„nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2001. novemberében
Hizsnyai Zoltán
volt a virtuális Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

hizsnyai zoltán interjú A költőt, szerkesztőt kérdezték:
Balla D. Károly (Ungvár), Balogh Róbert (Pécs), Bozsik Péter (Veszprém), Füzi László (Kecskemét), Gergely Edit (Gyergyószentmiklós), H. Nagy Péter (Budapest), Kántor Lajos (Kolozsvár), Koppány Márton (Bécs), Margittai Gábor (Budapest), Margócsy István (Budapest), Márkus-Barbarossa János (Bécs), Mervel Ferenc (Stockholm), Pécsi Györgyi (Budapest), Petőcz András (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Szarka László (Budapest), Szombathy Bálint (Budapest), Tóth László (Budapest), Tőzsér Árpád (Pozsony), Zalán Tibor (Budapest)

1.

 „Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek,
csak a javát csipegetjük ki az ihletnek.”

Az elköszönő októberi vendég, Zalán Tibor kérdése:
legszívesebben azt kérdezném tőled, kedves zoltán, hogy ityeg a fityeg, ha érted, mire gondolok. no, de mivel mégiscsak az irodalom végett gabalyodtunk ebbe a világnagy neccbe – s noha ez elsőszülött (és elvetélt) kérdésemmel is összefügg -, mégis afelől érdeklődnék inkább, szoktál-e gondolkodni arról, hogy mi a fene hajtja az embert, “aki az éjszakában tollat fog és papír föléhajol”? mi a célja? merthogy nem a békés halál (amit különben megérdemelne), annyi biztos. nem azokra gondolok elsősorban, akik már kényszerpályára álltak, mint bizonyos fokig, bizony, mi is, hanem a kezdőkre, és legelsősorban a mai kezdőkre, akiknek az esetében szinte már fel sem merülhet, hogy irodalmon kívüli célokért ragadtak tollat (elnyomás, nemzet, csápoló szukák). nem is a szépen rímelő, játékos-bohókás versifikátorokra, a gáncstalan, tehetséges és megbecsülendő (!) iparosokra, hanem azokra, akik kísértetiesen hasonló hévvel, rögeszmékkel és ideálokkal fogtak a húrok pengetésibe, mint hajdanán mi. úgy tűnik, még mindig rengetegen vannak. havonta tucatnyi ilyen versküldeményt kaptam a kortársba és szivárványba. úgy érzem, most is figyelnek. irigyek, mániákusok és szép számmal vannak közöttük tehetségesek is. olyanokat is ismerek, akik irodalomelmélészként is ígéretesek, de a versikék fabrikálását ambicionálják igazán. pedig amabban sikeresek (vagy azok lehetnének), ott az egzisztencia és a csajszik is arra élveznek. de még csak prózát se! és a jó zaftos pornóoldalak helyett ránk kattint, itt liheg a fülünkbe, nem hagy békésen agonizálni a műfajunkkal egyetemben. kik ők? mit akarnak tőlünk? és mit akarnak ettől a világtól?

Kedves Tibor, köszönöm váratlan és igazán szellemes kérdésed. Ami az “elsőszülöttet” illeti, arra a barkochba szabályai szerint úgy válaszolhatnék: is-is – attól függ, honnan nézzük. “Igazi” kérdésem viszont számomra is igazi kérdés. Nem tudom. Valóban nem tudom. Ezért is kérdeztem, hátha tudsz mondani valami okosat. (Lehet, hogy már meg is tetted; még nem olvastam.) Néha magam is elgondolkodom, különösen a számlák befizetésének idején, miért csinálom. Mert nem olyan egyértelmű. Régebben sem volt az, csak éppen akkor voltak még ehhez érvényes életmodellek meg bizonyos perspektívák. A régi modellek, magatartásminták megmaradtak ugyan – valamiképpen minden megmarad -, de érvényüket vesztették. Nemcsak társadalmilag. Én magam sem tudnám már elfogadni azt a költőszerepet, amihez először húztam magamra ezt az életmód-jelmezt. Kevés verset írok, mert ha belefogok, képes vagyok napokig szöszmötölni egy-egy sorral. Persze, lehetne kisebb fáradtsággal gyártani a közölhető, de érdektelen közmodern verseket, vagy egyszerűen csengeni-bongani – de minek? Elmúlt az a világ, amikor hitele, társadalmi rangja volt még a rutinnak és a folyamatos jelenlétnek. Magunknak írunk, őszintébbek lehetünk, nincs már értelme a túltermelésnek, csak a javát csipegetjük ki az ihletnek. Csak annyit, amennyit szinte már muszáj. És mivel több szerepet vagyunk kénytelenek játszani, még az így megszületett darabokból összeállt művet sem vagyunk képesek egyenesben felvállalni. Különben ez egyik oka lehet a versalany posztmodern fikcionálásának. Tulajdonképpen nincs kritika, megszűnt. Ami van, az irodalomelmélet, bizonyos konkrét jelenségek vizsgálata, rendszerbe illesztése, de ennek a filozófia felé van kifutása, itt a szépirodalmi alkotás csupán nyersanyag, és ha ez véletlenül nem lenne kéznél, bármilyen textus megtenné. Semmi bajom vele, sőt, azt hiszem, nagy kár, hogy korábban hiányzott, szóval, megvan a maga szerepe, csak éppen nem töltheti be a közte és a fülszövegekből összeeszkábált recenziók közötti űrt. De kell a fenének a kritika! A kritika személyes (még jó, ha nem személyeskedő!). A kritikus a személyiségével, egész ízlésvilágával lép ki a nyilvánosság elé, és óhatatlanul kirángatja a szerzőt az anonimitásból. Kikerülhetetlenül alannyá avatja. Ehhez viszont, önvédelmi burok gyanánt, használható költői szerepre lenne szüksége a szerzőnek. Ilyen nincs a piacon. Viszont tele van a piac induló költőkkel. Látszólag igen sok köztük a tehetséges. Az egyiknek jók a poénjai, szójátékai, a másik kultiváltan használja a klasszikus formákat, igazi verstudor, a harmadik az avantgárdokhoz húz, az élre, s azt hiszi, így élő, a negyedik meghökkentésben utazik (úgy is él), az ötödik a minimalisták körül mászolyog, alacsony feszültségeken babrál, és a többi is mind sokkal jobban ért a dolog szakmai részéhez, mint a hajdaniak. Csak éppen ezzel a fránya szerepzavarral nem tudnak mit kezdeni ők sem. Hogy kik ők? Ők a mi közönségünk. A miénk és a maguké. Meg az önmaguké. Ha így nézzük, már nincsenek is olyan sokan. És hogy mit akarnak? Hát közölni akarnak, mindenáron publikálni (pubik még!), és kikapni a trónt a farunk alól. Szóval, informálatlanok: egészségesen törekvőek, de rendkívül naivak. És mit akarnak ettől a világtól? A legtöbben valami olyat, amit költői státuszban pillanatnyilag nem kaphatnak meg. A maradékból viszont talán lesz valami: ők igazán tehetségesek. Olvasóik is lesznek. Ha más nem is, az előbbiek mindenképpen.


2.

„nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk
beleglobalizálódom a konzumtársadalomba”

Bozsik Péter kérdezi:
Váratlanul ért ez a kérdezősdi. Hirtelen az ötlött az eszembe, megkérdezem, mi a kedvenc recepted (tényleg, mi?), megfőzöm, eljössz (jöttök) hozzánk, befaljuk, tán akad valami jóféle itóka, és föl-fölröhögünk a dolgok állásán… Aztán óhatatlanul komolyabbra vettem a figurát. És azon kezdtem el morfondírozni, hogy te mint afféle szlovákiai magyar író (a fogalmat földrajzi értelemben használom), aki kerülő úton jutott el az irodalomhoz (amatőr, majd hivatásos színész voltál, de nekem úgy rémlik, mintha valami gyári munkás is lettél volna, vagy csak keverlek valakivel?), miért pont az irodalmat választottad, úgymond hivatásul. Mit adott ez neked? És mit vett el? Jól érzed magad a bőrödben?

Kedves Péter, megnyugtathatlak, engem is váratlanul ért… Szeretek beszélgetni, szeretek írni is, de az írásban való társalgással vannak bizonyos nehézségeim. Nem szeretek levelet írni. Talán ezért lehet, hogy most, amikor írott formában vagyok kénytelen eszmét cserélni, és megláttam a neved az első kérdéscsomag tetején, szinte megkönnyebbültem, mert mindjárt az a jófajta csantavéri pálinka bugyogott fel a tudatomba, amit legutóbb – van annak már 4-5 éve is – nálatok kóstoltam. Mi tagadás, a válaszírás helyett szívesebben repetáznék. Harapnivaló is biztosan akadna melléje (kedvenc receptjeim listája sokszorosan meghaladja ezen levél kereteit!), és kiröhögnivalóból sincs kevesebb azóta… De hát itt van ez az íróság. Ez a téma. Ha már levél, akkor ez a “level”. Csapjunk hát bele!

Való igaz, voltam mindenféle (lásd az itt lehívható sűrített életrajzot), de – a színészet kivételével – azt követően jártam be ezeket az egzisztenciális vargabetűket, miután elköteleztem magam az irodalomnak. Tulajdonképpen gyerekkoromtól írok, de sokáig a színpad volt számomra fontosabb. Aztán ez lassan megváltozott. Az első komolyabb impulzusokat ehhez a manőverhez érdekes módon a versmondástól kaptam. Magától a versmondástól is, de még inkább attól a módszertől, amellyel az elmondandó verseket, mintegy empátia-gyakorlatként, magamévá tettem. Azt találtam ki, hogy az adott költeményeket lefordítom a magam nyelvezetére, a magam képi világára, hogy átköltöm őket a saját szavaimmal. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy magamhoz szelídíthessem ezeket a verseket, végére kell járjak a szövevényes belső összefüggéseknek, hogy fel kell térképeznem az egyes szavak, képek asszociációs bázisát, felismernem az elhallgatások dramaturgiai szerepét, a sorok között vibráló feszültség forrását. És hát mivel eredetileg mindezt a versmondás végett csináltam, közben fokozottan figyeltem a vers zeneiségére (ennek a disszonánsok is részét képezik!), a lehetséges intonációkra, a mondhatóságra. Így aztán még ma is hallom, amit leírok. És ami az egészben – látszólag! – a legfurcsább: saját verseimből végül ez a módszer segített kiebrudalni az epigonságot. Szóval, úgy jött ez, mint egyik matrjuska a másikból. Nem volt tehát kerülőút, onnan, ahol voltam, ezen az útvonalon lehetett legkönnyebben eljutni ide, ahol jelenleg vagyok. Más kérdés, hogy ez egy alig ismert csapás. Nem tudom persze, hogy a számomra legmegfelelőbb élettérre akadtam-e rá, amikor végigcaflattam rajta. Hogy aztán az egzisztenciámat is ebben az élettérben kívántam megteremteni, az természetes. S hogy mit adott ez nekem? Rengeteg munkát, görnyedést, éjszakázást, és megadta mindennapi kétségeimet. Adott egy használható gondolkodásmódot és érvényes, az újra és újra megképződő kétségek feldolgozásához folytonosan fölfrissíthető és megújítható életszemléletet. Adott egy permanensen virágzó lelki életet, amelyet szerencsére nem zavarnak meg hangos sikerek. Adott havi fixet is, amely azonban az országos átlagbér alatt marad, így nem kell attól rettegnem, hogy egyszer csak úgy ukmukfukk beleglobalizálódom a konzumtársadalomba. Azon kívül, amit megadott, majdnem minden mást elvett. Jólétet (persze, a jobb létre való szenderülés lehetőségét nagylelkűen meghagyva), gyermeki felelőtlenséget, bohém kicsapongások lehetőségét, lelkifurdalástól mentes szabadnapokat, nyugalmat, és amit a legjobban sajnálok: az utazással, a gyakorlati megismeréssel járó izgalmakat. Megbarátkoztam ezzel is, és (utolsó kérdésedre válaszolva) ha valaki – miután hidegvérrel eltett láb alól – a klasszikus módon próbálna ideiglenes nyughelyemre elszállítani – jól érezném magam a bőröndben.

Mervel Ferenc kérdezi
Stockholm távol esik Pozsonytól, ha barátságunk folytán közelebb is érzem magam Hozzád, mint tán bárkihez az utóbbi negyven-egynehány évben, amit idekinn töltöttem. Nos, Tőled szeretném hallani, hogy lehet “határsorompón kívül” lépést tartani az anya-nyelv “otthoni” változásaival; átplántálsz-e belőle valamit szűkebb nyelvi közegedbe? Mit jelent számodra a helyi nyelv kincsestára íróként, költőként? Hogyan hasznosítható a más nyelvi kontextusban élő tollforgató (kettős) helyzete? Mit jelent számodra a fordítás? Hogy képzelnéd el a nemzetet, nyelvet, társadalmat (bármilyen nemzetet, nyelvet, társadalmat) fordítás nélkül? Hogy fogalmaznád meg egy jó műfordító ismérveit? Azért kérdem, mert nemcsak jeles prózaíró és lírikus vagy, de rengeteget fordítasz is. S végül, de nem utolsósorban: hogy tudod a Kalligramot ilyen szinten tartani? (Mert csak néhány éve ismerem, de az egyik leggondosabban készített, legszínesebb és legtájékozottabb magyar irodalmi folyóiratnak tartom – s e véleményemmel nem vagyok egyedül.)

Kedves Ferikém, a nyelvek változásaival sehol a világon nem lehet lépést tartani. Viszont az, hogy erre törekszünk, dicséretes. A paralel világok megértésének-átérzésének igényét mutatja. A nyelvi normatívák többé-kevésbé hozzáférhetőek, de a szleng, az argó, a szubkultúrák borszeszlángként fellobbanó és elhaló szavai, kifejezései, nyelvi fordulatai nem. S az sem követhető naprakészen, hogy egy (mondjuk, anyaországi) rétegnyelvből mi szivárog át a nagy közösbe, hogy mi az, ami a jelentésváltozások dzsungelén átverekedve magát később kanonizálódik. Viszont a mindenkori nyelvteremtés logikájára nyelvi peremhelyzetekben is ráérezhetünk, s ha ezt a logikát sikerül igába fognunk, szövegeink egy élő-forrongó, örökkön erjedő nyelvi háttérkörnyezet létét sejtethetik. És tulajdonképpen egy ilyen háttérkörnyezet léte – legalábbis itt, Pozsonyban – nem is puszta sejtelem, csak éppen ez a sajátos nyelvi halmaz már nem kizárólagosan a magyar nyelv terében jött és jön létre. Érdekes és hasznos lenne valamilyen formában ennek a nyelvváltozatnak a szellemi tőkéjét is visszaforgatni az irodalomba. Kemény dió, de vannak ilyen terveim. Hű, de sokan nem fognak szeretni érte!

Ami a fordítást illeti, az szinte már kikerülhetetlen ebben a helyzetben, amiben leledzem. Itt azonban elsősorban az általam szerkesztett folyóiratra és a tulajdonképpen azonos koncepció szerint működő Kalligram Kiadó vállalásaira célzok, nem arra a sajátos helyzetre, amit a kultúrák-közöttiség jelent. Azt hihetné ugyanis az ember, minden kisebbségi értelmiségi potenciális műfordító. Ez csak akkor lenne igaz, ha a kisebbségi értelmiségiek mind két- vagy többkultúrájúak lennének, ez ugyanis nagyban segíthetné őket az átültetendő szöveg értelmezésében. Ha mindnyájan rendelkeznének az empátia képességével. Ha a célnyelvet – jelen esetben tehát legalább a magyart – mindnyájan megfelelő szinten és változatainak szélesebb skáláján ismernék. És persze, ha mindnyájuknak lenne íráskészsége. A helyzet, sajnos, korántsem ilyen rózsás. Egyáltalán nem az. Éppen a szakavatott fordítók hiánya volt az egyik oka, hogy magam is műfordításra adtam a fejem. A másik ok pedig, hogy nem vagyunk képesek (mi sem, de más se) megfizetni ezt a sok áldozatkészséget követelő, ugyanakkor kevés sikerélménnyel kecsegtető munkát, így hát bizonyos dolgokat kénytelen vagyok magam lefordítani. Fordítani pedig muszáj! Fordításirodalom nélkül félkarú óriás lenne egy, a miénknél nagyobb kultúra irodalma is. Elképzelni is szörnyű: elégedetten, lekonyult füllel és szendén lehunyt szemmel dagonyázni a hazai sárban, kultúraféltésről röfögve fetrengeni az egyre halmozódó és egyre sajátabb bélsárban, önnön szellemünk sugárzásában sütkérezni. Aki erre vágyik, semmit sem tud a kultúra természetéről. Valamilyen kultúrtisztaságról alkotott fikció nevében lép fel, önfejű és erőszakos, s lehet, hogy a maga módján segítene szeretne, de, sajnos, csak árt(ány).

A Kalligramról alkotott véleményednek pedig nagyon örülök ugyan, de a dicsőség java – a rám háramló részt hálásan félretéve, ezt itt és most le kell hogy szögezzem – törzsszerzőinket illeti, akik között néhány éve szerencsére már Téged is ott tudhatunk.

Hát – dióhéjban! – valahogy így gondolkodom ezekről a dolgokról. Persze, az én helyzetem e tekintetben valószínűleg teljesen más, mint a Tiéd odafönt, a zordon, de kies északon. Ámde ne feledd, ez is viszonylagos, Magyarországról nézve ugyanis már az én életterem is a zordon, kies észak.

Kántor Lajos kérdezi:
Van-e visszajelzése a Kalligramnak arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, értékeli-e a szlovák kultúra iránti folyamatos érdeklődést – és viszonozza-e ezt a (különben természetes) magatartást.

Kedves Lajos, a Kalligram megjelenése óta eltelt közel tíz év alatt annyi szlovák szerzőtől és olyan mennyiségű anyagot publikáltunk, hogy annak részarányos viszonzását már csak egy külön ezzel a céllal induló új szlovák irodalmi folyóiratban látom elképzelhetőnek. A jelenleg létező mintegy három-négy ilyen jellegű fórum ugyanis a szlovák szerzőknek sem képes elég teret biztosítani, nemhogy velünk tarthatná a lépést. Annyi azonban bizonyos: az elmúlt tíz évben érezhetően megnőtt a magyar kultúra iránti érdeklődés. Pótszékeket kell betenni a magyar nyelvtanfolyamokra (persze, egyelőre még a helyiségek sem nagyok, és az is meglehet, hogy a nejem bájai ennyire vonzóak, merthogy ezeket a nyelvórákat ő tartja), a magyarból fordított könyvek száma a korábbinak a sokszorosa (igaz, hogy ennek nagy részét szintén a Kalligram adja ki), és reflexiókból, könyvkritikákból sincs hiány, elég, ha csak az OS című szlovák folyóiratot említem (ami megint csak a Kalligramnál jelenik meg). Arról, hogy a szlovák írótársadalom miképpen fogadja a folyóiratot, nehéz valamit mondani, mert ma már csak nagyon kevesen tudnak közülük magyarul. A bizalom légkörét azonban, úgy érzem, sikerült megteremteni. Már szlovák szerzőink nagy száma is erről tanúskodik.

Balogh Robert kérdezi:
A “határon túli” jelző innen Önre, onnan énrám vonatkozik, de az a gondolata (Az irodalom szerepe a nemzeti identitás megtartásában témakörben tartott előadása záróakkordjaként hangzott el 2001. október 9-én Székesfehérváron), ami az önazonosság fontosságát firtatja, megérintett: az irodalmi mű, mint bármely műalkotás, lehetőséget kínál, hogy a benne felhalmozott energia felszabaduljon másokban is, és ezt az energiát Ön, – ha jól értem – mint kohéziós erőt írja le. Mi a szerepe az önazonosságnak az irodalomban? Ön, mint szövegalkotó ember és/vagy mint folyóiratszerkesztő, miben látja az önazonosságának jelentőségét? Ment-e ezáltal a világ előrébb?
Működőképesebb-e az önazonossággal megáldott/megvert művészember az önazonosságról mentesült közegben, vagy pediglen saját lelke terhét nyögi, s úgymond elfojtja bánatát? Hogy látja, az Ön által szerkesztett folyóirat kohéziós ereje miért mutat túl ország-, és szellemi határokon? Magyar költő képes erre?

Kedves Robert, örömmel tölt el, hogy a fönti esszém révén megképződő szellemi térben ismeretlenül is sikerült megérintenem. Gondolatrekonstrukciója azonban – ha jól értem – felveti annak a lehetőségét is, hogy némileg “két vágányon őrlünk”. Megkísérlem hát röviden összefoglalni gondolatmenetem ezen részét. Először saját tapasztalatomon nyugvó axiómámat körvonalazom: idegen nyelvet tanulni az adott nyelv kultúrájához való vonzódás nélkül kínszenvedés, következésképp nem is eléggé hatékony; ebből az következik, hogy egy nemzeti kultúra “gravitációjának” (“tömegvonzásának” – értsd: híveket magához édesgető képességének) foka a mennyiségi mutatókon kívül nagy mértékben függ az adott kultúra saját kultúrkörében elfoglalt pozíciójától, illetve minőségétől (kisugárzásától) és poétikai sokrétűségétől (hogy a lehető legszélesebb kör részesülhessen a kisugárzásból). No mármost, ha erre a sarkigazságra építve szőjük tovább gondolatmenetünket, arra a következtetésre juthatunk, hogy csak egy erős belső kohézióval rendelkező kultúrának lehet igazán erős a vonzereje, vagyis a gravitációja. Ide vonatkoztathatóan pendítettem meg azt a véleményemet, hogy ideje lenne már “szétvernünk a kultúrán belül is megtelepedett ideológiai szekértáborokat”, s hogy az irodalomnak és a kultúra minden ágazatának az lenne a “legfontosabb feladata, hogy értékként számon tartott sokrétűségével, poétikai pluralizmusával belső kohéziót teremtsen, s hogy (így!) a lehető legnagyobb vonzerőt fejtse ki”. Mindez nem megy nyitottság nélkül. “Viszont egy kis nemzet kultúrája csupán akkor lehet nyitott, ha legyőzi kishitűségét, szűkkeblűségét és frusztráltságát, ha valamiképpen önbizalomra tesz szert, és levetkőzi kínosan őrzött önmegkülönböztető manírjait”. Itt jön a képbe az önazonosság meg a sértetlen identitás. Bíznunk kell másságunkban, és köldöknéző módon nem ennek bizonygatására kéne felépítenünk kulturális stratégiánkat. Ez senkit sem érdekel: nekünk sem segít, sok potenciális hívünket pedig elriasztja. És ez a zártságunk hamis mítoszából összefabrikált romantikus önkép ráadásul igaztalan is. Akár népi kultúránkat vizsgáljuk, akár művészetünket, azt tapasztalhatjuk, szétválaszthatatlanul beleszövődtünk az európai kultúrkörbe. Ami érték az elmúlt ezer évben a magyarság által felhalmoztatott, az mind a külső hatások maximális kiaknázása révén született. Egy 1991-es esszémből idézek: “…a kulturális import olyan ősjelenség, amely nélkül a korai civilizációk eredményei elenyésztek volna az időben, a tapasztalatok nem rétegződtek volna egymásra, a vallások, a mítoszok, a művészet, a technika, minden, ami emberi jelenségnek nevezhető, a csíraállapottól soha nem jutott volna tovább, de – a magyar kultúrára vonatkoztatva mindezt – nem ismernénk a görög eredetű körtáncot, a falba épített asszony balladáját, amely a Balkánról, a Három árvát, amely francia nyelvterületről származott hozzánk; a szókincsünk szegényes volna, sőt nem is lenne egységes nyelvünk, mert a hét törzs hét sámánja már Etelközben betiltotta volna a nyelvi kölcsönhatást. (…) A hagyományok megóvása csak folyamatos elegyítés árán lehetséges, mert ez a folyamat a mi sajátos hagyományunk.” Ennek az eszmének a felvállalása jelentené szerintem az önazonosságot. Persze, egy nemzeti közösség önazonosságáról esett itt a szó. Az individuum önazonossága más tészta. Habár a dolgok általában összefüggenek. Néhány válasz még távirati stílusban: Nem nyögi és nem fojtja el – érvekkel bombázza környezetét. Ha túlmutat, föntiek tudatosítása miatt mutat túl. Már mért ne lenne képes?!

Balla D. Károly kérdezi:
Kedves Zoltán, írásaid olvastán és kis számú, de annál meghittebb találkozásaink során az a benyomásom alakult ki rólad, hogy magad és idősebb pályatársaid (csak a hozzád “közelebbi” Grendelt és Tőzsért említve) példáján okulva arra az álláspontra jutottál: kategóriákba-zártságunk (“határon túli”; “kisebbségi”, “szlovákiai”; “avantgarde” stb.) ellen akkor léphetünk fel a legeredményesebben, ha nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is a lehető legszélesebb horizontra nyitjuk rá, és elkezdünk az emberi (és pszichológiai, bölcseleti, tudományos stb.) univerzalitások felé nyújtózkodni. És annak mértékében, ahogy a magunk világából rugaszkodva minél közelebb jutunk ehhez az univerzalitáshoz, annál kevésbé illünk a felcímkézett dobozokba – és annál jobban váltjuk ki azok értetlenségét, akik a honi sárban való dagonyázást gondolják a legnemesebb írói szerepnek. Jól látom-e?

Kedves Károly, szerintem jól látod. Bár ami a sorrendiséget illeti, én – és ideát jó néhány nagyjából korombeli és fiatalabb alkotó – már a kezdetek kezdetén is “a lehető legszélesebb horizontra nyitottuk rá” “nemcsak érdeklődésünket, hanem alkotói világunkat is”. Soha meg nem értettem az idősebbek panaszkórusából felhangzó érveket az irodalmunk újraindulása körüli nehézségekről: az értelmiség kitelepítéséről, a tanárhiányról, korszellemről, társadalmi megrendelésről, az ötvenes évek áldatlan viszonyairól, miegymás. Én ugyanis már akkor is ebbe az irányba tapogatóztam, amikor – értelmiségi impulzusokban szintén nem bővelkedő környezetben – a rimaszécsi kocsmában “nagyféldeciztem”, közülük többen viszont még ma is az akkortájt kialakított sémát működtetik, népieskedés helyett nemzetieskedéssel, csasztuska-sematizmus helyett ilyen-olyan modernizmussal megfejelve. És persze, nyersanyagot szolgáltatva azoknak a határon inneni és onnani irodalomtörténészeknek, akik kifejezetten erre a vulgármoralizmusban fetrengő irodalmi peremjelenségre specializálódva élősködtek rajtuk. Szóval, igaz ugyan, hogy a véleményem írásba foglalása előtti időszakban engem is megpróbáltak becserkészni ezek a keselyűk, ám nekem valójában nem ebből az (agy)halálos ölelésből kellett kibontakoznom. És mégis: az efféle kategorizálások ellen sokszor csattogtattam ostorom én is hajdanán. De hogy mi is volt a célom ezekkel a pamfletekkel, ma már nem tudom. Azt akartam elérni, hogy akik képtelenek leegyszerűsítő (a legtöbb esetben ráadásul az irodalmi érték szempontjából indifferens meghatározottságok szerint összetákolt) skatulyák nélkül rendszerbe szedni a művészi irodalom jelenségeit, dörgedelmeim olvastán szálljanak magukba, és képességeiket meghaladó szellemi vállalkozásba kezdjenek? Vagy pusztán olyan új kategóriák kiókumulálására ösztökéltem őket, amelyeknek valamelyikébe magamat is bele tudtam volna képzelni? Netán valamiféle kisebb(rendű)ségi reflexből kifolyólag csupán a tizedrangú irodalomítészek (nemkívánatos) odafigyelését tartva elképzelhetőnek, eleve el akartam utasítani minden értékelést? Vagy ráakaszkodva ezek megmosolyogtató szellemi torzszülöttjeire, epéskedésemmel fölfelé tetszelegtem, és tulajdonképpen a magam műveire kívántam ráterelni ekként a “guruk” figyelmét? Vagy-vagy. Ki tudja már azt! Ma már nem is hiszem, hogy létezhet minden tekintetben érvényes egzakt módszer az irodalmi alkotás komplex vizsgálatára. Ide jutottam! Vannak persze figyelemreméltó modellek, és mindig akadnak, akik nagy körülményeskedve és fontoskodva nem tesznek mást, mint hogy ismert képletekbe behelyettesítve iskolás módon levezetik az egyenletet. Magolj be ötven divatos idegen szót és szófordulatot, és az intuitív-inspiratív olvasás helyett tanulj objektív olvasási stratégiát – így lehetsz produktív irodalomelmélész! Kreativitásról, eredetiségről, empátiáról szó sem esik. No, nem mintha ez evidens követelménynek számítana! A java esetében persze nyilvánvalóan ezek a fogalmak is “játékban vannak”, csak éppen ciki erről beszélni (vagy snassz; nem tudom). Így hát szenvtelen újdogmatikusok és izgalmas alkotóegyéniségek egyazon légyfogóba tapadva termelik újra az együtthangzásában monoton zümmögést. A java baja! Bánja a fene! De hogy a forgalomban lévő modelleknek köszönhetően a java is javarészt választott módszerére figyel inkább, mint arra az érzékeny organikus képződményre, amit ezzel a szellemi szerkezettel ledarál, az már (köz-vet-ve!) engem is érint. Figyusz! Hát ugyanott vagyunk, fiú, mintha kategorizálnának! Abban se a skatulya idegesít, hanem az, hogy arra, amiről úgy gondolod, vibráló érzelmi-gondolati-textuális alakzat, hogy valami jajde-orgazmushatékony irodalmi szövegfallosz, a kutya rá nem hederít. De tulajdonképpen arról sem mondanak semmit, akiről beszélnek, úgyhogy én speciel röhögök a markomba. Így legalább nem kell pojácának érezni magam, aki kiéhezve az odafigyelésre, de alapjában félreértve a helyzetet, az elméletek megszabta szövegigények nyomában csahol.

Bozsik Péter kérdezi:
A kérdésem másik része is az irodalomhoz kötődik, de az, mondhatni, társadalmi vagy oktatáspolitikai kérdés. Bosszant, hogy (tudomásom szerint) a magyar nyelvterületeken gimnáziumokban, mondjuk, irodalomtörténetet és írói életrajzokat bifláztatnak be a kölykökkel, és ha netántán a saját véleményüket mondják egy verselemzés kapcsán például, akkor azt a tanárok többsége nem fogadja el mint adekvát választ. A diákok nagy része valami ósdi, poros, penészes, unalmas dolognak tartja az irodalmat, amely semmire se jó, csak időrablásra. Ha pedig mégis érdekli valamelyest az irodalom ezeket a fiatalokat, akkor a költők, írók feje fölé Petőfi lobogóját képzelik (jobbik esetben Adyét és a nyugatosokét). Mivel magyarázod ezt? Azért kérdem, mert nemrégiben egy húszéves lány készített velem interjút egy helyi internetes újságba, és végig úgy éreztem magam, mintha lomtárban élnék. Holott a lány nagyon lelkes volt, csodálta az Ex-et, és számon is kérte rajtam, hogy miért nem tud a folyóiratról az ő korosztálya. Milyen szerepe lehet(ne) az irodalomoktatásnak? Egyáltalán tanítható-e az irodalom? Vagy a gyerekek ki vannak szolgáltatva a vakszerencsének, hogy épp egy jó irodalomtanárhoz kerülnek, vagy egy rosszhoz? És ha tanítható, akkor hogyan? Kicsit hosszadalmas voltam, nem is biztos, hogy a mi dolgunk erre válaszolni, de ha mégis azt akarjuk, hogy értő olvasóink legyenek, akkor talán érdemes ezen (is) elgondolkodnunk.

Kedves Péter, szerintem neked is igazad van, nem is nagyon tudok mit hozzátenni megállapításaidhoz. Természetesen a szépirodalom – mint a művészetek rendesen – nem tanítható (csak az értelmezése – no, de hát épp ezért ez is fölöttébb gyanús). Viszont annyi azért joggal elvárható lenne, hogy irodalomoktatás fedőnév alatt legalább ne próbálják elriasztani a potenciális olvasót. Bevallom, magánemberként soha életemben nem olvastam el műelemzést, bírálatot olyan alkotásról, amit nem ismertem (szerkesztőként, sajnos, ez néhányszor megesett). Pláne nem mentem bele ismeretlen hírességek élettörténeteibe (első, második, harmadik stb. szerelme, hősies helytállások csatákban, közéleti szereplés, kiállások igaz ügyekben). Mondjuk, egy antológiát olvasva, a neveket sem figyelem. Ha valami tetszik, végigolvasom, betűzök oda egy könyvjelzőt, ha nem, továbblapozok. Szóval nem tudást, inspirációkat gyűjtögetek. Más kérdés, hogy idővel azért az adatszerűségekből is ragad valami az emberre, és akinél sok már a könyvjelző, annak a személyes sorsáról is kialakul bennem valamilyen kép. De nem ez a célom! És úgy vélem, sőt, meg vagyok róla győződve, hogy ilyen az egyén természetes reakciója. Ehhez kéne hozzáigazítani a didaktikát. A tantervekben, de különösen a gyakorlatban azonban ennek éppen az ellenkezője történik. Ha föl-föltünedezik is néha egy-egy szemelvény, az csupán az életsztori meg a már védekezésképtelen szerzőbe visszamenőlegesen is belegyömöszölt ideologikum illusztrálására hivatott. Így aztán az egész irodalomról való tudás egy hatalmas, érdektelen adathalmaznak, a tájékozottság bizonyítása meg amolyan kvízszerűségnek tűnik. Jobb esetben néhány összefüggéseiből kiragadott transzparens gondolat ismertetése és (rosszabb esetben: szó szerinti) számonkérése kerülhet még terítékre, de mit számít egy-egy konkrét gondolat?! Az oktatásnak a gondolkodásmód(ok) megismertetésére, sőt, inkább ezek archetípusainak feltérképezésére kéne koncentrálnia, végső soron pedig az individuum hajlamainak, mentális adottságainak érvényes (kultúrakonform, de nem konformista, akkor már inkább nonkonform) gondolkodásmódba történő sűrítését kéne segítenie. A gondolkodó személyek-személyiségek fejlődését lenne szükséges tehát megkönnyítenie. A mindig is lineáris világlátásnak alárendelt, de, sajna, mégis fokozottan relatív és sohasem foghíjtalan (és ezért neurózisokba, személyiségzavarokba torkolló) tudás helyett a maga viszonylagosságában (kultúraspecifikumos voltában) is kész-egész bölcsességet zászlajára tűznie. A magabiztos kinyilatkoztatások helyett a lamentálást, a kétségek felvetését megbecsülnie. A válaszadás helyett az adekvát kérdezést.

Péter, mit gondolsz, jó ez így?


3.

„A mű szunnyad, az alkotó forog!”

Szombathy Bálint kérdezi:
…És Tsúszó Sándor életművét tanítják-e az ottani magyar irodalmi órákon? – Vajon létezik-e Tsúszó-recesszió a szülőföldön, ápolják-e az ifjabb nemzedékek dicső emlékét és páratlan hagyatékát s visznek-e néhanapján egy-két szál virágot sírjára, az érsekújvári temetőbe? Szóval él-e még a Tsúszó-tudat a Felvidék kies tájain és a fogékony lelkekben?

Kedves Bálint, az a gyanúm, az itteni magyarirodalom-órákon Tsúszó Sándor életművére nem fordítanak elég figyelmet. A tanárok csupán (különben kivételesen gazdag és nem tanulságok nélkül való) élettörténetét, az ő különleges személyiségéhez kapcsolódó anekdotákat csócsálgatják nagy előszeretettel. A jobb sorsra érdemes gyerkőcök Tsúszó egybetűs verseiből is alig-alig tudnak idézni, de az újvári sírnál olyan sorokat láthatsz, mint hajdan a Lenin-mauzóleum előtt. A mű szunnyad, az alkotó forog! – a sírjában. Mi mást is tehetne szegény?! A toronymagas virághalmok, bizony, nem kárpótolhatják Sándorunkat, ha műve Csipkerózsika-álmát alussza, és még azoknak a fiatal felvidéki pennaforgatóknak sem jelent már inspirációt, akik pedig tehetségük szerint hagyatékának továbbéltetői lehetnének. Sándor, Sándor, fiatalságunk, vitalitásunk, jövőbe vetett hitünk Sándora, úgy látszik végleg kitsúsztál a konformizmustól dohos kánonokból, ki a szellemi történések hatósugarából, aminek pedig egykoron fókuszában parádéztál, s csupán annak kultusza köt össze hálátlan jelenünkkel, amiből számodra a legkevesebb adatott: a haló porodé!

Koppány Márton kérdezi:
Kedves Zoli (minden jót!), most találtam:

“Néha a dolgok körbe forognak. Vettem egyszer egy tükrös tetejű fiókosszekrényt tíz dollárért az üdvhadseregtől – olcsó hotelekben láthatsz hasonlókat. Az egyik lábát szivárványszínűre festettem, és aztán ott állt a New Jersey-i padlásomon. Egy pasas meglátta, és elkérte egy kis időre – fontolgatta, hogy esetleg megveszi. Fizetett érte, hogy New Jersey-ből a New York-i lakásába szállítsák. Végül úgy döntött, hogy nem akarja megtartani, úgyhogy visszaküldte nekem, én pedig eladtam – az üdvhadseregnek. A tárgy-munkáim jelentős része elveszett, volt, amit elloptak és volt ami egyszerűen csak elkallódott.

FIÓKOSSZEKRÉNY

tükör felette
fiókok alatta”

– lehet, hogy eredetileg Tsúszó?

Kedves Márton, egészen biztos lehetsz benne, hogy Tsúszó! A híres kispisznicei indigón éppen ma találtam az alábbi töredéket; íme, ítéld meg magad:

“Néha a dolgok megfordulnak. Valahol az Egyesült Államok nyugati partvidékén, egy eloltott erdőtűz helyszínén tartott terepszemle során egy búvár megégett tetemére akadtak. Behorpadt oxigénpalackok, elszenesedett békatalp, koponyájára vulkanizálódott búvárszemüveg. A szemlézők szemében néma döbbenet. El se tudták képzelni, hogy került oda. Pedig pofonegyszerű: a búvár, valahol egy kihalt partszakasz közelében, éppen fölfelé tartott a nagy óceán mélyéből, amikor hirtelen egy olyan nagy, harangszerű micsoda jelent meg fölötte. A hatalmas, szélesre tárt vagina jött, jött, egyre csak közeledett feléje, és amikor minden erőfeszítése ellenére egészen magába nyelte, bezárult alatta. Aztán úgy érezte, a körötte lévő tengervízzel együtt magasra emelkedik, és himbálózva előrelódul. Úgy negyedóra múlva, amikor oxigénkészlete már vészesen a végét járta, és a fulladásos halál réme fenyegette, a hüvelybemenet egyszerre kinyílott, ő meg a szétpermetező tengervíz között elkezdett zuhanni. Zuhant, egyre csak zuhant, fönn a vakítóan kék ég, maga alatt fenyőket látott, aztán már csak tömérdek füstöt és tüzet. Gyorsan közeledett. Mint ahogy gyorsan eljön az idő, amikor ennek a történetnek a keleti parton a fordítottja is bekövetkezik. Bizony, az égből pottyant ember néha égő erdőt olt, néha meg égig érőt éget.

MANHATTANI TELEK

tök űr felette
pokolfi al-Atta”

– tipikus Tsúszó! Férhet-e hozzá kétség, kedves Mártonom?!

Balla D. Károly Kérdezi:
Kedves Barátom, aki beleolvassa magát a költészetedbe, óhatatlanul szembesül a problémával: alkotásmódban, stílusban és a mondanivaló megválasztásában egyaránt érezhető a nagy előd, Tsúszó Sándor hatása. Össze tudnád-e foglalni, mi az, amit a Mestertől tanultál, és miben látod az ő életműve sokunkra gyakorolt hatásának a lényegét?

Kedves Károly, meg kell hogy valljam, én elsősorban emberséget tanultam Tsúszótól, meg azt, hogy művészi erőfeszítéseim s a mítoszokra kiéhezett pszeudoentellektüelek falkáinak nyáladzva-köröttem-sompolygása közepette is (legalább!) két lábbal álljak a földön. A Valóság Talaján! Senki nem tudott olyan kimozdíthatatlanul beleágyazódni, úgy belegyökeresedni a valóságba, mint Tsúszó! Mi csak árnyékok vagyunk, barátom, nagyravágyó álmaink árnyai, barlanglakók, akiknek árnyképei szellemi szárnyék után kutatva a platóni sziklafalakon imbolyognak, árnyék a bokszolásunk, kormányunk, világunk, árnyék a székünk. Tsúszó ezzel szemben maga a test. Nem az a test, ami a magakreálta szellemvilág magzatburkában hordozza ugyan a független szellemet, de végül majd’ mindig pusztán önmaga szellemképét vajúdja világra, hanem az a test, ami legjobbik kollektív énünkből materializálódott, ami a szuverén szellemek kvintesszenciája: a nagy világszellem által lett. Tsúszó életműve tehát azért képes mind a mai napig meghatározó hatást gyakorolni az arra avatottakra, mert ezen megigazultak saját szellemiségüket a maga eszményi megvalósulásában láthatják benne viszont.

Tóth László kérdezi:
Úgy hallom, Tsúszó Sándort posztumusz Hizsnyai Zoltán-díjra javasoltad. Mondhatnál valamit ennek hátteréről?

Kedves Lacikám, a hír igaz. Most, hogy a forint Tsúszó-leértékelése megszűnt, egyre sürgetőbben vetődik fel a kérdés: mi lesz Tsúszóval? Mivel Tsúszót a devalváció mellett eddig elsősorban a szellemmel hozták kapcsolatba, úgy gondoltam, e kétgyökerű hagyományt a Hizsnyai Zoltán-díj kiadásával lehetne leghatékonyabban összekötni és életben tartani. Maga a tárgyi nyeremény lehetne például adóbevallásaim és kifizetetlen számláim, illetve a folyóirat-támogatás ügyében született, kiterjedt levelezésem gyűjteményes kötete. A vászonkötés Deákné kézi szőttesének, a bőrkötéses változat pedig kígyók, gyíkok és más tsúszómászók second hand ruhaneműinek felhasználásával készülne.


4.

„A posztmodern olyan tágas skatulya, haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele?!”

Szarka László kérdezi:
1. Meddig jelenti a halandó embernek a világ közepét a szülőföldje, írónak meg az anyanyelve? 2. Hogy is van ezzel a szerencsétlen anyaországgal: lehet ezt egyáltalán szeretni, ha annyira más, mint a gömöri dimdomb, aztán meg mégiscsak azon kapja magát az ember, ez a trianoni karám mégis otthonosabb tud lenni, mint ezer pozsonyi kocsma…

Kedves László, első kérdésedre, remélem, kielégítő választ kapsz egy hasonló interjú-kérdésre írott válaszom (Kérdező: Tar Ferenc, Pannon Tükör, 2000/3.) idevonatkozó részletéből:

“Ha a szülőföldjéről kérdezik a művészembert, leggyakrabban buja természeti képekkel fest szellemi környezetrajzot, a természeti táj fölidézésével utal szülőföldjével kialakított szellemi viszonyának jellegére, ami természetesen az én-mítosz szerves része, s mint ilyen, tulajdonképpen a belső tájak kozmikus szférákig kavargó vízióinak kivetítése a natúrára, annak egy – az önképhez hasonlóan fokozottan sajátságosként tálalt – szegmensére. A vágyak, a szellemi irányultságok, a választott művészi ideálok, sőt ideológiák öltenek itt testet a tájban. Soha nem hallottam még olyat, hogy valaki, aki önképének megfogalmazása-kreációja során egyáltalán él a természetszimbolikával, úgy nyilatkozott volna: annak a tájnak a képe (hangulata, metafizikus kisugárzása), ahol születtem, idegen lelki alkatomtól. Pedig hát nyilvánvaló, hogy a táj, a szülőföld – ami, persze, lehet akár egy fővárosi kerület is – vizuális képe vagy spirituális princípiuma nem lehet akkora hatással a mégoly szenzibilis individuumra sem, hogy egész folytonosan változó (!) személyisége annak rendezőelve szerint formálódjon. Misztifikációról van tehát szó. Vagy mondjuk így: a költői képzelet empatikus kicsapongásáról. A tájjal azonosulni vagy a tájat azonosítani önképemmel – számomra ez elfogadhatatlan: felületes és rég elnyűtt beszédhelyzetet jelentene. Ugyanez vonatkozik a szokásokra, a viselkedésmintákra, a szociális környezetre.

A mégoly rafináltan újrafogalmazott sztereotípiák vállalhatóságát is tagadom tehát. Általánosságokból nem lehet érvényes önképet kreálni. Minden viszonylagos. Az egyénre vonatkoztatva ez a relativitás majdnem mindig speciális, hiszen a hatás-ellenhatás függvényében, az egyén szellemi-érzéki téridejében konstruálódik. Ami ebben a mélységesen relatív szülőföld-egyéni lelki alkat konstellációban általános érvényű – tehát a fölöttes kulturális alakzatok szempontjából szinguláris jelenség az adott szellemi territóriumhoz tartozó egyének kommunikációjában -, az maga is fokozottan viszonylagos, ám keresztül-kasul determinált s ugyanakkor megállás nélkül változó dolog kell hogy legyen. Ez az egymásnak ellentmondó tapasztalatokból évszázadok során egymásra rétegződött, bámulatos kohéziójú paradoxonok láncreakciója révén burjánzó, folytonosan át- meg átsifrírozott kódrendszer: a nyelv. Nem a táj nyelve, hanem a tájnyelv. A táj metakommunikatív üzeneteit is erre a nyelvre fordítom le. S egyedül így, ebbe a tájnyelvbe ágyazottan válhat a táj szülőföldemmé. A szavak, a mondatszerkezetek, a sajátos kiejtés, a részben ezek hatása alatt álló gondolkodásmód evokálja a táj szellemi képét – a szülőföldet, ahol idegenben töltött hosszú évtizedek után is megdobban a szív. Mondhatnám hát én is, nagy sóhajtások közepette: Gömör. No de hát melyik Gömör? Az emlékeimben élő vagy a valóságos? A képzeletemből mindig újabb és újabb tartalmakat magára öltve elősorjázó, az átlényegített, a szimbólumértékű vagy a hazalátogatásaim során ezekkel a szülőföldképekkel konfrontálódó Gömör? Ez sem egyszerű kérdés. Még szerencse, hogy nem szükséges sem választ adni, sem választani.”

Második kérdésedre annyit tudok mondani, hogy az anyaországot amúgy en bloc nem tudom szeretni, de számos szegletét-hajlatát már eddig is nagyon megkedveltem. Ha szimpátiánk kölcsönös marad, ez a folyamat minden valószínűség szerint folytatódni fog. Azt viszont erősen kétlem, hogy szeretetem valaha is tetőtől talpig az egész (korlátozott képzeletem számára még trianoni karámba-szorítottságában is meglehetősen terebélyes) asszonyságra kiterjedhetne. Ami pedig a kocsmákat illeti, leghőbb vágyam, hogy túllépjek a mai pozsonyi kocsmákon. Nem hiszem azonban, hogy szerencsés lenne, ha vesződséges szellemi anabázisom végén szegény anyánk számos búfelejtőjének valamelyikében kötnék ki, s alapítanék törzsasztalt.

Petőcz András kérdezi:
– Merre vagy otthon, költőtárs? A Rima partján, Pozsonyban vagy netán Pesten?
– Mi a különbség a bárka és a ladik között? Miért bárka “és” ladik, miért nem bárka “vagy” ladik?
– Írásaiban, verseiben avantgárd is meg nem is, modern is meg olykor nem is, oszt posztmodern is meg nem is. Hogy van ez?
– Olvasom, hogy volt éjjeliőr, színész, most éppen főszerkesztő. Melyik foglalkozás “muszáj” ezek közül? Mind a három?
– Főszerkesztőként másoktól verset válogatni a legjobb magyar lapba? Nem szörnyű?

– Kedves András, szeretném hinni, hogy legalább abban a bőrbevonatú helyiségben, amit a testemnek nevezek. Legalábbis egyelőre.

– A bárka természetesen Noéé, a ladik Khároné. Az ember egyiket sem úszhatja meg. A ladikon jutsz el a bárkához. A személyes elvesztésével a közösségihez. “Az egyén sajátságos szellemi kiterjedése föloldódik saját kultúrájának térfogatában. Az egyedi általánossá lesz. Az általános megismerési módszerré válik. Ez a módszer újabb szinguláris értékeket involvál. Ezek az értékek megint asszimilálódnak az anyakultúrába és gazdagítják annak megismerési módszertárát. Így válik a múlt jövővé, a jövő múlttá, így lesz ez az egész a mindenkori jelenné.” Részemről tehát ekként van értve a cím, de ha Neked, vagy bárki másnak, kézenfekvőbb és/vagy elfogadhatóbb magyarázata van, azt teljes mértékben respektálom, sőt, kifejezetten örülök neki. Ez ugyanis azt jelezné, hogy a vers kellőképpen nyitott, rugalmas szerkezet, s nem csupán a saját épp aktuális mániámat akarja ráerőltetni olvasójára (vagy éppenséggel, egy visszacsatolásként, énrám).

– Ez nyilván abból adódik, hogy se avantgárd, se posztmodern, se konzervatív (se más) nem kívánok lenni. Ilyetén nemes célokat én nem ambicionálok. Egyetlen törekvésem, hogy kommunikációképes, szellemdús és érzékeny szövegeket gyúrjak ilyen-olyan irányú indulataimból. Ennek érdekében nem átallom felhasználni a legkülönbözőbb költészeti gesztusokhoz kötődő formákat. Egymás ellen kijátszott hagyományokból merítek, de ami egy-egy hagyományból számomra kiaknázható, azt a saját érzelemvilágom és gondolkodásmódom kontramanipulációjából kibomló logikai láncra igyekszem felaggatni. Az így keletkező textus aztán épp annyira korszerű, mint amennyire szuggesztív. Egy jottányival sem többé vagy kevésbé.

– Két kivétellel minden eddigi foglalkozásom “muszáj” volt. Régen csak a színpad volt igazán fontos, ma meg csak az írás. A szerkesztés is munka és kötelesség. És bár időmnek nagy részét ez tölti ki, kevés önfeledt, boldog pillanattal jár. Az igaz, hogy utólag ez a tevékenységem is sikerélmény forrása lehet (mint például most is, amikor ilyen magasra értékeled a lapot), de a sikerhez nem tudok milyen pofát vágni. Az csak akkor válik számomra igazi élménnyé, ha jó szándékot, szurkolást és odafigyelést tapasztalok mögötte. No meg tetteket: egyfelől kitűnő kéziratokat (mint például a Te legutóbbi küldeményed is), másfelől anyagi támogatást. Dicsőséggel, ígéretekkel már tele a sifon!

– Nem! Folyamatosan próbára teszi empatikus képességeimet, elfogulatlanságomat, és különben is sokat tanulok belőle.

Márkus-Barbarossa János kérdezi:
Kedves Zoltán, a megtisztelő és váratlan felkérés zavarba ejt. Nem hinném, hogy valami nagyot illik ilyenkor kérdezni, inkább valami szórakoztatót ( – már ha az -), például: – milyen érzés az utadban álló kockás labdát odébbgurítani -, pótkérdésként pedig: hányféle ábécét kell megtanuljon az ember saját anyanyelvén…

Kedves János, először is: ha maga a labda nem kocka alakú, csak a rajta lévő rajzolat, akkor akár még jó érzés is lehet; ha viszont gömbölyded és lágy, no és a fűző tájékán, tudod, ott középen, kissé úgy kicsücsörödik, akkor meg kifejezetten szívesen gurigázom vele.

Az ábécék ügyében pedig javallatom, hogy az összes lehetséges verzió elsajátítására szükséges törekedni, hogy ekként a magyar-magyar pártbeszéd helyett megindulhasson végre az általános eszme-csere.

Pécsi Györgyi kérdezi:
kedves uram,
hogy lehet egyszerre megmaradni palócnak meg egyszerre lenni posztmodernnek? az a jellegzetes palócos beszéded hogy nem kopott le rólad a pozsonyi egyetemi évek alatt (l. vidékiek komplexusa nagyvárosban)? szerkesztőként: mennyire játék és mennyire komoly lapszerkesztőnek lenni azzal a helyzettudattal, hogy az irodalom (és mi, lapok is) erőteljesen marginalizálódnak, azaz egy szűk haveri (rettentő szűk szakmai) körön kívül az sem érdekes, hogy létezik-e egyáltalán (az író ember és az irodalmi élet, és az irodalom)

Kedves Györgyi, nemhogy a pozsonyi egyetemi évek alatt nem kopott le (itt nyilván az Egyetemi Könyvtárra célzol, ahol évekig főgépészi beosztásban működtem), hanem még hivatásos színészként is megmaradt, és miközben a “színpadi beszéd” elsajátításában állítólag szépen előrehaladtam az évek során, civilként továbbra is abban a dél-gömöri barkó tájszólásban beszéltem, ami az összes magyar tájnyelv közül a legrafináltabban köznyelvellenes. Valamikor a hetvenes évek közepén még a budapesti Egyetemi Színpadon is többször felléptem a kassai Szép Szó kisszínpad egyik frontembereként, de a kritika nem is gyanakodott. Azok csodálkoztak aztán egy nagyot, akik egy-egy ilyen fellépés után “élőben” is hallottak beszélni. Bennem azonban nem okozott semmilyen lelki konfliktust ez a kettősség. Amikor gyerek- és korakamasz koromban otthon Rimaszécsen találkozgattam ezzel a köznyelvnek nevezett jelenséggel, el sem tudtam képzelni, hogy valaki családi vagy baráti körben is ezen a művi nyelven beszélhet. Van, ugye, a tévé meg a rádió, ott van a színpad meg mindenféle szószékek – az ott így szokás, nyilván a mediális liturgia része ez az affektálás. Valahogy így gondoltuk. Gyakran jártam Magyarországra, de Ózd vagy Miskolc környékén, ahol a rokonaink élnek, nem észleltem olyan hatalmas különbséget a beszédmódban, s ez alátámasztani látszott elméletemet. Aztán egy nyáron a szomszédban vendégeskedett egy süldő pesti lányka. Mit mondjak, nagyokat röhögtünk rajta, de meg is lett az eredménye, egy hónap múlva már egész maradhatósan formálta a hangokat. A palóc valószínűleg az egyetlen még ma is terjeszkedő nyelvjárás. Kelet felé régebben alig terjedt túl a Szoroskőn, ma meg már majdnem Kassa alá elér, nyugaton is előrenyomult, egyes vélemények szerint egészen a Vágig, de ez már csak amolyan “szalon palóc”. Az én fülemnek már a Léva környéki is az: az “á”-ba még csak-csak bele kerül itt-ott egy kis mélység, de hol van az ötféle “e” hang meg azok a jó zaftos barkó diftongusok? Eleinte kicsit zavart, ha nem arra figyeltek, amit mondok, hanem arra, hogy hogyan mondom. Azt hittem még, tudok valami eredetit mondani. Ma már korántsem vagyok ebben annyira biztos, mint akkoriban, és a figyelem elkalandozása (kisiklása) sem zavar, igaz, mára már az én palócom is erősen megkopott. Van ez így. Például itt van Arany János ismert esete a gyakorlati angollal. Tudod, amikor először életében egy húsvér brittel próbált értekezni a maga alföldi magyarba oltott Shakespeare-korabeli nyelvezetével, és a gáláns gentleman viszonzásképpen a magyar nyelv szépségéről eresztett meg egy hízelgőnek szánt megjegyzést. Ha Arany végighallgat, mondjuk, ötéves koromban, amikor egy Koppány Márton-féle tükrös tetejű fiókos szekrény előtt állva a Toldi első tizenkét fejezetét skandálom, amit anyám horthysta olvasókönyvéből tanultam meg, lehet, hogy ő sem ismeri fel a maga díjnyertes alkotását. Szerencsére soha semmilyen komplexusom nem származott ebből. T’od, nekem eszembe se jutott Pestre felmenni, én Pestre lejártam. De szerettem oda leugorni, le is ruccantam számtalanszor. A posztmodern meg olyan tágas skatulya… Haá’ meé’ pont a paloóc ne férne bele! Játék ez az egész, mint a lapszerkesztés is, komoly, megfontolt játék. Tulajdonképpen csak azt érdekli igazán, aki csinálja, vagy csinálni szeretné. Korábban sem volt ez másképp, csak a belevetített politikum (stb.!) miatt tűnt úgy, mintha. Engem nem bánt, komolyan mondom; így tisztább a képlet, mint valaha. Csak annyian legyenek, akiknek még érdemes csinálni ezt a lapot. Az írás az más. Ott még a közönség is nélkülözhető.


5.

„bizony megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik”

H. Nagy Péter kérdezi:
Kedves Zoltán, a folyóirattal kapcsolatban lenne egy kérdésem. Az utóbbi pár évben igen figyelemre méltó változások zajlottak/zajlanak a Kalligram profilját illetően. (Ezek közül az egyikre utalnék.) Annak ellenére ugyanis, hogy a lapnak nincsen – a szó szoros értelmében vett – kritikarovata, mégis feltűnt a folyóirat környékén egy olyan fiatal, tehetséges kritikusokból, irodalomtörténészekből, fordítókból álló gárda, amely jelentős mértékben meghatározza a Kalligram arculatát (a neveket most itt fedje jótékony homály). Ez egyben – ma már ki lehet jelenteni – a szlovákiai magyar nyelvű kritika megújulásához vezetett. Másfelől a lap jövőbeni arculatát is befolyásolhatja, hiszen olyan elvárásokat teremt, melyeket a szerkesztőknek azért is érdemes figyelembe venniük, mert a látványos színvonal-emelkedés óhatatlanul megképzi az olvashatóság további differenciálódását. Kifejezetten az ilyen jellegű szakmai “különbségtermelésre” összpontosítva kérdezném: hogyan látod a Kalligram jövőjét, mennyire lehet tényező szerinted a lap az általa sürgetett horizontmódosító látásmód további alakításában. Van-e utánpótlás, hiszen az említett fiatalok egyre többször tűnnek fel magyarországi folyóiratokban, azaz kevesebb szövegre számíthat tőlük a Kalligram. Vagy másképpen fogalmazva: mennyire fenyegeti a lapot a – többféle értelemben is elgondolható – “kiürülés” veszélye. (Ezzel függ össze a szokatlanul “sok” összevont szám, vagy ez csak pénzkérdés?)

Kedves Péter, először is le kell szögeznem: az összevont számok többségét (!) szerencsére (?) csak a pénzhiány indokolja. Egyébként teljesen jogosnak érzem aggodalmadat, a “kiürülés” folyamatosan fenyegeti a lapot. Ez egyelőre a kassza kiürülését jelenti elsősorban, de ha még sokáig így mennek a dolgok, ahogy az utóbbi egy-két évben, vagyis ha folyamatosan üres a bugyelláris, és jószerivel két számra előre sem lehet tervezni, ha képtelenek leszünk rendesen (de legalább átlagosan és időben) megfizetni szerzőinket, ez előbb-utóbb meg fog látszani a minőségen is. Rengeteg tematikuslapszám-tervezetem áll már most is a pénzhiány miatt, mivel nagyobb arányú felkérésekbe, úgy vélem, nem lenne tisztességes belemenni fedezet nélkül. Ennyit az anyagiakról, meg hiányuk lehetséges következményeiről. A “kiürülés” azonban nemcsak erről az oldalról fenyeget. És nemcsak a Kalligramot fenyegeti. És nemcsak mostanában fenyeget. A “kiürülés” a szépirodalmat, a kritikát, sőt az irodalomelméletet is folytonosan fenyegeti. Ennek a fenyegetettségnek a foka változhat, de a “veszély” mindig a kertek alatt ólálkodik. Ha egy szerkesztő megfeledkezik erről, vagy nem is akar tudomást venni róla, mert a házi szerzői iránt érzett tisztelet, a feltétlen bizalom meggátolja ebben, könnyen kívül találhatja magát (és lapját) az éppen érvényes, progresszív szellemi történéseken. Úgy gondolom tehát, a lapoknak és a szerzőknek is kifejezetten jót tesz a változatosság. Ezért én örülök, ha váratlanul felbukkant, rendkívül tehetséges és pimaszul fiatal “kritikus”-gárdánk világot lát: odaát doktorál, közöl, bozsog, társalog, szerez híveket és ellenségeket, ha közvetlenül is megtapasztalja az egészséges konkurenciaharcot és a kiszorítósdit, a teoretikusi bölcsességet és az infantilis hiúságból adódó gonoszkodásokat, a permanens fitymálást és a pöffeszkedő tekintélytiszteletet. Jót és rosszat egyaránt. Javára válik, ha tudja, ott se kolbászból van a kertelés! (Sehol sincs abból.) Ezért aztán attól sem tartok, hogy végleg elvesztenénk őket. A “horizontmódosító látásmódnak” azonban még a Kalligramban sem lehetnek egyedül ők az alakítói. Mi is igyekszünk elvonni kéziratokat az ottani piacról, lehet, hogy néhány esetben éppen olyanokat, amelyek offenzívak, kísérletezőek, viszont odaát meghatározó lapokban nehezen találnának helyet maguknak. Épp ezek kellenek nekünk! Akik igazán akarnak valamit mondani, és nem pozícióból beszélnek. Én legalábbis őket szeretném valahogy elérni, mozgósítani, termékeny együttgondolkodásra sarkallni. Érdemi vitákra! Nem a tudós varázsszavak ismételgetésére, hanem az elméleti alapok és a szemmel láthatóan omladozó, de minden oldalról egyre spekulatívabb elméletekkel megtámogatott irodalmi kánonok újragondolására. Nem bizonyos azonban, hogy jelenleg összehozható egy ilyen ütőképes csapat. S ha később sikerülne is, korántsem biztos, hogy a mi fiataljaink mindnyájan részt szeretnének venni egy ilyen műveletben. Nem látni még tisztán, kiben milyen természet lakozik. Majd meglátjuk, ha kijárták az ottani élet oskoláját, lesz-e (már vagy még) kedvük lázadozni. Ja, és még valami! Egy irodalmi stb., stb. lap rangját so-ha-sem csak az irodalomtudományos írások határozzák meg! Mit ér az elmélet progressziója, ha a gyakorlat nem igazolja vissza!? E kettő csak paralel változhat és változtathat meg (folytonosan!) egy lapot. Azon vagyunk, Péter, hogy így legyen. Ha Jóságos Szponzoraink is úgy akarják, biztosan sikerülni fog.

Simándi Ágnes kérdezi:
Szeretnék hallani Zoltántól három olyan pozitív okot, amivel saját magának is megindokolja azt, hogy miért érdemes egy magyar irodalmi folyóiratot, mint a Kalligram, egy idegen nyelvű környezetben létrehozni, életben tartani? Ugyanakkor azt is szeretném tudni, hogy mi az a másik három tanácsa, amire azokat figyelmeztetné vagy amelyektől óvná azokat, akik hasonló “gaztettre” szánják el magukat?

Kedves Ágnes, nehéz helyzetbe hoznak kérdései. Három ok és három tanács… Néhány hevenyészett idevonatkozó gondolatfoszlány, remélem, azért eddigi válaszaimból is kihámozható, de hogy háromszor három bölcsesség… Az sok! Különösen most, hogy már megint hajnalodik. Erről jut eszembe a hasadtság, értve ezt itt, most a tudatra. E nélkül nem megy. Ez már egy. Ha nem is pozitív. No, ha már a “pozitívnál” vagyunk, beugrik a “kép”: a világról alkotott kép, annak összetettsége, részletgazdagsága; a kultúrák egymás mellett, sőt egymáson, egymásban, egymásból éléséről kialakított kép; a multikulturalitás sajátos helyzetének szellemi kiaknázhatóságáról, az így szerzett tapasztalatoknak az anyakultúrába való beágyazhatóságáról alkotott kép; az a kép, az a szörnyűséges kép, amely egy olyan világról készült, amelyben ilyen “gaztettekre” nem akad vállalkozó, amelyben a Művészet és Gondolat keveseket érintő, látszólag fölösleges luxusának nincsen létjoga; az önkép, amelynek (sok más mellett) a fönti “képek” is részét kell hogy képezzék. Kedves Ágnes, vegye figyelembe az idő előrehaladottságát, és osztályozza, kérem, saját maga, melyik ezek közül az ok, és melyik a tanács.

Margócsy István kérdezi:
Hogyan szerkeszt egy alanyi költő folyóiratot? Mennyiben befolyásolja saját költészete, s hogyan tudja, ha kell, félretenni, alanyiságát?

Kedves István, hejh, ha csupáncsak egy alanyi költő lakozna bennem, nem lenne semmi vész! Sajnos, egyre számosabb költőalany ver tanyát mindegyre zsúfoltabb (ön)tudatomban. Így hát, bizony, megesik, hogy egy-egy döntés esetében a saját véleményem is megoszlik. Ha kell, ha ez már valóban kikerülhetetlen, akként vágok rendet közöttük, hogy Podhoránszky Milánnak, a literatúra neves felvidéki teoretikusának szubjektív kicsapongásoktól, sőt, személyes ízlésének béklyóitól is ment értékítéletére támaszkodom. Ő pszichémnek egy olyan félreeső hasadékában rendezte be szellemi műhelyét, ahonnan holmi szórványeszméktől megfelelő védettséget élvezve élesítheti rá behemót, többszörösen összetett objektívjét az irodalmi érték valósságára.

Füzi László kérdezi:
Van-e még egyáltalán kedve írni Hizsnyai Zoltánnak?

Kedves László, tulajdonképpen semmi másra nincs igazán kedvem. Csak a műfajokat, illetve a stílusokat meg a formákat kell közben gyakran váltogatnom, hogy véletlenül se unhassak rá valamelyikre. (A modorokra nyugodtan unjon csak rá az ember!) Ugyanis a kifejezőeszközöket (a nyelv is ezek közé tartozik), akárcsak katonáknak a fegyvereiket, karban kell tartani, és lehetőség szerint bővíteni az arzenált. És ami igazán elegáns stratégia lenne, kombinálni őket, mindegyiket a maga helyén alkalmazni, sorról sorra mérlegelni alkalmasságukat, néhányukat olykor átcsoportosítani, új feladatokra felhasználni, néha kényelmesen elterpeszkedni egyben-egyben, de ha kell, váratlanul átcsapni egyikből a másikba, egyetlen versben bevetni valahányat… Szóval, gondolkodom ezekről a dolgokról… Vannak terveim, és talán távlataim is. Ha kérnek, szívesen felolvasok. Megesik, hogy kéretlenül is. Ha hajnal felé elbólint a vendég, nem zökkenek ki, folytatom. A közlés azonban nem vonz igazán. Sohasem vonzott. Nem pörgök be, ha ott látom a nevem. Nem vizsgálom, belenyúlt-e a szerkesztő. Néha évekig elülök kész darabokon. Néha meg sajnálom befejezni, félek, elveszteném. Kiesnék belőle. És lezárulna valami. Valami, ami még nyitva tartható. Mindig van ilyen versem, most is, valahol ezer sor körül tart éppen, és lassan tovább burjánzik. Egy külön bejáratú világ. Jól elvagyok benne. Tehát ez a része a dolognak, úgy érzem, teljesen rendben.

Amikor azonban végleges formát nyer és árucikké válik egy-egy opus (egyébként nincs különösebb bajom ezzel a metamorfózissal!), vagy egyenesen felkérésre keletkezik, akkor mért nem képes minden tekintetben úgy viselkedni, mint egy árucikk? Ha kőművest hívok, hogy rakja fel a csempét, teljesen természetes, hogy már a telefonbeszélgetés során megegyezünk az árban: egy négyzetméter ennyi meg ennyi, plusz áfa. Istenemre, én is felrakom olyan jól, amit nekem kell felraknom, mint ő a magáét, éntőlem mégse kérdezte még soha senki, mennyiért csinálom. Ez egyre jobban dühít. (Na, és közben magam is megrendelő vagyok. És jó nagyokat sumákolok, ha honoráriumról esik szó.) Szóval, nem tartozom azok közé, akik jótékonysági munkának, missziónak képzelik az irodalmat. És azok közé sem, akik teljesen cinikusok ugyan, de szemforgató módon az önzetlenséget hangoztatják, miközben jól megélnek belőle. Az írás is munka és mesterség (más kérdés, hogy van, aki élvezettel végzi ezt a tevékenységet). Meg a legtöbbször az sem kéjutazás, amikor az ember meghívásoknak tesz eleget. Hogy valójában már nincsen rá igény, s hogy ezért pénz sincs benne, csak a tehetetlenségi erő működteti az irodalmi életet?! Jó, ha nincs, hát nincs. Akkor ezt így kell megmondani. Nem úgy, hogy “küldj új verseket, nem tudunk ugyan valami sokat fizetni (ez azt jelenti: szinte semmit), de nálunk még mindig rangot jelent megjelenni”, vagy hogy “meghívunk erre a fellépésre (vagy előadóként valamilyen konferenciaszerűségre), mert így kívánjuk támogatni a felvidéki irodalmat, de csak az útiköltséget tudjuk téríteni” (vagy még azt se). Azt kell mondani, hogy “a kutyát se érdekli az irodalom, pajtás, és nincs egy fityingünk se, de hát a malomnak őrölnie kell, szóval, ha úgy gondolod, hogy számodra valamilyen okból fontos a megjelenés, mi szívesen közölnénk”. Vagy: “itt nem ismer és nem is kíváncsi rád senki, öregem, de mi ebből élünk, és időnként kell valamit szervezni, mert azt viszont megkövetelik, de ha úgy gondolod, gyere le, lesz szállás meg kaja-pia, ha szerencséd van, még a kulturális osztályvezető-helyettessel is koccinthatsz, hát persze honor az sajnos nincs, de legalább kirándulsz egy jót”. Én viszont úgy látom, nem igaz, hogy ennyire nincs igény. Nem egy helyen tapasztaltam az ellenkezőjét. Viszont a kultúra szervezői, pénzforgatói nagyon rászoktak már a vérszívásra. A bejáratott neveket még úgy-ahogy meg is fizetik, mert ez a “bejáratottság” tőkének számít a túlmedializált világban, viszont a minőségnek (ami nem feltétlenül jár kéz a kézben a sztároltsággal) az ingyen is ajánlkozó exhibicionista dilettánsok konkurenciája tisztességtelen versenyhelyzetet jelent. Újra meg kéne tanítani az irodalomszervezőket, hogy a minőséget meg kell fizetni (és persze, először is, fel kell ismerni), de amíg a sztárságban több a zsozsó, egy – mondjuk, szakszervezeti alapokon álló – összefogásnak semmi esélye nincs.

Összefoglalva és kiegészítve: 1. kedvem van, 2. írok is, 3. ha jó árat tudnak mondani, közölni is gyakrabban fogok, 4. viszont amíg így állnak a dolgok, inkább a másik énemnek járok a kedvében.


6.

„Egy bölcs ne legyen hisztérikus”

Margittai Gábor kérdezi:
Szétverni a táborokat? Ecsetelni a multikulturalizmus előnyeit? Ne adj’ isten, egy lapszám-fedél alá hozni egymással különben szóba sem álló írókat? Mondd csak, kedves Zoltán, nem a jó öreg szintéziseszmény keveredett valahogy ide? Ha úgy vesszük, s miért ne vennénk, hogy a kortárs magyar irodalmiságot (határon innen és túl) már-már szánalmasan érdektelenné, provinciálissá, degenerálódóvá teszi a belharc (fogalmazzunk csak finoman), ebben a klímában elképzelhetőnek tartod-e gyakorlatban is a szintézist, és az ahhoz óhatatlanul kellő felülnézeti semlegességet? Milyen stratégiákat tanácsolnál? Nem fázhat-e attól egy szerkesztő, ha mégoly üdvösen kívül marad is a “centrum” viszályain, hogy a nagy konszenzuskeresésben persona non grata lesz minden körben? Van-e az írótársadalomban komoly és őszinte igény a fegyvernyugvásra? Vagy marad a létharc és a rotációs kegyencrendszer? S ha az irodalom anyagi léte a kultúra dilettánsaitól és vámpírjaitól függ (politikusok), elképzelhetőnek vélsz-e olyan irodalmi életet, mely végre nem az intézményiséget, az ideológiai alapállás tisztázását, a védekező-támadó kollektivitás megszervezését tekinti legfőbb gondjának? Amelyik mer önálló és személyre bontott lenni? Vége szakad egyszer a híg, minden oldalról szentimentálisan áradó váteszkedésnek? Kezdetleges kérdések ezek, kezdetleges állapotok megértéséhez. Lehetséges, jó kis huszitaháború kellene a szekértáborok ellen. Vagy huszitabéke.

Kedves Gábor, teljes mértékben osztom aggályaidat, mindazonáltal úgy vélem, nem az a – pillanatnyilag kétségtelenül “költői” – kérdés, lehetséges-e egyáltalán e téren eredményeket elérni, hanem az, lehetséges-e effektív alkotói munkát (pl. szépírás, irodalomkritika, szerkesztés) végezni az irodalmi-művészeti eszmék és eszmények körén kívül eső (politikai-társadalmi) tényezők kialakította helyzethez igazodva?

Ez az utóbbi is költői kérdés, de ez nem csak pillanatnyilag. Mindig és mindenkor! A kitörés csupán (mint általában) a gyengébb “nem” irányában lehetséges. Ez pedig az előbbi.

Valamikor a kilencvenes évek közepén Treuga Dei közös címen megkíséreltem beindítani egy-egy rovatot az Élet és Irodalomban és az Új Magyarországban (a Treuga Dei – Istenbéke – olyan középkori intézmény volt, amely meghatározott időre, kiátkozás terhe alatt tiltott mindenféle ellenségeskedést). Ezen párhuzamosan megjelenő tematikus oldalak célja – mint ahogyan az már a fenti lapok irányultságából is nyilvánvalóan kitűnik – a népnemzeti és polgári-urbánus tábor közeledésének elősegítése volt, az elképzelés lényege pedig abban állt, hogy a szemben álló táborok legjelesebb képviselői a másik fél lapjában megjelenő Kalligram-oldal(ak)on jelentessenek meg a helyzet “furcsaságát” mélyen kiaknázó, párbeszédképes írásokat. Becsületükre legyen mondva, mindkét lap helyet adott az általam részletesen leírt tervezetnek, és az indulást elősegítendő, Göncz Árpádot is sikerült megnyernem egy rövid támogató szöveg megírására. Ez a Treuga Dei meg is jelent néhányszor mindkét helyen. Pozsonyból, telefonon szerveztem mindkettőt. Kiderült, meghaladta az erőmet. Nagy volt a fa, kicsi a fejsze. Valószínűleg nagyobb fejsze – apparátus – birtokában valamivel tovább is életben lehetet volna tartani. De sohasem volt még csak megközelítően sem olyan, amilyennek látni szerettem volna. Ez részben a koncepció hibája volt. Nem irodalmárokra kellett volna építenem elsősorban, hiszen alapjaiban a viszálykodás sem irodalmi-művészeti jellegű. Voltak egyórás, másfélórás telefonbeszélgetéseim is. Amikor aztán többen azzal utasítottak vissza, hogy elvben semmi kifogásuk nincs ugyan a kommunikáció ellen egy számukra idegen világlátásból kibomló irányzattal, a szóba jöhető konkrét nevekre lebontva azonban napnál világosabb, hogy alapjában véve irodalmiatlan, ideologikus beállítottságról és minőségi különbségről van szó, és ezért nincs helye itt az eszmerendszerek megképezte határok kivetítésének stb. – szóval, be kellett látnom, rossz oldalon fogtam meg a problémát. Félreértés ne essék, mindezzel egyetértek: aki amonnan irodalmi szempontok szerint értékeket termel, azzal (ha nem is a nagy nyilvánosság előtt!) amúgy is történik kommunikáció – de most sem értem meg, hogy (valamikor ’84-’85 fordulóján!) gesztust mért ne lehetett volna tenni, s egy kezdőrúgással egyértelműsíteni, melyik térfélen (és milyen minőségien!) pattog a labda. Másrészt ezekből a telefonbeszélgetésekből az is kiderült, hogy az elhatárolódás hátterében nyilvánvalóan a mindenféle odamondogatások miatti sértődés munkált. Ez viszont nagyon nem tetszett. Egy bölcs ne legyen hisztérikus.

Tudtam én jól, hogy igencsak rázós ez a dolog, de azért merészeltem mégis belevágni, mert a Kalligramban már előtte is megvalósult valami hasonló. Azóta is zökkenőmentesen működik ez a többszólamúság. Néha egy lapszámon belül is, de éves bontásban mindenképpen. A Koppány Márton tervezte – és közepesen konzervatív beállítottságú olvasóinkat is sokkoló – minimalista összeállítást például az Erdélyi Zsuzsanna 80. születésnapjára készített folklorista-összeállítás követte, melyben a keresztény eszmeiségű elit képviseltette magát rendkívül nagy számban. Engem meg mind a két anyag őszintén érdekelt (és foglalkoztat a mai napig is), ráadásul úgy látom, számos nyilvánvaló gondolkodási párhuzam felmutatására adott alkalmat ez az “együttállás”. Nyilvánosan mindezt soha senki nem vetette a szemünkre. Bányamunkát sem tapasztaltam eddig. Tehát én azt hiszem, nem reménytelen, de ha annak látszana, akkor sem lenne más megoldás (számomra). Tudni kell azonban, hogy ez egy hosszú távú szellemi beruházás.

Gergely Edit kérdezi: 
“A költői fejlődés, ill. pozitív változás jelei mellett a korábbi fogyatékosságok, zavaró körülmények továbbélésére is felfigyelhetünk. A trivialitás, az obszcenitás, a nyers naturalizmus, az ízlés határait sértő megnyilvánulások nyomaira (Részeg postás csontot darabol; Ne szellents, ha pimasz az öngyilkos; Októberi szieszta; Agresszió), a bárdolatlan verbalizmus (Hazugság; Megtérés a reményhez stb.) jelenlétére.” – ezt írtja Szeberényi Zoltán Hizsnyai A stigma krátere c. könyvéről a Magyar irodalom Szlovákiában címmel 2001-ben a pozsonyi AB-ART-nál megjelent kétkötetes munkájában, nyilván a Hizsnyai Zoltán címszónál. Vajh, mit gondol Hizsnyai az obszcenitás esztétikájáról?

Kedves Edit, ugye, tudod, nem kell mindent készpénznek venni, amit leírnak, beleértve természetesen azt is, amit én írok: van obszcenitás, ami a maga textuális beágyazottságában és emfatikus mivoltában valójában nem is trágárság, hanem egy mélyen szemérmes, lágyszavú ember megpihenése a nyelvi leheletfinomságokat erős kontúrokkal kiemelő, féktelen verbális indulatban – és van szemérem (a szó mindkét értelmében), amely eksztatikus semmitmondásának bűzös mellékvizein durván illetlen felületességek felé hagyja sodortatni magát. No, de máskülönben, eme agyalágyultságoktól messzire elvonatkoztatva is: hiába a brüsszeli csipke árnyékának lengedezése a lyányszoba halványrózsaszín selyem falkárpitján, ha az efféle negédességek a szenzibilis szellem expresszív kontrapunktjai nélkül émelyítőbbek minden obszcenitásnál! Bizony mondom, még a pókháló-finomságú részletek is jobban kihozhatók ama képzeletbeli tapétán egy-egy jól elhelyezett “anyád fasza!” révén. Ami ráadásul – legalábbis ha a fiának mondja az ember – még az önkritika altruizmusának szabadságával is bearanyozza a kontrasztjelenség alapos kiaknázásával plasztikusabbá tett lelki finomságokat.

Ha alaposan értelmezi a föntieket, kedves Edit, láthatja, nem vagyok én az önlevében erjedő szabadszájúság mellett… sőt, a “bárdolatlan verbalizmus”-ról alkotott véleményemet is kiszűrheti a sorok közül.

Tőzsér Árpád kérdezi:
“És/Ez mindenhogy elmondván egyvalami.” Hizsnyai Zoltán legújabb kötetének (Bárka és ladik, 2001) talán ez az egyik kulcsmondata. A versek egyébként meglepően és kellemesen olvasmányosak. Olvastatják, sőt etetik magukat, aztán a habzsoló olvasónak a torkán akad egy-egy falat, mint a szegény embernek a Sarudy-lány lakodalmán a csülök, és se le, se föl. 
“Meg vana mindedmi – VALAHOD. Peldaúl: e = mc2. Es mindenhod elmondvá edvalamí…”
Fölséges cubák! Megpróbálom kérdéssé formálni, hátha megszabadulok tőle:
Nyúlhat-e a nyelv önmagán túlra, valahova a metafizika tartományaiba?

Kedves Árpád, mivel legutóbbi hosszú telefonbeszélgetésünk alkalmával sokfelé szétágazó eszmecserét folytattunk már Tony H. Salazzini thaiföldi levele kapcsán elterebélyesült, s itt kérdéssé formált nyelvfilozófiai elmélkedéseidről, most, amikor erre a kérdésre a nagy nyilvánosság előtt kelletik valami okosat válaszolnom, elvben viszonylag könnyű helyzetben lehetnék. Valószínűleg a legmagasabb igények kielégítésére is bőven elegendő lenne, ha legalább egy-két akkori gondolatfutamot sikerülne most felidéznem – de, sajnos, nem sikerül. A gondolat nincs meg a nyelv nélkül. Egy konkrét gondolat hajszálpontos (!?) felidézéséhez pedig a megformálásában résztvevő mondatok hibátlan előcitálása szükséges az emlékezetből. Ez persze nem lehetséges – és ha jobban meggondoljuk: nem is elégséges. Ugyanis még az írásban rögzített gondolatok sem mindig hajszálpontosan ugyanazt jelentik számunkra. Ez arra utal, hogy nincs olyan egzakt megfogalmazás, ami ne hordozna magában diszjunktivitást. Következésképp: nemcsak hogy magunk nem léphetünk kétszer ugyanabba a gondolatfolyamba, hanem amikor először vagyunk benne együtt, akkor sem ugyanabban vagyunk. Ezért hát azt sem hiszem, hogy a megértés, a tanulás: visszaemlékezés, amely elképzelés nyilvánvalóan egy (ős)eredetileg közös külső fókusz létével kalkulál. A visszaemlékezés szellemileg éppen hogy disszimilál bennünket. Gondolj csak például a kívülálló szemtanúk egymásnak ellentmondó visszaemlékezéseire, amikor egy látszólag könnyűszerrel rekonstruálható konkrét történéssorozatot írnak le (pl. Köztársaság tér, 1956). Egy mégoly meghitt beszélgetés is a félreértések végeérhetetlen láncolata, s visszagondolva az ember néhai önmagát is félreérti. Mindezért legnagyobbrészt a nyelv a felelős. De az is a nyelvnek köszönhető (és ez már valóban köszönhető!), hogy a kegyes elértések ezen láncolata révén lehetővé teszi számunkra a pszichés sérülésekkel nem járó permanens korrekciót: a kommunikációt és az önértést, hogy ily módon lehetőséget teremt egy relatíve stabil önkép és történelmi-kulturális (ön)tudat összeférceléséhez, s hogy végeredményben állandó szellemi készenléti állapotra inspirál. A szépirodalom pedig mindennek a kvintesszenciája. A “köztünk a roppant, jeges űr lakik”-tól a Kopasz énekesnőig – témaként és egyáltalán. Válaszom tehát: a metafizika tartományaiból a nyelv közvetett (vagy többszörösen közvetett) módon néha önmagán túlra is kiterjesztheti hatását.

Most ezt itt talán egy kicsit gyorsan lecsaptam. Persze, akár reggelig is folytathatnám. Nem folytatom. Már hajnali fél három múlt, jobb lesz, ha a frizsider felé veszem az irányt, és háborgó szellememet a gondolkodástól is jótékonyabb álomba ringatandó, kiszáradt torkomon “lefojtatok” némi házi körtét. Már László atya is aluszik, aludj el te is, Árpád!


Utóélet

A fenti beszélgetés egy kivonatolt monológ-változata (inerjú-esszé műfajmegjelőléssel) a Bárka folyóirat 2002/6. számában jelent meg. Szavak az éterben címmel. Hizsnyai ezt a bevezetőt és ezt a lábjegyzetet tűzte az interjúból kivonatolt, kiszerkesztett saját szövegei elé:

Már majdnem egy éve, hogy az alábbi szavak elkezdtek terjedni az éterben. Nem túlzok, valóban az éterben, hiszen a világháló mûholdakra van ráaggatva odafönt, s ez a szöveg egy internetes irodalmi fórum* oldalain kering a bolygó körül. A kozmikus purparlé mintegy tíz hónapja megszakadt (azóta már csak textuális kövülete száguld az orbitális pályán), s hogy azért a Gutenberg-galaxisban is maradjon valamicske nyoma, most kissé megadjusztálva – s helyenként alaposan megnyirbálva – közreadom legalább saját halovány válaszaim, melyeket az odafönt nekem szegezett lényegbevágó kérdésekre adtam.

* Az egyedülálló Pánsíp Virtuális Irodalmi Szalon (http://www.hhrf.org/ungparty/szalon) házigazdája, szervezõje és moderátora, akinek a meghívást, beszélgetést és az éterben-keringést köszönhetem: Balla D. Károly (H. Z.)



Seo marketing link:

mobil marketing weblap – google első hely

FacebookTwitterGoogle+Blogger PostWordPressTumblrLinkedInPinterest

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.