Napló: 1996. december

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1996. december

Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés, továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, „perceken belül” elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég.

*

Gálfalvi Gyuri még Pesten elkérte a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján felolvasott előadásom szövegét (Kisebbségek kiváltsága) a Látó számára. Élőszóra írtam, publikáláshoz kicsit még dolgozni kellett rajta, csiszolgattam,  javítottam rajta egy keveset, most küldtem el közlésre Bodolay Kláráról írt életrajzi ismertetésemmel együtt, hátha az is érdekelné őket, ha már a Könyvhéten Kovács András Ferenc olyan élénk érdeklődést tanúsított felfedezettem iránt.

*

Néhány támogatónknak, barátunknak év végi levében összefoglaltam szerkesztőségünk, könyvkiadásunk, alapítványunk helyzetét, majd kis személyes záradékkal is megtoldottam, nagyjából ezeket emelve ki:

PÁNSÍP. Még élünk. Szorongatott helyzetben vagyunk, mert: 1) megszűnt két legfontosabb támogatónk: az MHB Művészeti Alapítványa és a Táncsics Alapítvány is. Az egyetlen hely, ahonnan még esélyünk van pénzt kapni, az Illyés Közalapítvány, de innen: 2) kizárólag nyomdaköltségre felhasználható összeget kapunk, ráadásul a legutóbbi már csak két száméra elég, holott nekünk négy van egy évben. Így aztán 97-ben már azokat a szimbolikus szerzői és szerkesztői díjakat sem tudjuk kifizetni, amiket az idén még igen. És akkor még hol van a rezsi… Időnként végigpályázom az összes szóba jöhető alapítványt, de szinte reménytelen valamit is elnyerni. Mindenünnen az Illyéshez utalnak, hiszen az foglalkozik a határon túli magyar sajtóval. Elindítottam egy szerintem izgalmas ankétot Kárpátalja 2000 címmel, remélve, hogy erre tudok majd külön pénzeket szerezni, de egyetlen szerény támogatáson kívül (ami mondjuk negyedévi postai és telefonköltségeinket fedezte) ez sem „jött be”. Próbálkoztam előfizetők toborzásával (200 magyarországi + 50 nyugati előfizető szinte eltartaná a lapot!), de ez is reménytelen vállalkozás: akik esetleg előfizetnének, azok amúgy is megkapják tiszteletpéldányként, így hát cirka 25 előfizetőm lett mindösszesen (igaz, 6 nyugati!). Közben meg a lap elég jó, ahogy én érzem. (Az itthoni terjesztés önköltséges: annyi jön be, amennyibe az eljuttatás + a jutalék van. Többet nem lehet kérni érte, mert akit érdekel, annak nincs még erre sem pénze.)
Bárhogy is alakul, én már tavaly ilyenkor elhatároztam és egy kisebb társaságban be is jelentettem, hogy a szerkesztői munkámat 40 éves koromban szeretném átadni, így most lámpással keresek olyan marhát, aki nagyjából ingyen hajlandó lenne csinálni a Pánsípot. (A piszkosabb munkát, a kiadás-menedzselés gondjait egy évre még vállalnám, csupán a szerkesztésre keresek embert.)
Első év, hogy anyagiak hiányában nem tudtunk szerzői pályázatot indítani, és hogy ugyanezen okból csak 3 számunk lesz egy évben, nem négy. És hogy példányszámunkat 500 alá kellett vinnem!

KÖNYVKIADÁS. Év elején felszámoltam a Galéria Kiadót. Évente legfeljebb 1-2 könyvet tudtunk volna kiadni, emiatt nem érdemes fenntartani egy céget. A határon túli magyar könyvkiadást támogató minisztériumi rendszer két évvel ezelőtt olyan formán alakult át, hogy ebben etikai megfontolásokból részt venni nem kívántam. A három utolsó pályázattól már távol maradtam – és így persze nem is tudtam a kéziratokat kiadni. Itt is megpróbáltam más forrásokat felkutatni, de mindenünnen visszairányítottak ehhez a rendszerhez. A kör bezárult, s én felszámoltam az 1945 utáni Kárpátalja első magánkiadóját; az egyetlent, amely tisztességesen bánt a szerzőkkel és odafigyelt a szerkesztésre. Nem akarom kollégáimat bemártani, de ahány szerkesztetlen, félkész, korrigálatlan, koncepciótlan könyv megjelent itt az elmúlt három évben – az félelmetes.

Mindazonáltal az idén volt egy kis könyvecskénk (a szerző maga szponzorálta) és most hatalmas erőfeszítéssel megpróbáljuk karácsonyra kihozni Évám mesekönyvét, 16 színes rajzzal, műnyomó papíron, fóliázott borítóval (egy kosár pénzbe kerül a nyomdáztatás; szerencsére találtunk egy tőkés társat, aki ezer példányt lábon megvett – így tudtunk csak belevágni). Ezeket azonban már nem kiadóként, hanem a Pánsíp és az alapítványunk közös ügyeként próbáljuk végigvinni.

UNGBEREG ALAPÍTVÁNY. Lassan kétéves az alapítványunk. Ennek kellene képeznie mind a Pánsíp, mind a könyvkiadás, mind a könyvnap, mind a KÁRMIN-díj és számos más kezdeményezésünk működtetésének anyagi hátterét, de sajnos… Csak egyik baj az, hogy a fent is említett okok miatt alig-alig lehet pénzeket összepályázni, a másik az, hogy az alapítvány fenntartása is költséges. A Kft, amely a könyvelésünket végzi, már havi 7.000 Ft + ÁFÁt kér szolgáltatásaiért; ez éves szinten több 100.000 Ft-nál, holott nekünk az idén az éves forgalmunk alig volt-lesz több ennél. A tavaly megpályázott pénzeket lekötöttem kamatozásra, remélve, hogy majd a kamatok fedezik a kiadásokat, de sajnos nem.

Ennek ellenére az UngBereg Alapítvány egy csomó mindenben benne van, de inkább közvetítőként, szervezőként. Teljesen saját ügy viszont a KÁRMIN-díj, amelyet rövidesen újra odaítélünk arra érdemesnek. Az átadás mindig jan. 22-e táján (a magyar kultúra napja) történik, legutóbb Penckófer János (Hatodik Síp) és Vidnyánszky Attila (Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház) kapta (előbbi fő-, utóbbi különdíjat). Az összegek szerények, és sajnos ezúttal csak a fődíjra van pénzünk, amelynek reálértéke az infláció és a kamatcsökkenések miatt kevesebb a korábbinál (100.000 Ft banki kamatával egyenlőnek állapítottuk meg az összeget). Ezzel kapcsolatban is benyújtottam vagy öt helyre pályázatot…

SZEMBESÜLÉS. És ha már beszámoló… Az ősz folyamán befejeztem Szembesülés c. hiány-regényemet, és a Belvárosi Könyvkiadó ki is akarja adni; de persze csak akkor, ha valamelyik alaptól nyernek rá pénzt. A Nemzeti Kulturális Alap mostani pályázati fordulójában bíztak, de egyelőre nem kaptam semmi biztató értesítést. Ha nem sikerült, jövőre újra próbálkoznak, ígérték. A regény, ha egyáltalán annak nevezhető, eléggé sajátos valami. Amennyire sürgetném a megjelenését, annyira késleltetném is: megjelenése után ugyanis hatalmas sértődések várhatók – főleg családon belül. Hiába alkalmaztam többszörös áttételt, hiába szól nagyjából az egész arról, hogy azt a regényt miért nem tudom megírni, még ez is indulatokat kavar majd. Nagy paradoxona életemnek, hogy épp legalapvetőbb emberi élményemet nem írhatom meg, mert tekintettel kell lennem bizonyos (túlzott) érzékenységekre. Így hát a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon és a lojalitását túllihegő Egiszthosz konfliktusáról írok, illetve arról, hogy ez az ellentét hogyan képeződik le Oresztész pszichéjében, aki a három alakban feltűnő Elektra révén kényszerül szembesülésekre. A mitológiának némileg fittyet hányva Oresztész és Elektra nem testvérek, egyikük Egiszthosz, másikuk Agamemnon gyermeke, és szerelmük bontja ki mindazt, amit fentebb „legalapvetőbb emberi élményem”-nek neveztem.

Verset, novellát nem igazán írtam az idén, publicisztikát többet. Illetve Bodolay Klára hagyatékával foglalkoztam. És vérszemet kaptam: nekiveselkedtem egy újabb regénynek…

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.