Napló: 1997. november

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. november

Vajon meddig lehet javítgatni egy regény? Mikor jutok el oda, hogy kijelenthessem: kész. És vajon simítgatnám, javítgatnám-e ilyen buzgalommal, ha nem számíthatnék megjelenésére? Bármilyen szép is az, amit az irodalom függetlenségéről, az alkotó autonómiájáról gondolok – mégis egészen más úgy dolgozni egy szövegen, hogy már sajtó alá szánom. Bárhogy is küzdöm ellene: kidugja fejét a könyvespolc mögül, rám pillant a billentyűk közül, ujját felemelve figyelmeztet a vendégfotelból, bekopog az ablakon, aláereszkedik egy pókszálon, a hátam mögül les szövegembe az olvasó. Kis kaján, álnok figura, cvikkerén meg-megvillan a cinizmus. Kopasz fejét csóválgatja, hunyorogva simogatja rőtes szakállát. Nem tetszik neki a regényem.

*

Körkérdéseivel keresett meg a magyar kultuszminisztérium „Határon Túli Magyarok Főosztálya”. Miközben én már kiléptem a támogatási rendszerből etikai fenntartásaim miatt. Osztályvezetőjüknek, akivel baráti lábon állok, ezeket írtam a válaszaimat tartalmazó kísérőlevélben:

Kedves A!

Nem tudom, milyen szándék vezérelt Benneteket, amikor ezeket a túl általánosan és tágan értelmezhetően feladott kérdéseket megfogalmaztátok és szétküldtétek. Valahogy az a sejtésem: igen kevesen válaszoltak rá érdemben, hiszen üres kérdéseitek egyszerűen elvárják a semmitmondó, általános reagálásokat, amelyekkel magatok és feljebbvalóitok előtt igazolhatjátok munkátok megfelelő színvonalát (talán ez is volt eredendő célotok). Aztán meg: ha valaki mégis vette a fáradságot, hogy konkrétumokat is említve és a problémák lényegéhez eljutva igyekezzen válaszolni: azzal meg, gondolom, amúgy sem tudtok mit kezdeni. Az MKM és a Főosztály munkája nem azért olyan, amilyen, mert eddig nem kaptatok jó válaszokat. Munkátokat igen szigorú politikai elvárások határozzák meg, amelyben nagyon jól kitapinthatóak a „magasabb körű” érdekek, amelyek együtt érvényesülnek a „saját” érdekekkel. Ez alakította ki a munkátok irányvonalait, tevékenységetek gyakorlatát.

Mit tudna ezen változtatni egy ungvári magyar író véleménye?

Ennek ellenére megpróbáltam komolyan venni a dolgot. Nem annyira a Főosztály miatt, hanem az irántad érzett tisztelet a jó barátság okán.

Szíves tájékoztatásodra mellékelek egy kis szóróanyagot, amelyet az ominózus (lásd válaszaim 3. oldalát) idei Könyvnap alkalmából készítettem. A könyvlista egyik oldala a támogatott, másik az MKM által nem támogatott kiadványaink teljes jegyzéke.

Az idén sajnos nem lesz több könyvünk, de jövőre talán sikerül megjelentetni régi szerkesztői-kiadói álmomat, a Száz szomorú szonett c. antológiát. És, ha minden igaz, talán egy új mesekönyvet is… (Mindezeket persze MKM-támogatások nélkül!)

Személyes beszámolóként most csak annyit, hogy két kiadatlan regényem közül az egyik talán kijön a 98-as Ünnepi Könyvhétre egy nyugati (!) kiadó gondozásában. Összeállítottam új verseskötetem anyagát is (erre még nincs kiadóm) és egy újabb publicisztikai kötet tervével is foglalkozom. A legfrissebb hír pedig, hogy a Holmi novellapályázatának díjazottjai közé kerültem (jeligés pályázat volt, ezért még büszkébb vagyok rá!), ezt megyek átvenni a napokban (a Debreceni Irodalmi Napok keretében osztják ki), levelemet is akkor postázom majd. Pesten nov. 21-23-án leszek legközelebb, a PEN-konferencián, egy héttel később pedig Veszprémbe utazunk, ahol feleségemnek lesz könyvbemutatója (Égen járó Kismanó).
Remélve, hogy mielőbb személyesen is találkozunk, barátsággal: Balla D. Károly

*

November 13-án a Debreceni Irodalmi Napok keretében átvehettem a Holmi novellapályázatának III. díját. (Első díjat nem osztottak ki, igaz, II-at és III-at többet is.) Szó se róla, jólesett a szakmai nagy öregeinek (Domokos Mátyás, Réz Pál) értékelése és persze maga a díj is.

Az Irodalmi Napok egésze vegyes érzéseket keltett bennem. A sok irodalomelmélet kicsit megfeküdte a gyomromat. Az Alföld szerkesztőségében tartott kis fogadás ellenben kifejezetten kellemes volt.

Ja, egy kis profán felütés. Debrecenbe érkezésünk első programjaként egy cipőboltba vezetett az utunk, mert agyonhordott lábbelim egyszerűen kilukadt. Éva már azelőtt is mondogatta, nincs egy rendes cipőm, ami illenék az alkalomhoz. Így a kipurcant (de addig nagyon kényelmes) ócskaság nájlonzacskóba került és egy kukában végezte hűséges szolgálatát, én pedig a rendezvényre már vadiúj (bár kicsit feszes) csukámban vonultam be.

*

Az lehetetlen, hogy a sematizmusba csapó, erőlködő újrealizmusnak csupán a szellemes, bravúros mellébeszélés lehessen az alternatívája. Lehetetlen, hogy a mélyrepülő tömegkultúra és a vájtfülűek beltenyészete között ne legyen semmi. Mintha a magyar ugaron e percben csak hitvány krumpli és bőlevű ananász teremne. Sehol egy dús karfiol, sehol egy ízletes körte, és a búzamezőket is vagy felveri a gaz, vagy pálmafák tetszelegnek helyükön.

*

Megkeresés a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt egyik vezetőjétől. Párdelegációjuk érkezik Kárpátaljára a KMKSZ vendégeként és engem is felkeresnének, hogy tájékozódjanak kárpátalja magyar kulturális életéről. Ezeket válaszoltam:

Nyitott, előítéletektől mentes embernek tartom magam; talán ezért is igyekszem a közvetlen politizálástól hosszabb ideje tudatosan távol tartani magamat; ezzel együtt persze vannak a politikai palettán számomra szimpatikusabb vagy elfogadhatóbb, valamint kevésbé szimpatikus, nehezen elfogadható politikai erők.

Nos, úgy tartom tisztességesnek, ha nem hallgatom el, hogy az FKgP politikájával (és főleg az elnök úr megnyilatkozásaival) igen nehéz lenne azonosulnom, így a magam részéről némi fenntartásokkal fogadom azt, ha pártpolitikusok – pártpolitikusként! – akarnak találkozni velem.

Másik aggályom az, hogy a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség működését sem tudom elfogadni, és ahogy sejtem, ők sem örülnének annak, ha azt tapasztalnák, hogy vendégeik éppen éntőlem kívánnak tájékozódni szellemi életünk problémáiról. A KMKSZ egyik legfőbb hibája éppen az, hogy igyekszik lefedi, kisajátítani a kárpátaljai magyar kultúra ügyét, és kapcsolatrendszerét a saját érdekeiben igyekszik kihasználni. Így – tudva, hogy milyen véleményen vagyok – bizonyára neheztelnének rátok, amiért a kárpátaljai helyzetről nem kizárólag az ő interpretációjukban akartok tájékozódni.

Kérlek, a fentiek ismeretében döntsd, döntsétek el, hogy célszerű-e engem megkeresnetek.

Ha igen, akkor magam szívesen látlak benneteket egy kávéra és egy beszélgetésre a családi házunk padlásszobájában kialakított szerkesztőségi szobánkban – feltéve, hogy pártpolitikusi mivoltotokat a télikabátokkal együtt fogasra akasztjátok előszobánkban.

*

Egyre elképesztőbb viszonyok. Áramszünet, vízhiány, akadozó benzinellátás. Sehol nincs fűtés, iskolákban, kórházakban sem. Azt írják az újságok, Ukrajna ezen a télen fázni és éhezni fog.

Engem ennél is jobban elkeserít, ami a választások okán kis magyar szemétdombunkon történik. Tóth Mihály függetlenként indul, állítólag nem egyeztetett a KMKSZ-szel, amiért alaposan megvádolják. Mihály visszavág, leszedi a keresztvizet a KMKSZ-ről. Fodó Sándor pedig – megáll az ész! – még a sajátjaival sem egyeztetve „az ellenség”, a Szocdem listáján indul. Ha valaki ezt tíz évvel ezelőtt megjósolja neki, szembeköpte volna. A KMKSZ persze azonnal kikiáltja árulónak saját alapítóját és tiszteletbeli elnökét. Kész hányinger.

A legnagyobb lokálpatrióta és legelhivatottabb vátesz-magyar, a beregszászi magyarok pajzsra emelt vezére pedig családostul kispriccel Magyarországra. (A többiek egyelőre csak a gyerekeiket menekítik át.)

*

Ha valaki túl sokáig visel álarcot, ráég a bőrére. Ha aztán nagy hirtelen lerántja, vele tépi valaha volt vonásait is. Ami alatta marad, az se nem arc, se nem álarc. Csoda-e, ha ezután ujjal mutogatnak rá az utcán – és már kinézik az álarcosbálból is.

*

Egy gyöngyösi könyvterjesztővel és -kiadóval nagyon előnyös megállapodást kötöttünk. Átvette Éva meséskönyvének egy jelentős példányszámát; az eladási bevételre nem tartunk igényt, mert azonnal visszaforgattatjuk egy régen tervezett könyvünk, a Száz szomorú szonett nyomdaköltségébe. Ennek példányszámain majd osztozunk a vállalkozóval, ő az újabb eladásból számít némi nyereségre, mi pedig a saját 300 példányunkat a szerkesztésbe fektetett munka és a szerzői tiszteletdíjak ellenértékének tekintjük. Pénzt végül is megint nem látunk, de lesz egy új könyvünk…

*

Belefáradván és -fásulván a Kárpátaljai Magyar Könyvnapok minden évi megszervezésébe tavaly átadtam a rendezvény szervezési jogát a legifjabb nemzedék képviselőinek, személy szerint Dupka Zsoltnak, aki a kiadói szakmában tavaly debütált Délibáb c. diáklapjával. „Belefáradván és –fásulván”, írom, és a részletezésébe nyilván beletartozna az is, hogy az évekig családi(as) rendezvény (csupán barátainknak szerveztük eleinte) 300 főt mozgósító protokolláris presztízs-eseménnyé vált és olyan társadalmi és udvariassági kötelezettségeket rótt rám és a Vár utca 8-ra, amelyet elviselni már terhes volt. Hogy mást ne mondjak: kötelességszerűen meg kellett hívni az alkalomra szinte mindenkit: közelebbi és távolabbi barátokat, az összes szakmabelit plusz mindenféle főmuftit az illetékes hivatalokból és a helyi szervezetekből. A szervezéssel nyakig elfoglalva alig tudtunk személyes vendégeinkkel foglalkozni, és a velük való „törődés” emiatt igen terhes volt.

Ezek miatt történt, hogy tavaly már messzebb vittük a rendezvényt: a könyvtárba, és protokollvendégeket sem igen hívtam. Ám azzal, hogy az alkalmat elvittem a Vár utcából, ahol korábban évente felvertük a könyvsátrakat, s a rideg könyvtár-terem lett a helyszín, az egész el is vesztette báját… Már nem találtam semmi örömömet benne.

No és aztán abból is bőven elegem volt, hogy a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége évek óta az én „privát” könyvnapomhoz társította a maga értelmiségi találkozóját, minek következtében a Könyvnap mindig belekerült az éves MÉKK-beszámolókba, mint „saját” rendezvény.

Így aztán végül átadtam az egészet. Tudtam, persze, hogy tudtam: soha többet nem lesz olyan, mint tavalyelőtt az utcán, sátor alatt. De hogy ilyen kiábrándító is lehet…

Be kellene részletesen számolnom, de nincs túl sok gusztusom hozzá… Az egész a MÉKK-közgyűléssel kezdődött (a Petőfi téri irodaház tanácstermében), ahol Dupka György elnök tartott elkeserítően unalmas beszámolót (ennek a háromnegyedénél eljöttem), ezt egy igen gazdag fogadás követte (láttam a megterített asztalokat kijövet). Az elhúzódó beszámolók és az eszem-iszom miatt a könyvnap megnyitása a Könyvtárban másfél órát késett (mi és pár vendég ennyit vártunk a díszes társaság megérkezésére). Az ennél is elképesztőbb az volt, hogy ott állt hat felállított „stand” (két-két összetolt asztal a kiadók nevének feliratával), és ezek közül négy hótt üresen tüntetett. Egyedül a Dupka vezette Intermix Kiadó könyvei voltak előre adjusztálva, megérkezvén mi is kitettük a magunkéit, és néhányat a Mandátum Kiadóéból is. (Ezeket a kiadót vezető Penckófer János, miután eldöntötte, hogy ők nem vesznek részt személyesen a rendezvényen, bízta ránk: ha szükséges, tegyük ki.) Üres maradt a Tárogató, a Kárpáti Kiadó, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség standja. Hogy miért? Leginkább azért, mert senki nem szervezte meg, hogy ne legyenek üresek. Emlékszem, én tavaly-tavalyelőtt hányszor hívtam fel a kiállítóimat: hány könyvet hozzanak, főleg melyeket, mennyi hely lesz majd árusításra, minimum hány órával előbb érkezzenek meg, hogy nyugodtan kirakhassák portájukat, hány szerzőjük fog dedikálni… stb. Most ilyesmiről szó sem volt. A szervező jószerével meg sem hívta tisztességesen a kiadókat és (rajtam kívül?) talán senkinek nem mondta egyértelműen, hogy könyveket is hozzon. Talán én is csak mint korábbi rendező tudtam, hogy kellene vinni valamit… Aztán meg: a Tankönyvkiadónak még üres standja sem volt (holott nem csak tankönyveket adnak ki), és nem volt a Hungarológiai Központnak sem (két-három kiadványuk nekik is van évente), a nyomdákról már nem is beszélve (nálam ezek mind-mind helyet-szerepet kaptak). Szinte végig láthatatlanok maradtak a fiatalok, pedig én nekik adtam át a stafétabotot; helyettük a MÉKK sajátította ki a rendezvényt, s az egészre rátelepedett áporodott szellemiségük… Nem volt az idén sem dedikálás, sem könyvbemutató, nem kaptak szót sem a szerzők, sem a kiadói műhelyek, szerkesztőségek, senki nem lobogtatta meg folyóiratának legújabb számát, és egyáltalán: nem volt semmi… Azaz dehogy nem: folytatódott a fogadás; étellel-itallal háromszor annyi asztal volt befedve, mint könyvvel. Amikor végre elhangzott a pár semmitmondót megnyitó szó (a rangos magyarországi vendégé – Pomogátsé – is!), a mintegy hatvan résztvevő – holott többségük már fogadásról jött! – rárontott a svédasztalokra. A könyvek nagyjából senkit sem érdekeltek, még a könyvtáros lányok által az üresen maradt standokra kirakott remittenda-hegyek sem (Kiskegyed és társai). Még az eszem-iszom előtt én is szót kaptam. Horváth Sándor, a MÉKK társelnöke valahogy úgy konferált be, mintha az irántam érzett „kegyeletből” tenné. Én ki sem mentem a standunk mögül, ezzel is jelezve, hogy nem igazán azonosulok a rendezvénnyel. Mondani pedig bizony elmondtam, hogy eléggé csalódott vagyok… De ez nem igazán érdekelt senkit, mert már párologtak a töltött káposzták.

A VI. Kárpátaljai Magyar Könyvnap csúcsát az a pillanat képezte, amikor Ádám Barnabás (vállalkozó, a gazdaszövetség elnöke, a MÉKK elnökségi tagja) behozta a frissen csapra vert söröshordót és a könyvtár padlószőnyeggel borított nagytermének a közepén elkezdte csapolni a sört…

Kifelé menet egyik barátunk kimondta a nap tanulságát: „Az idén csak azt jöttem megnézni, jövőre hová nem érdemes már elmennem.”

Én meg lelki szemeimmel már láttam azt a szakmai és pénzügyi beszámolót, amelyet a magyarországi támogatónak benyújtanak a rendezők…

*

Tele van a tököm Dupka Gyuri szellemi ámokfutásával és a MÉKK-kel… Elnökként most „könyvalakban” is kiadta éves beszámolóját. Félelmetes! Hemzseg mindenféle hibától: stiláris, helyesírási, szedési. A tördelés elképesztően dilettáns (Dupka Zsolt hozzáértését dicséri). Arról nem is beszélve, hogy tele van csúsztatásokkal és olybá fest, mintha a MÉKK már Noé bárkájában megalakult volna és most „ő” lenne a világ közepe. Tiszta undormány.

Valamelyik nap kezembe veszem az Intermix legújabb Kovács Vilmos-gyűjteményét (ez már a harmadik válogatott verseskötete!), és a második oldalon szó szerint ezt olvasom:

Felelős kiad: Dupka György
Felelős kiadó: Buleca Rozália

– nem én gépeltem félre! Ebben a két sorban semmi sincs jól. A könyv felelős „kiad”-ja valóban Gyuri, de a sorban betűhiba van. Rózsika néni nem kiadó, hanem szerkesztő, és a neve cz-vel írandó.

A hátsó borító szövegéről azt is megtudom, hogy Kovács Vilmos gáton született. Így, kisbetűvel. Azaz mégsem a mezőn.

Elment a kedvem, hogy belepörgessek a könyvbe.

*

Megjelent az új Hatodik Síp. A versemből (Asztalra borulva) kimaradt egy szótag, így értelemzavaró lett (a lapban szép számmal vannak elírások – Öcsi szedi újabban –, de az értelmet nem zavarják). Ennél azonban sokkal nagyobb baj, hogy elképesztően rossz anyagok is vannak benne. Folytatásokban közlik Szöllősy Tibi „regényét”. Az első közlemény még elviselhető volt. Ez már igazi kontármunka. (Képzelem, milyen lehetett azelőtt, hogy N.Z.M. megszerkesztette.) A csúcs Balla Teri elképesztően rossz verse.

*

Olvasom a Kárpáti Igaz Szóban, hogy Palkó Pisti ukrán–magyar—magyar–ukrán szótárt készített és adott ki (apjával, Palkó Gyulával, akit a vele készült interjúban nem „édesapámként” említ, hanem nyugdíjas pedagógusként). A szótárban a magyar igék főnévi igenévi alakjukban szerepelnek. „Így könnyebb használni.” Megdöbbenek, holott emlékszem: egy 30 évvel ezelőtti, Bibikov által szerkesztett iskolai szótárban is infinitívuszok voltak. Akkor talán még beszélhettünk kommunista kontraszelekcióról: nem baj, hogy nem ért a szótárkészítéshez a szerző, de megbízható elvtárs és jó ivócimbora. De Palkóékat ki és mi konraszelektálta szótárkészítővé?

Egy komoly cím a KISzóban: Ránduljunk ki a szabadba.

Itt már mindenkinek kirándult a helyéről a nyelvérzéke?

Ez vesz körbe mindenütt: a diadalmaskodó dilettantizmus.


Balla D. Károly: Napló 1997. november

20 éve írtam. Az Ungparty Manzárd archívuma. Említések: Kárpátaljai Magyar Könyvnapok. Kárpátaljai magyar irodalom. Könyvkiadás. A diadalmaskodó dilettantizmus – Könyvek | Holmi-díj: Debreceni Irodalmi Napok. BDK

PDK könyv letöltése – magyar irodalom – a legjobb hangoskönyvek online

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.