Szereti ön Brahmsot?

Azok közé tartozom, akik időnként szívesen újranézik a filmművészet klasszikus alkotásait. No, nem túl gyakran, kell egy-két évtized jótékony felejtés, hogy újra keltsen némi várakozást a műsoroldalon meglátott cím. A Szereti ön Brahmsot? c. örökbecsűt (Goodbye Again, 1961, rendezte Anatole Litvak) vagy húsz éve láttuk utoljára, így épp ideje volt újra megcsodálni a három zseniális főszereplő,  a svéd Ingrid Bergman, az amerikai Anthony Perkins és a francia Yves Montand játékát. Karakterformálásuk tökéletes, voltaképp ez adja a film erősségét. A Françoise Sagan sikerregényéből írt forgatókönyv alig kínál többet egy szerelmi háromszög szokványos történeténél, a romantikus feldolgozás akár érzelgősségbe is torkollhatna, ám a jellem- és lélekábrázolás mélysége és hitelessége túlmutat ezen. Ami az elragadóan bájos és szeretetvágyában kiszolgáltatott Bergman, a pimaszul kedves Perkins  és a nagyvonalúan nyegle, cinikus Montand arcán lejátszódik, az valódi érzelmi dráma.  Ezen már az sem ronthat sokat, hogy újra és újra felhangzik Brahms 3. szimfóniájának édeskés III. tétele.

Kopaszkutya, blues-érzés

Különös érzés 30 év késéssel megnézni egy kultuszfilmet. Bevallom, most láttam egészében először Szomjas György 1981-es alkotását, a Kopaszkutyát, amely egy kitalált (de a játszott zenét tekintve a Hobo Blues Banddel azonosítható) korabeli rock-blues zenekar történetét meséli el. A dalok persze jórészt a fülemben voltak, a lemezen is kiadott számokat annak idején orsós magnóra vettem – de éppenséggel nem tartozott a kedvenceim közé.  A mívesen kidolgozott képi világgal és a cselekménnyel együtt a filmet azonban, talán az eltelt évtizedek hitelesítő pecsétjének is köszönhetően, kifejezetten élvezetesnek találtam. Tetszett a film fanyar humora, illetve az, hogy a zenészéletet és a blues-érzést képes volt egyszerre dokumentarista pontossággal, romantikus elfogódottsággal és egészséges (ön)iróniával bemutatni. Muzsikus létükre tűrhető színészi teljesítményt nyújtottak a szereplők, még ha maga a történet helyenként kicsit sutának is érződött – ám  ennek is megvolt a maga bája. Különösen, ha közben Deák Bill és Hobó együtt nyomta a bluest. a cikk folytatódik >>

Gary Moore 1952-2011

Nem állíthatom, hogy figyelemmel kísértem a pályáját, de gyakran és szívesen hallgattam a számait, mélységesen egyetértve azzal a vélekedéssel, hogy az ír muzsikus a fehér blues egyik meghatározó alakja (más irányzatok felé tett kitérői ellenére). Halálhíre vélhetőleg sokak érdeklődését felkeltette zenei világa iránt, én is közéjük tartozom, le is töltöttem utolsó válogatáslemezének az anyagát, második napja ezt hallgatom. Kis kalózkodásomra mentség, hogy, mint olvasom, a 2010-es gyűjteménnyel „csak a világhálón lehet találkozni, a lemezboltokban nem.”  Erős anyag, vérbő, őserejű blues, virtuóz gitárjáték Moore-ra jellemző futamokkal, tobzódó hangzáshalmozással – és kristálytiszta, lecsupaszított szólamokkal. Aki ilyet tud, ott a helye Jimi Hendrix jobbján az égi pódiumon.

Gary Moore Budapesten – 2009

Oktatás: Blues Gitár Budapest

Túl a köntörfalakon (+ jazz)

Jól megírt, fordulatos történet még egy filmnek sem ártott meg, Dyga Zsombor meg éppenséggel kis remeklést rendezett saját forgatókönyvéből. Ügyesen elkerülte azt a csapdát, hogy a Köntörfalak csupán ínyenceknek szóló kamaradarab maradjon, de nem esett bele a nagyközönséget  vonzó lapos „életszerűség” kelepcéjébe sem. Mindezt azzal a fogással érte el, hogy miközben a filmbéli jelent,  egyetlen éjszaka történetét nagyon is természetes, már-már banálisan mindennapi epizódokra építette (nő és férfi véletlen találkozása, „lakásra menés”, a harmadik fél megjelenése), aközben a párbeszédekből jó ritmusú késleltetéssel kibomló háttér-történet egészen különleges, mellbevágó fordulatai mély emberi tragédiákat tárnak fel. Az ábrázolás egésze éppen attól válik hallatlanul izgalmassá, hogy a közvetlen köznapiságban futnak össze a rendkívüliség szálai. Látszólag véletlenül, valójában azonban egy aprólékosan kidolgozott művészi koncepció törvényszerűségeit követve.  A látható „köntörfalak”-on  túl  ott gubbaszt a titokzatos emberi lélek, készen arra, hogy beteljesítse előre megírt, mégis kiszámíthatatlan sorsát. Ettől jó és hiteles az alkotás, a múlt egy-egy titkának felszínre törése ezért ér el már-már katartikus hatást. a cikk folytatódik >>

Cseh Tamás Emlékkoncert

für anikóa Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája

Színvonalas műsorral emlékezett az MTV Cseh Tamásra születésének évfordulóján. Hét színész adta elő legnépszerűbb (és néhány kevésbé ismert) dalát a szövegíró szerzőtárs, Bereményi Géza rendezésében a budapesti Millenárison január 22-én – a tévé a koncertfilmet másnap este sugározta.

Legelőször az egészen kitűnő zenét kell kiemelnem. A túlkomponáltsággal éppen nem vádolható eredeti Cseh-melódiák Hrutka Róbert és zenésztársai kreatív munkája révén igazi zeneművekké, kompozíciókká váltak. A leginkább jazzesnek mondható gazdag hangzáson belül a muzsikusok finom ízléssel bántak a dinamikai hatásokkal, a dalok megszólalása egyszerre volt feszes és harmonikus, improvizatív és kidolgozott, tompos kátyaszabadon áradó és fegyelmezett kamarazenére emlékeztetően bensőséges (különösen tetszettek a cselló érzékeny futamai). A dalok ezáltal új életre keltek, új zenei tartalommal bővültek – anélkül (és ez fontos!), hogy az eredeti csorbát szenvedett volna.

Bár az énekes színészek (Udvaros Dorottya, Kulka János, Für Anikó, Nagy Péter, Holecskó Orsolya, Szemenyei János, Tompos Kátya) nem nyújtottak egyenletes teljesítményt s  becsúszott egy-két halványabb produkció, összességében mégis erős, hatásos műsort adtak, amelyen belül akadtak egészen kivételes remeklések.

udvaros dorottyaAz első,  amelynél csettintettem, az I love you so c. dal Für Anikótól. Számomra meglepetés volt Tompos Kátya, aki sziporkázott a Dosztojevszkijben és Az ócska cipőben, Udvaros Dorottya pedig igazi  drámát épített  A jobbik énemből. Egyenletesek (ám picit szürkék) voltak Kulka produkciói. Leginkább a szöveg erőteljes átadásával hatott a Bárány Nagy Péter előadásában.

Mert hát, persze: a szövegek. Bereményi versei, mint az igazi költői művek, többrétegűek, így alkalmasak arra, hogy minden interpretációban új és új jelentéseket, árnyalatokat fedezzünk fel bennük, sőt – és ezt többször is éreztük Évával – óhatatlanul napi aktualitású utalásokat találjunk a sorok között.

A műsor egésze számomra két dolgot bizonyított. Az első az, hogy a Cseh Tamás által megjelenített, valamelyest redukált zenei entitás valójában sokkal gazdagabb, semmint elsőre látszik – különben hogy is lehetett volna ezekből az „egyszerű” dalokból kis univerzumokat kibontani.  Több volt ő, mint egy gitáros énekes. A másik: a Cseh Tamás-jelenség jóval több, mint egy nemzedék nosztalgiája és feledésre ítélt életérzése. Jelen van, hat, és villogó tükrei élével belemar hétköznapjainkba.


Korábbi írásaim a témában:

A teljes koncert az mtv videotárában – gitár zene bp

Film, színház, muzsika

Délelőtt: beszélgetés a tévében  Esztergályos Károllyal. Sok egyéb kitűnő munkája mellett felelevenítették egyik kedvencemet, a Portugál királylányt (Déry Tibor hasonló című, egyetlen névelőben eltérő műve alapján készült). Külön érdekessége volt a műsornak, hogy vendégként meghívták az említett fimben 13 évesen remekül játszó Maretics Erikát, s a felnőtt nőben a rendező nem ismerte fel gyermekszínészét.  Egyébként Esztergályos egy másik kedves tv-filmemnek is a rendezője, a Gyurkó László regénye alapján készült Szerelmem, Elektrának, amelyet többre tartok a cikk folytatódik >>

Jazzford – Passió télvíz idején

Másfél éve írtam Mark Tokarról (Jazz-bőgős a családban), akivel azon túl, hogy bejelöltük egymást a Facebookon, semmilyen személyes nexusom nem alakult ki. Tegnap azonban üzenetet küldött,  arra kért, ha időm engedi, foglaljam össze számára, mit írnak róla/róluk egy interneten talált magyar nyelvű lemezkritikában. Leírni hosszadalmas lett volna, inkább megadtam a Skype-azonosítómat azzal, hogy szóban akár az egész cikket lefordítom. Jött is a hívás és én végignyökögtem oroszul a szakkifejezésektől sem mentes írás mondatait. Elképesztő, milyen mértékben vált passzívvá orosz nyelvtudásom, alapvető szavak is nehezen jutottak eszembe. Az viszont meglepett, hogy a tárogatót oroszul (meg angolul is) tarogato-nak hívják. No, azért a lényeget persze sikerült átadnom. A cikk egyetlen negatív észrevételével, miszerint a zenét szerző zenekarvezető Waclaw Zimpel túlkomponálta volna műveit és több lenne bennük a megírtság, mint a spontaneitás, Mark nem értett egyet. Én meg persze megkívántam az Undivided nevű nemzetközi formáció keretében egy torinói koncert alapján készített lemez anyagát, beszélgetésünk után megkerestem a neten és letöltöttem. Most ezt hallgatom nagy élvezettel, nem zavartatva attól, hogy télvíz idején hallgatok húsvéti passiót.  Szerencsére semmilyen nyelvre nem kell lefordítanom… Egy részletet a Youtube-on is találtam: a cikk folytatódik >>

Emlékszel Dolly Bellre?

Jelentős, kiemelkedően jó film Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) c. alkotása: remek a sztori, árnyalt az ábrázolás, finoman rajzoltak az alakok, s bár akad benne nevetni való,  mégis több egy kelet-európai burleszknél, inkább elgondolkoztat, miközben érzelmi hatása is erős.  Mélyebbnek találtuk, s éppen ezért nekünk jobban tetszett nekünk,  mint a bosnyák Mester favorizált filmje, a Macska-jaj, amelyet nem tekintek sokkal többnek a fent említett kategóriába (burleszk) tartozó, ámbár fergeteges játéknál. Persze nincsen Kusturica zene nélkül, alább egy tamburás-éneklős-szomorkodós jelenet: a cikk folytatódik >>