„mi apró dolgokon múlik az élet”

<< Pánsíp Irodalmi Szalon

„írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból”

A virtuális Pánsíp Irodalmi Szalonban  Balla D. Károly szervezésében és moderálásával 2001-ben és 2002-ben hat kollektív interjú készült és jelent meg.

2002. januárjában
Bagu László volt a Pánsíp Irodalmi Szalon vendége

bagu lászló

Bagu László, 2002

Lásd ezt is: bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása


„mi apró dolgokon múlik az élet”

Bagu Lászlót Kérdezték:
Arató Antal (Székesfehérvár), Balla D. Károly (Ungvár), Berniczky Éva (Ungvár), Hizsnyai Zoltán (Pozsony), Horváth Orsolya (Budapest), Lengyel Tamás (Budapest), Simándy Ágnes (Torontó), Turczi István (Budapest), Ungvári Kiss Erzsébet (Pécs), Vass Tibor (Miskolc),


Hizsnyai Zoltán kérdezi:
Kedves László, csak most jövök rá, miközben leírom ide ezeket, és a felteendő kérdésen töröm a fejem, hogy néha kérdezni nehezebb, mint válaszolni. A jó kérdés ugyanis inspiratív, valahogy beindulnak tőle az agysejtek, menést okoz, mint hasban a must.
A nagyon naiv és tájékozatlan kérdés meg semmire sem kötelez igazán, az ember arra fordítja a mondandója rúdját, amerre akarja, különben is, jókat lehet rajta kuncogni, szóviccelgetni, miegymás.
Csak az a problémás, ami közte van.
De van egy még nagyobb kitolás is!
Nos, arra gondoltam, nem könnyítem meg a dolgodat már mindjárt így a kezdetek kezdetén, és a megerőltető, ihletet, ismereteket (vagy azok teljes hiányát) egyaránt megkövetelő kérdésfeltevés helyett megkérlek, válaszolj azokra a kérdésekre, amelyek a legkínosabbak számodra. Azokra, amelyeket legszívesebben kikerülnél. Ha vannak ilyenek… Én azt hiszem, egészen bizonyosan vannak! Kinek nincsenek titkai?! (Akár még közérdekűek is!)
A világháló valami miatt nehezen tűri az őszinteséget. Blöffökre, csinnadrattára sarkall, szokványgondolatokat, tucatérzelmeket ébreszt gyakran még olyanokban is, akik szintén nagy nyilvánosságnak szánt, de hagyományos módon megjelenített alkotásaikban képesek a kitárulkozásra. (Pedig technikai értelemben még mindig úgy állnak a dolgok, hogy a világhálón bolyongó textus elszáll, mint a füst, s a nyomdafesték megmarad…)
Lássuk, képes vagy-e kikerülni a szellemi könnyűvérűséget, amit a világnecc léhaságra ösztönző anonimitásában és efemer jellegében fészkelő fekete özvegy terjeszt! Képes vagy-e ebben a többszörösen összetett és egyre sűrűbb szövésű, ám andalító űrben igazán elevenbe vágó kérdést feltenni magadnak – és erre a kérdésre koncentrált választ adni?!

kedves zoltán! annak nem sok értelmét találom, hogy magamnak tegyek fel kérdéseket. mondhatni a magamnak feltett, közérdeklődésre is számot tarható kérdés max. ez:?, amire legkoncentráltabban így tudok válaszolni:! szívesen megválaszolok viszont bármilyen – testre- vagy nem szabott – kérdést, ha felteszik nekem.
a világhálóval kapcsolatban; gondolom senki sem lesz sokkal másabb a halóra való felcsatlakozás előtt, mint után, tehát ha az életében igaz és őszinte, ott is igyekszik az lenni; itt viszont teljes névvel állunk, tehát legkevésbé sem lehet a névtelenség mögé rejtőzni. nem szándékozom viszont kitérni az álnéven feltett kérdések elől. azokra is a „szavamat adom”. előszó / szoftver / die-balta.

Lengyel Tamás kérdezi:
Van-e egy olyan szintje az irodalmi szövegek (és elsősorban Bagu Laci szövegei) referencialitásának, amihez az olvasót még illik közel engedni? Vagy másként: költőietlen-e a közérthetőség; és a mögöttes tartalom üldözése helyett elég-e, ha érezzük az olvasott verset?

(a kérdés jó, már vártam.) versírás közben (erről beszélhetek csak) [szerintem] nincs illik vagy nem illik, csak a versírás van maga. az olvasó menjen közel, ha akar, s ha tud, mármint képes. az érthetőség nem snassz, nem ciki, de csak a (meg)írás után következhet, mert addig nincs miről beszélni, nincs mit megérteni. különben a fremeneknek magyarázunk arról a vízről, amibe a mi lábunk jobb esetben is csak belelóg. nekünk kántorral szemben megadatott, hogy elvontan (is) gondolkodhassunk. ilyenek jutnak most erről eszembe.
(jelentésadás? mi az?)
egyébként én már néhány olvasót közel engedtem, de megkérlek, kedves tamás, ez maradjon kettőnk között.

Turczi István kérdezi:
Mi lesz az inka típusú családok sorsa, ha az argentin típusú családok lemészárlása után lemerészkednek a perui hegyekből a kiüresedett pampákra és belakják a rendelkezésükre szabadon álló, hirtelen megnagyobbodott területet is? (Komoly választ várok!)

istván! mikor ginsbergről írtam, ginsberg meghalt, mikor sütő kálmánról, ő is. nagyapám sincs már közöttünk, velünk. hogy szóba hoztam az argentinokat, őket is utolérte a romlás. szerelmes verset nem merek írni, sem egyebet. hogyan is mernék? komoly kérdésre egyébként komoly választ adok!

elképzelünk egy történetet. nagyon morbid és nagyon torz. mikor megvan, sorban belehelyezünk mindenkit. egyszer mindenkire sor kerül. ezt az inkáknak is tudniuk kell. vége az aranyéletnek. megtudják, mi az isten, és hol lakik. miből van, és minek. és kinek. nem látok számukra más alternatívát, minthogy vegyenek néhány üveg bort és jól berugjanak. és akkor joggal mondhatja bárki, hogy nem tudtam elkerülni a szellemi könnyűvérűséget, a szójátékokat, de nem is akartam. kurvának lenni jó. a többiek pedig bekaphatják a végtagjaINKAt. a pampákra úgysem lehet majd számítani. rájuk nem.

az argentinok aközben vidáman romlanak. a lemészárolt argentinok különösen. tőlük már csak az argentin nők romlottabbak. képesek kihívó léptekkel odasétálni a maguk ásta sírhoz, és önmaguktól belehalni. nincs nép, aki ezt utánunk tudná csinálni. csak az argentin tudja maga után csinálni. a többiek csak maguk után tudják csinálni. nem adják alább. akinek ott lába van, futballozik. akinek nincs, az a labda. [mondtam, a történet nagyon morbid és nagyon torz] sajnos sehogy sem tudják magukat utolérni. sokkal jobban szaporodnak. és tetszik az nekik nagyon. és hiába csiklandozza a szemüket a sírás, csak szaporodnak és egyre. és az argentin orvosok sem tudják őket leméhszájolni. és különben is, minek. ha majd mezre sem telik nekik, pucérak lesznek és argentinok, de még mindig, és persze mindörökké.

(az inkákkal nem lesz semmi.)

nagyon morbid és nagyon torz.

Horváth Orsolya kérdezi:
– Véleményed szerint mennyire fontos egy versben az élménytől való eltávolodás, az intellektuális megszerkesztettség, a tudatosság? Te hogyan ítéled meg saját lírádat ebből a szempontból?
– Miért tartod lényegesnek a központozás elmaradását a verseidben?
– Mi az, amiben mást, újat szeretnél megvalósítani az írásaid kapcsán, van-e ilyen konkrétan megfogalmazódó célkitűzésed?

kedves orsolya!

– van élmény, amit jobb elfelejteni. a legtöbbtől persze nem eltávolodni jó, hanem fordítva. ha komolyabban, hogy mennyire fontos? valamennyire biztos, valahol a versírás alapja, az egyeditől az általános(abb)ig haladva. a tudatosság addig jó, amíg úgy direkt ki nem látszik, csak érzékelhető a jelenléte. [gondolom] versírás közben meg biztos nem ilyesmivel kell törődni, mert valahogy része a versírónak, nem igényel különösebb odafigyelést. meg ez az intellektuális megszerkesztettség is. valószínűleg nem is tanulható. ahogy a tehetség sem. csak ilyen mechanikus dolgok. szóval egy jó költőnél minden egyben lesz, a nem arra született meg baszhatja [bocs]. egyébként sem igen lehet a versírásban a tudatost a tudattalantól elválasztani. érdekes viszont írni róla, a határmezsgyéről. nagyon.

ami az élménytől való eltávolodást illeti, igyekszem (versben) messze eltávolodni, többszörösen áttételesen írni valamiről, vagy csak egy nagyon távoli dologgal visszacsatolni, akkor viszont mindent azon keresztül kifejezni. máskor meg fordítva, szóval esetfüggő az egész. az olvasó persze nem mindig találja a visszacsatolást. ez részint az ő intellektusán is múlik. van akinek meg egyszerűen nem világa a vers. ott végképp nincs mit keresni. csak néha nekik kell felolvasni.

ami engemet illet, magamról csupa jót tudok mondani. de szeretek zsigerekből írni. mert az általában ugyanott hat az olvasóban is, aki meg ettől megijed. én mindkettőt élvezem. de az első nem feltétlenül az én választásom, csak így van, ez lett nekem.

– azt hiszem az írásmódom szülte, hozta, hogy elmaradt, abbamaradt a központozás, hogy abbahagytam, arra sem emlékszem, mikor. egyszerűen azért, mert mivel nem a „klasszikus” egész mondatokat, mondatszerkezeteket írom, használom, s mert tördelem a szöveget, aprítom és egybefolyatom a mondatokat, v. folyamokat képezek, áthajlások vannak, így sok értelmét nem találtam, rendeltetését vesztette. egy szó ugyanúgy kapcsolható a mondat végéhez, mint egy másik elejéhez, ezzel több jelentést tudok neki adni, illetve egy válaszlehetőséget is felkínálok. azért a központozással egészen nem hagytam fel. ott, ahol pontosan jelezni akarom a mondatvégeket, ha azt akarom, hogy odaérve álljanak meg, ha valamiféle szakaszolást, ütemet akarok, kiteszem a pontokat vagy valamit (= /), de ilyenből kevesebb van. de nem használok nagy kezdőbetűt, hiszen az már kétszeres jelölés lenne. nálam ez jön be. aztán most már egészen megszoktam meg teszik is, így levelezésemben is ezt használom (mármint a kisbetűs központozottat). de nem olyan új dolog ez.

– nem tudom, különösebben nincs. magamat akarom írni, aztán annyi.

Berniczky Éva kérdezi:
Kedves Laci, kétéltű-e már a költészeted? az argentin típusú családok lemészárlásában én még a mi világunkat érzem motiválónak, és éppen az az izgalmas benne, hogy bele-beleér az a másik, amelyikben most élsz. Ki lehet-e lépni a régiből, s minden károsodás nélkül elkezdeni egy újat, nem ér-e fel ez egyfajta szellemi öngyilkossággal? Év vajon útban egyikből a másikba miből íródik a vers? Félúton mindig költőnek érzed magad?

nem, kedves éva, nem. víz alatt nem tudok írni. remélem inkább két él s tű, tehát oda-vissza vág, és szúr is. ha jól értem ezek a kérdések elsősorban arra vonatkoznak, az maradok-e, aki voltam, s érzem is benne a féltést, ami jólesik. nem hiszem, hogy kétéltű lenne a költészetem, nem írom meg, különítem el a csak oda és csak ide tartozó verseket, mind én vagyok, úgy gondolom. ha úgy tetszik: vallom a költő tehetségének feljebbvalóságát, hogy ő ír a helyben, s nem a hely őbenne. világ pedig belső világ. amit megír, az őbenne potenciálisan benne van, a lehetősége, hogy megírja, a sorsába van kódolva, s több valószínűséggel fel is fejti ezt a kódot, ha erre predesztinálva van. azt nem tudom, mennyire rínak ki most írt verseim a sorból. amennyire én meg tudom állapítani és ítélni, nem olyan nagyon vagy sehogyan. a családomról – közvetve – többet írtam, az biztos. az argentin t. családok javarésze, illetve a halálcsináló óta megírt 77 versemből 46 már új lakhelyemen íródott [a kötetbe kerültek kettős kereszttel jelölve]: (roncsolás (#); májusi repülő (#); manufactor; oldódik kicsit a mélyben (#); satöbbi szúrós tetemek (#); az argentin típusú családok lemészárlása (#); lenyomatok szürke és szőrös bőrre; kivonás; a játék; az írásaimban mindig is kimutatható Afrika-orientáltság gyökereiről (#); hatodik való; bezárlak dustin fiókjába (#); menjünk kedves afrikázni; részecske; impala; fázik az isten dél-amerikában (#); félig kiadott száj (#); nátrium rend (#); űzd el tőlem az esernyőszagot (#); kepler vasalója (#); én a húsomat bíztam Wilkinsonra; nekem is volt meséskönyvem (#); ikervirágok az alvó regiszterben; androméda (#); mária-arcú lány; mindennapi lesotho (#); sohase leszek hasbeszélő; lemurok ideje (#); gyere elő, pézsmapatkány; gerinchúrozó zsinórozó kábel; [credo lenne vagy ars poetica ha valahogy hívnák]; rózsák korzikáról; a nyelv kollektív átszabása (#); Asztali Léna; a marokkói iskola (#); a halott nő legyilkolása (#); apám nevében; az egyszarvú; a küklopsz; az egylábú; a parnasszus tematikus számának kihatása a demográfiai mutatókra; nullával teszem egyenlővé (#); jézus-sörte doberdóból (#); memphisbe visszatérő belle (#); maszáj ételek (#); luna mendax (#). az argentin bezárása után eltelt időben eddig 14 új vers fogant: agyhártyagyémánt, spanyol bölcső; semmi sem fáj; romlott elefántok háza; az orosz gityáriszt; propolisz alapú költészet; harmadik madár; mohikán nyár; sétamodul; fák, reggelek, leopárdok; az isten mindenütt; függőleges varjú; vadászat kihalt macskafajokra; kicsomagol. igen, eljövetelemkor volt félelmem, hogy az „új” helyen nem megy majd az írás. de ez a félelem mindig van, minden vers után van, mint tudjuk, félelem, hogy „nem jönnek a szavak”. (aki nem tudja, kit idézzek, olvasson bele a másik kárpátaljai mészáros, cs. gy. fekete gyémántjába.) azt, hogy hány verset írtam azóta, csak most számláltam így össze, hogy valami statisztikával szolgáljak magamról. én úgy érzem, megmaradtam bagunak, remélhetőleg meg is maradok, írok, csak eljöttem szalontáról, érmindszentről, bátyúból. a vers belőlem íródik, egy rész. valamiféle út mindenképpen van, akkor is, ha egy helyben vagyok/-unk, a behatások elkerülhetetlenek, de azok tesznek azzá, amik vagyunk. egyelőre úgy tűnik, írok, és csak egy versemnek tettem címévé a nullával teszem egyenlővét. mivel másik utat választottam, ha választottam, nem tudom megmondani, nem lett volna-e szellemi öngyilkosság maradni. mert az is egy kérdés.

az utolsó kérdésre: én mindig költőnek érzem magam, csak nem mindig azzal foglakozom. és szívesen élem és élném azt az életet, amely nevemnek nem csak könyvcímekben való továbbélését biztosítaná, ilyen jellegű munkálatokon is szívesen és örömmel munkálkodom.

így a végére még eszembe jutott a gyöngyhalász, valamiféle áttételként, aki nem él vízben, de a kagylóért oda bukik le. egyébként is mindegy, az ember, ha kárpátaljai volt, az is marad. nem kell ezen változtatni. a hús mindenütt hús lesz, de ez adja a mi zamatunkat. stb., stb.

(** ha esetleg nem kielégítők a válaszok, vagy úgy tűnik, nem válaszoltam minden kérdésre, szívesen nekifuthatunk még egyszer, ha tetszik, a következő körben. most ilyenek jutottak eszembe ezzel kapcsolatban, legközelebb valószínűleg valami más. és ez ér a többi kérdésre/kérdezőre is, akarom mondani velük kapcsolatban.**)

Ungvári Kiss Erzsébet kérdezi:
1. Te mostanság költő vagy éppen vagy akármi más (serfőző, utazó stb.) vagy csak okos a nagyvilágban? 2. Mi a nap legmeghatározóbb pillanata számodra a setét és hideg télben, ami kitart egész nap és melegít?

1. az ember elsősorban ember, minden más csak azok után. azon kívül költő vagyok éppen vagy valami más, vagy csak okos ember a nagyvilágban. árnyékmikulás. aki hoz és aki elvisz. és adni szeret sötét meséket. serfőző nem. utazó? elég statikus a természetem, nehezen mozdulok ki a szobából, a helyemről. szívesen kóborlok viszont a képzelet megnyeshetetlen tollú szárnyain. (ez a megnyeshetetlen tollú, na ilyeneket sem szoktam írni.) azt akartam mondani, hogy ha írni kezdek, vagy jár az agyam, megadatik nekem olyan helyeken járni, hová más nem igen juthat el, de talán én sem. ez a világ, képzelt, teremtett, de mégis létező, úgy érzem. gyakorta teszem ezt, bolyongok, versben és egyébként. inkább csak arról beszélhetek, mi akarok lenni. fiatal házasok akarok lenni. boldogok akarok lenni. én akarok lenni a boldogok. valamelyik lehetetlenben hallottam vámostól, aki, ha jól emlékszem, valaki mást citált, hogy ő úgy akart élni, mint valami polgár, és úgy írni, mint egy világfi. én is csendes kis életet, nyugodt életet képzelek el magamnak. ez persze nincs, csak képzelem. azt hiszem, és ebben hiszek, van egy rész, valamilyen rész, amit nem ír(hat) meg más, amit nekem kell megírni.

2. (a kávé.) de komolyra fordítva a szót, jelenleg az, hogy van ki ha reggel elmegy, hazavárom, és van aki hazavár, ha én megyek el. szóval a tartozás, a szeretetet, és a szeretettség. (este pedig nagyon erős, töretlen fekete tea. néhány.)

Balla D. Károly kérdezi:
Miből fakad (mit leplez?) az a kettősség, ami emberi szelídséged, kedvességed és költészeted kegyetlensége, képeid agresszivitása között feszül? Vajon a tudatod alján szunnyadó fenevadnak adagolod ezekkel a versekkel az altatót, vagy ellenkezőleg: a nyuszit próbálod bátorságra hergelni?

én nem tudom, ez hogy van, én este matyómintákat hímezek, reggel tejet iszom, a kettő között pedig valaki meghal. van, akinek van mersze leírni azt, amitől maga is megretten elsőre, egy olyan szituációt, másnak pedig nincs, és képzelni sem tudja el. és akkor repül, mert ő pedig el bírja képzelni és le tudja írni. és elhiszi, hogy repül. a többiek pedig csak bámulnak utána, neki pedig az természetes lesz, és könnyű. mert az képzelet. a legjobb persze a nyelv, ami lehetőséget ad/teremt minderre. a hitelben mondtam, papp endre kérdésére, hogy azé művészet, aki uralkodik a víziókban, s ő később, a hitel élő bemutatóján rákérdezett, lehet-e uralkodni a művészetben. én akkor hirtelen nem tudtam, mit mondjak. nem, a művészetben nem lehet uralkodni, viszont a víziókban, azt hiszem, igen. valahogy úgy, ahogy az előbb leírni próbáltam. én legalábbis valahogy így gondolom azt. ami ezt a nyuszi-fenevad kettőséget illeti, szerintem ez az egész kettősség nem csak bennem, de mindenben benne van, és nem csak ez, de eleve egy kettősség. magunkban hordjuk, és minden magában hordja. ugyanúgy lehetnénk rosszak vagy jók, ha egyébként nem vagyunk. és magam sem vagyok biztos mindenben, a valami egyetemességében, s hagyom gyakran megválaszolatlanul a kérdést, vagy hagyok egy biztonsági szelepet, mert nem tudom eldönteni, hogy az a valami van-e, tényleg van, tényleg úgy van, vagy csak úgy látszik. hogy az egész ilyen két- vagy esetleg többmegoldásos izé. és ha így mondom el, és erre most itt rávilágítottam, akkor talán érdemes újraolvasni a verseimet, különösen a versek végén kutakodni, és akkor tetten érhető lesz nekem ez a viselkedésem. mondjuk a szimbiótában is ilyesmiről akartam írni. vagy a félszívűben, s még sok helyütt máshol. lehetünk jók és lehetünk rosszak is, ha akarjuk. ha akarjuk.

(ez az „emberi szelídségem, kedvességem” azért jólesett.)

Vass Tibor kérdezi:
Véletlen Balett: a lap szép. Az elsőt (a lapszám másodikát) azért vettem meg, mert szép. A tipográfia az impresszum szerint a te munkád. Le a kalappal. A belbecs értékes. A szépértékesség mellett egyre több bizonytalanság van benne a leakalapomban. Van-e úgy értelme lapot csinálni, hogy rendszertelenek a megjelenések? Biztos van, hisz csináljátok. De mi? Életkori sajátosság? Maga a szétszórtság? A kiszámíthatatlanság, a fellelhetetlenség (ál)mítosza? Esetleg maga a tétovaság motivál? Ez nem derül ki a lapból. Az impresszumból egy idő után levettétek, hogy a lap megjelenik negyedévente. Ez jó, vagyishogy így tisztességes(ebb). Nincs ott helyette, hogy a következőre mikor lehet számítani. Egyáltalán, lehet-e. Kell-e? Csak olyan szerzőkkel dogozol, akiknek mindegy, hogy mikor jelenik meg az anyaguk? Egyáltalán: mindegy, hogy megjelenik-e? Hogy oldod meg ezt a „szervezést”? Folyton elnézést kérsz? Mentegetőzöl? Hasra ütsz, megszabsz egy határidőt, és előre közlöd, hogy ez a határidő vicc, mert fogalmad sincs, mikor lesz, lesz-e a lapból egyáltalán valamikor valami? A lap honlapja is átlag feletti dizájnnal bír. Jó elidőzni itt. Egyszer. Mert a szép feketeségben a frissítés fehér holló: nem lenne érdemes ott „felelősségteljesebben” életben tartani a véletlenbalett-érzést? Nem akarsz, vagy nincs időd foglalkozni vele?

sok kérdés, és mindegyik jogos. (megijedek a szövegmennyiségtől, amit most ide le kell írnom.) tomi, aki lengyel, és szerkesztőnek másik, mondta is, gondolkodjunk el bizony. nem mintha nem tudtuk volna, nem lennénk ezekkel tisztában, ne láttuk volna, tiborom te (merthogy én neki/neked bagum te vagyok magunk közt). akkor kezdem. örülök, hogy tetszik a lap, nekem is, a harmadik számtól (kövér csajok) kezdve, nagyjából elégedett vagyok megformázói munkámmal, a kisebb hibáktól eltekintve, de ezek becsúsznak. lapot nincs értelme nincs, annyi azért igen, hogy nem szűnik meg, mert tetszik nekem igen a neve, és enyém gyereknek tartom nagyon (persze, többen találtuk ki meg minden, csak azt akarom mondani, hogy enyém, mert részem volt életének minden percében, születésében. és lesz halálában is, gondolom. és persze egyes számban fogok beszélni itt.), és inkább éljen egyelőre így, mint sehogy. mert ha meghalna, biztos nagyon hiányozna, valami újraélesztett nem lenne utána ugyanaz. nem akarom újrateremteni jobb anyagi körülmények között. legyen így, vagy sehogy. ha megszűnik, nem akarom feltámasztani, akkor majd találok másik nevet. nem életkori sajátosság, nem szétszórtság, nem álmítosz, ami életben tartja. nem vágjuk el élete vonalát, mindössze az. nem akarjuk. egyelőre. bántani sem akarunk ezzel senkit. (ha valakit mégis, és írása gyors megjelentését várta tőlünk, úgy őszintén elnézést kérek, és megkövetem, és sajnálom, ha ilyen jogos szerzői érzelmeiben megbántottuk) hitegetni sem próbálunk vele senkit, reméljük, nem vagyunk ezzel senki ellen. s ha mégis megjelenik, tán örömet szerzünk vele, nemcsak magunknak, s nem elveszünk azzal a világtól, de hozzáteszünk (ezt szoktam mondani), ha nem is sokat. ez egy hobbilap most már valamennyire, azt kell mondanom (bár sose volt más, mert csak a lelkesedésre épült, és persze abból is maradt el), illetve ez lett: amikor elkészül elkészül, s akkor kész van. hogy miért lett így, hosszú. ugye nincs rá pénz. ami nagy nehezen van, csak a nyomdaköltségre van, de tényleg, de inkább azt se. így előre mínuszban csináltuk meg az utolsó számot, hogy majd a másik felét kifizetjük. és rendes volt velünk a nyomda s a nyomdászok szintúgy, és szerencsére ki tudtuk fizetni, de csak nagy szerencsével. persze lehet, ez senkit sem érdekel, de engem igen. én nem tudom mi az a véletlenbalett-érzés. remélem nincs ilyen. ha van balett, mármint lapszám, szeretném, ha az, aki olvassa, ilyen értelemben fogadná, örülne annak, ami bele van írva, amit abban talál, és tetszetősnek talál. igen, talán át kell gondolni a lapot, s ennek megfelelően strukturálni. vagy azt tenni, mint pánsíp, értem ez alatt, jönni, mint valami almanach, időszakos kiadvány. persze időtálló dolgokkal, és kritikai írások nélkül, hisz’ annak akkor nem lesz értelme. internetes lapként egyelőre nem képzelem el magunkat. ha jobban tetszik: nem akarok internetes lapot csinálni, az írott könyv/lap intimitását, az olvasás élményét nem tudja visszaadni, nekem eddig nem tudta. ami egyébként a balett on-linet illeti: volt már egy honlapunk, ami nem igen működött. az ukrán szám után lett ez a szépen kivitelezett, tetszetős, nem ingyenes tárhelyről működő, hanem fizetett karbantartott (mármint szolgáltatóilag) honlap, ami kerekes-nagy gáspár és pócs istván munkáját dicséri. igen, az archívum nem került fel rá. mi vétkünk. új szám pedig nem volt, tehát nem kerülhetett fel, nem volt minek felkerülnie. ez az enyém.

gondolom, ha a balett kapna egy nagyon nagy összeget, amiből ki tudnánk adni, amiből a szerzőinket tisztességesen kifizethetnénk, és nem csak egy köszönjükkel, amikor nagyjából csak a lapra kellene koncentrálnunk, akkor kicsit máshogy állnánk.

ami személyes felelősségemet illeti: mivel a lapszám anyagát elsősorban lengyel tomi gyűjti össze, a lapot én tördelem – némi lengyel támogatással -, korrektúrázom elsősorban, meg mindent csinálok vele, amitől nyomdakész lesz. (ha vannak hibák benne, emiatt vannak, nem látja elég szem, s sokadik olvasásra átugrik rajta.) ez viszont adott időszakban elég sok munkát jelent, ami egész napokban mérhető. nagyon egyszerű. egyszerűen nincs időm rá, hogy megcsináljam, nincs rá egy hetem vagy többem. mert nemcsak egy hét időt jelent, hanem azt az időt és pénzt, ami eközben kiesik. s mivel arról van szó, hogy kifizetem-e az albérletet, a telefonszámlát, van-e miből élnem, s nem oktalan pénzhajhászásról, mindig az marad el, ami nem létfontosságú, s amit el lehet halasztani. és vannak mindenféle dolgok, tartózkodási engedély, és egy halom szarság, ami benevez az én maradék időmre, s hogy mennyire átcsúsztak a dolgaim, az életem, a munkám az éjszakába, azt nemcsak én tudom megmondani. és így rohanok a dolgok után, és úgy tűnik, sohasem lesz már vége, és nem akarom a magánéletem terhére megoldani, mert már megpróbáltam, és arra jöttem rá, hogy oda kell figyelni arra, aki velem lakik, ne mindig csak mondogatni neki, hogy majd meg majd. és csak megköszönhetem neki a türelmét és jóságát, hogy ezt is bírja. s hogy most belefáradtam e kérdésre válaszolni, az is igaz. hát ilyen dolgok vannak. és hidd el, tiborom, hogy nem írtam ezt még le soha így.

Arató Antal kérdezi:
A Véletlen Balett ukrán különszáma okán kérdezem (ha már nem kapott semmilyen céltámogatást), hogy kölcsönös-é ez a kapcsolat, azaz az ukrán nyelvű irodalmi lapok közölnek-e magyar költőktől ukrán nyelvű fordításokat?

nem tudok igennel, sem nemmel felelni a kérdésre, mert nekem, sem a vb. „szerkesztőségének” nincs teljes rálátásom/-unk az ukrán irodalmi lapokra. még kevésbé azóta, hogy budapesten élek, élünk. a tematikus számmal elsősorban egy irányunkban megnyilvánuló elvárásnak akartunk megfelelni (ti. kérdezték, ha az erdélyi lapokban fordítanak román irodalmat, …, akkor mi miért nem.), s csak másodsorban játszott közre, hogy mi ilyen tematikus számot akarunk csinálni. nálam pedig még másodsorban sem. így született az ukrán szám, egy válogatás, amit el tudtunk érni, amit megkaptunk, amiről úgy tudtuk, egészen autentikus ukrán irodalom. (a teljesség igénye nélkül persze, a terjedelem korlátain belül). természetesen ez nem ment volna azok segítsége nélkül, akik tőlünk sokkal jobban ismerik az ukrán irodalmat, sőt. szerencsére sikerült ilyen embereket találnunk. de meglehetősen lassú egy ilyen tematikus szám összehozása, annyi bizonyos. (másik dolog, hogy sokkal több stilizálásra van szükség, mint egyébként, a fordítás miatt.) valószínű, egy kortárs amerikai válogatást hamarabb összedobnánk. ez csak azért jutott eszembe, mert kaptunk ötletet, legközelebb meg ilyet csináljunk. de én túlzásnak tartottam akkor is, most is, hogy az évi két számunkból mindkettő tematikus legyen. és nem csak én. „az ukrán szám”-ra visszatérve, azt gondolom, végül egész jó kis válogatás lett. nekem andrjuhovics esszéje és nedosztup hippis verse tetszett, talán azért, mert ezek a fordítások jöttek át legjobban, lettek jó versek/írások magyarul is. így volt. mindent egybevetve, örülök, hogy megcsináltuk, jól sikerült, s a műcsarnok-beli bemutatóra is sokan jöttek el. ahogy dobó istván mondta, mi megtettük a kötelességünket, bárcsak megtették volna mások is. vagy valahogy így.

Simándi Ágnes kérdezi:
Bagu László versei szöveganyaga erős szálakból, szavakból szőtt védőöltözet. Fájó világ, s mégis, mert szavakba önti: néha még simogat is, főleg az otthonnal kapcsolatos témákban. Szeretném, ha egy pillanatra is, de kitakarná szívét, s elmondaná nekünk azt az egyszeri történést, ami talán érzelmi szálon fűzi szüleihez. Mit tart a legnagyobb kincsnek és a legnagyobb tehernek, amit tőlük kapott, s amit egy életen át hurcolhat magával?

kedves ágnes! köszönöm érdeklődését, örülök, hogy olvasta verseimet, még jobban, hogy keltettek valamiféle rezdüléseket önben. és akkor, ha valaki azt gondolja, hogy valami nagy trauma áll az írások, a családra vonatkozó írásaim mögött, azt kell mondjam – szerencsére – semmi ilyen nincs. semmi különös gyermekkorom volt, azt hiszem, szép, mint amilyen falun lehet, annak összes lehetőségével és pozitívumával. semmi extrém, semmi, ami az áltagostól eltér. nem vertek és nem utáltak, nem éltem elvált szülők gyermekként, félcsaládban, nem voltam egyke, sem árva, intézetet megjárt. apám nem volt alkoholista, nem tartottunk pitbullt, nem kényszerítettek, hogy nővéremmel teletubbie-kat, pokémont nézzünk. szóval semmi nonszensz. pubertáskorom is egészen átlagos volt, daccal és meg nem értettséggel. és így tovább. szüleim mindig szerettek, megadták, amit lehetőségük szerint meg tudtak adni. nem érzem, hogy elkényeztettek volna, nagyszüleimtől is csupa jót kaptam. alapvető értékként a becsület, az igazságosság állt. nem olvastam ki mást kedvenc könyveimből sem. illetve ezt meg is fordíthatom: kedvenc könyveim azok lettek, amelyek ezt az ideát valósították meg. valami extrém? nem, nem jellemző. max. annyi, elég nagy voltam már, mikor megmondták, hogy nagymamám nem vér szerinti nagymamám, mert az meghalt a háború alatt, így nagyapám újranősült, s édesanyám az ő nevelt lánya csak. de ez is csak egy napig tudta zaklatni a gondolataimat. hogy mikor pontosan, arra nem emlékszem, de jóval az érettségim előtt. aztán mi jött? egyetem, katonaság, egyetem. meg az első nagy szerelem. az inkább megrázott. akkor kezdtem el írni, illetve kicsivel előtte. mondhatni jókor, mert ki tudtam magamból írni, ami bántott. és az bántott. meg aztán egy másik nagy szerelem be nem teljesülése, az, hogy mi apró dolgokon múlik az élet, s úszik el a lehetőség a beteljesedésre, a tökéletes beteljesedésre, látni elúszni annak lehetőségét, amikor még annak tűnik. a lehetőséget elúszni látni, az fájó. ebből is látszik, hogy a szerelmek (nem volt belőlük sok. nem kapcsolatokról beszélek), pontosabban azok be nem teljesülése, sokkal nagyobb traumát okoztak/-nak, mint az egyéb. feldolgozni sem igen lehet őket, sokat okosodni belőlük, ha az ember érzelmileg érintett, legközelebb is ugyanúgy fog cselekedni, mint annak előtte. legfeljebb írásomban okultam belőle annyit, hogy nem igyekszem rögtön közvetlen élményként megírni, mindenáron megírni, s ha igen is, akkor attól eltávolodva (ld. horváth orsolyának adott válaszom). a családra, -hoz való viszonyomra visszatérve: jó és normális volt a viszonyunk. család voltunk, az volt a természetes, nem éreztem „különös” szeretet a többiek iránt. néha zavartak a tv-ben látott „ideális család”-sztereotípiák, és ez némi skizofréniára adhat okot. ezek a kis fragmentumok, amivel azt akarják kifejezni egy filmben, hogy ez egy idilli család. a realisztikus család más. mindenki olyanban él. szerintem a miénk sokkal természetesebb és ideálisabb volt azoknál. [már sokat írtam, de még fogok. ágnes kérdése kérdés, akár a vass tibié volt, hogy nem lehet egy mondattal elintézni, mert fontos nekem a megválaszolása. nem untatni akarok, csak nem lehet nagyon lerövidíteni, és nem is érdemes. nem is akarom] egy mozzanat talán az egyetemi a történésékből, ami megérintett. harmadikon volt, hogy differenciális egyenletek tárgyát előadó tanárom ki akart rúgatni az egyetemről, ami azt jelenti, hogy nem tudtam volna úgy felkészülni a vizsgára, hogy nem húz el. ennek megoldására, az egyetemről való kirúgatás elkerülésére akkoriban egy megoldás volt, katapultálás levelező oktatásra, mit meg is cselekedtem. a család mindig mindenben támogatott, akkor édesapám mégis azt mondta, önhibámból kerültem bele, másszak is ki belőle egyedül. {ki is másztam.} ez mondjuk nem esett jól. egyébként tényleg önhibámból volt (nem látogattam az órákat. azt meg amiatt, mert a szakítás miatt eléggé ki voltam ütve, nem láttam túl sok értelmét annak sem. ehhez társult egy kretén és korlátolt tanár, de tényleg, ki nem a magyarszeretetéről volt híres), nem lehet azt mondani, hogy igazságtalan volt velem. de mással is előfordult ez süldőkorában, és az ifjonti hibákhoz tartozik. nem is szégyellem, mert felnőttebb fejjel sem éltem „normálisabb”, nem a végzetbe rohanóbb életet egy szakítás után, mint akkor. és így fejeztem be az egyetemet. persze ekkor én már rég önálló voltam anyagilag, és cselekedeteimben is független. a „leválasztás”, a gyerek leválasztása a szüleiről, ha még oly fájó is azoknak, sokkal korábban megtörtént, meg kellett történnie. mert ez kell legyen, és jó volt az úgy, és azt láttam, ott van a baj, ahol ez nem történik meg. ami még eszembe jut, mint a szüleimmel való szembenállás, hogy közvetlen egyetem után-végén, négy hónap után otthagytam az általuk favorizált munkát (tanítás!), s két hónapig tengtem otthon, ivással próbálva oldani a nyomást, és mindenféle elképzelhetetlen munkákkal igyekezve hasznossá tenni magamat. akkor találtam állást, de olyat, ahol többet kerestem, mint apám, anyám, nővérem együttvéve. és akkor minden jó lett. erre az időszakra, mikor rendszeresen elkezdtem dolgozni, tehető a komoly, férfias kapcsolat kialakulása szüleimmel. addig volt valami családon belüli szeretet, ekkor lett az, amit az ember ért, megért, aminek igazi alapja van, egyenlők közötti. ekkor láttam és értettem meg igazán, mit tettek meg értünk, milyen jó emberek valójában. ekkor tanultam meg igazán becsülni őket. és azóta. nem lett kisebb ez azáltal sem, hogy én három éve már nem élek velük. budapesten élek, ami más ország, nagy távolság, és nagyjából kéthavonta egyszeri, 3-7 napos láthatást tesz lehetővé. ha visszafelé megyek, és édesapám kikísér a vonathoz, anya mindig sír, megsirat. édesapám mondta el. édesapám egyszer sírt, mikor megjöttem, első rosszulléte után, mikor kórházban feküdt. [ahogy én belegondoltam, hogy már nem látom, gondolom ős is, hogy nem lát viszont.] három éve a 2001-es karácsony volt az első, amit együtt töltöttünk. nővérem már régebben elköltözött, s ha légvonalban nem is laknak messze a szülői háztól, megesik, hogy két hónap is eltelik, mire szüleim lányukat és unokáikat újra láthatják. amit a családokról, családtagokról írok, az élmény messzebb menő feldolgozása; alapja – gondolom – mindenképpen a szüleim iránt érzett aggódás. édesapámnak magas a vérnyomása, nem csak alkalmilag, hanem állandósulni látszik. mióta eljöttem, pontosabban tavaly tavasztól most másodszor van vele kórházban, és ettől az én szívem sem lesz nyugodtabb. 2001 tavaszának másik történése, hogy amire még nem volt példa, s amire az öregek sem igen emlékeztek, az áradó tisza, pontosabban a kitódult víztömeg már szülőfalumat is veszélyeztette. a történetek, amiket megírok, eléggé fantasztikusak, hajlok a mind elvontabb, szürreálisabb megfogalmazás felé, vonz, de az alapja ez. és szerencse is, hogy nem az „igazak”, mert extrémebbé tettem őket, groteszkké, hogy erősítsem a hatást. „költői eszközökkel éltem”, és fogok is élni. én teszem az olvasóval, a verssel, ha valami extrémebb helyzetbe kerülnek. amit el sem tudtak képzelni. egy olyanban sokkal jobban látszik, mi mi és ki ki [szerintem]. de a féltés van. a legnagyobb kincs, amit a szüleimtől kaptam, gondolom, az életem, és ezzel a vállamra adták a legnagyobb terhet is, mert vinnem kell azt. igen, hurcolom. ez jó szó a minderre. szóval nincs egyszeri történés, csak láncolat, versírói törekvéseim meg én vagyunk, egymástól elválaszthatatlanul. nem egy rendkívüli történet, de azért van, és elég alap, néha úgy tűnik, még sok is, s ahogy a szerelmi szomorúság is, mikor tolul, azt gondolja az agy, hogy nem bírja elviselni, és biztos nem is, vagy nem valamilyen károsodás nélkül, és nekem ez az életem, és így jó. a világon nincs normális ember. s ha van, nem irigylem.

02bl1



A kollektív interjú 2002-ben a Pánsíp Szalon akkori, ma már alig használható régi oldalán jelent meg, később a Magyar Elektronikus Könyvtár állományába is felkerült

bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása

<< az UngParty NetCafé és a netPánsíp archív anyagai

DIGITÁLIS KÖNYV


bagu argentin tipusu csaladok

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001 – a könyv borítója

Bagu László

az argentin típusú családok
lemészárlása


A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet (Budapest, 2001) digitális kézirata.  Eredetileg a régi UngParty NetCafén jelent meg



tartalom

félig kiadott száj
a nyelv kollektív átszabása

[argentin típusú családok]

[sleep]
kepler vasalója
nekem is volt meséskönyvem
androméda
luna mendax
nátrium rend
az argentin típusú családok lemészárlása
már megint játszunk
oldódik kicsit a mélyben
roncsolás
adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez
a halott nő legyilkolása
nullával teszem egyenlővé
egyesült sírok
[halak a szélben]

[madárkabátban]

madárkabátban
kinyilatkoztatások
(félkezes gyakorlat madárra)
hallgatni megtanulsz
gólyaszív
papagáj-ünnep
májusi repülő
memphisbe visszatérő belle
az egylábú

[apokalipszis jam]

satöbbi szúrós tetemek
jézus-sörte doberdóból
a nappalok majd nem jönnek mind el
ehető részek
apokalipszis jam
ötször nyitható homlok
a sárga vályogvető
zea mays
fázik az isten dél-amerikában

[kaktusz és marabu]

lemurok ideje
űzd el tőlem az esernyőszagot
a krízis
a marokkói iskola
maszáj ételek
mindennapi lesotho
kaktusz és marabu
bezárlak dustin fiókjába
az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről



félig kiadott száj

félig kiadott száj vagyok
alkalmi mondatok szegletemben
és nem irigylem Lennont mert
meghalt mielőtt énekelhetett
volna rólam nyál és nyelv bennem
keveredik nyál és nyelv bennem
keveredik – valahogy így sajnálom
Bob Dylant mert meghal mielőtt
énekelhetett volna rólam nyál
és nyelv bennem keveredik – ezt
nyál és nyelv bennem keveredik –
így és sajnálom Telly Savalast
mert meghalt prosztatarákban
majdnem akkorára duzzadt mint
ez a vers és még most is olyan mint
egy félig vagy egészen kiadott száj:
nyál és nyelv keveredik benne és
éjszakánként szikével álmodik

 

a nyelv kollektív átszabása

nyelvünk az üldözés hatására kitágult
az élet meghalt de mi tovább beszéltünk
a remény halt meg előbb de mi tovább beszéltünk
akkor is beszéltünk amikor már nem is éltünk
már nem éltünk de még mindig beszéltünk
de ez ugyanaz
egyik irányba kiabáltunk csak és olyanok lettünk
mint matula bácsi a féloldalas evezéstől
a hangok fentről nem verődtek vissza hozzánk
a gyökerek viszont megtaláltak minket
nyelvünkkel körbefogtunk rajtuk és mászni kezdtünk oda fel
olyan volt mintha a visszhang indult volna
a vissza nem verődött hang nyomában
aki látta azt mondta: „nézzétek a fekete szalamandrákat”
valaki a szeme elé tette a kezét és a kéz ottmaradt
konkrét események történtek eközben rajtunk kívül is
de mi csak mászásban megkopott nyelvünkre koncentráltunk
„hiába tesztek bármit is azonnali szivárgások indulnak és a
lé a szátokba fog folyni a szátokba és a testetekbe
a nyelv akkor a hátára fekszik és elkezd úszni
a tenger kiabálja itt a tenger
a sok test röhögni fog aki pedig látja azt mondja majd:
nem ez még valószínűleg nem a tenger
a sok test röhögni fog”

 

 

[argentin típusú családok]

 

[sleep]

a fiad vagyok de te nem vagy az apám
és eldobsz magadtól amikor akarsz

fattyad vagyok és te nem vagy az apám
mert vernél akkor de te meg szeretsz

fogoly így lettem bámulok csak
az udvaron valaki jár borostája
van szakálla az nem te vagy már
ma senki sem jön el nem látogat
az osztály kihalt üres ilyenkor a
csempe nem csempe ott van az
élet apám észak jegén a piruett
hókristályaiban skizofrén énem
labdává gyúrva halálfehéren

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(és eldobsz magadtól amikor akarsz)

 

kepler vasalója

anyám sokat használta azt a vasalót
próbálta mellén megtartani akárcsak
minket emlékszem csomókban köptük
a vasreszeléket amit titokban kevert
tejeskávénkba hogy jobban tapadjunk és
lefekvéskor is az ágy szélére ülve észre-
vétlennek hitt mozdulatokkal igyekezett a
vasmagot fejünk alá taszigálni utólag
visszagondolva talán ez volt a legké-
nyelmetlenebb mert az uzsonna közé
rejtett patkómágnest is munka volt az
iskolába elcipelni de ettől a vasmagos
dologtól a reggeli fésülködéskor sem az
én sem a nővérem feje nem fért a tükörbe
s ha esténként fölpanaszoltuk anyánk egy
csillagommal tolt minket félre nemigen
szerette ha foglalatosságában zavarják
könyveket olvasott próbálta a bolygók
mozgását megérteni később az udvarra
is kiment egyre csak bámult fölfelé
mígnem egy fogantyúval ellátott sima
elejű aszteroid összezúzta anyám úgy
látszik túledzette magát gondoltam én
és apámat néztem aki szippantó kocsival
a hátán tört magának utat a bámészkodók
sűrűjében amennyire az arcára ragadt
zsilettpengéktől meg tudtam állapítani
szomorúnak tűnt pedig lehet nem is
anyám volt az lehet hogy nem is a vasaló

 

nekem is volt meséskönyvem

jó mondat volt a pompás magzat
ott van a holdban eltemetve
[te miért nem alszol miért szenvedsz]
a pompás magzat ott téblábol

az ablak mögött a jól záródó
éjszakából nappalokba
[de milyen vér és milyen párna]
az éjszakában jól záródó

egy lap még egy a silány lámpa
eldöntve s talán lefejezve
[a csöndre immár sokat vártam]
térdben roggyant silány lámpa

én vagyok még fater dörmög
fül felé közelít a szája
[az nem torok és nem is párna]
a fehér fater néz és dörmög

mese a holdba magzat a éjbe
nagymedvéről ír a két nagy
[kezek göngyölnek lepedőbe]
magzat lehetsz s még nincs is vége

(vége van már s magzat sem is vagy)

 

androméda

kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e
még arra a fiúra aki taknyász korában
körülvette őket s akit úgy utáltak
mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat
kérdezzétek meg és mondjátok el
hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok
szállnak s ha nyáluk után néznek
a platánok ágai közt ő sompolyog

[mikor éjszaka van? igen mikor éjszaka]

 

luna mendax

nem emlékszik a nevére
pedig a nővére

nem emlékszik a fiára
nem és nem hiába

(látjuk magunkat folyton fogyni)

nem emlékszik ő se
pedig az őse

nem emlékszik a nővérre
pedig az ő vére

(látják magukat folyton elfogyni)

tél van és nyár van
nem nem emlékszik

 

nátrium rend

apám másik fenekéről mellyel a farkastorokkal
születő porontyok szájára ült eddig nemigen írt
senki pedig talán megérdemelt volna egy-két sort
hisz sok éhes szájat kellett betömnie és a kölykök
úgy szerették ezért mint emberek a sót: mikor
enni kezdtek mintha új hold kelt volna föl s addig
lebegett a madárhorizont fölött míg csak arcuk első
nem maguktól való rándulásai mosolyra nem
kezdtek hasonlítani

 

az argentin típusú családok lemészárlása

a boxokban rekedt autókkal és az égre tapadt
vadlibákkal [Anser anser] egyként kell bánni senkivel
sem tehetünk kivételt nem mondhatjuk azt állj ki sorból
nálunk ez nem divat vasárnap együtt eszik a család aztán
nyolc napig dagad mint a padló az emberfiának ugyancsak
kell vigyázni a szeme világára hogy a lepattanó gombok
és elszálló szíjcsatok ne tegyenek benne kárt és tart ez a
vidámság mindaddig míg meg nem látod apádat csökkenő
térfogatban (9. nap) anyádat az ablak résein kiosonni
(12. nap) Öcsit Annát és időközben született testvéreidet
akik mind többen férnek el mind kisebb helyen (3. hét)
s mert nem hagyják abba a játszadozást és szüleid se
mondanak le megszokott életükről vállcsontjuk az össze-
zártság miatt időről időre egymáshoz csapódik amit
nem lehet 5 (öt) percnél tovább elviselni ezért
tanácsos ilyenkor a házban fellelhető szúró- és
marokfegyverekkel a szorongást s az azzal járó
csontzenét mihamarabb megszűntetni s hogy
csönd lesz és hely is dögivel neki lehet állni
főzni valami jót vagy elolvasni ezt a verset.

nem volt jó vers. egy halott asszonyról szólt, aki
egészen az övé.

 

már megint játszunk

anyám körberágja a telefondrótot
sír, hogy nem lát több lajtos kocsit
naftalinból készít nekem csókot
naftalinnal irt és boldogít

tesz-vesz üvöltve a szekrény körül
ruhákat rendez furcsa pózba
reggeltől százmindenbe belefog
macskán rúg, a csirkét felaprózza

a betűt üvegen keresztül látja csak
sorrendbe szed mégis napjába százat
Istenre szól rá, ha nem figyel
szól, mert mindenre nem vigyázhat

és hideget álmodik, ha kell
kezében késsel arra ébred
rí a malac, a gáztűzhelyen
a paprikás meg odaégett

meghal a hús a saját lében
anyám se lesz már soha boldog
tovább alszik, késsel a kézben
körberágja a telefondrótot

[nem lesz már többé soha boldog]

 

oldódik kicsit a mélyben

tegnap még élt / tegnap még éltem
másik időben anyám mondja
oldódj fiam kicsit a mélyben

vagy én mondom s a sápadt fényben
szavamat veszi nem haragszom
de kérlel egyre [oldódj a mélyben]

fiam se vagy így szól az asszony
minekutána nincs mit tenni
apám ver fejbe de ez még semmi
valaki kérlel: oldódj a mélyben

[sárga vérben egy sárga asszony]

 

roncsolás

látom őt elterpeszkedni az
égen éppen kék kabát van és
szarkóma az én apámban
szarkóma az én apámban kicsit
csak kicsit halálos fajta

gyomrához még ragaszkodom
húsát se kezdtem megutálni és
megtanítom újra járni
megtanítom újra járni vissza-
jön ha visszahívom

elkezd ismét megcsinálni eltervezi
homlokomat kezem igazítja sokszor
reméli ha megszületek lesz ki ír és
lesz ki roncsol


[igen igen azt reméli]

 

adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez

ül a fater
(a grendfater)
meséket mond
nő közben a haja
nagyon nagyra nő

sparherdjén a kenyér
megpirul; sóból a csönd
– micsoda idő! (azt már
anyámtól/-nak kérdi/
mondja) botja itt
de hol a valerián’

azonkívül a padlót
szereti nézni igen s
csak akkor kapja fel
fejét, ha szólnak
hopp, savanyú cukorka

hétvégén, ha megjövök
szembeötlik furcsa orra
(„hogy jobban érezhessem
a sósborszesz szagát”) azért
– remélem – rám hagyja nagy
haját

hogy himbáljon az iszonyat-hosszú ág
/fel-le, fel-le/

 

a halott nő legyilkolása

a halott nőt le kell gyilkolni
hogy tovább haljon

hagyni kell a halott nőt
ráülni a mérgezett székre
ahonnan most álltunk fel
és még meleg a helyünk
hagyni kell hogy ráüljön
és kényelmetlenül érezze magát
[a halott nő]

a halott nőbe különbözőképpen
kell beleoperálni a halált:
megitatni limonádéval együtt
lenyeletni a karosszék lábai közé rejtve
ráírni a dobozára hogy „igen
finom narancsdarabok meg
tengeri levegő”

nem kell babrálni a halott nőt
mikor hal a hiénákat is
odébb kell rugdalni na és
persze a forró víz

a halott nő még utoljára felkel
és kiáltásokat helyez el az éjszakában
megyek összeszedem őket mind


amióta vér is van a teában
egészen más az íze

 

nullával teszem egyenlővé

végül leölöm magam ahogy valamelyik országban
szokták a valamelyik országban le szokták
ölni magukat az emberek nullával
teszik egyenlővé életüket szusijukat
kiisszák tetanuszinjekciójukat megeszik
(arrafelé mindent fordítva csinálnak) aztán
evőpálcikába dőlnek
konténerszájú reggelekbe ugranak bele sok
negyvenhármas lábukat is belegyömködik ugyanoda
már nem ugranak de még mindig gyömködnek
[ugyanoda]
ha jön a család mindenkinek jusson

rövid háromsorosokban mondják el ezek a
csodálatos emberek gyomruk hová fog folyni
s hogy a cseresznye mettől meddig virágzik
[ugyanoda]

 

egyesült sírok

1. ilyen a halpulóver színe mikor vizet ér
rányitja magát a gonosz égre fát növeszt
parafa kérge nem hallgat és nem beszél

2. elmondani sem egyszerű mi az mitől
most is félek csizmád van nagy a parton
jársz vagy csapkodsz mikor hozzádérek

3. helyére kerül minden játék enyém a vas
tied a féreg lehetne akár megfordítva
[és csapkodsz mikor hozzádérek]

4. ruhád ha már nem melegít őrölt
búzámban megforgatlak abban hajtlak
tovább űzve bánatod olaj a tűzre

5. megtudod mint viszket a föld gerincemmel
egybeépülsz átszősz gégét torkot inat ha kinézel
szívem fölött porrá töröd bordáimat

6. hamvamban úgy forgolódunk ne látszódjék ki
a másik ne ismerjen senki téged ha valamely
rágóbogár véletlenül arra téved szememben
ne lássa a szálkát

 

[halak a szélben]

halak a szélben. fejtől farokig bűzlő halak. nekirepülnek késnek, tankcsapdának. ma-
gukba szívják a füstöt s csak akkor köpik
ki, mikor már lehűlt. nagy hideg halak. röp-
tükben leverik a rézmozsarat. röptükben ki-
verik az emberek szemét. röptükben halra
emlékeztető halak. tegnap szurokban hente-
regtek s ma már halak. tegnap tollban hen-
teregtek s ma már halak. [nagy hideg halak]
csörtetnek folyvást. legázolják a kukoricát.
enni adnak a sorompóőrnek. szegeket ver-
nek a halott égbe. nyelnek és harapnak, ha-
rapnak és nyelnek. megeszik a levegőt! lop-
ják a napot, beleszivárognak az éjbe.

húzni ősszel húznak. leginkább délre.

 

 

[madárkabátban]

 

madárkabátban

én is úgy szeretnék élni mint szomszédom
Kes aki átjön a falon megmutatja sebeit arról
kezd beszélni hogy szíve könnyű csónak es-
ténként a levegőégen szokott vele kikötni
furcsamód nem szédül nem émelyeg evező-
tollai viszik hajnalig repül beleszáll a Napba
igaz mióta Nova elhagyta egyre ritkábban s
ha néhanap vele gondol olyan erő költözik
ujjaiba hogy meg tudná fojtani a vak embert
is és olymód gyűlöli a világot ahogy kis kövér
gyerek tudja csak ezen aztán sírni kezd s az
sem vigasztalja hogy Isten se tudná ki-
mosni kabátjából a szivárványszagot

 

kinyilatkoztatások

a szomszéd akarok lenni aki
ellopja mások életét mindenhez
ért és meg tudja mondani ki
törte ketté a varangyot

[a szomszéd] kinek asszonya
hosszú hallgatásban zöldül és
kuss van mindenkinek mikor a
csorba csuporból tejet iszik

[a szomszéd] aki a gyerek szájába
adja a kilincset ha sír vigyáz
összes szeretetedre és olyakat mond
hogy lehetsz madár vagy fal Scorsese
utóbb végleg megkísért

[a szomszéd] kinek pénisze
nem ér fel az égig de tekintete
folyton ott tanyáz’ a felhők szé-
léhez meg elsőnek ér oda mert ott
vannak a legjobb hugyozóhelyek

[a szomszéd] ki lézerrel borot-
válja száját nyelvén (vagy máshol)
már ott a jel és másodmagával
lépdel a vízen mit érett szem-
golyóidból kifacsart

lehet hogy az akarok lenni
[a szomszéd] [a szomszéd] [a szomszéd]
kinek mások lopják el az életét mindenhez
ért de ha elkezd rajta nőni a szőr az már
nem hagyja abba


[ugrál mégis és mégis ugrál]

 

(félkezes gyakorlat madárra)

ott ül a fán a gyémántsirály
hatalmat ő adott a szemnek
az ilyenek mind széttöretnek
ott ül mégis a gyémántsirály

körötte torz, izomorf testek
sorjáznak végig az ágakon
világtalan’ vagy csak ál-vakon
csonka, torz, izomorf testek

madarak közt most ő a király
hiába minden, hiába hályog
felfénylenek a szénkristályok –
a madarak közt most ő a király
[ott ül a fán a gyémántsirály]

 

hallgatni megtanulsz

aki a cseresznyefa ágai közül
bámul rám másnap ágyamba
hoz reggelit és hideg árnyakból
rak nekem fészket mert régóta
élek varjúhúson

hétre felsöpri az udvart
vödrébe szed mindent mi egemen
ugrál és fut és ő lehet az is ki szét-
fröccsenti a hátamon araszoló
hernyókat úgy gondolom

ebéd után eltűnik valahová
egy időre s a jegyzet-
tömbben csak annyit hagy
vizén éljek és járjak míg
ő visszajön

világi szövegével álomba
küld s ha fel is ébredek úgy
teszek mintha nem látnám hogy
hegyes gyufaszállal piszkálja ki
a körme alá szorult bőrdarabokat
és tollcsomókat tömköd a szájába
komótosan

 

gólyaszív

te vagy a fa gondolsz majd rám kilenc
óráról érkezem szárnnyá változott két
kezem téged óv mikor tombolsz

viharod ver szeress megint nélküled gyűlöl
nélküled vet meg kettévághatod szívemet
ha lelnél még benne emberit

véremben megmoss lábamat törd el
csőrömet tömd tömd jól meg földdel
így ölelj – bénát – reggelig

akkor állj és nézz fel az Úrra
mondd neki azt most te repülsz túlra
és ne kérdezd tőle hogy engedi

 

papagáj-ünnep

eljön megint a papagáj-ünnep
mikor motyogsz és beszélsz és
felvágott nyelveddel csodákat tudsz
tenni a nők lábai között de mégse
vagy az mégse vagy semmi s csak
a sírás marad mikor a csontgalamb
feletted elrepül csak a sírás marad
a kiköpködött szavak pedig valami-
képpen magukkal ragadják nagyra nőtt
manduládat a madártüdőt az erőlködésben
megizzadt beleket és segglyukat s mondhatni
természetellenes módon kifordítják
az egész kalitkát hogy nekikezdj fázni
nagyon fázni mert tél van odakint
torta röpköd a levegőben szacharin
amiből rögtön látni hogy Isten nem
feledkezik meg a cukorbetegekről

 

májusi repülő

rovott múltú alumínium-ivadék
ki nem tudja mi az alatt és
felett most nem az ágyon lebeg
most nem szüleit szidja ha volna
olyan könnyű szerkezet mit sem
anabolikus szerek sem égi vizelet
nem emel és nem téríthet vissza
ha volna olyan szikra mitől lángot
vet a vér inainál erősebb kevlár
pótol mellizmot tollat sejtjeiből
növeszt vezérsíkot oldalt és állapotot
teremt lebegőt magába szívja újra
a levegőt impregnált bőrére formál
rajzokat hogy nem tudni már ég
vagy áldozat mert így sehogyan sem
illik be a képbe átkeresztelhetik
tényleg-gumigépre s akkor ötvenig
vagy akár százig is húzza

 

memphisbe visszatérő belle

az alvadással mit sem törődve repülünk a film
kezdete és vége között memphisben valószínűleg
szép az élet itt a műhorizont gyakorlatilag nem
működik
még egy utolsó enjamb-
ment
és a versnek is vége ven
vagy van

 

az egylábú

senki sem tudott úgy repülni
mint én s a fogaival úgy kapaszkodni
olyan volt akár a mesében vagy
mint ordítva sírni és nem venni észre
mert három machnál a levegő könnyen
felszárítja a könnyeket sőt már két
machnál is és arra a következtetésre
jutottam hogy a szubszonikus tarto-
mányban se igen kell hajszárítót
használni e célra de nem volt időm
levezetni a képletet mert a griffmadár
hátraszólt hogy adjak valami húst meg
csontot különben rögtön lezuhanunk

[a lassúbbak kedvéért a stewardess még
bemondja hogy 1 lábat veszítettünk a
magasságunkból]

 

 

[apokalipszis jam]

 

satöbbi szúrós tetemek

van aki borostát növeszt héjakat
haját gerebenre bízza s ahogy
a könyvben meg van írva
tenyerén vasszögeket szárít

van ki mikor világra jön anyját
apját felaprítja és nem is tudja
hogy megölte szüleit a
sündisznósörte

van ki az égbe állít lándzsát
örvendezik hogy eltalálta és
megfürdik a szörnyű lében –
hull rá az ég már granulálva

származunk mind a szigonyoktól
három ágban hulló holtak kik
elhiszik hogy ők az Úrnak előbb-
utóbb majd szemet szúrnak

 

jézus-sörte doberdóból

nem tudjuk milyen az
úr másik arca a
létezőt borotváljuk
a harc csak harc
de az ünnep ünnep

szövet és szöveg közt
vagy közvetlen túloldalán
ott él a zsírkirály
hang hatol el hozzánk
háború és sohase
láttunk még ilyen korpuszt

mi vagyunk a löttyedt
főutak amerre megyünk
csak sár csak srapnel
az ocsmányképű gyorsfáslira
esténként is rá kell nézzünk

húzzuk körmös lábainkra
a disznóbőrt s még néhány métert
cigarettánkba belesodorjuk
az állott szőrt de semmi kétség
ha eldőlünk ha hanyatt dőlünk
azúr van velünk s még némi
kékség

 

a nappalok majd nem jönnek mind el

felmászott Jézus a szomorú fára
madárlábain kidagadtak az erek
bizony mondom, nagy madárlábain
kidagadtak az erek

lehet persze, hogy akkor a
hétnek egy bizonyos napja volt
mikor szállni nem szabad
és nem is igen lehet

hát összébbvonták kezüket
a szállók, akadt, ki északnak
délnek nézelődött; észre is alig
vették, mikor az ima tenyerük
közé fészkelődött

hullott pedig a súlyos nagy guanó
féltem, ez lesz, mit én hiszek
tudatomba hatoltak túlvilági péniszek
szóltak, te latrina, Istenhez
hanyatló [árnyékszék]

testvére mindenkinek van – ő
az egyetlen egyke; mennyekbe megy
most a félárvaház, nem küldenek
senkit sem helyette, s a nappalok
sem jönnek majd mind el

 

ehető részek

néha egy kéz máskor egy láb
rajzszögek egyre vékonyabb bélben
Isten aki nem figyel mint
úsznak el a sárga lében

duzzog a hírhedt nyálmirigy
madarait hogy földarabolta
helyettük repül miattuk köp
nagyobbakat a földi porba

lefelé néz s felfelé lát
lelkén a folttal száll a Napba
ha továbbmégy még fölszegez
egy ezredvégi papírlapra

jó-e a jó senki se kérdi
hogy elmentél kihűlt a fészek
így tűnnek el az éhezők s
szaporodnak az ehető részek

 

apokalipszis jam

hullák az asztalon. valaki járt itt. evett
itt. még véres a só. elmondta a maga
történetét. sokat beszélt, keveset
ivott. Utálták Azért Nagyon.

valaki járt itt. halkésével
idétlenkedett. beleköpött a borsba.
beszélt, és monoton hangjától
megrepedt a kárpit.

valaki járt itt, szalvétáját gyűrögette.
úgy tudott nézni, mint senki más.
mikor elment, négy jenki súgott
össze mögötte.

azóta nem nyit ki a narancslekvárbolt
homokórában a homok nem pereg
hollók hullnak s égi emberek
coltjuk holnap téged megkeresztel

új hitedben szalvétákat gyűrsz
s féled azt, ki estélyekre jár – –
a pokol pilótája lehet ő vagy
meglehet, hogy maga jézus cár

(a holtak lábán nem volt cipő. biztos szálltak)

 

ötször nyitható homlok

én már nem emlékszem illetve
aki emlékszik nem én vagyok
ötször nyitható homlok légterében
meghalnak mind az angyalok

van ott valami mit senki nem ért
Isten se s azért vet reá árnyat
szerteszét futó varratokban
elporlanak az angyalszárnyak

repülni késő nem tart a hit
ígérhetsz bármit hiába mondod
eltűntek mezején éjfél után
ötször nyílik minden homlok

 

a sárga vályogvető

a falon alszom fogszabályozók között s mikor
a hatodik csigolyámnál viszketni kezd a mész
rángó mozgásba kezdek úgy vájom magamat
egyre beljebb ahogy féreg szokott szólni pedig
egy általános támfal ürügyén alig tudok azért

figyelj jól aki fát növeszt embereket
zsugorít ahova lép sár van s ahova
nyúl arcodat azzal keni tükörbe hiába
nézel magadra nem ismersz s nem
tudhatod ki vagy de ha búza másnap
kövek közt ébredsz ha madár a kövek
ébrednek benned félúton ég és föld
között annak okán ha padlót fogsz
ügyelj hogy pelyva közé ne keveredj
víz mellett ne hálj s csak annak higgy
kinek egyébként nem hinnél ha így
teszel mosolyod szép lesz senki se
mondja majd mi az hogy csorba mi az
hogy maradék s elgondolkoznod sem
igen kell szögallergia vagy ferde falak
ürügyén azért

itt a falon drótkávák között szememmel köve-
tem aki hátrál fejem zöld testem csenevész de
ha látnál vályogba falba belegyúrva gyanítanád
nem fehér a mész

 

zea mays

(ha róluk akarsz tudni, kérdezd inkább a hobbykertészt,
kinek potroha van hosszú lába és ferdén áll a szája mikor
mosolyog)

vannak közöttünk akik csontmalomban
születnek csontmalomban mondom s már
igen kicsiny koruktól beszélni tudnak
méhhel darázzsal mindenféle bogarakkal

lábuk egy s cellulóz sok szemük sárga
soraikba ha beférkőzöl azzal néznek
maguk közül ki s szólnak fojtott hang-
jukon paraszt te szomorú paraszt

velük élsz mégis vagy csak eljársz
hozzájuk húsuk’ megkívánod
felépíted házuk őket lesed
a földön táncolni mezítelen

mikor béna kis karjaikat az ég
felé lendítik hónaljuk kivillan rendre
köd szitál onnan s tűnődve
lep be az okkerszín harmat

ha abból iszol hét napig álmodsz
ha abban fürdesz nem halsz meg soha
ha abból iszol hét napig álmodsz
nem halsz meg soha ha abban megfürdesz

a béna karok úgy hullanak vissza, mint rákkalapács. mo-
noton puffanásuk hívja az árnyékrakógépet. a kertész
emlékezetéből kihull’ a nadrág, amit tőled kapott. te se
tudj semmit. tagadj meg háromszor, ha kérnek. (az lesz
fejadagod, a szokásos dózis.) leheletedben a harmat szól
– sárga apoteózis.

 

fázik az isten dél-amerikában

lehet ez egy inka szokás
fázik isten amerikában
köpenyét magán összefogja
a mezítelen sok bolondja
szerteszéjjel mit szaladgál

dúskál arany s ezüstkincsben
fiát most meg nem kísérti lenn
a pampa s felül a préri – a kettő
közt egy fázó isten

nekik nap kell azt imádják
a tarkabarka asszonynépet de
nincsen földi s mégúgy égi
ki ily hidegben félreléphet

lenne tűz vagy lenne bálvány
aki fázik már nem bánja
egyfiát is odaadná csak
melegedhetne valahára

[s történik a hihetetlen:
a dzsungelekben szintén fázik]

 


[kaktusz és marabu]

 

lemurok ideje


[közben pofazacskót növesztünk…]

közben pofazacskót növesztünk a fák
északi oldalán a moha közt jelöljük ki
búvóhelyünket vagy feljebb ahol az
iránytű már nem tudja merre van észak
mozgatni kezdjük a madagaszkári levegőt
(mindenki mondja van abban valami
egyedülállóan állati ahogy azt meg tudjuk
csinálni [a madagaszkári levegőt] van abban
valami állati) a félig miénk oxigént


[a kölykök már gyermekkorukban…]

a kölykök már gyermekkorukban meg-
tanulják hogyan kell levegő után kapkodni
mert csak ez a fél-elem sajátjuk odaadnák
érte egyik és másik karjukat tüdejüket is
kiköpnék de mikor megpróbálkoznak vele
pofájukból hűvösre rágott moha jön csak
kétszáz milligramm négyszáz milligramm

 

űzd el tőlem az esernyőszagot

a csapzott tárgyak gondolatban
egyre nagyobb halmot képeznek odanyomja
hozzá homlokát belenézni igyekszik
átlátni rajta
beleköp mert rájön hogy nem az ő élete
a finom nyálat visszaszívja
(mégis az övé)

szagokat hord mint a tundra
néhány embert aki belőle próbál
megélni nem érti őket
ha benne hó van miért nem hagyják el
(hideg fejük van hidegebb mint az övé)

igyekszik ellazulni csontjait szétrakja az egyenlítő
mentén jut belőle arhangelszkbe és szudánba
a lába itt a tüdeje a firenzei mocsarakban
(ha vannak) a fejének fokvárosban kell
rájönnie ez nem lazaság ez csontritkulás

az egy furcsa jelenség mikor az ember
bemegy az esőerdőbe és szárazon jön ki onnan
fákat lát és majmot de ha az anyjáról kérdezik
öt perce sincs hogy szemközt köpték

négerek vagyunk nem vesz észre minket a homály
de így sem tudjuk elmondani senkinek milyen szomorú
anyánk ízetlen mellét rágni s nem hagyni abba csak
a lábainál hogy utánunk tudjon jönni mikor nagyot
esik a légnyomás

 

a krízis

1
az ember felkel meg ilyesmi
végignézi a majmok pusztulását
teát főz ketrecet javít
fejéből bogarakat vesz elő

2
nem kell erről beszélni
a gyerekek akár a majmok
könnyűszerrel visszabújnak
nagyapjukba nagyanyjukba

3
nem lehet tudni a barna
vonalkód mire való mert
imitálni a lián működését
sehogyan sem sikerül

4
az irodában is az asztalon
hol hanyatt hol előre dőlve
a banánt [a banánt]
eldobjuk aztán visszahúzzuk

5
kicsit szomorú dolog
hogy utánozni milyen
könnyű az életet s a
halált szintúgy

6
mikor az előre gyártott cukorkával
rokonaimat megdobálom
mindenki láthatja a kezem
milyen messzire ér

7
fáj nekem a másik szemed
s hogy nehéz napjaimon a
többször szerethető ablaküveg
megpróbál szocializálni

8 [továbbá]
a krízisről elmondhatjuk még
hogy a mászóágról csüng alá
s különösen alkalmas arra
hogy minden kommunikációt
felfüggesszen

 

a marokkói iskola

mi szem-szájnak ingere étel és nő
megtalálható a marokkói iskolában

a betévedő gyerekeknek egy négyzetet
kell csak beikszelniük a jelentkezési lapon
és zenei képzésben részesülhetnek

mindössze másfél év alatt sajátítják el azt a
jellegzetes morgó hangot amivel a közelükben
bámészkodó turistákat tudják magukhoz
csalogatni

a hároméves képzés második felében
a nebulók a fixfókuszos fényképezőgépek
emésztési technikájának begyakorlásával
foglalkoznak

 

maszáj ételek

nem tudja senki milyenek a maszáj ételek.
egyik pillanatban gnúcsorda a másikban
már maszáj étel aztán <enter>

ha hazamegy készen várja. maszáj étel
vagy asszony meg nem lehet mondani
de olyankor többször is <enter>

néha homlokon szúrja meg oldalba feltekeri
a fára amíg él ugrál a szívén át ha már nem
bánja és próbálja megemészteni de <enter>

másnap vendégségbe megy. látja magát
az étlapon. hogy őszinte legyen szarik rájuk.
aztán az <enter>. aztán az egész <gnúcsorda>

 

mindennapi lesotho

akinek ünnep valamiért ez a nap
elmegy lesothóba
mindennap elmegy
felveszi legszebb ruháját
a legeslegszebbet
az nem lesothói ruha
nem is más
papírokat hamisít magának
ormányt kendőt lifegőket
mintha ő nem ő lenne
mindenki aki nem ő
egy lesothói
hangját elváltoztatja
beszéli magát akcentussal
idegen négyzetet
dünnyög maga elé
gondosan ügyel rá
nehogy valaki megértse
meglássa netalán
az a legnehezebb
átnézetni magán
beszívatni mintha csak
levegő volna
lesothói levegő
a szájukba tömni magát
mint valami lápszerű anyagot
elhitetni velük
ő a moszkitó szíve
egy helybéli bogár…

így tesz lesothóval
néha nem jön aztán megint
ne értse senki miért jár ide
miért mászkál
senkise értse
lesothóiak
nem is a svédek
egy albínó szúnyog

 

kaktusz és marabu

mióta jössz s nem vagy még itthon
lábikrádban is kitapintom szagodban
megint Afrika

fogadban dög s hogy nem láttál hétleg
reggel sivatag este a méhed vet ki magából
átkozott ország

elhozlak onnan nyakig beáslak
nézem a szemed woodoo varázslat bőrödből áll
sok fura tüske

vagy elrepülsz ismét hogy lássad a tájat
ínszalag húz újra és rángat kell már a szomj
hiénák éhe

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

tegnapi fogad otthagyd a szélben
tüskéid mind s gyere el délben a Napot hozd el
csakis azt

 

bezárlak dustin fiókjába

előfordul hogy igen tisztelt színészeknek homok lepi el
az arcát homok és por meghatározhatatlan elegyben része
lesz konkrét életüknek sminkjük ötven gázsijuk hetven
százalékát teszi ki megvárja őket előadás után turnén a
nyomukba szegődik az emberek ha színészt látnak a homok
felől is érdeklődnek és fordítva az egyetlen anyag belopózik
mindennapjaikba megváltoztatja szokásaikat cartierjüket
szimpla kvarcra cseréli de a homoknak a pornak ez nem
elég veséjükbe telepszik jelzője lesz vágyaiknak lassan
nem találni thália olyan szolgálójára ki a haknik során
nyíltan vagy titokban ne élne vele kritikusaink nem győznek
arról cikkezni egyesek miként aprózzák el tehetségüket
a filmes szakemberek viszont örülnek hogy eztán nem
kell drága pénzen arabokat és sivatagot szerződtetni
mert olyan művészek játszanak akik porból vétettek
az anyagot pedig magukban és nevükben is hordják

(ez a vers a homokról szólt és a porról. anélkül, hogy
befolyásolhattam volna, az utolsó sorba ágyazódott ez a
hoffman. én a homokról és a hoffmanról szóló versektől
általában hányok. hasonló reakciót vált ki még nálam
a hulló konténerek látványa és a bezártságérzés is.)

 

az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről

mikor azt mondom afrika
vaginaaligátorokra gondolok könnyű
kis életre az egyenlítőn túl a
hiénára aki a napját röhögéssel tölti
a sakálra aki zavaros ügyekbe
keveredik és olyan emberekre
akiknek neve way-re vagy
kittenberger kálmánra végződik
irigy is vagyok tulajdonképpen
szeretnék valamivel sötétebb
és randább lenni és hosszú
órákat töltök két száraz fadarab
egymáshoz dörzsölésével továbbá
kívülről tudom a pretoriába induló
charter-járatok menetrendjét tífusz
kolera és malária ellen is olttattam
magam otthon vagyok az állatok
latin és disney-féle neveiben arról
nem is szólva hogy vizet tudok
csinálni szinte bármiből talpam
szaruhártyám alkalmazkodott
a homokon való élethez a hőmérő
higanyszála pedig gyermekkoromat
s a szárított tevetrágya illatát juttatja
eszembe mégis reménytelennek
tűnik hogy egyedül emberi segítség
nélkül kiszabadítsam részeimet
a fűtőtest bordáinak fogságából

 


Bagu László könyve – versek

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001, Tinta. DIGITÁLIS KÖNYV + borítója. Versek, verseskönyv, könyv, kötet, verses kötet. Bagu László könyve – digitális könyv, szöveg, kortárs magyar irodalom, argentin, típusú, családok, költészet, kárpátaljai magyar iró, költő, posztmodern, klasszikus modern költészet, Magyarországon élő kárpátaljai költők, Bátyu község, Baregszász, Ungvár

Bagu László

Életrajz 2001

(az adatok 2001 óta nem frissültek)

Bagu László 1970. május 24-én született Beregszászban. A középiskolát Bátyú községben végezte. 1987-től 1993-ig az Ungvári Állami Egyetemen matematika karán tanult, itt szerzett matematikus-számítástechnikus oklevelet. 1993 októberétől 1999 májusáig a Kárpátaljai Szemle, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közéleti és kulturális havilapjának szerkesztője, tördelőszerkesztője. 1999 júniusában Budapestre költözött, ekkor a Tinta Kiadó DTP-stúdiójának vezetője.
Verseket 1992-től ír és publikál. Első versei a Bóbita c. lapban láttak napvilágot. Állandó szerzője olyan kárpátaljai irodalmi orgánumoknak, mint Pánsíp és a Hatodik Síp. 1996-tól kezd el Magyarországon is publikálni. A Magyar Napló, a Hitel, a Pannon Tükör, Az Irodalom Visszavág, a Bárka, a Parnasszus, a Népszabadság, a Palócföld, az Élet és Irodalom, a Hitel közli verseit. A folyóiratokon kívül a Betlehemi éj, Razzia, Száz szomorú szonett, Töredék hazácska c. antológiákban szerepel. Fő műfaja a vers, ritkábban ír csak színpadi- és könyvkritikát, jegyzetet, stílusparódiát és irodalmi karikatúrát is.
1997-től 1998-ig a Pánsíp irodalmi és kulturális folyóirat szépirodalmi anyagát szerkeszti.
Bagu 1998 tavaszán Cséka Györggyel, Lengyel Tamással és Pócs Istvánnal megalapítja a Véletlen Balett című irodalmi lapot, melynek mind a mai napig szerkesztője és tipográfusa.
Első verseskötete 1998 tavaszán jelent meg Halálcsináló címmel a Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó (Budapest-Beregszász), a második pedig az argentin típusú családok lemészárlása címmel a Tinta kiadó gondozásában a 2001. évi Ünnepi Könyvhéten.

Díjak

1997 KÁRMIN – Kárpátaljai Magyar Irodalmi és Nívódíj

02bl1

Bagu László, Budapest, 2001

Digitális könyv

bagu és az argentin családok, határon túli magyar irodalmak, kortárs költészet, szépirodalom, pánsíp, ungparty

Kritika a könyvről: Istenhez hanyatló árnyákszéken