Balla D. Károly: VakCina / Elmagányosodás

Fekete J. József megnyitó beszéde Balla D. Károly VakCina c. virtuális könyvének bemutatóján, 2003. febr. 22-én:

Elmagányosodás

Avagy minden kritikus tudja: könnyebb a könyvet megírni, mint beszélni róla

Balla D. Károly: VakCina. Liber-All. 2003.

balla d. károly: vakcina

BDK VakCina c. könyvének címlapja

Hölgyeim és Uraim, kedves Barátaim!
Szívemnek kedves kiadvánnyal jelentette be indulását a Liber-All Kiadó, Balla D. Károly VakCina című, vegyes műfajú kötetével, ezért engedjék meg, hogy néhány keresetlen gondolattal hozzájáruljak a könyv népszerűsítéséhez.

Maradandó ez a könyv, mint a hajdani védőoltás nyoma a karunkon, és e maradandósága által máris több mint könyv, inkább bélyeg, billog inkább, vagy pecsét lenyomata, ami hitelesíti a szerzőnek az irodalom illékony közegében felsejlő, sohasem teljesen megfogható, biztonsággal nem azonosítható lényét. Száraz lenyomat a dupla sorközök fölött, ami egybefogja a mozaik széttartó erőktől egymásnak vetülő kockáit, vagy még inkább pásztorlevelek öles kutyanyelvei végén pirosló viaszba nyomott gyűrű monotípiás negatívja, ami lehetne például pecsétje az intellektust magába záró félelmek ajtajának, őrzője az akcidentalizmus kifürkészhetetlenségével szemben. Lakodalmi fonott kalács méretét meghazudtoló aranytányér-pecsét az egyiptomi papok nyakában, vagy az életet jelképező „anh” keresztje a fáraó fülönfüggőjén: jel, pecsét, lenyomat.

Az élet megértésének lenyomata, Hermész Triszmegisztosz bölcseletének gyakorlati megvalósítása, a „fordul a kerék” tapasztalatának szépirodalomként megfogalmazódó kőnyomata. Természetesen távol attól, hogy a szerző a hermetizmus paravánja mögül nyilatkozna meg: az őszinte és egyenes beszéd híveként egyaránt nyílt és közvetlen versben és prózában, fikcióban és esszében. Pedig az irodalmár eredendően ősi magatartása az elmagányosodás. Nem az egyedüllétként értelmezett magány, hanem a magányosság lelkiállapotának kialakítása vagy elérése, egy olyan virtuális tér maga köré való építése, amelyben szelleme egyedülállóvá válik, és olyan energiák birtokosává lesz, amelyek ha csak parányit, de lendíthetnek a keréken, kimozdíthatják azt holtpontjából és elindíthatják a hátrányt előnybe fordító mozgást.

Ez Balla D. Károly könyvének bölcsessége: az elmagányosodásból mozgást generáló bizakodás. A kötet VakCiNéma című fejezetének alapötlete, hogy siketeknek és vakoknak felváltva néma- és vakfilmeket vetítenek, eleve az embernek a hatványozott hátrányok előtti kiszolgáltatottságát példázza. A mozi nézői, illetve hallgatói leggyakrabban a River Of No Return előadásaira ülnek be, lenyűgözve élvezik a szilaj folyóval folytatott heroikus küzdelem képkockáit, a siketek fülében ott dübörög a sziklákon átrobajló víz, a vakok látják a tutajt kormányzó fiatalember karjának dagadó izmait, orrukban elválaszthatatlanul összemosódik a fáradtolajjal átkent deszkapadló szaga és az előadás szünetében kézi pumpával szétfújt rózsavíz illata.

A véletlenszerűségekkel való tudatos szembefordulás filozófiáját olvashatjuk ki a következő, V-akcidencia című ciklus szabad- és prózaverseiből. Szinte minden vers formailag különbözik a többitől, ha nem is kimondottan verstani értelemben, a költői megszólalás tekintetében mindenképpen: az aforisztikus megállapítástól a monológon át a dialógusig, majd a többszólamú, párhuzamos szerkesztésű költeményekig változik a megszólaló perszóna hangja, modalitása, tonalitása. Vagyis inkább perszónáké, mert ez a költő valódi arca, a megszólaló személyek folytonos változása, minden vers egy külön perszóna, olykor több is, együtt a végtére is egynemű és önazonos személy, a költő drámájában, az újabb és újabb alkotások felé sarkalló versek kudarcaiban. Hiszen a költészet a szabadság műfaja, a dolgokat nem érinti, és nem birtokolja, hanem feloldja őket és a levegőbe fújja… egy-egy költemény a beteljesületlenség illékony kudarca, az újabb költemény, az újabb perszóna felé hajszol. Számomra különösen fontos a Campus Stella és a The Night Ride Across the Caucasus opus, hiszen ezekben a versekben nyílik meg a szerző leginkább a soron következő, VakCina című fejezet esszéisztikus, vallomásos prózája irányában, mintegy bevezetve az olvasót abba a személyes szférába, amelynek a még irodalmon belüli kifejezésére csupán a költészet és az esszé ad lehetőséget. Meddig feszíthető a húr a literatúra hangszerén, hogy a pengetés még artikulált hangot csaljon elő belőle, illetve, meddig használható a bölcselet, hogy a fokozódó igyekezet egyre erősebb ellenállásba ütközik, amiből következően engednünk kell a nyomásnak, hogy az megszűnjön. Ez itt a fő és megkerülhetetlen kérdés. Vagy, miként Balla D. Károly írja: „Meg kell előbb kicsit betegednünk ahhoz, hogy később ne legyünk nagyon betegek”. Erre szolgál a VakCina.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.