Napló: 1997. május

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. május

déry tibor: a napok hordaléka - könyvDéry Tibor naplószerű jegyzeteit – A napok hordaléka – olvasom hosszabb ideje. Gyakran foglalkozik saját életkorával, azzal, mit lát, mit csinál, mit gondol másképp egy öregember, mint egy fiatal. Sok meglátását olyannyira érvényesnek érzem magamra, hogy alig tudom eldönteni, az ő 77 éves testében élt-e egy negyvenéves, vagy én jutottam négy iksszel a hátam mögött öregember-gondolatokra.

Olyasmit ír Déry, például, hogy egy ideje már szívesebben ír, mint olvas. Meg hogy írásban is mértéktartó: órákat tölt néha egy-egy mondattal, s napi átlaga alig több fél oldalnál.

Mindezt én is elmondhatnám. Ámde!

A súlyos különbség az, hogy Déry egy megszerzett hatalmas olvasottság után „szokott le” a sokat olvasásról, míg én szégyellni valóan hiányos műveltségem közepette bliccelem el még a fontosabbnak tartott regények olvasását is. 77 évesen Déry megtehette, hogy szöszmötölt az írásain, hiszen remekművek sorakoztak mögötte – de engem mi jogosít fel arra, hogy termékeny éveimet elpiszmogjam?

*

Telefonhívás Budapestről. A Művelődési és Közoktatási Minisztérium osztályvezetője tájékoztat, hogy az 1999. évi Frankfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a kiemelt vendége, és a rendezők szándéka, hogy a magyar könyvkiadás teljes bemutatása érdekében a határon túli magyar könyvkiadókat is szerepeltetni fogják a könyves szakma legnagyobb európai seregszemléjén. Kárpátalja vonatkozásában elsőként a mi kiadói műhelyünkre gondoltak. Mielőtt túlcsordulna az örömöm, kapom azonnal a nem túl lelkesítő megbízást egy kis szervezésre, merthogy ugye vannak más kiadók is. Vannak bizony…

…Tudható, hogy a helybéli kiadós kollégákkal nem felhőtlen a viszonyom, olykor bírálom is szerkesztői, kiadói gyakorlatukat, amióta pedig a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválnak rendszeres részvevője a kiadónk, azóta leginkább a saját könyveikhez való viszonyuk szokott megdöbbenteni. Szervezési kérdésekben meg éppenséggel eléggé, hogy is mondjam, inertek, főleg, ha valami operatív dologról van szó. Egy ideje inkább kerülöm az alkalmakat, ha nem muszáj, nem keveredek velük közös ügyekbe …A minisztériumi megbízás okán azonban erőt vettem magamon, levélben, telefonon vagy személyesen el is értem valamennyit és kipréseltem belőlük a budapesti szervezők által kért 6-6 könyvcímet. Alig pár nap, és levél megy a minisztériumi főhivatalnoknak:

A kárpátaljai magyar könyvkiadók örömmel fogadják a felkérést, hogy kiadványaikkal részt vegyenek a Frankfurti Nemzetközi Könyvvásáron. Ebbéli szándékukat a tegnapi és mai nap folyamán sikerült az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, az Ugocsa Print (Ezen belül: KMKSZ, KMPSZ, KMCSSZ), valamint a Mandátum Könyvkiadó vezetőivel egyeztetnem, illetve az ajánlott 6-6 könyvcímet is megadták. Végül a Pánsíp szerkesztősége és az UngBereg Alapítvány vezetőjeként magam is üdvözlöm a kezdeményezést és kiadói műhelyünk részéről is megnevezek 6 címet (részben a már megszűnt Galéria Kiadó kiadványait – ezekkel Alapítványunk rendelkezik).

Valamennyi kiadó ígéretet tett arra, hogy a megnevezett kiadványok példányait legkésőbb szeptember folyamán az MKM rendelkezésére bocsátja.

Még az is lehet, hogy néhányan személyes meghívást kapunk Frankfurtba…

*

szépfalusi istván ebangélikus lelkész - bécsMájus végén vendégünk volt feleségével Szépfalusi István bécsi evangélikus lelkész, a Bornemisza Péter Társaság vezetője (körbehordtuk Kárpátalján; Ungváron előadást tartott, Visken és Técsőn prédikált). Élményszerű volt a pár együtt töltött nap. István ragyogó elme, kiváló ember –  roppant módon tisztelem, számomra ő az a lelkész, aki feloldotta bennem az egyházzal szembeni averziómat. Végtelenül kedves emberi megnyilvánulásaihoz sziporkázó szellemesség, hatalmas tájékozottság, írói invenció és tudósi elmélyültség egyszerre társul. Magánemberként „teljesen normálisan” viselkedik, nem szövi bele minden mondatába a Jóistent (mint nem egy kollégája vagy buzgó híve), a Feljebbvalóval intézendő dolgait oda utalta, ahová valók: imáiba. „Köznapilag” inkább viccesen, önironikusan kezeli a maga pap-mivoltát, ha pedig felmegy a szószékre, a kötelező liturgikus formalitásoktól eltekintve ott sem Isten alázatos szolgájaként viselkedik, hanem sokkal inkább katedrán álló egyetemi professzorként, aki azon bonyolultságában látja és láttatja a világot, s aki számára a megvilágosodás, a bűn vagy az üdvözülés nem annyira vallási, hanem sokkal inkább filozófiai kategória, a kereszténység vagy a protestantizmus pedig nem valami elvont morális burok, amibe beledughatják fejüket a vallási előírásokat betartó igaz hívők, hanem a való élet kihívásaira adható lehetséges válaszok rendszere.

Azt hiszem, a viski és técsői református templomban a szószékről azelőtt soha nem hangzottak el olyan szavak mint az ő szájából: európai integrációi, többcentrumú magyar írásbeliség, globalizáció és regionalitás. Helybéli lelkésztársait alighanem meglepték világi gondolatai, láthatóan feszült figyelemmel hallgatták szavait. Hogy a hívek körében volt-e értetlenkedés, azt nem tudom.

Sokat nevettünk, élcelődtünk, jópofa helyzetekbe keveredtünk hol vendéglátóink különös viselkedése, hol vendégeink helyi dolgokban való tájékozatlansága miatt. Amikor például Budapestre fuvaroztuk a házaspárt (érkezni vonattal érkeztek), és a csapi határátkelőhöz értünk, Éva szabályszerűen megállt a sorompón túl ott, ahol a vámterületre való behajtást egy „kézi kordonnal” korlátozzák a vámosok. Ha a belső területről elfogynak a kocsik, egy vámos felsétál a kis vasrácsig, félrehúzza, beenged 8-10 kocsit, majd újra keresztbe teszi a kordont. Amikor megálltunk, István felkapta a fejét, de hát miért nem hajtunk a vámosok színe elé? Éva elmondta, mi itt a rend. De hát csak két kocsi van ott, menjünk be! – mondta, és már szállt is ki az autónkból, elhúzta a vasrácsot, intett a halálra rémült Évának, hogy hajtson előre. Megtette – és három méterrel beljebb megállt. Erre persze az időközben mögénk ért kocsi is elindult volna, de István felemelt kézzel megállította, visszatette a kordont „a helyre”, és beült az autóba. Na, ez megvan, menjünk! Éva remegő lábbal engedte fel a féket. A vámosok és határőrök meglehetős döbbenettel figyelték István magánakcióját. Ilyen pimaszságot még nem tapasztaltak. Mi azt hittük, nagy botrány lesz (Istvánnak utólag azt mondtuk, jó hogy le nem lőtték…). De a szigorú egyenruhások még csak a fejüket sem csóválták. Azt hihették, István valami nagyon nagy főnök lehet, ha ilyesmit merészelt. Vagy az is lehet, meglátták feje fölött a védőangyalát.



Continue reading

Napló: 1997. április

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. április

Nagy késéssel megjött a Bárka c. folyóirat tavalyi, 96/3-4. száma. Ebben: annak az őszi békéscsabai tanácskozásnak az előadásai, amelyet a megye könyvtárosainak nagy éves összejövetele alkalmából tartottak a határon túli magyar irodalomról; az anyagok közül az Elek Tiboré és az enyém is  Kárpátaljával foglalkozik. Tibor tanulmánya már élőben előadva is tetszett, és most élvezettel olvastam a nyomtatott verziót.

Az írás legnagyobb erénye az elfogulatlansága és egészséges értékítélete. Könnyedén túllép azon a szinte áthághatatlan akadályon, amely évek óta lehetetlenné teszi, hogy helyére tegyünk néhány dolgot. Akik valaha is foglalkoztak irodalmunkkal, azok vagy tetten érhetően elfogultak voltak (egyesek egyik, mások másik irányban), vagy semmitmondóan felületesek. Újabban meg bejáratott ítészeink is nagy zavarban vannak: olyasmit kellene elismerniük, aminek elismerésétől vonakodnak, és olyan szerzők teljesítményének hiányát kellene belátniuk, akiknek felmagasztalására korábbi koncepciójukat alapozták. Így aztán nagy csúsztatásokkal találkozhatni.

Nem így Tibor. Az utóbbi években megjelent itteni könyveket szemlézve szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a 60-70-es évek fordulóján rövid ideig létezett, de elhíresült Forrás Stúdió most kiadott, Nézz töretlen homlokomra című emlékantológiájában „A kevés szavú Fodor Gézának, de főként Vári Fábián Lászlónak a korábbi antológiákból, évkönyvekből, magyarországi publikációkból már jól ismert, többek által méltatott versei olvashatók újra. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a kilencvenes évek elején végre megjelent első köteteikben is jórészt ugyanazok a kiemelhető versek, amelyek itt és/vagy a másik két összeállításban is olvashatók, akkor talán nem elkapkodott a megállapítás: bennük rekedt a jelentős költői életmű. Nagyjából ugyanez mondható el a többiek, főként Balla Teréz, Dupka György, Zselicki József antológiákbeli versei és az elmúlt években megjelent kötetei kapcsán, annyi különbséggel, hogy ők kezdettől kevesebb tehetséget árultak el, így a hiányérzetünk is kisebb lehet.”

Ezt egyszer ki kellett mondani valakinek. Más, fájdalmasabb kérdés – Tibor ezt is érdemben tárgyalja –, hogy mi okból rekedt benne előbbiekben az életmű, s mi okból nem tudták az utóbbiak kibontakoztatni szerényebb tehetségüket, de a lényeg az, hogy végre valaki nem a múltbéli érdemek és a korábban elszenvedett sérelmek felől közelít ezekhez az írói teljesítményekhez, hanem értéküket mérlegre téve hozza meg ítéletét. Véleményét igen közelinek érzem a magaméhoz, talán azzal az eltéréssel, hogy én Vári Fábián László és Fodor Géza munkásságát a nagyon kevés felmutatható vers ellenére is maradandónak érzem, míg a másik csoportba soroltak tehetsége szerintem nem szerényebb, hanem egyszerűen hiányzik. Dupkát csak múltbéli költőként tudom számon tartani: ő legalább idejében elhallgatott. Amikor pedig még írt és publikált, akkor ő maga eléggé fiatal, a korszak eléggé lefojtott, irodalmunk meg eléggé vérszegény volt ahhoz, hogy zsengékkel is felszínen lehessen benne maradni. Balla Teréz már rosszabbul időzített: hosszú (legyünk igazságosak: néhány évig részben kényszerű) hallgatás után akkor kezdett buzgón publikálni, amikor már kialakult kis költészetünknek mind az élvonala, mind a derékhada, s ő így ügyetlen opuszaival csupán a sereghajtók közé kerülhetett, amely besorolásából azóta sem tudott kitörni, holott közben mind az élboly, mind a középmezőny költői nagyrészt kicserélődtek. Erre is rátetézett Zselicki, aki egészen a legutóbbi időkig szinte semmi újat nem publikált (s ami keveset igen: nem vált dicsőségére), most meg, közel ötvenévesen kiadta kötetben a zsengéit. Bizony ezek a javarészt húsz egynéhány évvel ezelőtt keletkezett írások megmosolyogni valóan gyengék, s a kötet megjelenése a költészethez legalább egy picit értők szemében Zselicki maradék nimbuszát is tönkrezúzta.

Hasonlóan kíméletlen Elek Tibor kis irodalmunk másik neuralgikus pontját illetően is: „A körülbelül kéttucatnyi (beleszámítva az ifjúsági regényeket, gyermekversköteteket is) kötettel rendelkező Balla László munkássága sem odahaza, nem Magyarországon nem túl népszerű” – kezdi, és minden nagyobb rákészülődés nélkül kijelenti, hogy a tárgyalt szerző újabb regényei az ábrázolás művészi erejét, drámai hitelességét illetően alatta maradnak mind Kovács Vilmos Holnap is élünkjének, mind Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya c. kisregényének.

Balla Lászlót negatívan értékelni nem számít különösebben nagy cselekedetnek, ám a kijelentés jelentősége abban rejlik, hogy sok tekintélyesebb ítész tollából ennek a véleménynek nincs súlya: szemléletük eleve prekoncepcionális, Balla Lászlót eleve (csak) irodalmi diktátornak látják, s évtizedekkel ezelőtt eldöntötték, hogy nem lehet jó író. Elek Tibor viszont – már csak fiatal kora miatt is – mentes mindenféle előítélettől, így tehát azért marasztalja el a Balla-regényeket, mert értékítéletében nem találtattak eléggé jóknak. Olyan természetes hangon teszi ezt, hogy bárki számára hihető: ha Balla történetesen remekművet hozna létre, ezt ugyanilyen magától értetődően ismerné el, míg az elkötelezett ítészek erre képtelenek lennének: már a most születő-megjelenő regénysorozat – A végtelenben találkoznak – is túl jó nekik ahhoz, hogy alaposan lehúzhassák; agyonhallgatják hát inkább. (Például Görömbei: még viszonylag friss összefoglalásaiban is a költő Balla Lászlót értékeli s találja gyengének, a most már terjedelme miatt is figyelmet érdemlő regényfolyamról tudomást sem vesz.) A regényciklus értékelhetőségének van más akadálya is. Szinte lehetetlen e műveket kizárólag művészi teljesítményként megmérni: helyenként már-már dokumentarista művekkel állunk szemben, amelyekben az artisztikus vonásoknál hangsúlyosabb, lényegesebb a tényanyag, a kor- és társadalomrajz, s ennek minősítése túlmutat az esztétikai elemzés lehetőségein. Ha viszont a regények szociális, morális, politikai értékét, hitelességét mérlegeljük, akkor nem tekinthetünk el attól a körülménytől, hogy e művek szerzőjének van múltja, s múltbéli személyisége súlyos ellentmondásban áll az új regényekben megmutatkozó írói magatartással. Egyszer ezt lenne érdemes egy fáradságot nem sajnáló irodalomtörténésznek végigelemeznie! Bemutatnia, hogy mindaz, amit Balla László mint író, szerkesztő, irodalompolitikus 36 esztendőn át képviselt (első kötete megjelenésétől nyugalomba vonulásáig), az vajon hogyan viszonyul a regényfolyamban leírtakhoz; illetve visszahatólag: a regények világa, hangja, üzenete miben cáfolja és miben igazolja a múltbéli Balla Lászlót. Egy ilyen analízis mutathatná meg, hogy a jelentős írói teljesítmény mögött áll-e hitelesítő erejű személyiség – és csak azután, a kapott eredmény birtokában lenne értelme az írások művészi-esztétikai kvalitásairól szólni. A Balla László-életmű ugyanis nem csupán irodalom, sőt, talán első sorban nem az. Éppen ez a legnagyobb gyengéje – és lehet, hogy legnagyobb erénye is.

[Jegyzet 2006-ból a fentiekhez: Az általam hiányolt értékelésre később történt kísérlet: Penckófer János külön tanulmányokban, illetve a Tettben a jellem (Magyar Napló, Bp., 2003.) c. monográfiájában próbálta ütköztetni Balla László ideológiai elkötelezettségeit és kultúrpolitikusi működését írói magatartásával és teljesítményével. Sajnos mindezt nem szakmai megalapozottsággal és nem kutatói tárgyilagossággal tette, hanem éppen a fent említett prekoncepciók egyikére támaszkodva: nem lehet jó író az, aki főszerkesztőként rossz hatalmat szolgált, és nem alkothat jelentős életművet, akinek a szemlélete épp akkor fordult ellentétébe, amikor a rendszerváltozás történt. Penckófer kétség kívül kimond fontos igazságokat, másokat ellenben elhallgat. A vádat képviseli, a bűn súlyosságát fejtegeti (legtöbbször jogosan), de nem veszi figyelembe sem a mentő körülményeket, sem a szintén jelentős erényeket; erkölcsi ítélete így inkább konstruált, semmint bizonyított, inkább ügyészi, semmint bírói. Balla szépírói kvalitásait illetően kritikai észrevételei nagyrészt ugyan szintén jogosak (nem vitás, hogy apám jórészt mesterségbeli tudással, rutinnal, szerkezeti építkezéssel és gördülékeny meséléssel pótolja az átütő művészi erőt)), de ezek súlyát egyrészt csökkenti az, hogy nem az esztétikumból, hanem a politikumból és a morálból vezeti le elmarasztaló ítéleteit, másrészt az, hogy a többi kárpátaljai író esetében egészen más mércét alkalmaz: akik erkölcsileg megfelelnek elvárásainak, azok gyöngébb írói produktumát felmagasztalja. Így hát Balla László életművének értő szakmai értékelése még várat magára.]

Napló: 1997. március

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. március

Februárban meghalt Hrabal. 82 évesen így meghalni: madarak etetése közben kiesni a harmadik emeleti ablakból: maga a költészet. Ahogy Esterházy írná: „Ez azért szép.”

A múlt héten Ginsberg halt meg. Az ezzel kapcsolatos apró érdekesség: az új Pánsípba Bagu adott egy verset, ennek két utolsó sora: „és az üvöltés elkezdi megírni / ginsberget”. Amikor nyomdába adtuk a lapot, a versnek még nem volt aktualitása. Mire megjelenik, Ginsberg már halott.

*

Most már biztos, hogy menni tudunk a Budapesti Könyvfesztiválra: megkaptuk ingyen a standot; cserében én vállaltam, hogy nemcsak a magunk kiadványait, hanem a teljes kárpátaljai könyvtermést kiállítjuk és árusítjuk. Tartunk sajtótájékoztatót és egy dedikációs órát is.

*

Pesten, az írószövetségi választmányi ülés szünetében Fodor András atyailag megkérdezte: „Mi ez a háború közted és Oláh János között?” A dolog meglepett, és ki is fejeztem értetlenségemet: háborúról szó sincs. Ők közöltek egy cikket, arra én írtam egy reagálást, ők a reagálásomat nem hozták le. Ennyi. Mindezt levélben már tisztáztam is Jánossal, és eszem ágában sincs főszerkesztői jogát elvitatni, hogy azt közöljön vagy ne közöljön a lap, amit ő helyesnek tart. Barátinak mondható viszonyunk azóta is töretlen.

Itthonról azért újra írtam Oláhnak. Kifogásaimat, ellenérzéseimet a publikált cikkel szemben fenntartottam, egyben János elnézését is kértem, ha levélváltásunk során bármivel is megbántottam-megsértettem volna.

Ez a história még a múlt évre húzódik vissza. A Magyar Napló novemberi száma hozta Váralljai Csocsán Jenő grafikonokkal alaposan megtűzdelt Magyarország romlása a demográfiai mutatók tükrében c. tanulmányát. Én erre azonnal reagálni akartam, később letettem róla, mert úgy gondoltam, nem vitaindítónak szánták. De a következő számban Tornai József igen bölcs írással kapcsolódott a témához (nézeteit maradéktalanul osztani tudtam), s úgy gondoltam, a lap ezek szerint mégis teret ad a reagálásoknak. Ekkor írtam meg és küldtem el a magam írását. A főszerkesztőnek küldött kísérőlevelemben kiemeltem: „Mint látod, engem a cikk hangneme és beállítódottsága érintett negatívan; és bár osztom azt a nézetet, hogy a magyarságot demográfiai értelemben komoly veszély fenyegeti, szerencsétlen dolognak tartom ezt a kérdést etnikai és világnézeti előítéletekkel a háttérben tárgyalni. Ezért kérem, ha lehetséges, adjatok helyet ennek a különvéleménynek is.

Talán a legjobb, ha érdemi részeit ideillesztem. Így érveltem:

…a szerző hiteles adatokra támaszkodva mutatja ki, milyen veszélyes tendenciák rajzolódnak ki Magyarország népesedési adataiból. Megtudjuk például, hogy 1981 óta a születések száma folyamatosan és növekvő mértékben alatta marad az elhalálozások számának, s ez nem jelent kevesebbet, mint azt, hogy „1981 óta 330 374 fővel fogyott az ország népessége, tehát egész megyényi lakossággal, s ez a folyamat egyáltalán nem látszik megállni, hanem inkább fokozódik.” Ez valóban ijesztő jelenség. Ám jobban megrémültem a következő két mondattól. Nem is tartalmuktól, hanem szemléletüktől. Mielőtt idézném, szeretném felhívni a figyelmet, hogy a fenti állításban szó szerint „az ország népessége” szerepelt, s erre csattannak rá az alábbiak: „Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a fogyás még nem a tényleges pusztulást jelzi. Nincs benne a cigányság növekvő lélekszáma.” Hoppá! Hogy világosabb legyen, a szerző folytatja: „Becsült adatok alapján a cigányság lélekszáma 1971-ben 320 000 fő volt, amely 1995-re kb. 520 000 főre gyarapodott. A tényleges fogyás tehát 330 000 + 200 000 = 530 000 fő.” Tetszik érteni? A fenti állítások sugallata szerint: 1) a cigányság nem tartozik bele az ország lakosságába; 2) a lakosság csökkenésének számát meg kell tetézni a cigányság növekedésének számával, hogy a „tényleges pusztulás” mértékéről pontosabb fogalmunk legyen.

A szerző maga is észrevehette, hogy „az ország népességé”-ről szólva a dolog mégis sántít, s a következő mondatban már így pontosít: „A magyarországi magyarok fogyása az utóbbi évtizedekben elérte a félmilliót, a lakosság 5 %-át, míg a sokkal nehezebb körülmények között élő cigányság lélekszáma nagymértékben emelkedett.” De a „magyarországi magyarok”-ról újra visszatér az országhoz, rögtön a következő mondatban: „Az ország mind gyorsabban halad a herderi jóslat beteljesülése felé, és jelenleg a legjobb úton van ahhoz, hogy finnugor rokonaink, a lívek sorsára jusson.”

Szóval hogy is van ez? Végül is mi taszítja a végpusztulásba „az országot”? Illetve, ezek után: kicsoda „az ország”? S ha már a cigányság szaporodásának a magyarság fogyásában ilyen aláhúzandó a szerepe, akkor miért nem olvashatunk ebben a cikkben valamit a magyarországi románok, szlovákok, szerbek, németek lélekszámának a változásáról? S ezt vajon kivonni vagy hozzáadni kell a bűvös mutatókhoz? (…)

Nincs ennek a számolgatásnak, egészen véletlenül, egy ici-pici rasszista mellékíze?

(…) No és aztán a lívekkel való példálózás… Ha ismereteim nem csalnak, a lívek soha nem alkottak tízmilliós nemzetet és önálló államiságuk sem igen volt, azonkívül pedig, ha jól tudom, nem kihaltak, hanem beolvadtak a lett nemzetbe (már a század elején is csupán pár ezren beszélték a lív nyelvet), sorsukat e tekintetben inkább a Magyarországon megtelepedett kunokéhoz lehetne hasonlítani.

(…) az alább idézendő néhány mondat elolvasása után rájöttem, hogy nem demográfiai tanulmányt tartok a kezemben, hanem propagandaanyagot, amelytől még akkor is irtóznék, ha esetleg jó ügyet propagálna. Az írás közepe táján a szerző ugyanis a következőket jelenti ki: „Az a társadalom, amely szerint a művi vetélés különleges és csodálatos vívmány, vagyis alapvető érték, pusztulásra van ítélve, és el is pusztul, ha ki nem józanodik. Az anyagelvű világnézetből eredendően következő élvezethajszolás helyett csak a keresztény áldozatvállalás biztosíthatja a magyarság fennmaradását.”

Ezek után csak néhány „költői kérdésem” lenne (tekintve, hogy irodalmi lap adott helyet a tudományos köntösbe bújtatott írásnak):

  1.  Igazán érdekelne, a szerző fenti mondatában mit (kiket) fed „a társadalom” kifejezés? (Benne vannak-e például a cigányok?)
  2. Véletlenül nem téveszti-e össze a művi vetélést annak engedélyeztetésével? (Mármint hogy melyik a vívmány?)
  3. Valóban „eredendően” élvhajhászok-e a materialisták? (És mennyiben élvhajhászat az abortusz?)
  4. Az ateisták, izraeliták, netán mohamedánok áldozatvállalására ezek szerint nincs is szükség? (Ők csak nyugodtan élvhajhásszanak?)
  5. És végül, de nyomatékkal: Hol helyezkedik el a tisztelt szerző rendszerében az általában erősen istenhívő cigányok keresztény áldozatvállalása?

PS. Egyébként pedig, tapasztalatom szerint legalábbis, világnézeti alapon nemigen lehet gyereket csinálni.

Ha a Magyar Naplóban nem is, de a miskolci megyei lapban, az Észak-Magyarországban azért csak megjelent cikkem, ami – legalábbis a példányszámot illetően – sokkal nagyobb publicitást jelent.

Múlt év ősze óta írom új regényemet. Rendkívül lassan haladok. A szöveg alig mozdul előre, miközben gondolataim meg burjánzanak.

Az ellentmondásnak két oka van. Az egyik, hogy nem vagyok eléggé jó író: nehezen és lassan fogalmazok, mert a magam támasztotta igényességnek alig-alig tudok megfelelni. Vagy igényeimet kellene lejjebb szállítani, vagy jobb mondatokat írni. Egyik sem megy igazán, így aztán döcörészik a munka.

A másik ok, hogy magánál a születő szövegnél – első regényem, a Szembesülés megírása óta – jobban érdekel az írás folyamata. Ugyanakkor ezt a folyamatot szeretném teljesen függetleníteni magától a regénytől. Olyasmit szeretnék csinálni (itt az írni vagy alkotni nem lenne pontos), mint egy fiktív szabásminta vagy fiktív szakácskönyv. Létrehozni valamit, ami látszólag egy regény megírásának (ruha- és ételkészítésnek) a pontos, adekvát algoritmusa, ugyanakkor egyáltalán nem alkalmas arra, amire valónak látszik. Illetve nem is látszik, merthogy valahol a szöveg funkcionális pontján le is leplezi magát.

„Én kérem egy regény vagyok, amely itt íródik, az Ön szeme láttára. De ez nem igaz, mert csalok és nem az vagyok, aminek mondom magam” – valahogy így okoskodhatna szép fikcióm. Sajna: kitalálni könnyebb, mint megcsinálni.

Közeleg a költészet napja. Kárpátalján – immár több esztendeje – minden páratlan évben a Nagyberegi Középiskola ad otthont a Költészeti Napoknak és az ennek keretében sorra kerülő megyei vers- és prózamondó versenynek (páros években a Bátyui Középiskola a házigazda). Ahogy minden évben, az idén is megkerestek és nemcsak azzal, hogy újra a szavalóverseny zsűrielnöke legyek, hanem hogy – ugyancsak hagyományosan – a Pánsíp és az UngBereg Alapítvány támogassa a rendezvényt. Az iskola lelkes igazgatója nem igazán értette, hogy mi is támogatásokból gazdálkodunk és ebből csak igen szerény mértékben tudunk bármit is pénzzel továbbtámogatni – viszont tudunk adni jó sok ajándékkönyvet és -folyóiratot. Szomorúan tette be a kocsijába a két telepakolt kartondobozt és csak kicsit vidult fel, amikor megígértem, ha a rendezvény költségeihez nem is tudunk hozzájárulni, de egy pénzes különdíjra valót összekaparok annak a versenyzőnek, aki majd a valamilyen szempontból leg-leg lesz a mezőnyben. Ez felkeltette a kíváncsiságát, na, lesz min törnie a fejét Nagyberegig.

Napló: 1997. február

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1997. február

Az UngBereg Alapítvány egyik első akciójaként díjat alapítottunk 1995-ben: ez a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj (KÁRMIN-díj). A múlt hét végén átadtuk az ideit. Kicsit fárasztó, de kellemes este volt. Az elején megemlékeztünk a január 22-én meghalt Kecskés Béláról, a végére pedig nagyjából az újonnan összeálló Pánsíp-szerkesztőség tagjai maradtak együtt, s ez mindenképpen kellemesebb volt a tavalyi leosztásnál. (Akkor a meglehetősen részeg H. Sanyival volt hosszú és értelmetlen vitám: igen agresszíven bizonygatta, hogy erre a díjra bizony ő lett volna érdemes.) Bagu Laci mostani díja talán még jobban csípi sokak csőrét, mint tavaly a Penckóferé. Szerencsére azonban a kurátor-társaimból és a tavalyi díjazottakból álló Bizottság véleménye szinte egyhangú volt Bagut illetően. Ugyanakkor már most pánikban vagyunk: kinek adjuk jövőre?

*

Funkcióimat és vállalt megbízatásaimat megritkítva valamivel több időm jut az utóbbi időben az írásra. Ez nem csupán azért fontos, hogy végre nagyobb lélegzetű dolgok megírására is rászánhassam magam (csak az utolsó simításokra vár második regényem), hanem azért is, mert a kiadói-szerkesztőségi-alapítványi hátterünk még az önfenntartásra is kevéssé képes, az ezek keretében végzett munka jó ideje nem hoz semmit a családi költségvetésbe, így  szellemi aprómunkával kell pénzt keresnem. Kisebb publicisztikák, cikkek, információk megírásával váltom – a szó szoros értelmében – aprópénzre a tehetségemet. A saját nevemmel jelzett igényesebb írásaimból havonta egy például a miskolci Észak-Magyarországban jelenik meg. Legutóbb egy egyetemi professzor demográfia tárgyú cikkével szálltam vitába (ha már aprópénz a külcsín, legalább a belbecs nemes legyen), amelyben olyféleképpen okoskodott, hogy a magyarság fogyása annál is súlyosabb, mint látszik, mivelhogy a magyar lakosság népszaporulatából ki kell vonni a cigányok születésszámát.

*

Épül, egyre épül a Nagy Kárpátaljai Magyar Potyomkin-falu.

Anélkül, hogy vitatnám a magyarországi támogatások szükségességét és hasznát, egyre inkább látom veszélyeit és kárát is. Azt, hogy a rendszeres pénzbeni juttatások kialakítják az állandó klientúrát, hogy látszattevékenységre ösztönzik a felhasználókat, hogy megosztják a magyarságot és ellenségeskedést szítanak, hogy letörik az életképes kezdeményezéseket és elaltatják a probléma-megoldó készséget; végső soron pedig kialakítják az eltartottság-érzést és a koldusmentalitást is. A támogatásokban rendszeresen részesített kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a juttatások haszonélvezőiben) tökéletesen torz, egészségtelen szemlélet alakult ki: eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát; a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Szervezetet már nem azért hoznak létre, rendezvényt már nem azért tartanak meg, könyvet már nem azért adnak ki, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni. Ezáltal a kárpátaljai magyar közösség – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a „magyar ügy” egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg az ezek újraelosztására szóló felhatalmazást).

Mindez most azért fogalmazódott meg bennem ilyen élesen-keserűen, mert a minap újabb házat építettünk Potyomkin-falunkban: megalakítottuk a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségét, amelynek működése sejtésem szerint abból fog állni, hogy időnként megpályáz pénzeket, ezeket majd jól el lehet költségezni, hamarost lesz az elnöknek számítógépe, parabolaantennája, ha minden jól megy, még szolgálati kocsija is. Dehogy fog érdemi munka folyni a szövetségben! Dehogy azért jött létre, hogy az újságírás rangját megemelje! Kinek van erre ideje-igénye! Épp elég munka azokat a fránya kérelmeket, pályázatokat megírni meg az elszámolásokat megcsinálni…

Mivel felkértek rá, az alakuló ülésen elmondtam a gondolataimat. Nagyjából ezeket:

  • A kárpátaljai magyar újságírás válságban van (mint ahogy az értelmiség egésze is); ennek fő oka az, hogy soha nem kapott még ez a szakma a működéséhez, kialakulásához megfelelő feltételeket: korábban az ideológia telepedett rá mértéktelenül, most a gazdasági ellehetetlenülés és a társadalom érdektelensége és demoralizáltsága nyesi el a lehetőségeket.
  • A kárpátaljai magyar értelmiségnek (ezen belül az újságíróknak) jelenleg arra sincs módja, hogy aprópénzre váltsa tehetségét, mert mindennapi munkájával a szűkös megélhetéshez szükséges javakat sem tudja előteremteni, azaz nincs elég aprópénz és talán nincs elég tehetség sem.
  • A megélhetési feltételek hiánya és a befogadói közeg érdektelensége közepette törvényszerű, hogy az írott szó elvesztette rangját – és elvesztette rangját az írott szó művelője is.
  • A rangvesztéssel együtt jár az igénytelenség; miért is lenne igényes az újságíró, ha munkáját nem fizetik meg és ha mást sem lát maga körül, mint azt, hogy az iskolában gyerekét igénytelenül tanítják, hogy a kórházban sehogy sem gyógyítanak, hogy az apósnak-anyósnak hathavi nyugdíjával tartozik az állam; stb.
  • Belesodródva az általános érdektelenségbe-igénytelenségbe az értelmiségi elveszti szakmai hitelét. Elvben ugyanis egy novella vagy egy újságcikk nem lehetne azért jó vagy rossz, mert keveset vagy sokat fizetnek érte, vagy mert a környezet ilyen vagy olyan – ám a gyakorlatban ez mégis megtörténik.
  • Kialakul tehát a „kis pénz – kis foci” morálja, amelyből aztán már akkor is nehéz lenne kilépni, ha megváltoznának a feltételek.
  • Hiányzik a megfelelő szakmai képzettség is; hány kárpátaljai magyar zsurnalisztának van újságíró-főiskolai végzettsége? (ne a marxista-leninista esti egyetemek újságíró-szakára gondoljunk) – alig egy-egynek; vagy melyikünk végzett legalább valami többéves újságíró-tanfolyamot?; hányan vannak köztünk olyanok, akik valamely országos lapnál lettek volna többhavi gyakorlaton? Nem egymástól lestük-e el a szakmát, azon az alapon, hogy aki elég rég dolgozik egy lapnál, az már biztosan tud újságot írni. De lehet-e szakmai nívóról beszélni ott, ahol gyakorlatilag mindenki autodidakta. Amatőr. Esetleg dilettáns?
  • Szükség van tehát a Szövetségre? Újabb szervezet, amely csak azért jön létre, hogy legyen?
  • Illetve az alapvető elvi kérdés: ha szakmailag nem vagyunk eléggé képzettek, igényesek, lelkesek, akkor esetleges fölös energiánkat vagy szabad időnket nem ezeknek a hiányoknak az enyhítésére kellene-e fordítanunk?

Persze a Szövetség megalakult, s engem – ha már ilyen okos vagyok – beválasztottak az etikai bizottságba. Kész komédia: ahogy kilépek egy szervezetből, azonnal egy másikban találom magamat[1].

Az a baj, hogy nekem továbbra sincs kedvem létrán-állványon egyensúlyozva a kitámasztott homlokzatú Potyomkin-ház ablakán kiintegetni, amikor a magyarországi közpénzek elosztói szemlét tartva úgy tesznek, mintha nem látnának a kulisszák mögé. Nekik is kényelmesebb elfogadni a látszatot, mint szembesülni a valós helyzettel. A játék így teljes.

[1] Jegyzetem a fentiekhez 2006-ban: Az etikai bizottságban viselt tagságom valószínűleg – és szerencsémre – elfelejtődött, az elmúlt 9 évben legalábbis egyetlen alkalommal sem vettem részt effajta ülésen (bár a 007-es sorszámú tagsági igazolványt még őrzöm). A MÚKSZ működése szakmai téren azóta is a nagy nullával egyenlő, ám jogi és pénztechnikai értelemben igen fontossá vált, legutóbb például akkor, amikor a Kárpáti Igaz Szó tájékán a főszerkesztő személye – Kőszeghy Elemér, egyben a Szövetség elnöke és kis túlzással szólva egyetlen aktív tagja – és a lap tulajdonlása, továbbá vagyonának megosztása körüli konfliktusok kiéleződtek. Az elnök-főszerkesztőnek és követőinek ekkor igen jól jött, hogy van ez a szervezet, és hogy a szerkesztőségi javak egy részét formálisan ennek a tulajdonában vannak. Ugyancsak jelentős szerep jutott a MÚKSZ-nak a magyarországi médiatámogatások elnyerésében és elosztásában. ).

*

Barátunk, Ö. túl van az életveszélyen.

A történet röviden: rosszul lett, a mentők bevitték a kórházba, meginjekciózták, elengedték: saját lábán ment haza. Alighogy hazaért, újra rosszul lett. Ismét mentők, kórház; bent tartották. Másnap felnyitották, vakbélgyulladásra gyanakodva. Kiderült, hogy akut hasnyálmirigy-gyulladás, a mirigyszövetek jelentős része elhalt (a hivatalos diagnózis: pancreatitis accuta, pancreonecrosis aracmoragica).

Mi pár nappal később tudtunk B-be menni; meglátogattuk. Nem igazán volt magánál, telemorfinozták. Láza is magas volt, félrebeszélt, idegesen mozgolódott, emelgette a lábát, állandóan ki akart szállni az ágyból (holott azt hittük, egy pihegő, mozdulni sem bíró haldoklót látunk majd), ráadásul kicsit be is sárgult. M. persze eléggé kétségbe volt esve, de, mint az asszonyok ilyen helyzetekben általában, igen keményen tartja magát.

Évával borzalmas hangulatban jöttünk el. Ö. láthatóan krízises állapota mellett ami még nyomasztó hatással volt ránk: a körülmények. És nem is kizárólag az orvosi és műszaki feltételek hiányára célzok, hanem az emberi hitványságra. Egyetlen adalékot: N. Istvánék, értesülve a dologról, két nagy dobozra való gyógyszert, fecskendőket, infúziós felszerelést hozták át Bp-ről, tudva, hogy itt ez mind hiánycikk. Átadták az akkor épp ügyeletet teljesítő orvosnak. Az kiválogatta azt, amire Ö-nek szüksége lehet, s a többit illetően megkérdezte M-et: ezekkel mi legyen. Maradjon az osztályon, így M., használják fel, ha majd másvalakinek kell. Két nap múlva egy másik orvos volt ügyeletben, s bejelentette M-nek, hogy ilyen és ilyen gyógyszerre lenne szükség. Hol lehet megszerezni, kérdezte M. Menjen el az egyik itt dolgozó orvos lakására, annak van. Elment, s valóban volt neki: abból a küldeményből, amelyet Istvánék hozták át. 3000 Ft, mondta a dr., és eladta M-nak a hazalopott gyógyszert, aki persze nagyon szépen megköszönte a doki szívességét.

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Hogy nincs egyetlen Algopirin-ampulla egész B-ben? Hogy M. még azért is jó pénzt fizetett: beengedjék Ö-hez, s ott lehessen vele (ha ezt nem teszi, Ö. nyilván leugrott volna az ágyról, mivel senki nem felügyelt rá, órákra magára hagyták). Stb., stb.

Istvánék már az első napokban lépéseket tettek azért, hogy amint Ö. szállítható lesz, áthozzák Magyarországra. A B-i orvosok erről hallani sem akartak: szerintük a szállítást nem bírná ki.

Aztán valamivel jobban lett, s pár napra rá szállítható állapotba került: mentőautó jött Pestről, Istvánék kísérték; felpakolták (M. beült Istvánékhoz), s éjjel 11-re meg is érkeztek. Az orvosok bizakodnak, Ö. hangulata és állapota egyaránt elfogadható. Újraműtik, s ennek sikerétől függően azután derül ki, milyenek a kilátásai a jövőre nézve.

Napló: 1997. január

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1997. január

Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülést nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.

Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.

Emlékszem, amikor a lapot 22 éven át főszerkesztőként jegyző apám nyugdíjba vonult, és én hivatalosan is munkát vállalhattam a Kárpáti Igaz Szónál (azelőtt évekig „társadalmi munkában” állítottam össze és tördeltem a Lendületet, ifjúsági irodalmi oldalunkat), s vagy másfél évig félállású főmunkatársként voltam az Új Hajtás c. kulturális melléklet irodalmi publikációinak a gazdája, akkor elkövetkezett egy pillanat (szegény Behun Jánosnak, apám utódjának a halála után), amelytől kezdve már nem éreztem a munka örömét. Kerestem, vártam a pillanatot, amikor felmondhatok. Szabó Bélával, a megbízott főszerkesztővel egyre több konfliktusom támadt (folyton kifogásolta az általam választott verseket, novellákat), s amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem, ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijét. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken.

Mindez (és sok egyéb, amiről nem írok: kétszer hagytam ott az egyetemet, gyors és visszavonhatatlan döntéssel váltam ki a magam alapította Hatodik Síp c. folyóiratból; előbb tisztségeimről mondtam le, majd ki is léptem minden magyarság-szervezetből stb.) most annak kapcsán jutott eszembe, hogy új lapom, a Pánsíp szerkesztését is átadtam. Nem túl látványos abbahagyás, a tét sem nagy (így a bizsergető izgalom is kisebb), hiszen kiadónak megmaradtam egyelőre, s ahogy sejtem, a szerkesztés sem teljesen nélkülem zajlik majd. Ennek a váltásnak komoly szükségét láttam; azt hiszem, jót tesz nekem is, meg a Pánsípnak is. Nekem regény-terveim vannak és sajnos kicsi a szellemi kapacitásom ahhoz, hogy eközben a lapkészítés összes gondját vállalhassam. A Pánsípnak meg kifejezetten jót fog tenni egy kis frissítés, fiatalító vérátömlesztés: három szerkesztőm átlagéletkora nem éri el a 30-at.

*

Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a közírás ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet csak úgy létrehozni.

Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?

Nincs ellentmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.

*

A napokban hosszas beszélgetés Bagu Lacival abban a tárgyban, hogy a Pánsíp szerkesztői közé hívtam meg. Egyeztettük az elképzeléseinket. Közben sorra is vettük a számba vehető szerzőinket. Lehangoló a kép. Tíz alatt van azoknak a szépíróknak a száma, akiktől érdemes kéziratot kérni.

*

Levélváltás Zalán Tibivel: írást kért a Szivárvány folyóiratba és felajánlotta, hogy valamelyik nyári hónapban a Pánsíp bemutatkozó vendége lehetne a csobánkai a Szivárvány-tábornak. Mindkét ajánlatra örömmel mondtam igent, utóbbira emígyen:

Ami meg a nyarat illeti, egyet se csobánkódj, hanem inkább írkáld meg, nálad melyik hónapot, annak melyik felét-negyedét jelenti a „nyáron” terminusz meterologikusz, mert hogy épp négy-öt fő lenne ekipázséja Pán isten pikulájának, s egy autónyian utázván rátok szabadulni s táBORotokban megmártózni + bémutatni a lapjárást lenne igen nagy ingerenciánk. Tehát: hogy az időegyeztetési előrelátások félrekoordinálásának prognózisa ne legyen alaposan elbaszható és hogy az ez iránt való túlzottan burjánzó képességek legyenek megfékezhetők: találtassék módozata a miheztartás végetti késedelemmentes értesítésnek…
Hirdessetek hát programot (és igét), benne minket reklamírozzatok megnyugvással, de előtte nekünk tudnunk kell az időnek az ő pontját, mert akkor ehhez igazítjuk a korfui meg bermudai többheti nyaralásainkat.
Für alle Fälle azt is megírom, hogy június első két dekádja sem nem igen jó, mert ki kell heverni az ünnepi Könyvhetet, s mert Kárpátaljára jön Illyés Kinga (és estjein én vagyok a Prológ), és mert évek óta beázó szerkesztőségi padlásterünket újra kell tetőfedni stb. Július viszont tök üres, lévén az idusa táján esedékes tiszaújlaki turalmadaras nagy nemzetiségi székelyhimnuszos-bográcsgulyásos egybesereglést valahogy majd csak ki bírjuk hagyni nemzetárulásilag.

*

Tavaly óta vagyok számítógépes ember, de hónapokig kölcsöngépen dolgoztam – mindaddig nem akartam saját gépet, amíg meg nem bizonyosodom: a technika nem zavar az elmélyült munkában. Nem zavart. Így rászántam magam egy eléggé nagy beruházásra: a mezei felhasználók szempontjából csúcsfelszereltségűnek számító komputer beszerzése az összes fontos tartozékokkal együtt, egy szuper lézernyomtatót is ide számítva. A beszerzésben, programok telepítésében és beüzemelésben nyíregyházi szakember barátaim segítettek, akik még azt a szívességet is megtették, hogy áthozták Ungvárra a gépet.  Mindez még tavaly történt. Mostanra kitanultam minden csínját-bínját. A gép tökéletesen működik, sok örömöm telik benne. Igen ritkán fordulnak elő kisebb fennakadások, de eddig még minden alkalommal sikerült megoldani őket, és – amire nagyon büszke vagyok – önerőből. A legnagyobb teljesítményem eddig az volt, hogy belemásztam a win.ini fájlba, és ott javítottam ki azt a hibát, ami miatt a rendszer nem akart nyomtatni (egy „táncoló vonalak” nevű képernyővédő-játékot indítottam el, amely nyolcszor egymás után beírta magát a win.ini-be az indító parancs elé, vagy hogy is; fogtam és kitörültem, erre beindult a nyomtató!) Persze ez amolyan hályogkovácsolás volt, igazából nincs fogalmam a programokról meg az egésznek a működéséről, inkább csak vakmerő vagyok.

Már két Pánsíp-számot tördeltem be a Word 6.0-val, tettem ugyan ezt nagy élvezettel, de több szakértő hatalmas furcsállására: szerintük (igazuk van!) a Word egy folyóirat tördelésére nem alkalmas. Szó se róla, hosszú félórákat kínlódok olyasmivel, ami profi tördelő programban pár kattintás lenne. És ami ennél is nagyobb probléma: a Wordben nem lehet tükrözni, így csak papíreredetin tudom előállítani az anyagot, holott a nyomda pauszon szeretné megkapni, tükrözve.

Kezdtem érdeklődni profi tördelő program beszerezhetőségéről, erre egy barátom felajánlotta: neki megvan a QuarkXPress is, meg a PageMaker is egy installációs CD-n, amit 9 dollárért (!!!) vett az ungvári piacon. Több hozzáértővel is megnézettem, mert féltem, hogy esetleg vírus lehet rajta vagy valamit tönkretehet a gépemen, de mindenki egybehangzóan állította: a lemez tiszta, már több gépet installáltak vele, jól működnek. Nosza, feltettük. Nagyon jó programok! A QurkXPress egyenesen szuper! Nagy élvezettel kezdtem el vele próbaoldalakat készíteni, és ment is, bár észrevettem, hogy néhány beállítás nem működik, amelyek pedig a könyvben (amit még korábban megszereztem) le vannak írva. Aztán megpróbáltam Word-dokumentumokat importálni: nem lehetett, helyesebben átjöttek a szövegek, de igen torzított formában, és a Word-formázások elvesztek, helyettük egy csomó üres oldal keletkezett, melyeken csak néhány yyyyy volt. No, sebaj, újraformáztam, betördeltem egy szép oldalt és ki akartam nyomtatni. És itt kellett észrevennem, hogy a nyomtatási minőséget sem lehet beállítani, illetve hiába állítom, csak egészen durva, szemcsés minőségben tudok róla nyomtatni. Rá kellett tehát jönnöm, hogy ez egy Patyomkin-QuarkXPress, látszatra OK, csak épp arra nem jó, amire való. Kipróbáltam az Aldus PageMakert – a helyzet ugyanaz, importálni nem tud, s a nyomtatás is rossz, azzal a különbséggel, hogy minősége jobb, mint a másik programé, de közel sem 600 dp-s (amire pedig a HP Laser Jet 5L alkalmas lenne). A nevetséges az, hogy itt is állítható a nyomtatási minőség (a felbontás), de az eredmény bármelyik beállításnál ugyanaz. Ez is Patyomkin-program. (Hogy az importálás nem megy, az valószínűleg amiatt van – okoskodtam ki a könyvemből – mert hiányoznak a szűrők, amelyek a Word-dokumentumot megfelelően konvertálnák). Így hát ez a 9 dolláros CD nem is ér többet. Arra mindenesetre jó volt, hogy mindkét program kezelését kipróbálhattam, sőt a Quark-kal nagyjából meg is tanultam tördelni. Meg is szerettem, olyannyira, hogy a teljes, működő verzióját be is szeretném szerezni.

[jegyzet 2017-ből: ez később meg is történt, és néhány éven keresztül kiadói műhelyünk minden könyvét, folyóiratát én tördeltem; néhány esetben bérmunkát is vállaltam, én tördeltem például Csernicskó István és Orosz Ildikó angol nyelvű tanulmánykötetét, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutattak be.]


_________________

Hordozható számítógép szerviz, Budapest

Kecskés Béla halálára

kecskés béla halálára

Kecskés Béla

Balla D. Károly

Súlyosnak találtatott

Kecskés Béla halálára, 2006. január

Meghalt egy költő. Kecskés Bélának hívták, 56 éves volt. A kárpátaljai Beregsomban született, 1941-ben, s itt is halt meg, alig hogy beléptünk az 1997-es esztendőbe. Mindössze három kötet tartalmazza életművét, egyik sem túl vastag…

Akkor kezdett publikálni, még iskolásként, amikor a kárpátaljai magyar irodalom mint fogalom épp csak megszületőben volt. Öt évvel később már egy karcsú verseskönyvet tett le az olvasók asztalára (Izzó parazsak, 1963), s ezzel egyike lett azon keveseknek, akik már önálló kötettel rendelkeztek akkor, amikor a hatvanas évek végén, hetvenesek elején új raj indult. Az ifjabbak keltette szellemi pezsgéshez már mint „öreg” csatlakozott.

Csatlakozott, írom, pedig soha nem állt be semmilyen hadba. Ekkor már – haláláig – a Beregsommal szomszédos Csonkapapi iskolájában tanított történelmet, s ha felelősséggel végzett munkája mellett el is járt összejövetelekre s ha fel is vették névsorukba irodalmi csoportosulások – megmaradt kívülállónak. Hasonló volt a viszonya közélethez, politikához, egyházhoz: autonóm személyisége, állandó (és nem is igen titkolt) ellenvéleménye nem engedte egyiknek sem közelébe.

Mi, a hetvenes években indult költősüvölvények bátyánkként szerettük és felnéztünk rá. Verseire mint követendő példára tekintettünk, s ha egy-egy írásunkat megdicsérte, az rangos szakmai elismerésnek számított.

Holott – talán nem kegyeletsértés leírni – Kecskés Béla nem volt jó költő.

Történt aztán, hogy nem sokkal a mi indulásunk után Béla elhallgatott. Egyszerűen abbahagyta a versírást.

Ez akkor nekem nem fért a fejembe. És úgy is, mint aki már részt vett a Kárpáti Igaz Szó irodalmi anyagainak összeállításában, intenzív levelezésbe kezdtem vele. Megkereséseimre, puhatolózásaimra röviden válaszolgatott: nem, ő már nem ragad tollat, a költészet margóra, alapvonalon túlra került (ez akkor éppen hogy nem volt igaz!), ilyen világban nincs helye a lírának. De azért mi csak műveljük, szurkol nekünk.

Nem törődtem bele kudarcomba; két-három havi rendszerességgel küldtem neki egy-egy szabályos felkérő levelet: várom verseit. Egy ideig még válaszolgatott, aztán arra kért, hagyjam őt békén. Megtettem, bár továbbra is azt gondoltam, aki egyszer beoltódott a versírás szérumával, az soha többé nem képes abbahagyni. Mégis meghátráltam: tudtam személyes gondjairól, arról, hogy mozgássérültsége ellenére nemcsak tanít, hanem gazdálkodik is és olykor beteg feleségét is el kell látnia, a két gyerekről nem is beszélve. Van elég baja, miért zaklassam leveleimmel.

Legelőször valamikor hetvenkilencben függesztette fel önkéntes hallgatását. Akkor megírt vagy nyolc verset egy szuszra. Mind nagyon tetszett, vittem is lobogtatva őket a laphoz. De mindössze kettő csúszott át a politikai szűrőn, a többit vagy túl pesszimistának, vagy bántóan kritikus hangvételűnek találták, s ilyennek nem lehetett helye egy pártlapban.

– Na látod – legyintett lemondóan Béla, amikor Ungváron a Korzó sarkán találkoztunk, s minden átmenet nélkül arról kezdett beszélni, hogy többpártrendszer nélkül lehetetlen demokratikus társadalmat létrehozni.

Én majd hanyatt estem vakmerő állításától. Akkor még (mentségemül szolgáljon: alig múltam húszesztendős) meg voltam győződve arról, a szocialista eszmék alkalmasak arra, hogy emberarcú társadalmak épüljenek rájuk, csak épp a hibákat, túlkapásokat, torzulásokat kell kiigazítani.
Nem állt le vitatkozni velem, sietett a Pedagógus-továbbképző Intézetbe, ahol alighanem éppen a tudományos kommunizmus újabb vívmányairól kellett előadást hallgatnia.

Béla önként vállalt szilenciumát másodjára Beregszász legendás hírű pedagógusának, Drávai Gizellának a halála törte meg: a tanítvány egy alkalmi verssel búcsúzott mindnyájunk Gizi Mamájától.

A nyolcvanas évek közepén recsegni-ropogni kezdett az ország és a rendszer. Béla ujjongva fogadta a változásokat – és 1988-ban újra megeredt a pennája. Még ám bámulatossal bőséggel. Míg évekig én ostromoltam őt felkérő levelekkel, most ő küldött szinte hetente vastag borítékokat.

Nem győztük közölni új és újabb verseit (ekkor már – apámnak, a lap korábbi főszerkesztőjének nyugdíjba vonulása után – státusban voltam a Kárpáti Igaz Szónál, az Új Hajtás c. melléklet irodalmi anyagait szerkesztettem). Be kell vallanom: írásai nem csupán oldalaink korlátozott terjedelme miatt szorultak ki…

Kecskés Béla versei, sajnos és nagy csalódásomra, nem voltak eléggé jók. Előbb azt hittem, csupán a több évi hallgatás sekélyesítette el stílusát, szürkítette meg költői hangját, aztán… Aztán elővettem 63-as kötetét, s látnom kellett, hogy…

Mint amikor gyerekkorunk legkedvesebb filmjét érett fejjel újra megnézzük…

pattog a rozsda, galéria kidóA költészete iránti ambivalens érzelmeim és nem egyértelműen pozitív értékítéletem ellenére – már 1992-ben – mégis én vállalkoztam arra, hogy egybegyűjtött verseit kiadjam Pattog a rozsda címen. Újsütetű – azóta meg is szűnt – kiadómnak ez volt a második nehezen kiizzadott könyve (akkor még nem találták fel a minisztériumi pályázati rendszert: a pénzt egy kollektív gazdaságtól és két magánvállalattól „menedzseltük össze” szerkesztőtársammal), s a szerény kivitel ellenére ma is szívesen veszem kezembe. Van ugyanis a Kecskés-versekben valami, ami bár nem emeli a Parnasszusra alkotójukat, ám talán lehet olyan fontos, mint a költői kvalitás. Ez pedig a megrendítő őszinteség és a mély humánum. (Ugyanez jellemző gyermekverseire is, amelyekből egy kötetre valót 1994-ben Bogárbál címen szintén az én kiadómnak sikerült kiadnia: ezt már a magyar kultuszminisztérium támogatásával.)

Magam nem hiszek abban, hogy egy szépirodalmi teljesítmény megítélésében szabad esztétikán kívüli szempontokat is mérlegelni. Ez a szigorúság mondatja ki velem, hogy Kecskés Béla nem volt jó költő. Ám emberi nagysága mégis átvetült verseire, amelyeket – így és ezért – talán helyes nem csupán a költészet, hanem az emberi etika és morál serpenyőjébe is belehelyezve megmérnünk.

Így történhet meg, hogy egy nem elég jó költő versei mégis súlyosnak találtassanak.

Súlyosnak, mint élete, amelynek most véget vetett a testében burjánzó betegség, tekintet nélkül poézisre és humánumra.


kecskés béla költő - könyvA Beregi Hírlapban születésének 70. évfordulóján így emlékezett rá:

70 éve született Kecskés Béla

Kecskés Béla 1941. augusztus 7-én született Somban, földműves családban. Falubelije, Sütő Kálmán költő biztatására már iskolás korában megpróbálkozott a versírással. Ceruzával, kockás füzetlapokra írt első költeményeit az akkor már ismert parasztköltő vitte el a Vörös Zászló (a Beregi Hírlap elődje) szerkesztőségébe azzal, hogy tehetségesnek tartja a fiatal Kecskés Bélát, és nagy jövőt jósol neki. Sütő Kálmán nem tévedett: Kecskés Béla rövid idő alatt valóban ismert költővé vált, versei az 1950-es évek közepétől folyamatosan jelentek meg a járási lap irodalmi oldalain, majd a Kárpátok című almanachban is (Ungvár, 1958).

Közben elvégezte a Kaszonyi Középiskolát. Érettségi után egy ideig Badalóban volt könyvtáros, majd 1961-től a szülőfalujával szomszédos Papi község általános iskolájának történelemtanára lett. 1967-ben szerzett történészi diplomát az Ungvári Állami Egyetem levelező tagozatán. Ő alapította a Papi Általános Iskolában jelenleg is működő tájismereti és néprajzi múzeumot.

Első kötete Izzó parazsak címmel 1963-ban jelent meg az ungvári Kárpáti Kiadó gondozásában.
Társszerzője az 1972-ben napvilágot látott A várakozás legszebb reggelén című verseskötetnek, majd az 1980-as évek közepétől szinte valamennyi Ungváron megjelent antológiának.

Költői pályája nem volt töretlen. Volt egy több éven át tartó időszak, amikor egyáltalán nem publikált, kizárólag az íróasztala fiókjának írt, sajnos elég keveset. A társadalomban egyre inkább eluralkodó közömbösség hatására úgy vélte, nincs szükség a verseire. Szerencsére költőtársai és Drávai Gizella tanárnő hatására leküzdötte téves nézeteit, ismét tollat fogott.

bogárbál - kecskés béla gyermekversei1992-ben Pattog a rozsda címmel a Galéria Kiadó adta ki verseit. Ugyanennél a kiadónál jelent meg 1994-ben a Bogárbál című kötet, amelyben a Gergő unokájának ajánlott gyermekversei szerepelnek.

Kecskés Béla verseiben a természet, a beregi táj, szülőfaluja változásainak bemutatása mellett világméretű problémákkal, gondokkal is foglalkozott, az 1960-as években jelentkezett új írói nemzedék egyik legmarkánsabb képviselője volt.

1997. január 22-én hunyt el. A somi születésű költő, pedagógus emlékét a MÉKK és az Együtt Baráti Köre által a Papi Általános Iskola falán 2006-ban állított tábla őrzi. Szülőfalujában 2006-ban nyitották meg az érdeklődők előtt a Somi Irodalmárok Emlékmúzeumát. A Somi Általános Iskolában már hagyomány, hogy a költészet napján megemlékezést a falu híres szülötteiről, és évente szavalóversenyt rendeznek, ahol a jelentkezők Kecskés Béla és Sütő Kálmán verseit adják elő.

Nagy Zoltán Mihály József Attila-díjas író, költő így méltatta Kecskés Béla munkásságát:

    „Költői és emberi mivoltát nem lehet egymástól elválasztani. Mindhalálig megtartotta elveit. Soha nem szeretett árral szemben úszni, de egész életében erre kényszerült; néhány magamfajta közeli barát, eszmei és pályatárs kivételével mindenki megütközött lelki biztonságra alapozott magatartásán. Talán e felismerés tudatában vált szomorúan rezignált egyéniséggé, aki beletörődés nélkül vette tudomásul a világ és benne az emberi gyarlóság megváltoztathatatlanságát.”

a tanár kecskés béla


Életrajza a Kárpátaljai Magyar Művelődési intézet honlapjának adattárából:

Kecskés Béla költő, pedagógus (Beregsom, 1941. augusztus. 7. – Beregsom, 1997. január 22.)

Kecskés Béla Izzó parazsak - versek

Kecskés Béla Izzó parazsak c. első verseskötete, 1963

Parasztcsaládban született. A középiskolát 1959-ben Mezőkaszonyban fejezte be, utána Badalóban lett könyvtáros. 1961-től a szülőfalujával határos Csonkapapi általános iskolájának történelemtanára, ahol történelmet és földrajzott tanított. 1967-ben levelezőként elvégzi az Ungvári Állami Egyetem történelem szakát. Sütő Kálmán beregsomi parasztköltő hatására középiskolás korában kezd verselni. 1958-ban mutatkozik be a Kárpátok című irodalmi almanachban. Kovács Vilmos szerkesztésében a Kárpáti Kiadónál Ungváron jelent meg Izzó parazsak című első verseskötete 1963-ban. Részt vett a Forrás Stúdió, a Beregszászi Vörös Zászló Irodalmi Kör, a József Attila Irodalmi Stúdió munkájában. Az akkor induló tollforgatók közül baráti köréhez tartozott Ferenczi Tihamér, Balogh Balázs, Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Dupka György. Publikált az Együtt című szamizdatban. Kapcsolatban állt Kovács Vilmossal, Balla Lászlóval. Publikált a kárpátaljai antológiákban (A várakozás legszebb reggelén, 1972, Sugaras utakon, 1985, Évgyűrűkben 1988, Vergődő szél. A kárpátaljai magyar irodalom antológiája 1953-1988, Magvető Kiadó 1990, Töredék hazácska, 1994. stb.). A múlt század kilencvenes éveinek végén visszavonultan él, súlyos betegség okozta halál ragadja el köreinkből.

Napló: 1996. december

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1996. december

Miközben a 84 esztendős Mester, Michelangelo Antonioni feleségével Velencében töltötte a karácsonyt, római lakását kirabolták. Elvitték, többek között, díjait is, így a Cannes-i fesztiválon a Nagyítással (legkedvesebb filmem!) nyert Arany Pálmát, és az életmű-Oscart is, persze.

Amikor ezt bemondja a rádió, én épp Déry Tibor A napok hordaléka c. feljegyzéseit olvasom, s benne az epizódot: élményeit Cannes-ban, ahová A befejezetlen mondatból készült film írójaként érkezett, s ahol a fesztivál megnyitó ünnepségére a nagybátyjától öröklött színes selyemnyakkendőjében nem engedték be, mert fekete csokornyakkendőt írt elő az érvényes etikett.

Ez a véletlen egybeesés, továbbá ennek a felborult értékrendű világnak a kiábrándító viszonya művészhez és művészethez talán elegendő indítékul szolgálhat ahhoz, hogy ezeket a naplószerű feljegyzéseket éppen most indítsam útjukra, mert szükségét érzem, hogy a gyakran napi 8-10 valódi levél mellett amolyan Mikes Kelemen-i levelezést is folytassak, és hát a címzett ki is lehetne más, mint minden író közös virtuális nénikéje, az olvasó.

Az Antonioni-Déry párhuzam tehát voltaképpen csak ürügy arra, hogy elkezdjem feljegyezni azokat a gondolataimat, amelyek sem versben, sem novellában, sem publicisztikában vagy más egyébben nem kaphattak kifejezést. Ha kellene, találhatnék ennél sokkal konkrétabb apropót is. Először is, hát igen, elkezdődött egy új év; aztán meg: dörömböl a nagy otromba 40-es, „perceken belül” elindulok az ötödik iksz felé. Ám akadna más évforduló is: épp 25 esztendeje annak, hogy kamasznaplómat abbahagytam.

Ennyi indok csak elég.

*

Gálfalvi Gyuri még Pesten elkérte a Magyar PEN Club budapesti konferenciáján felolvasott előadásom szövegét (Kisebbségek kiváltsága) a Látó számára. Élőszóra írtam, publikáláshoz kicsit még dolgozni kellett rajta, csiszolgattam,  javítottam rajta egy keveset, most küldtem el közlésre Bodolay Kláráról írt életrajzi ismertetésemmel együtt, hátha az is érdekelné őket, ha már a Könyvhéten Kovács András Ferenc olyan élénk érdeklődést tanúsított felfedezettem iránt.

*

Néhány támogatónknak, barátunknak év végi levében összefoglaltam szerkesztőségünk, könyvkiadásunk, alapítványunk helyzetét, majd kis személyes záradékkal is megtoldottam, nagyjából ezeket emelve ki:

PÁNSÍP. Még élünk. Szorongatott helyzetben vagyunk, mert: 1) megszűnt két legfontosabb támogatónk: az MHB Művészeti Alapítványa és a Táncsics Alapítvány is. Az egyetlen hely, ahonnan még esélyünk van pénzt kapni, az Illyés Közalapítvány, de innen: 2) kizárólag nyomdaköltségre felhasználható összeget kapunk, ráadásul a legutóbbi már csak két száméra elég, holott nekünk négy van egy évben. Így aztán 97-ben már azokat a szimbolikus szerzői és szerkesztői díjakat sem tudjuk kifizetni, amiket az idén még igen. És akkor még hol van a rezsi… Időnként végigpályázom az összes szóba jöhető alapítványt, de szinte reménytelen valamit is elnyerni. Mindenünnen az Illyéshez utalnak, hiszen az foglalkozik a határon túli magyar sajtóval. Elindítottam egy szerintem izgalmas ankétot Kárpátalja 2000 címmel, remélve, hogy erre tudok majd külön pénzeket szerezni, de egyetlen szerény támogatáson kívül (ami mondjuk negyedévi postai és telefonköltségeinket fedezte) ez sem „jött be”. Próbálkoztam előfizetők toborzásával (200 magyarországi + 50 nyugati előfizető szinte eltartaná a lapot!), de ez is reménytelen vállalkozás: akik esetleg előfizetnének, azok amúgy is megkapják tiszteletpéldányként, így hát cirka 25 előfizetőm lett mindösszesen (igaz, 6 nyugati!). Közben meg a lap elég jó, ahogy én érzem. (Az itthoni terjesztés önköltséges: annyi jön be, amennyibe az eljuttatás + a jutalék van. Többet nem lehet kérni érte, mert akit érdekel, annak nincs még erre sem pénze.)
Bárhogy is alakul, én már tavaly ilyenkor elhatároztam és egy kisebb társaságban be is jelentettem, hogy a szerkesztői munkámat 40 éves koromban szeretném átadni, így most lámpással keresek olyan marhát, aki nagyjából ingyen hajlandó lenne csinálni a Pánsípot. (A piszkosabb munkát, a kiadás-menedzselés gondjait egy évre még vállalnám, csupán a szerkesztésre keresek embert.)
Első év, hogy anyagiak hiányában nem tudtunk szerzői pályázatot indítani, és hogy ugyanezen okból csak 3 számunk lesz egy évben, nem négy. És hogy példányszámunkat 500 alá kellett vinnem!

KÖNYVKIADÁS. Év elején felszámoltam a Galéria Kiadót. Évente legfeljebb 1-2 könyvet tudtunk volna kiadni, emiatt nem érdemes fenntartani egy céget. A határon túli magyar könyvkiadást támogató minisztériumi rendszer két évvel ezelőtt olyan formán alakult át, hogy ebben etikai megfontolásokból részt venni nem kívántam. A három utolsó pályázattól már távol maradtam – és így persze nem is tudtam a kéziratokat kiadni. Itt is megpróbáltam más forrásokat felkutatni, de mindenünnen visszairányítottak ehhez a rendszerhez. A kör bezárult, s én felszámoltam az 1945 utáni Kárpátalja első magánkiadóját; az egyetlent, amely tisztességesen bánt a szerzőkkel és odafigyelt a szerkesztésre. Nem akarom kollégáimat bemártani, de ahány szerkesztetlen, félkész, korrigálatlan, koncepciótlan könyv megjelent itt az elmúlt három évben – az félelmetes.

Mindazonáltal az idén volt egy kis könyvecskénk (a szerző maga szponzorálta) és most hatalmas erőfeszítéssel megpróbáljuk karácsonyra kihozni Évám mesekönyvét, 16 színes rajzzal, műnyomó papíron, fóliázott borítóval (egy kosár pénzbe kerül a nyomdáztatás; szerencsére találtunk egy tőkés társat, aki ezer példányt lábon megvett – így tudtunk csak belevágni). Ezeket azonban már nem kiadóként, hanem a Pánsíp és az alapítványunk közös ügyeként próbáljuk végigvinni.

UNGBEREG ALAPÍTVÁNY. Lassan kétéves az alapítványunk. Ennek kellene képeznie mind a Pánsíp, mind a könyvkiadás, mind a könyvnap, mind a KÁRMIN-díj és számos más kezdeményezésünk működtetésének anyagi hátterét, de sajnos… Csak egyik baj az, hogy a fent is említett okok miatt alig-alig lehet pénzeket összepályázni, a másik az, hogy az alapítvány fenntartása is költséges. A Kft, amely a könyvelésünket végzi, már havi 7.000 Ft + ÁFÁt kér szolgáltatásaiért; ez éves szinten több 100.000 Ft-nál, holott nekünk az idén az éves forgalmunk alig volt-lesz több ennél. A tavaly megpályázott pénzeket lekötöttem kamatozásra, remélve, hogy majd a kamatok fedezik a kiadásokat, de sajnos nem.

Ennek ellenére az UngBereg Alapítvány egy csomó mindenben benne van, de inkább közvetítőként, szervezőként. Teljesen saját ügy viszont a KÁRMIN-díj, amelyet rövidesen újra odaítélünk arra érdemesnek. Az átadás mindig jan. 22-e táján (a magyar kultúra napja) történik, legutóbb Penckófer János (Hatodik Síp) és Vidnyánszky Attila (Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház) kapta (előbbi fő-, utóbbi különdíjat). Az összegek szerények, és sajnos ezúttal csak a fődíjra van pénzünk, amelynek reálértéke az infláció és a kamatcsökkenések miatt kevesebb a korábbinál (100.000 Ft banki kamatával egyenlőnek állapítottuk meg az összeget). Ezzel kapcsolatban is benyújtottam vagy öt helyre pályázatot…

SZEMBESÜLÉS. És ha már beszámoló… Az ősz folyamán befejeztem Szembesülés c. hiány-regényemet, és a Belvárosi Könyvkiadó ki is akarja adni; de persze csak akkor, ha valamelyik alaptól nyernek rá pénzt. A Nemzeti Kulturális Alap mostani pályázati fordulójában bíztak, de egyelőre nem kaptam semmi biztató értesítést. Ha nem sikerült, jövőre újra próbálkoznak, ígérték. A regény, ha egyáltalán annak nevezhető, eléggé sajátos valami. Amennyire sürgetném a megjelenését, annyira késleltetném is: megjelenése után ugyanis hatalmas sértődések várhatók – főleg családon belül. Hiába alkalmaztam többszörös áttételt, hiába szól nagyjából az egész arról, hogy azt a regényt miért nem tudom megírni, még ez is indulatokat kavar majd. Nagy paradoxona életemnek, hogy épp legalapvetőbb emberi élményemet nem írhatom meg, mert tekintettel kell lennem bizonyos (túlzott) érzékenységekre. Így hát a zeuszi hatalommal szembeszegülő Agamemnon és a lojalitását túllihegő Egiszthosz konfliktusáról írok, illetve arról, hogy ez az ellentét hogyan képeződik le Oresztész pszichéjében, aki a három alakban feltűnő Elektra révén kényszerül szembesülésekre. A mitológiának némileg fittyet hányva Oresztész és Elektra nem testvérek, egyikük Egiszthosz, másikuk Agamemnon gyermeke, és szerelmük bontja ki mindazt, amit fentebb „legalapvetőbb emberi élményem”-nek neveztem.

Verset, novellát nem igazán írtam az idén, publicisztikát többet. Illetve Bodolay Klára hagyatékával foglalkoztam. És vérszemet kaptam: nekiveselkedtem egy újabb regénynek…

Sikonda 1996

Naplórészlet. 1996 nyarán két hetet töltöttünk az akkor még a Magyar Írószövetség szakmai felügyelete alatt működő Sikondai Alkotóházban. A beutalást pályázattal nyertem: alkotói tervet kellett benyújtani (épp elsőként elkezdett, de másodikként megjelent regényemen dolgoztam). A kiírás szerint a nyertesek az alkotóházban teljes ellátást kapnak, használhatják az informatikai gépparkot (!) és útiköltség-térítésre is jogosultak. A helyszínen kiderült, hogy ezek nem teljesen helytálló infók voltak. Élményeinkről kis késéssel, itthon számoltam be abban a munkanaplómban, amely Szembesülés c. regényem keletkezésének hosszú krónikáját tartalmazza, s amelynek egyes részletei Werk cím alatt magának a regényszövegnek is részét képezik. (bdk -2016)

Egy átmeneti állapot kellős közepébe csöppentünk: az alkotóház régi tulajdonosa‑működtetője (a Baranyai Alkotótelepek) már lemondott a Házról, az új (a Sikondai Alkotóház Alapítvány) még nem alakult meg, az Írószövetség pénzügyileg nem viselt sem jogokat, sem felelősséget a létesítmény felett, így elég nagy sehogyanság vett közre minket, amely körülmény akár meg is keseríthette volna ottlétünket, ha másmilyen emberek vagyunk. Ráadásul képtelen hidegek voltak, június végi zimankó: eső, szél; napsütés szinte soha. Reggelente 12‑14 °C volt a szobánkban, s estére is csak ritkán ment fel 18‑ra. (Egyetlen igazi nyári napunk volt, akkor megnéztük Orfűt, a gyönyörű tengerszemet, és Magyarhertelenden strandoltunk is egy kicsit. Aznap estére szobánkban 20 fok volt!)

A köztes állapotnak ránk nézve egyetlen igazán kellemetlen következménye az volt, hogy az elnyert, írásban is megerősített beutalás ellenére a régi gazda már, az új pedig még nem tudta finanszírozni ottlétünket, így Miklós (Molnár Miklós, a Ház amolyan igazgató-gondnok-mindenese – 2016) – állítólag! (azaz saját állítása szerint) – saját zsebéből kosztoltatott bennünket és tartotta fenn a Házat (ezt hittük is, meg nem is). Érthetően takarékoskodni szeretett volna, ezért két ebédadagot ettünk négyen (mi Évával, Miklós és egy sepsiszentgyörgyi műfordító: Mészely Jóska), a reggelit gyakran kihagytuk (nem volt például hozzá kenyér), és előfordult, hogy Éva három tojásból sütött rántottát – négyünknek. Nem lévén haspártiak (bár itthon jobban étkezünk) ez minket kevésbé zavart (a mokány székely Jóskát annál inkább), de a dolog, mi tagadás, kellemetlen volt. A szűkös kajánál a cudar hideg engem jobban megviselt, amúgy is fázós vagyok (a számítógépes szobában igen ritkán volt 16 °C‑nál melegebb). Itthon, ha ilyen az idő, befűtünk vagy legalább bekapcsolunk egy hősugárzót. De ott nem lehetett, hiszen az árammal is takarékoskodni kellett (így meleg víz sem volt, reggelente hidehzuhany). Még Jóska, a székelyföldi hidegekhez szokott mokány legény is didergett („Higgyétek meg, nem vagyok fázós ember; nálunk otthon igen kemény telek vannak; most mégis fel kellett vegyem a pokrócot a vállamra” – és járt talpig ágyterítőbe burkolózva.) Nem úgy Miklós, aki tüntetőleg rövid ujjú ingben grasszált (rajtam: ing, pulóver, zakó), és ha nagy ritkán pár percre kisütött a nap, azonnal fürdőruhára vetkőzött. Ha panaszkodtam, hogy fázom, felvilágosított: ha jógáznék, nem lenne ilyen gondom.

Az egész ottlétünknek mégis volt néhány hozadéka. Az első maga Miklós. Őt megismerni sajátos élményt jelentett. Hogy szemünkben a megítélése pozitív vagy negatív, azt nehéz lenne megmondani, de hogy szórakoztató figura, az bizonyos. Sokat mulattunk rajta, és hazaérkezve azóta is emlegetjük furcsaságait, meg a talán saját szakállára (hasznára?) végzett alkotóházmentő tevékenységét (például ő lakott a legjobb szobában, mi szerényebbekben, a minkben még enyhe macskapisi szag is volt). Egy biztos: eléggé ellentmondásos személyiség. Vegyes vallási (református‑katolikus) befolyás alatt állt gyerekkorában. Ötven egynéhány évesen tért mohamedán hitre, annak is az „ahmedi” tanítását vallja. Egyébként pedig vérbeli ellenzéki von Haus aus, kétszer ült börtönben (izgatás és tiltott határátlépés). Évtizedek óta jógázik, s hosszú ideje tanulmányozza a szufi mentalitást, filozófiát (bár szerinte a szufi nem filozófia, nem világnézet, nem misztika, még csak nem is életvitel vagy magatartási rendszer; a szufi az szufi – mondhatnám némi tautológiával), ebbe minket is be‑beavat: elolvastatja tanulmányát, amely Naszreddin Hodzsa‑történetek közé ékelve foglalja össze a szufiról európaiak számára is felfogható alapismereteket. Miklós „egyébként” író, műfordító – hogy mást ne mondjak: Jacques Derrida: Grammatológia (1989) -, így gyakran alakul ki köztünk szakmai vita; szívesen beszél életéről, munkájáról: már első napokon beavat minket házasságai és válásai történetébe, hosszan ecseteli, miért tartotta szükségesnek, hogy Karinthy után újrafordítsa a Mici Mackó‑t, ragaszkodva Milne eredeti írói‑bölcseleti koncepciójához (pl. a kimutatható taoista felfogáshoz). Én is gyakran megnyilatkozom, kiteregetem a Szembesülés műhelytitkait. Mindenhez van hozzászólása; meglepetésemre ismeri Cecil M. Joepardy nevét. Olykor felizzik a vita, már‑már összeveszünk az ember isteni és az isten emberi teremtettségén. Azt hiszem, azon polemizálók közé tartozik, akik a vita élessége kedvéért szívesen vállalják az ördög ügyvédjének szerepét, és nem ritkán saját mélyebb meggyőződésük ellenében érvelnek szenvedélyesen. Már az első napokban kiderül, hogy irodalom‑ és művészetfelfogása a nemzeti‑népi irányzathoz közelít, ugyanakkor néha elképesztően radikális kozmopolita nézeteket is vall. Isteníti Illyést, de egyszer csak azt állítja, hogy nincs magyar irodalom, magyar kultúra, ezek üres, tartalmatlan frázisok. Időnként elítélőleg nyilatkozik az avantgardizmusról, de beltagja volt a Magyar Műhelynek. Idéz József Attilától, de idézi azt a valahol elhangzott véleményt is, mely szerint „ideje lenne József Attila hulláját végre kihajítani a magyar költészetből” (és csaknem hajba kapunk J. A. skizofréniáját és öngyilkosságát illetően). Hasonlóan önellentmondásosak (vagy csupán provokatívak?) ideológia‑politikai nézetei. Volt már egy csomó párt tagja, de kilépdesett belőlük; gondolkozása liberalizmusra vall, de egy ellenzéki párt nacionalistább irányzatával szimpatizál. E kettősség hétköznapjaiban, életvitelében is benne van: nem lenne szabad sertéshúst ennie és szeszes italt fogyasztania (mint mohamedánnak), de időnként jóízűen beszalonnázik és kicsi borocska is lecsúszik (ez nekem inkább szimpatikus, mint visszatetsző; veszélyesnek tartom azokat az embereket, akik ideológiai alapon táplálkoznak).

A második hozadéka sikondai két hetünknek: Szirtes Gáborral (a Pro Pannonia pécsi könyvkiadó vezetője – 2016) kétszer is találkoztam, s oda nyilatkozott, hogy nem tartja reménytelen vállalkozásnak a Szembesülés kiadását. (A másik találkozás során orvos barátja közvetítésével a pécsi klinika ideggyógyász‑főorvosához, Csala Béla nevezetűhöz mentünk el, aki megvizsgált. Állapotomat – betegségem tipikus és gyakori lefolyásához képest – kielégítőnek találta, több éve tartó gyógyszeres kezelésemet is jóváhagyta, csupán egy újabb szérumra, mint lehetségesre, hívta fel figyelmemet.)

A kisebb kényelmetlenségeket meghaladva a legrútabb tréfát azonban a Ház számítógépe űzte velem… Kezdődött azzal, hogy a gépen nem jelent meg rendesen az a szövegállomány, amelyen dolgozni akartam, így két sikondai hetem szépen rá is ment arra, hogy az Alkotóház öreg számítógépén kötőjelek nélkül és más törzításokkal (bekezdések egybeugrása)megjelent Szembesülés szövegét helyreállítsam, illetve néhány (jegyzeteimből ott előkerült) szöveget beledolgozzak; s persze, ha már mindent újraolvastam, csiszolgattam is itt‑ott. Írtam néhány Werk‑szöveget is, ezek szépen ott sorakoztak a regény végén a megfelelő dátumokkal. Két nappal elutazásunk előtt készen voltam, s szóltam Miklósnak, szeretném kinyomtatni a regényt (egy példányt magamnak és egyet az Alkotóháznak). A géphez egy nem túl korszerű mátrix‑printer tartozott, ezt baj nélkül csatlakoztattuk. Utasítást adtam egy próbaoldal kinyomtatására. Legalább öt percig tartott a betöltés, s az oldal nyomtatása nagyjából tízet vett igénybe. Ezt elég lassúnak találtam, s számítgatni kezdtem, hogy ha egy óra alatt csupán négy oldalt kaphatok meg, akkor az elutazásunkig hátra lévő 40 óra alatt két példányban már semmiképpen nem tudom kinyomtatni a Szembesülést (tekintve, hogy az anyag akkor 128 oldalnyi volt), de egyetlenben is csak akkor, ha két éjszakát is rászánok. Ezt viszont semmiképpen sem tehettem volna meg, mert a printernek villanyfűrészéhez hasonlatos visító hangja volt, s a magam álmán túl másokéit is felszeletelte volna. A technika végül ezt a problémát is megoldotta, mégpedig úgy, hogy a nyomtató a próbaoldalon kívül semmi egyebet nem volt hajlandó megjeleníteni, és élettani funkciói a további kísérletezés során a nullával váltak egyenlővé, egyetlen utasításra sem reagált.

Elraktuk hát a kiérdemesült mátrix-nyomtatót (holott, ha valami miatt, hát a printelési lehetőség miatt pályáztam meg ezt az alkotóházi ösztöndíjat; erre itthon akkor még nemigen volt lehetőségem, illetve, ami volt, az igen költségesnek bizonyult). Miklós még megpróbálkozott a saját felszerelésével, de a két rendszer nem bizonyult egymással kompatibilisnek. A saját printerén legfeljebb a Szembesülés tömörített változatát tudta volna kinyomtatni, vagyis azt, hogy: ⊇∀¶∇‡, de erről lemondtam. Egyetlen kívánságom volt: legalább floppyn hazahozhassam a regényen végzett kéthetes munkám eredményét. El is határoztuk, másnap visszafelé eljátsszuk azt, amit érkezésünk másnapján odafelé: a nagy gép memóriájából a kis gép meghajtójába helyezett diszkettre másoljuk az állományt.

De aznap éjszaka mágneses angyalok szállhattak az Alkotóház fölött, mert Miklós táskagépe reggel már nem indult. Ultima ratioként azt a megoldást választottuk, hogy egy régi típusú (5¼ collos) floppyra másoljuk a nagy gépen a szövegemet, s azzal majd itthon próbálok kezdeni valamit.

Ezt meg is tettem (Sikondára még visszatérek): Bagu Lacit kértem meg, helyezze át az anyagot egy kis diszkettre. Ezt aztán gond nélkül be tudtam olvastatni a saját gépembe. Sikerült is azonnal megjelenítenem, ám mielőtt még ennek megörülhettem volna, észrevettem, hogy minden kötőjelem duplán szerepel a szövegben (egy ilyen: – és egy ilyen: –), a gondolatjeleim helyén pedig hieroglifák éktelenkednek. No, ez nem olyan vészes, egyszerű csere‑paranccsal két lépésben megoldom, gondoltam, és hozzá is kezdtem volna a munkához, amikor a gépem váratlanul lefagyott. Azelőtt ez nemigen fordult vele elő (igaz, akkor még csak igen rövid ideje volt nálam), kicsit megijedtem hát. Reseteltem (újraindítottam) a gépet, s egy ideig minden rendben volt. Mielőtt a kötőjelekkel kezdtem volna foglalkozni, megnéztem, hogyan festenek a Sikondán bedolgozott szövegrészek és Werk‑részletek. De alig találtam meg néhányukat, a gép újra lefagyott. Ez már kezdett nem tetszeni. Dühösen böktem meg újra a Reset gombot, s vártam, hogy a programok elinduljanak. A szövegem ártatlanul megjelent, de mire valami érdemlegeset tehettem volna, ismét minden megmerevedett, ahogy előbb kétszer: eltűnt a kurzor, az egér nyilacskája béna, s az egész rendszer egyetlen parancsra sem reagál. Ekkor átfutott az agyamon, hogy mindezt talán vírus okozhatja. Sebesen újra reseteltem, s ahogy újraindultak az alapprogramok, könyörtelenül letöröltem az egész Sikondáról hozott állományt, abban a reményben, hogy ha azzal hoztam volna be valami vírust akkor talán még nem tudott átterjedni más állományokra és a törléssel kiirthatom. Behoztam a szövegszerkesztő programot és lekértem a regényem korábbi, itthon készített változatát (azt, amelyet floppyn Sikondára vittem). Óvatosan szerkesztgetni kezdtem ezt‑azt, lépdeltem a szövegben – minden rendben. Nagyot sóhajtottam. Hát így veszett kárba kétheti (amúgy is csaknem fölösleges, lásd kötőjelek) munkám.