Bikácsy Gergely: Moziegér

<< az UngParty NetCafé archív anyagai | Bikácsy Gergely rovata
bikacsy-moziegerA Moziegér különös szerzet: éppen főnixként feltámad. Az egykori „Hetilap-Beszélőben” másfél évig élt ilyen címen filmrovatom. Talán olvasták is. Az itt megújult Moziegér másról is szól majd, nemcsak filmről. Most is abban bízom, hogy elolvassák… (B.G.)  

Bikácsy Gergely: Moziegér

Óvás

Áramszünet volt, amikor utoljára láttam Kertes Bandit. Jó időben mindig az ő kertjükben sakkoztunk. Bár az áramszünet alatt a telefon működött, ő mégsem telefonált. Azért jött, hogy nekem adja a Dózsáját meg a Vörös Lobogóját. Azt mondta, a Vörös Lobogót most majd Bp. Nemzetőrnek nevezik el az új bajnokságban, és nekem is ki kell írnom a Nemzetőr-kupát. Feljött hozzánk. Másnap disszidálni fognak, ezért adja nekem a Dózsát meg a Lobogót – mondta. Neki voltak a legjobb gombjai az osztályban. Arra nem emlékszem, örült-e, vagy szomorú volt, hogy nem viheti ki a gombjait… Azt mondta, siet. Kezet fogtunk, pedig addig sohasem tettünk ilyet, kicsit furcsa volt.

Aznap koradélután váratlanul nagy lövöldözés tört ki. A Széna tér körül akkor már vagy két hete megszűntek a harcok. Négyre járhatott, kicsit sötétedett. Sokan kijöttek a gangra, ott álltak, és füleltek. A galambok felrepültek, köröztek a házak felett. Több sorozatlövés hallatszott, de valahogy túl szabályosan. „Maléter – mondta Mayer Petya papája. – Maléter, tízezer harcossal a Bakonyban.” Aztán végképp besötétedett, és az áramszünet miatt gyertyával világítottunk. Persze a csengő sem szólt. Kopogtak. „Ki az?” – kérdezte apám. Akkor jött Bandi. Hozta a legjobb gombját, Szuszát, egy körbereszelt elég nehéz fehér gombot. Úgy emlékszem, ólomnehezéket rakott bele, de így is nagyon gyors maradt.

Volt egy régi kiadású Monte Cristója, azt is nekem adta. Egyetlen kép sem hiányzott belőle.

A történelemtanárunk, Fényes, egy elég fiatal és vagány tanár, az arról beszélt, hogy Európába már nem fogadnak be menekülteket, és lehet, nemsokára Amerikába sem. „Nyú Zíland” – mondta. Oda még lehet, és abban az is jó, hogy az van innen a legmesszebb. Mutatta a térképen: Nyú Zíland. Nemsokára már nem jött be, egy-két óra elmaradt. Később, tavasszal valaki úgy tudta, visszajött, és most kabinos a Lukács uszodában. Akkor mentünk megnézni.

Amikor megkezdődött az iskola, meg a bajnokság, 57 márciusában (addig egy héten csak háromszor volt tanítás), kiderült, hogy mégsem Nemzetőr, hanem MTK lesz megint a Vörös Lobogóból, a Dózsából meg Újpesti Dózsa. Kertes Banditól egy idő műlva hiába vártam levelet. Februárban még írt Bécsből, hogy minden marha jó, és hogy megkergetett három florisdorfi vagányt. „Florisdorf, az Bécs Angyalföldje” – írta. Hogy ott kergette meg őket, vagy a vagányok mentek be Bécs közepébe, ahol aztán megkergette őket, arról, azt hiszem, nem szólt. Én azt válaszoltam, egyelőre csak próbameccseket játszom a Dózsájával meg a Vörös Lobogójával, a kupát még nem írtam ki, mert edzeni kell a csapatoknak. Szusza nálam is gólkirály, legalábbis az edzőmeccseken.

Ja, elfelejtettem mondani, hogy a november végi sorozatok hangja, az a forradalom alatt elesett orosz katonák temetéséről hallatszott díszsortűz hangja volt… de ez úgyis csak később derült ki.

Kertes Bandi nővére, a Csufi, nagyon tetszett. Egyszer épp jött fölfelé a Marczin, mi meg ott fociztunk, a kis salakpályán. Tizennyolc éves elmúlt, úgy emlékszem. Én köszöntem Csufinak, ő meg visszaköszönt, és mindenki engem nézett. De lehet, hogy másoknak is köszönt. Amikor továbbment, valaki megszólalt: „Figyeled, hogy’ jár? Biztos, hogy azt csinálta, mert utána így szoktak járni…” Meg akartam verni azt, aki mondta.

Bandival sokat sakkoztunk, majdnem mindig ő nyert. Kertes házban laktak, és néha a gesztenyék a sakktáblára potyogtak. Utána állítgatni kellett a bábukat. Ezért én meg akartam óvni az egyik meccset. Mikor óvni akartam, az persze még azelőtt történt, hogy elment. Régebben. Szerintem pont Mikulás előtt adta nekem a gombokat és a Monte Cristót, de ez akkor eszembe sem jutott.

Amikor május lett a forradalom után, nagyszünetben focizni lehetett az iskolaudvaron. Egyszer kiabálva jön egy srác, már messziről kiabál, hogy ő is játszik. Hirtelen azt hittem, hogy a Bandi jött vissza, csak mikor közelebb ért, akkor láttam, hogy nem ő. Mégcsak nem is hasonlít.

Kevesebbet gomboztam, nem nagyon akadt kivel. A Nemzetőr-kupát soha nem írtam ki, a Szuszát elcseréltem.


Szonatinák a vallon erdőben

André Delvaux halálára

Néhány jelentős filmalkotóval túl későn ismerkedett meg a magyar néző. Bolyongó zenekritikus a páfrányosban… – jellemeznénk akaratlanul ironikusan a legismertebb belga filmalkotó művészetét. André Delvaux október 14-én meghalt. Az utóbbi években kevés szó esett róla, holott az európai filmművészet egyik legigényesebb és roppant kulturált kismestere volt. Kritikai szakzsargonban sajnos ez majdnem becsmérlés, holott én komolyan és elismerően gondolom.

A belga szürrealizmus különösen a festészetben hozott létre maradandó értéket: a rendező névrokona, Paul Delvaux és Magritte színei-hangulatai idéződnek elénk, de Henri Michaux vizionárius költészetét is itt kell említenünk. Bizonyára e kulturális örökség táján keresendő a filmrendező Delvaux ihletének forrása.

Afféle szelídített szürrealista ő: minden filmjében a ráció és annak fényes fegyvere, a beszélt, sőt az írott emberi szó uralkodik. Az ő mozihőse csaknem mindig író, kritikus, tanár. Nemcsak beszélnek e filmekben, de magáról a nyelvről szeretnek beszélni. Intellektualitás hatja át tehát műveit. A vizuális művészet önmaga ellen is forduló barát-ellenfele volna Delvaux? Igen, de azért ennél árnyaltabb és bonyolultabb filmjeinek alaphelyzete: a szavakkal, logikával, értékítéletekkel bíbelődő figurák itt zenekritikusok, zenetanárok, félúton az alkotás öröme és a „hivatásos műértés-értékelés” kínjai között. Delvaux-nál tehát nem a fogalmi gondolkodás, nem a szigorú és steril ráció áll szemben az érzelmek, ösztönök szép és veszélyes világával, hanem a ráción átszűrt, („átnemesült”) zene- és művészetélmény… mivel is? Talán a Természettel, talán az Ösztön–én (Kosztolányi szavával: az Ősvalami) vicsorgó vonzásával. Olyan ez a tiszteletet ébresztő tehetséges rendező, akár a művészet vizein is elegáns tempókkal haladó „úszómester” a gyilkolni is képes, sötét hullámokat görgető tengeren.

Bizonyára nem véletlen, hogy sok hőse „többnyelvű”. Több nyelv vonzásában élő, de nyelvi identitásukat olykor nem találó figurák, kiknek azután a zene nyújtja a biztonságot egyetlen anyanyelv helyett. A fordító dilemmája kínozza őket, de ne csupán a műfordítói munkára gondoljunk, hanem a fogalmak, sőt az érzések lefordításának élet-drámákat meghatározó kínjaira. Német, francia, flamand nyelven egyaránt beszélnek e zene-anyanyelvű bolyongók. Luxemburgi zenekritikus bukkan fel az első világháború – kicsit Jules és Jimet idéző – Párizsában, hogy luxemburgiként a németet s a franciát is akcentussal beszélve átérezhesse, mennyire nem találja helyét a háborús Európában. A Belle-ben 16. századi francia költőket, Louise Labét, Maurice Scève-et fordít és kommentál a főhős. Szerelme, az erdőben bujkáló „Belle” igazi „vadnő”. Néma is persze, a fogalmak, a szavak nem adattak meg neki: az érzelmek csupán. Belle társa, egy hozzávaló vadember, spanyol cigány. Ez utóbbi jámbor óriás, de azért készen áll fejszét emelni. Hősünk két brüsszeli hangverseny és zenetörténeti előadás között rohan ki az erdei viskóba, hogy jelekkel valljon szerelmet a néma lánynak, s hogy elijedjen a spanyol cigány izmos harsogásától. Mivel flamandföldön a spanyolságnak históriai „konnotációja” támad, nem sok kicsit a zene, a nyelvek, a történelem és a kulturális hagyományok gazdag hátteréből?

A Belle zenekritikusa a fényes akadémiai előadóterem katedráján sáros, meztelen lábbal ad elő, tépett lélekkel is briliánsan. Mintha saját álmának másik világából még alig tért volna vissza. Sajnos az ugyancsak briliáns formaérzékű Delvaux a sáros lábbal, a mocsokkal, a szennyel nem tudott igazán mit kezdeni, soha nem tudta ellenpontként fölerősíteni a rútat: a vad cigány fejszevillanása is szép nála és kevéssé vészterhes. (Olykor komikumba fúlva hiteltelen.) Így az álom satnya maradt, nem felesel igazán a valósággal. Legalábbis ebben a szépelgővé sikeredett filmben.

Feszesebb és játékosabb, tehát szebb is a már említett első világháborús hátterű Találka Bray-ben. Ennek ifjú zenekritikus-zongoraművésze táviratot kap frontharcos barátjától, ám rejtélyes, kevésszavú fiatal lánnyal találkozik barátja helyett egy szép villában. „Fougerai” – Páfrányos. Az elragadó világítású és a Makk Károly–Tóth János filmekbe illő tárgyi világ varázsa csak egy éjszakáig tart, reggelre a szép lakás üres, a titokzatos lány eltűnt. S bár az ifjú zenekritikus katonavonatok dübörgésében emlékezik a tűnt éjszakára, az első világháború bestiális kultúrafoszlató háttere nem tudja ellenpontozni, feledtetni a béke, a kultúra és a szerelem gyönyörű emlékét, értékét… Ez csak azért zavar, mert épp arról (vagy arról is) szólna a film, hogy igazán e sok szépség és érték pusztult el Verdun lövészárkainak mocskában. De e ráébredésnek alig lett zaklató ereje a filmben.

Delvaux­nál mindig a szépség, a kultúra maradt erősebb, mindaz tehát, amiért érdemes élni: a szép nők nála mindig kedvesek is, a szép tárgyak nem állnak bosszút, a halál megnyugtató.

Olyan, mint Alain Resnais ifjúsági kiadásban. Talán az sem véletlen, hogy a Bray minden szürreális ihletettsége ellenére gyakran a Jules és Jimet idézi fel – gondolom szándéktalanul.

Frontra utaznak a sárban a halni szánt katonák, de mellettük ülve César Franck, Fauré és Debussy zenéjét vitatják s adják elő érzéssel és szenvedéllyel Delvaux hősei. Persze, hogy a világnak ebbe a melengető rétegébe bújnánk a gyilkosok elől magunk is, és persze, hogy irigyelnénk és imitálnánk őket. Csakhogy ettől a műalkotás kicsit szebbé válik, mint ahogy Delvaux szeretné, sőt olykor szépelgővé is, hiszen a rendező a teljes világot is odarajzolná, nyers fenyegetéseivel, ocsmányságával. Az ocsmányság rajzához, a rúthoz azonban vajmi kevés tehetsége volt.

Első, a hatvanas évek elején joggal híveket szerző opuszának (A borotváltfejű) zenetanár hősét orvosprofesszor barátai rendőrségi boncolásra invitálják. Szép tájban zajlik a kemény műtét, a sírkert mellett. Az orvostudor sebészek szadista nyugalommal fűrészelnek: „szép a hulla koponyája”, mondják. A szépség bűvölte és a művészi széphez hivatásosan értő zenetanár rosszul lesz. Később a férfi egy fiatal énekesnővel, titkos szerelmével beszélget erről az ellentétről. Delvaux minden kulturált és képalkotó tehetsége ellenére marad az illusztráció és az értelmes tanulság leszűrése.

Delvaux legjobb és legerősebb filmje egyszersmind a legismertebb is – a magyar mozikban legalább: az Egy este, egy vonat. Egyetlen „szabályosan szürreális” filmje. Szökellve is súlyos színészek (Yves Montand, Anouk Aimée) erősítik. A rendező itt követte leghívebben a Breton alkotta szürreális esztétika ihletését. Álom, találkozás, „objektív véletlen”, s az álom és a realitás válaszfala lassan Delvaux-nál is leomlik. E filmjében sötétlik leginkább a vigasztalanság. És a dermedt reménytelenség itt végre van olyan erős, mint a szépség, és ez ugyancsak javára válik a filmnek.

Breton nagyon nem szerette Cocteau választékos és hivalgó opuszait. Delvaux egyáltalán nem hivalgó, nem kreál művi, erőltetett eszközökkel olykor villódzóan hisztérikus önmitológiát – ebben nem hasonlít Cocteau-hoz. Mégis, valahogy Cocteau-s lett életműve. Vagy közelibb példát hozva: legtöbb opusza kicsit olyan, mint Robbe-Grillet filmjei, mondjuk a Halhatatlan vagy a Magritte bűvöletében fogant Szép fogolynő.

Delvaux csendesebb, rokonszenvesebb, tépelődőbb alkotó a fenti művészeknél. Mondjuk tehát még egyszerűbben, módosítva a kissé hangzatos középfokot: csendes, kulturált, tépelődő és gondolkodó rendező.

Utolsó filmjét 1988-ban, tehát majd másfél évtizede rendezte Marguerite Yourcenar nálunk is jól ismert regénye, az Opus Magnum (L’Oeuvre au noir) nyomán. Valenciában halt meg, a déltengereknél… Éppen rokonszenves avíttságával marad majd halála után is igazi értéke a napjainkban elfoszló „régi” filmművészetnek.


 

Európa-filmhét Budapesten

Ősszel mindig feltorlódnak Pesten a film-események: októberben a Titanic-fesztivál hoz pezsgő élethullámzást a mozikba (ha mondhatom örömömben kissé modorosan), utána december elején rögtön az Európa-filmhét. Ennek valamivel kisebb a választéka, s mivel az egyetemeken ilyenkor zárul a félév, a Titanic törzsközönsége sajnos kevésbé ér rá. A karácsony is közeledik, már a Multiplex mozikba piacra került a Harry Potter 2., meg nemsokára a Gyűrűk ura második része – az Európa-filmhétnek talán emiatt is kisebb a visszhangja, mint megérdemelné.

Az idei programnak tisztes, de nem túl izgalmas átlagszínvonala volt. A nagyon várt, mert több nemzetközi (persze európai) kritikusi díjjal jutalmazott Ken Loach az Édes kamaszkor-ral (Sweet sixteen) nagyrészt beváltotta ígéreteit: minden benne van, amiért ezt a makacs kisrealista rendezőt szeretni lehet. Mindig a szegényekről, elesettekről beszél, és sohasem – vagy nagyon-nagyon ritkán – a közhelyes moziklisék hangján. Semmi hamisság nem lappang az ő vásznán; a naiv romantikát – talán épp, mert kis hajlama lenne hozzá – elfojtja, nemigen tűri.

Most valamelyik közép-angliai városban lehetünk: egy kamasz meglátogatja börtönben levő anyját. Az anya hétpróbás élettársa, és a szenilisen is durva nagypapa a fiút meg a mamát újabb veszélyes gazemberségre kényszerítené, már ott a „beszélőn”. A kamasz ritkán jár haza: előbb cigarettaárusként szerez pénzt, majd – sikerrel becsapva a nevelőapa szerepében tetszelgő élettársat – maga is drog-kereskedésre vált. Nagy terve, hogy kibéreljen – vagy megvásárolhasson – anyjának egy tengerparti nyaralót a börtön utáni évekre. Felül is kerekedik a helyi kis pitiáner árusokon, de csakhamar egy hivatásos, nagyban játszó bűnbanda veti ki rá a hálóját…

Nem mesélem tovább, mert nem a történet miatt érdekes ez a film. Van valami a dickensi realitás lírájából (mint Loach-nál eddig is). Érdesebben, szinte szégyenlős érzelmességgel. Eelőző nálunk játszott munkája, a Nevem Joe is ezért volt halkan szép film, az alkoholizmusból kigyógyulni vágyó munkanélküli és a fáradt szociális segítőnő konfliktusos szerelmét elmesélve. Egy drog-bűnözést hátteréül választó történetben kényes dolog. Hollywood ilyenkor a kiagyalt és bombasztikus mozi-kliséket nem tudja és nem akarja elkerülni. Loach ez ellenkező póluson a dokumentum-realitás kliséivel küszködik. Olykor kudarccal: a társadalom gépezete persze arctalanul közönyös itt is; a durva ál-papa meg a vén-gazember nagypapa logikátlanul kifelejtődik a további eseményekből, a srácok tengenek-lengenek, a bűnözők bűnöznek – mint az életben. Loach hősei általában nemcsak elesettek, de naivak is: ez azonban most a legkevésbé zavaró, sőt hitelesen izgalmas, mert a kamasz-színész és az egész kamasz-világ rajza kiváló. Ez a tizenhat éves srác természet-adta módon naiv és dörzsölt is, gyenge gyerek és brutális majdnem-férfi. Loach a történet végét – a gyilkos befejezés ellenére – kicsit nyitva hagyja, s ezzel visszamenőleg talán igazolja a logika meg a lineáris elbeszélésmód igényével nézve itt-ott bosszantó indokolatlan narrációs lyukakat, hézagokat.

Ha a mai világfilm nem lenne annyira sodróan hamis és külsőséges, ha a mai Hollywood nem volna ennyira pimaszul és győzhetetlenül diadalmas, akkor tán nem is érezné úgy az ember, hogy Loach-ra milyen nagy szükség van. Így viszont, mint egy falat jóízű, mégis keserű kenyér: proletárokat, lumpeneket, tisztes meg tiszességtelen szegényeket, kisszerű mindannapokat, ahol a lassan örlődő idő megáll, majd hirtelen nyomorú izgalomba lódul… – ilyesmit lassan már csak az ő közép-angliai filmjeiben láthat a néző.

*

Két jutalomvetítéssel bővítették ki a szemle-programot. E két film majd januárban kerül a mozikba, de máris nagyszerű ajándék volt a nézőknek. Kivételes művészi siker Aki Kaurismäki Cannes-ban legnagyobb elismerést kiváltó új remekműve, A múlt nélküli ember. Kivételes, mert hangja, dallama és egész szemlélete üdvösen eltér mindenfajta mai „film-trendtől”. A finn rendező nemrég egy igazi némafilmet alkotott, hogy száműzhesse a képek fölé tolakodó szövegelést. Most megint a csend mozihatalmával bűvöli el a nézőt, bár ebben, ha keveset is, beszélnek a szereplők.

Negyven év körüli férfi üldögél egy padon a helsinki pályaudvar közelében, éjjel. Most érkezett valahonnan. Semmi mást nem tudunk róla, és múltjáról nem is fogunk megtudni semmit, egészen a film legvégéig. Ül a padon, leütik és félig agyonverik; ezután ő maga sem tud majd semmit a múltjáról. Átlép a korlátozott jelenidőbe: korlátozott, mert nem irányítja a múlt emlékmotorja, és határtalan, mert nincs horizontja: ebben a csonkolt végtelenben kell élnie. Végtelen, határtalan, de egydimenziós jelenidő.

Az amnézia kedvelt filmtéma, a „művészfilmeké” éppúgy, mint a hagyományos vagy újszerűbb bűnfilmeké. Amnézia-filmekkel tele van a mozipadlás, bármelyik videotékában külön polcra sorakoztathatók, igényes műfaj-esztéta önálló kategóriát kreálhat számukra. Ez a film azonban nemigen illik közéjük. Kaurismäki amnéziás hőse nem „keresi” a múltját. Sem a rendőrségre, sem valamelyik kórházba nem igyekszik múltfeltárási céllal. Minden ilyen igyekvés hamis volna ezen a zárt történeten és zárt történetkezelésen belül.

A mesék józansága telepszik erre a filmre a rövid bevezető után. Lássunk csak egy lehetséges mese-magyarázatot: a pályaudvaron agyonvert ismeretlen meghalt a kórházban, tehát valaki más támad fel: egy olyan újszülött, aki felnőtt korában kezdi az életet. Nyomortelepre kerül, tisztánlátó, józan hajléktalanok közé. Az Üdvhadsereg – szép finn nevén Pilausarmeija – fáradt és dolgos angyal-hivatalnokok gyülekezete, akik első földi lépéseit vigyázzák némi közönnyel, mintha csak felnőtt újszülöttek gondozására esküdtek volna – és ezért sem gügyöghetnek jóságos-hamisan. Hogy hősünk újszülött, nincs ez kimondva sehogy, inkább csak érezzük. Talán ezért nem keres semmiféle múltat. De felfoghatjuk úgy is, hogy a múlt nélküli embernek azért nem kell keresgélnie saját magát, rejtett múltját, mert sugárzik róla, barátságos, de komoly lényéből, megfontolt, soha nem kapkodó gesztusaiból, hogy magabiztos és erős ember. Nincs szüksége önmaga titkos valójának felfedezésére, mert nincs titka. Minden rá van írva nagy, komoly és mégis mosolyogtató, mert naiv tekintetű arcára. Érezni, hogy minden viszontagsága ellenére erősebb lesz, mint a külvilág. Komor, felnőtt mese moralizálás nélkül. Tanulmányokat és verseket lehetne tiszteletére írni. (Ha nem is verset, de e rovat Moziegere egy nagyobb dolgozatot azért írt róla, mely majd a Filmvilág 2003-as januári számában olvasható lesz.)

Most valamit a szemle másik jutalomfilmjéről.

2002 legjobb európai filmjének a Rómában rendezett díj-átadón Almodóvar új opuszát, a Beszélj hozzá! (Halbla con ella!) tűntették ki. (Itt kapta a magyar Pálfi György Hukkle című újítóan kiváló elsőfilmje a „kezdők” Fassbinder-díját.) Almodóvarnak egész Európában sok híve és nagy közönsége van – ha jósolhatok: biztos az Oscar-díja is – Magyarországon sincs másképp: előző filmje, a Mindent anyámról épp a Művész moziban ment több mint fél évig. Magam viszonylag nehezen és későn barátkoztam meg a Saura utáni spanyol film egyértelműen legjelentősebb figurájával – aki ráadásul épp a Buñuel-követő Saura világával és hangvételével szakított, de úgy, hogy a buñueli hatás (teljesen másképpen) nála is erős maradt. Nehezen szoktam meg, hogy a mindig túlzsúfolt és mindig valószerűtlenségekkel, kimódoltságokkal teli agyafúrt történetszövést hol komolyan, hol ironikusan tálalja, s gyakran eltévedtem transzvesztitákkal és átoperáltakkal teli panoptikumában. A szokatlan erejű és (Buñuelen kívül) csak saját látásmódját követő – a roppant nehézkes és visszahúzó hamis spanyol filmhagyományt egymaga szertezúzó nagy és eredeti tehetséget azonban nem olyan nehéz megszeretni.

„A Mindent anyámról összes szereplője más, mint akinek hisszük: a gyereke apját kereső polgárnőnek prostituált múltja van, a szociális munkára jelentkező öntudatos polgárlány titkos terhes, a fiatal apáca persze ’bukott lány’, és a gyerek apja egy Lola nevű transzvesztita nő. A legtöbb Almodóvar film olyan, mintha marionett-figurák vadul rikácsoló papagáj-történetét látnánk. Itt aztán nincs semmi „lélektani megokoltság” – de nem is hiányzik, miként a bábművészek fenyegetően barátságos cirkuszában sem.” — Saját Almodóvar-portrémból idéztem (Filmvilág, 2002. február).

A Beszélj hozzá! az első pillanattól felismerhető Almodóvar film, de vigyázat – sokmindenben elüt az eddigiektől. Most egyáltalán nem zsúfolja agyon a cselekményt, sok történet-szál helyett megelégszik kettővel, és a váratlan, sokkoló fordulatot rögtön elárulja az elején. Idő-ugrásai persze most is vannak, de kezdő bukfencezőknek szánva, szelídebben, mint eddig. Sokkal jelentékenyebb film annál, hogy most egy tudósításban kifejtsem paradox és kuriózumokban pácolt értékeit. Mégis meg kell hőkölnöm, s erről a hőkölésről szólnom: szavakkal elmesélve a film történetét joggal irtózatos giccsre gyanakodnánk, kómában fekvő balett-táncos nővel és őt ’feltámadásásig’ ápoló szerelemével, aki barátjává fogad egy kómába esett haldokló toreádornőt (!) és főleg annak sikeres utikönyv-író élettársát. Almodóvar mindig bátran és bravúrosan játszott a melodrámával, de itt azért a sötétbe ugrók merészségével a giccs legmélyére ereszkedett.

Hadd idézzem Hirsch Tibor értékes dolgozatából: „Egy corrida főmotivumai: vér, bűz, emberi verejték, állati fájdalom, gyilkolás. EgyAlmodóvar-film főmotívumai: vér, test, szex, perverzió a szexben, betegség, erőszak, halál. Aki e felsorolás elemeiből össze tud rakni bármiféle törékeny finomságot, – olyat, amilyet a Beszélj hozzá! is kínál – matador és filmrendező a talpán.” (Filmvilág, 2002. december).

Az idei pesti Európa filmhét e két furcsa remekművel vált teljessé. Nincs olyan nagy bajban az európai filmművészet, amíg ilyen alkotások is elkészülhetnek.


Az UngParty NetCaféban megjelent jegyzetek, 2002.

FacebookTwitterGoogle+Blogger PostWordPressTumblrLinkedInPinterest