A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában... -
A létezővé nagyított hiány
Semmi más, csak a Nagyítás (Blow-Up, 1966) juthat először eszembe, ha kedvenc filmemről kérdeznek. Eközben persze fájó szívvel le kell mondanom Tarkovszkij Stalkerjéről, Tarr Béla Kárhozatáról, Fellini Amarcordjáról és 8 és féljéről, Huszárik, Bódy Gábor, Szabó István, Makk Károly, Bacsó Péter, Sándor Pál, Enyedi Ildikó emlékezetes munkáiról (és ez csak egy szűkített lista volt), de Michelangelo Antonioni filmje, mint valami első szerelem élménye, kiragyog kedvenceim közül.
A Nagyítást kamasz koromban láttam először, Veszna típusú fekete-fehér televíziónkon, apámék hálószobájában (és mellesleg a Szovjet Birodalom peremén). Nyolc körül nálunk általában lámpaoltás volt, s mint ritka későesti tévézéseimet általában, ezt is hosszú rimánkodás előzhette meg, anyám szívét volt könnyebb meglágyítanom, bólintott, mire apám bosszúsan behúzta alkóvjuk függönyét és tüntetőleg el is aludt mögötte, én meg hallgathattam a Herbie Hancock kísérőzenéjébe oltott hortyogást. De nem zavart a sajátos háttérzaj, mint ahogy az sem: a film készítőiről akkor semmit sem tudtam még, s fogalmam sem volt arról, hogy mikorra a magyar televízió bemutatta, addigra nyugaton már kultuszfilmmé is vált. Én csak néztem lenyűgözve, már első kockái megfogtak, hogy aztán egyre inkább magával ragadjon a látvány, és a végén ne tudjak felkelni a fotelből: az utolsó képsor olyan élményhez juttatott, amelyet ma is meghatározó jelentőségűnek gondolok.
Akkoriban én is fotóztam, így nem esett nehezemre a főhős Thomas helyébe képzelnem magam, még ha nekem nem is volt olyan műtermem, ahol hölgyvendégeket fogadhattam volna.
Ám az erotikus jeleneteknél is jobban megkapott az a rocktörténetileg is kuriózumnak számító jelenete a filmnek, amelyben Thomas betéved egy Yardbirds-koncertre: a hangszerrombolás elemi élménye elzárt világunkban engem sehonnan máshonnan nem érhetett el, csak ebből a filmből.
De volt valami, ami a fedetlen női kebleknél és a megszerzett, majd eldobott rajongói trófeánál is jobban felizgatott: a lefotózott rejtély, a sokszoros nagyítások révén megfejtett gyilkosság. Azóta is, ha borzongani támad kedvem, semmi mást nem kell felidéznem, csak a londoni Maryon parknak az esti hangulatát… Ahová aztán hősünk másnap visszatér hullát keresni, de nem találja, viszont távoztában valami egészen mással találkozik: a film legelején egyszer már felbukkant bohócruhás alkalmi pantomimművészek kezdenek önfeledten teniszezni – ütők és labda nélkül. Alighanem a filmtörténet egyik legismertebb és legemlékezetesebb jelenete ez: a csak a kézzel fogható (és lefotózható) valóságban hívő Thomas a megjelenített, eljátszott fikció kényszere alatt megválik földhözragadtságától, felveszi a gyepről és visszadobja a várakozó játékosoknak a rácson túlütött, nem létező labdát.
Minden bizonnyal szerepe van ennek a jelenetnek abban, hogy nekem egyik vesszőparipám lett a művészileg megalkotott semmi, a láthatóvá tett hiány: novellát, esszét, regényfejezetet szenteltem a kérdésnek, sorolva és elemezve a példákat a görögök mitológiájától Malevics Fekete négyzetén és Örkény Üres lapján át Cage 4:33-áig. Sőt, némi túlzással, sok éven át írt Szembesülés c. könyvem sem egyéb, mint egy hiányzó, meg nem írt regény megjelenítésére tett kísérlet. Kétes, hogy az én próbálkozásom sikeres volt-e, de hogy Antonioni mester ebben a pár percben piedesztálra állította az alkotó képzeletet, az bizonyos. Nekünk, földhöz ragadtaknak, nincs is más dolgunk, mint hogy labdaszedegetőjének elszegődjünk.
Balla D. Károly
Egy korábbi jegyzetből:
Legelőször kamaszkoromban láttam a Nagyítást, fekete-fehérben, apámék tévéjén apámék szobájában, miközben ők az ágyukat elfedő függöny mögött aludtak. A gyönyörűségtől végigborzongtam a filmet, amelyről és rendezőjéről akkor még semmit nem tudtam. Jóval később egy versem címébe is bekerült:
(Évek teltével nagyon direktnek, erőltetettnek éreztem az utalásokat, válogatott kötetemben már más címen és az egyértelmű allúziók nélkül jelent meg; a beljebb ütött, ismétlődő 2-2 sort is kihagytam.)
Sokáig azt hittem, a Nagyítás csak nekem ennyire fontos és kedves, csak a kilencvenes években fedeztem fel, hogy ez voltaképp kultuszfilm.
Azóta számtalanszor megnéztem, moziban Bp-en is (akkor csodálkoztam rá, hogy a film színes). Videón is megvan. Bárhányszor nézem, mindig ugyanazt a borzongást érzem (pl. a parkban játszódó jeleneteket átélve), ugyanazzal a csodálattal meredek a képsorokra és ugyanúgy esik le az állam, áll el a lélegzetem a filmet záró néhány percnél. (Amit valóság és fikció viszonyáról gondolok, az innen is eredeztethető.)
Antónioninak ismerem még néhány filmjét, azokat is szeretem (a Foglalkozása riporter különösen tetszett, sajnos csak egyszer láttam), de a Nagyítás nyomába semmi sem ér.
A rám ily nagy hatást tevő alkotást több írásomban is említettem, 10 éve kezdett nyilvános naplóírásomat meg éppenséggel Antonionival kezdtem (akkor 84 éves volt a mester, s amíg nyaralt, lakásába betörtek, elvitték a Cannesben a Nagyításra kapott Arany pálmát...).
Fel is idézném itt most a filmet pár fotóval és néhány videóval; fogadjátok örömmel - és emlékezzetek Antonionira.
És akkor néhány részlet a filmből (sajnos éppen a parkban játszódó jeleneteket nem találtam meg, pedig azok számomra igazán hátborzongatóak.) Ja és el ne felejtsem: a film zenéjét Hebie Hancock szerezte.
Az emlékezetes és nagyon mulatságos modell-fotózás:
Jelentős, kiemelkedően jó film Emir Kusturica Emlékszel Dolly Bellre? (Sjećaš li se Dolly Bell, 1981) c. alkotása: remek a sztori, árnyalt az ábrázolás, finoman rajzoltak az alakok, s bár akad benne nevetni való, mégis több egy kelet-európai burleszknél, inkább elgondolkoztat, miközben érzelmi hatása is erős. Mélyebbnek találtuk, s éppen ezért nekünk jobban tetszett [...]
Mesés férfiak kurblival
Nagyon kedves filmet láttunk, Jiří Menzel Mesés férfiak kurblival c. munkáját (Báječní muži s klikou, 1978). A történet a film hőskorában játszódik, főszereplője egy vándormutatványos (Rudolf Hrusínský játssza – parádésan!), aki bűvésztrükkjei után leánya zongorakísérete mellett gyűrött lepedőre némafilmeket vetít alkalmi közönségének, s aki arról álmodozik, hogy állandó mozit nyit – még ám Prágában. Váratlanul számos értékes filmtekercset örököl elhunyt társától és egy frissében megözvegyült tehetős asszonyság is kegyeibe fogadja, így a korábbinál is magasabbra törnek vágyai: saját filmeket szeretne készíteni. Ehhez kapóra jön megismerkedése a dokumentum-felvételeket készítő fiatal operatőrrel. Ez utóbbi szerepét maga Menzel játssza, s nem akármilyen élmény a még fiatalember rendezőt kurblis felvevőgép mögött látni. >>tovább
Töredelmesen bevallom, nem igazán vonzódom a kosztümös történelmi filmekhez, a közelmúlt és a jelen, no meg a fikció sokkal jobban érdekel a régmúlt historikus megközelítésénél irodalomban és filmvásznon egyaránt. A tegnapi film mégis két órányi zavartalan élményt nyújtott. Arthur Miller azonos című saját drámájából írta A salemi boszorkányok forgatókönyvét (angol címe The Crucible [Tűzpróba], 1996, rendezte Nicholas Hytner). A történet 1692-ben játszódik Új-Angliában, szereplői észak-amerikai angol telepesek. Massachussets állam Salem nevű településén a puritán életmódra kényszerített fiatal lányok elfojtott érzékisége sajátos módon tör felszínre. Játékos szerelem-varázslásaikat a számonkérés súlya alatt megszállottságnak hazudják, megnevezik ördöggel cimboráló megrontóikat, akiket a bíróság perbe fog, szabályos boszorkányüldözés kezdődik. A film szépen építkezik, jól osztja be a feszültséget, arányosan hat az érzelmeinkre és mind a babonaságot, mind az ármánykodást, mind a vallási túlbuzgóságot elítélő józan eszünkre. Kulcsproblémaként azonban (számomra) mégsem az jelent meg, hogy ezekhez a fogalmakhoz viszonyuljak. A koncepciós pereknek ebben a háromszáz éves előképében inkább az az erkölcsi kelepce késztetett elgondolkodásra (talán önvizsgálatra is), amelybe a megvádolt ártatlanok kerültek: ha bűnösnek vallják magukat (azaz beismerik, hogy az ördöggel cimboráltak), akkor meghagyják életüket, ha azonban tagadják el sem követett bűnüket, akkor felakasztják őket.
A hullaégető
Hátborzongató alkotás Juraj Herz 1968-as filmje, A hullaégető (Spaľovač mŕtvol). Újhullámos groteszk, nyomasztó film noir, társadalmi szatíra, történelmi kórkép és pszichothriller egyszerre: hogyan válik egy példás életű, de beteges lelkületű kisember családtagjai gyilkosává, miként emeli a szintén beteges ideológia kisemberből reménybeli népirtóvá. A Ladislav Fuks azonos című regényéből magas művészi igénnyel készített film minden stilizáltsága ellenére (vagy épp ezért?) hiteles kor- és jellemrajz, szuggesztív ereje a témában született legjobb alkotások közé emeli.
Karl Kopfrkingl jóságos természetű, másokat becsülő, családját szolgáló és munkájáért rajongó cseh kisember, aki hullaégetőként egyfajta civilizációs áldásnak gondolja a városi krematórium működését, szentélyként tiszteli a kemencéket. Ez mindaddig nem vezet konfliktushoz, amíg barátja fel nem ébreszti benne a „német vért” és őt magát fokozatosan át nem hatja a náci ideológia: ezzel felvérteződve úgy kívánja „megmenteni” zsidó származású feleségét és nem tiszta vérű gyermekeit, hogy megöli és elégeti őket. Mindeközben megnyílik előtte a nagyszerű perspektíva, hogy nagyipari kapacitású hullaégetővé, s ezzel az emberiség jótevőjévé váljék.
Nagyobb szünet után másodszor is megnéztük Zsigmond Dezső filmjét, a Boszorkánykört. Bevallhatóan leginkább a főszereplő Trill Zsolt miatt, akit kijevi színésznövendék-kora óta ismerünk és akinek a pályáját (a gyér találkozásaink ellenére is kialakult barátság, meg persze a lenyűgöző színészi teljesítmény okán) fokozott figyelemmel kísérjük azóta is, hogy elkerült Beregszászból és Kárpátaljáról. Jóleső érzés karrierjét nyomon követni, tanulságos belátni azt a jelentős pályát, amely most már a Nemzeti Színházig elvitte. Ez akkor is igaz, ha a Vidnyánszky Attila vallotta művészeti felfogással nem értünk egyet.
Darwin alaposan belecsapott a lecsóba A fajok eredete c. munkájával. Kevés felkavaróbb állítást lehetett az emberiség szemébe mondani, mint azt, hogy a majomtól származik. Sokan ezt még most sem fogadják el és az evolúciós elméletet csupán egy vitatott hipotázisnek tekintik, alig gondolják hitelesebbnek, mint az Arvisura-mítoszt.
Egymás után néztük meg a két filmet, a Stanley Kramer rendezte klasszikust (Aki szelet vet, Inherit the Wind, 1960) és az 1999-es remake-et (rendezte Daniel Petrie). Mindkettő Jerome Lawrence és Robert E. Lee 1955 színpadi drámája alapján készült, s jószerével jelenetről jelenetre megegyezik egymással (témájuk az 1925-os daytoni majomper, amikor is egy tanárt [...
Nem vagyok az a könnyen meghatódós fajta, sőt, ha észreveszem, hogy meg akarnak hatni, el akarnak érzékenyíteni, akkor zsigerből ellenáll a cinikus énem – de ez a film mélyen megérintett (Beszélj hozzá!, Hable con ella, rendezte: Pedro Almodóvar, 2002). Azt hiszem, azzal ért el ilyen erős hatást nálam, hogy valami egészen sajátos módon [...]
Az öröm legalább háromszoros: új magyar tévéfilm született; Karinthy Frigyes művei alapján készült; nagyon-nagyon jó lett! A T.Ú.K. – Tanár úr kérem! c. produkciót (rendezte Mátyássy Áron, 2011) tegnap sugározta az m1, és mi nagy élvezettel vettünk részt a többszörös időutazásban: vissza a 20. század elejére, Karinthy korába, s azon belül is ingajáratban [...]
Kényelmetlen mű Kertész Imre Sorstalansága. Kínos. Amikor olvasásához készültem, azt gondoltam: pirul majd az arcom, szégyenkezem, sóhajtozom, szörnyülködöm, felháborodom és végül majd erkölcsi mivoltomban mégiscsak megerősödve kerülök ki a dologból. És valami egészen más történt, amit azóta sem sikerült pontosan megfogalmaznom. Mert a Sortalanság nem úgy épül az emberbe, mint valami lezárt tanulság. [...]
Egyik kedvenc Hitchcock-filmem. Ebben támad rá Cary Grantre a sivatag közepén egy permetező repülőgép. Azt persze nem tudni, miért ilyen bonyolult módon akarják eltenni láb alól a tévedések áldozatává vált főhőst – de aki valaha látta a jelenetet, soha nem felejti el, erről gondoskodott a Mester a támadás idegeket feszítő késleltetésével és a [...]
Hány az óra, Vekker úr?
Megkockáztatom: az egyik legjobb magyar film. Bár bő húsz éve is meglehet annak, hogy először láttam, most újranézve mégis egészen pontosan felidéződött néhány jelenet. Ha nem is olyan élesen, mint pár éve, amikor egy jegyzetemet a film szimbolikus jelenetére hivatkozva kezdtem (Volt egyszer egy birodalom). Most újra minden mélyre vésődött: a hatalom természetéről roppant pontos képet adó, erős művészi élményt nyújtó alkotásnak ott a helye Fábri Az ötödik pecséte mellett.
Bacsó Péter filmje, a Hány az óra, Vekker úr?, 1985-ös keltezésű. Tudható róla, hogy Páskándi Géza ötletéből írta a rendező, s az is, hogy eredetileg Őze Lajos játszotta (volna) benne a főszerepet, ám a film forgatása közben súlyos betegen meghalt. Bacsó végül fájdalmas tépelődések után úgy döntött, hogy a félkész verziót elvetve az egészet újraforgatja Jordán Tamással (aki egyébként zseniálisan alakítja a zsidó órásmestert – bár nem lehet kétségünk afelől, Őze is remekelt volna). Ugyancsak érdekesség, hogy az egyik fontos szerepben az operaénekes Melis Györgyöt láthatjuk.
A II. világháború vége felé játszódó film a náci uralom és mentalitás felett >>tovább: Bacsó, Vekker úr
Balla D. Károly 2011-ben nyitott blogjában kezdett először filmes jegyzeteket írni. Ezek általában szubjektív élményeken alapuló, de a filmről gyakorta objektív értékítéletet is mondó kritikai jegyzetek. Történetismertetés szinte soha nincs benne, inkább csak utalások a film sztorijára - ehelyett inkább a filmalkotás sajátosságait igyekszik megragadni.
Keresőoptimalizálás, weboldal google optimalizálás