodukciók. Ezért ódzkodom mindenfajta ünneptől is: mindig ugyanazok a közhelyek és külsőségek, azonos rugóra járó rítusok. Amikor december elején felhangzik a rádióban az első Jingle Bell, tudom, jobb, ha Vízkeresztig be sem kapcsolom a készüléket. Ugyanígy semmi gusztusom minden augusztus 20-án újra és újra az István a királyt nézni és hallgatni. Ahogy teltek az évek, egyre korábban kapcsoltam máshová, mígnem most már a főcímnél kattintok. a cikk folytatódik >>

Autokoncert

Pár hete kibővített családi körben beszéltem lelkesen egyik korai kortárs zenei élményemről. Úgy került szóba, hogy a tanulmányait Harkovban végző Tamás kis-kisöcsém (bátyám unokája) szóba hozott pár avantgárd ízű zenei akciót, performanszt, amelyekben maga is részt vett, nekem is fel kellett hát idéznem, hogy valamikor a hetvenes években a budapesti Zeneakadémián láthattam az Új Zenei Stúdió néhány produkcióját. A legemlékezetesebbet igyekeztem is szemléletesen elmesélni (Tamásnak nagyon tetszett). De hát zenét elmondani, ugyebár… a cikk folytatódik >>

Közvetítés a Semmiről

amelyből megtudjuk: a hiánynak vannak fokozatai. Van, ami csak úgy szimplán nincsen, meg van, ami sokkal inkább nincs. Zeusz csak egyszerűen nincs, viszont mindent tudunk róla. A görögök ismeretlen istene – Agnosztosz theosz – viszont jobban nincs, mert róla nem tudunk semmit. Ennél is cudarabbul nincsen szobra ennek az ismeretlen csávónak. A hiányok netovábbja pedig az, hogy a görögök ennek a nagyon nemlétező isten cudarul nincsen szobra számára talapzatot emeltek a Pantheonban. »a teljes helyszíni beszámoló

Kis nyári plágium?

A Literán elindult a Kis nyári zene sorozat, amelyben írók, irodalmárok ajánlanak zenéket. Az első kockában Zalán Tibor kanyarított kellemes jegyzetet egy ukrán zeneszerző kis darabja köré. Örömmel olvastam a Tibire oly jellemző hangulatú írást – és meghallgattam Alekszand Gonobolin  muzsikáját. Kitűnő, de… De nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ezt a dallamot én más zeneszerzőtől nagyon régóta ismerem. Be is ugrott, honnan. De ítéljétek meg magatok, valóban olyan nyilvánvaló-e a hasonlóság, hogy már plágium-gyanús. Íme, előbb az ukrán komponista darabja: a cikk folytatódik >>

Kis blogzene

Ebből a blogomból még hiányzott a zene, készítettem hát egy kis válogatást néhány kedvenc előadóm néhány kedvenc számából. Az itt készített (és itt leírt) lejátszó nemcsak itt balra látható most aktuálisan (és kattinthatóan), hanem a jobb szélső oszlop alján is – ott várhatóan folyamatosan elérhető lesz ezentúl – a zenei kínálat viszont idővel majd változik, úgy havonta majd lecserélem a teljes kínálatot. Hallgassátok hát velem kedvenc zenéim egy most készített válogatását. Lehet lájkolni és véleményezni is :)

Transylvania

Úgy adódott, hogy egyszer már elkezdtük nézni az algériai születésű, félig roma származású francia rendező Erdély-filmjét (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), ám akkor valahogy a harmadánál nem jutottunk túl. Most sugározta az m1, hát megnéztük. Utólag úgy tűnik, legutóbb épp a javát fogtuk ki, a film a második felében elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti. a cikk folytatódik >>

Almodóvar: Beszélj hozzá

Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom a cikk folytatódik >>