Autokoncert – Vidovszky László

Legkorábbi kortárs zenei élményem 15 éves koromban ért Budapesten, a Zeneakadémián. Vidovszky Lászlónak az Új Zenei Stúdió produkciójában sorra került Autokoncertjét 40 év távlatából is elég jól fel tudtam idézni. Alábbi kis naplójegyzetem apróbb igazításokkal később a litera.hu honlapján is megjelent a portál által indított Kis nyári zene sorozatban.

Pár hete kibővített családi körben beszéltem lelkesen egyik korai kortárs zenei élményemről. Úgy került szóba, hogy a tanulmányait Harkovban végző Tamás kis-kisöcsém (bátyám unokája) szóba hozott pár avantgárd ízű zenei akciót, performanszt, amelyekben maga is részt vett (ide utóbb betűztem: mint extrém dolgok iránt fogékony leendő híres dzsessz-muzsikus), nekem is fel kellett hát idéznem, hogy valamikor a hetvenes években a budapesti Zeneakadémián láthattam az Új Zenei Stúdió néhány produkcióját. A legemlékezetesebbet igyekeztem is szemléletesen elmesélni (Tamásnak nagyon tetszett). De hát zenét elmondani, ugyebár… a cikk folytatódik >>

Közvetítés a Semmiről

amelyből megtudjuk: a hiánynak vannak fokozatai. Van, ami csak úgy szimplán nincsen, meg van, ami sokkal inkább nincs. Zeusz csak egyszerűen nincs, viszont mindent tudunk róla. A görögök ismeretlen istene – Agnosztosz theosz – viszont jobban nincs, mert róla nem tudunk semmit. Ennél is cudarabbul nincsen szobra ennek az ismeretlen csávónak. A hiányok netovábbja pedig az, hogy a görögök ennek a nagyon nemlétező isten cudarul nincsen szobra számára talapzatot emeltek a Pantheonban. »a teljes helyszíni beszámoló

Kis nyári plágium?

A Literán elindult a Kis nyári zene sorozat, amelyben írók, irodalmárok ajánlanak zenéket. Az első kockában Zalán Tibor kanyarított kellemes jegyzetet egy ukrán zeneszerző kis darabja köré. Örömmel olvastam a Tibire oly jellemző hangulatú írást – és meghallgattam Alekszand Gonobolin  muzsikáját. Kitűnő, de… De nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy ezt a dallamot én más zeneszerzőtől nagyon régóta ismerem. Be is ugrott, honnan. De ítéljétek meg magatok, valóban olyan nyilvánvaló-e a hasonlóság, hogy már plágium-gyanús. Íme, előbb az ukrán komponista darabja: a cikk folytatódik >>

Kis blogzene

Ebből a blogomból még hiányzott a zene, készítettem hát egy kis válogatást néhány kedvenc előadóm néhány kedvenc számából. Az itt készített (és itt leírt) lejátszó nemcsak itt balra látható most aktuálisan (és kattinthatóan), hanem a jobb szélső oszlop alján is – ott várhatóan folyamatosan elérhető lesz ezentúl – a zenei kínálat viszont idővel majd változik, úgy havonta majd lecserélem a teljes kínálatot. Hallgassátok hát velem kedvenc zenéim egy most készített válogatását. Lehet lájkolni és véleményezni is :)

Transylvania

Úgy adódott, hogy egyszer már elkezdtük nézni az algériai születésű, félig roma származású francia rendező Erdély-filmjét (Transylvania, 2006, rendezte Tony Gatlif), ám akkor valahogy a harmadánál nem jutottunk túl. Most sugározta az m1, hát megnéztük. Utólag úgy tűnik, legutóbb épp a javát fogtuk ki, a film a második felében elveszti báját, feszességét, kicsit talán hitelességét is. Az odáig teljesen rendben van, hogy a szenvedélyes francia lány barátnőjével Romániában, pontosabban Erdély egzotikus, soknemzetiségű társadalmi dzsungelében keresi muzsikus szerelmét, akitől teherbe esett, s akit állítólag kiutasítottak Franciaországból. Meg is találja, de a férfi eltaszítja, bevallva, szó sem volt kiutasításról, egyszerűen megszökött tőle, mert nem szereti. a cikk folytatódik >>

Almodóvar: Beszélj hozzá

Meghatni sem az hat meg, ami megható, hanem ami közben van: beszéd közben a látvány, látvány mögött a zene, zene alatt a mozgás vagy a mozdulatlanság (Almodóvar Beszélj hozzá! c. filmjéről)

Amikor a meglepő válik magától értetődővé

beszélj hozzá - almodóvarNem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon keveredik benne a vaskos életszerűség és a művészi lebegtetés. Ócska közhelyek keverednek lehelet-finom metaforákkal, az otromba valóság behatol a poézisbe (szinte úgy, némafilmmint ahogy a töppedt szerető a női nemi szervbe a némafilm-betétben), a művészet absztraháltsága pedig belengi, átszellemíti az életszituációkat. Éppen a legelvontabb és legkevésbé verbális kifejezőeszközöknek (tánc, zene, némafilm – és általában a vizualitás) jut kulcsszerep a folytonos narráció (vö. „beszélj hozzá”) átlényegítésében, a helyzetek és történések más dimenzióba emelésében. Egy idő után már nem lehet a sorozatos véletlenekre azt mondani, hogy „ilyen nincs”, mint ahogy sorsszerű bekövetkezésekre se fogható rá: tudni lehetett előre. A meglepő válik magától értetődővé és a hihetetlen egybeesés lesz természetessé. Meghatni sem az hat meg, ami „megható”, hanem ami „közben” van. A beszéd közben a látvány, a látvány alatt a zene, a zene alatt a mozgás vagy mozdulatlanság. És az egész fölött lebegő, nagyon könnyen átélhető, de végtelenül nehezen megfogalmazható érzés. Érzem, hogy torkon ragad, de én nem tudom „viszontragadni”, értelmező szándékom csúfos kudarcot vall, nem tudok gondolkodni, képtelen vagyok mondatokat formálni – almodovar beszelj hozzaömlenek belém a teljesen köznapi filmbéli mondatok, elragad a zene és a látvány, megszűnök magamat kontrolláló lénynek lenni, és gyermeki felszabadultsággal feltör belőlem a zokogás.

Mondom, nem vagyok elérzékenyülős típus, és dehogy tud már engem meghatni enyhe értelmi fogyatékosság, baleset, kóma, halál és halálos szerelem vagy barátság; ellenkezőleg, inkább kiábrándít, ha „már megint” a nagy és örök – és éppen ezért csontig lerágott – témákkal törnek rám filmben, irodalomban, zenében, festészetben.   Mégis, amikor évekkel ezelőtt először láttam ezt a filmet, szavaimmal küzdve Évának még másnap sem tudtam elmesélni, mi érintett meg benne.

több film

A főbb szerepekben: Javier Cámara, Darío Grandinetti, Leonor Watling, Geraldine Chaplin és Rosario Flores.

a cikk folytatódik >>

Gaál István: Cserepek

Történetesen pontosan tudjuk, hogy a mostani újranézés előtt ezt a filmet mikor és hol láttuk először – és utoljára: 1985 április 4-én az akkori ungvári Moszkva Moziban. Az év azért biztos, mert Kolos pár hónapos volt, és Éva két szoptatás között „szökött el” mellőle; a nap meg azért, mert akkoriban a szovjet hatalom azzal kedveskedett az ungvári magyaroknak,  hogy a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul. Ebben az évben kivételesen nem valamelyik Jókai-adaptáció, nem az Egri csillagok és nem is Az oroszlán ugrani készül című „szuperkrimi” került sorra, mint más években, hanem egy kortárs alkotás – és mi úgy intéztük a napunkat, hogy megnézzük. 26 év alatt a történet persze kikopott emlékezetünkből, egyedül a záró képsort tudtam pontosan felidézni. a cikk folytatódik >>

Egy szöszi szerelme

Egy szöszi szerelmeiAz cseh új hullám alkotásai egészen különlegesek az európai (és egyetemleges) filmművészetben. Ezek nélkül a semmi mással össze nem téveszthető képek, helyzetek, történetek és alakok nélkül szegényebbek lennénk és mérhetetlenül kevesebbet tudnánk egy olyan világról, amelyet Menzel, Forman, Herz, Chytilová örökített meg számunkra. A pontos társadalomrajzok azonban semmit sem érnének a filmek művészi értéke nélkül. Miloš Forman korai alkotása, az Egy szöszi szerelme (Lásky jedné plavovlásky, 1965) ma már ugyan nem tűnik átütő remekműnek, nincs megrázó ereje – de a cikk folytatódik >>