Esztétikum - Miben rejlik az irodalmi szöveg esztétikuma?

Esztétikum - az esztétikum sajátosságai

a szépség mint a mérhetetlen esztétikai kategória

Miben rejlik az irodalmi szöveg esztétikuma?

Címlap
Blog
BDK-linkek
Újabb verseimből
keresőoptimalizálás, seo linképítés
Balla D. Károly – élezrajz
Hosszabb életrajz
Részletes életrajz

Muhammed Balfas | Cecil M. Jeopardy | Tsúszó Sándor |

Verskötetembe 33 év terméséből válogattam be a legjobb 200-at. // Tejmozim posztmodern gesztusból fogant, mégis vallomásos aparegény lett belőle. // Esszéimben magyarul beszélő magyarokat emlegetek: >> KÖNYVEIM

Becsületes nevem BDK, de Balla D. Károlyként bujkálok az irodalmi berkekben. 30 könyvet követtem el, hemzsegek a weben, ha már szerencsémül adatott akkor élni, amikor a Gutenberg-galaxis Neumann-univerzummá tágul. Rólam töbet: BDK
BDK BLOG

A BDK napi BLOGban teszem közzé friss mágánpiréz dohogásaimat. Ez élcelődéseim, internetes akcióim, játékaim színtere, itt vagyok pusztumusz író és nemzetrondót muzsikáló onkéntes mérvadó. Alább láthatók a frissek linkjei, kivonatai. Katt!

bdk
» Archives

dec
12
A komlex létezés elmélete – Beavatkozó művészet

komplex-letezesAz esztétikum és a művészet mibenlétének a meghatározása a legnehezebb feladatok egyike. Én egy saját hipotézisemből kiindulva igyekszem megragadni azt, ami számomra a legfontosabb minden műalkotásban.

Elméletem szerint minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Eszerint a dolgok nem választható el élesen a létezés két dimenziója alapján, mert minden létező ebben a kettősségben létezik, bár igaz, hogy egyik kiterjedése is és másik kiterjedése is lehet semmis. Ekkor sorolunk valamit vagy csak a valóság, vagy csak a képzelet világába, ám az esetek többségében nem steril előfordulásokkal van dolgunk, azaz a nagyon valós dolgoknak is lehet érzékelhető képzetessége, mint ahogy az imaginárius dolgok létezése is átívelhet a valóságba. A létezést és a létezőt tehát kiterjedése jellegénél fogva sorolhatjuk ide vagy oda, inkább ide vagy inkább oda, de a létezés ereje, intenzitása, ránk gyakorolt hatása tekintetében nincs okunk különbséget tenni valós és képzetes létező között.

A létezés intenzitása, a van hatóereje ugyanis csupán az egyes dimenziókban mérhető tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami.

Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte semmis, a zérussal egyenlő.

A komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, erőteljesebb mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő Zeusz sokkal inkább van, mint ez a triviális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol.

A megfelelően intenzívvé, hatékonnyá tett képzetes létezés (miközben az elménkben megfelelő tudattartamot képez), a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán.

Az igazi művészi erővel megformált imagináció megjelenik a valóság árny- és tükörképeiben, megjelenik az arcélek túlfelén, a tér görbületeiben, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Ebben a megközelítésben énszerintem:
Egy alkotás akkor művészi értékű, ha nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amelynek birtokában képessé válunk arra, hogy az objektív valóság szubjektív észlelését élményként éljük meg.

Posted on december 12th, 2012
Posted by bdk
No Comment »
Filed under: jegyzet, művek
Tags: esztétikum, művészet

RSS BDK napi BLOG


Hatalmamban áll jóváhagyni, hogy végül győzzön a halál. több haiku | még több haiku Hasonló cikkek:Négy rímes-rémes haiku Hibáid Parallaxis
hogy vagy? mi újság? rég beszéltünk!
- kapom a privát üzenetet a Facebookon ismerősömtől. a hogy vagy kérdésre általában a szenzációsan, a pompázatosan vagy a káprázatosan a szokásos válaszom, ritkábban a remekül, a nagyszerűen és kitűnően, illetve elenyésző gyakorisággal a jól. ezek a nyilatkozatok irodalmi munkásságom részét képezik, azaz szigorúan vett fikciók, és a valós állapotommal való e […]
A Weöres-konferencia anyagai
A nyári Weöres Sándor-centenárium alkalmából tartott nagyszabású rendezvénysorozat anyagai kaptak helyet a Savaria University Press gondozásában most megjelent, közel 400 oldalas könyvben. Szerkesztője, összeállítója az a Dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész, tanár, aki a konferenciának is szervezője volt, és akinek a neve a szélesebb közönség előtt az alkalm […]
Vonakodás nélkül

Kategóriák

film (38)
irodalom (4)
íróság (2)
jegyzet (9)
képzőművészet (3)
könyv (7)
közélet (2)
Kult (53)
művek (5)
SEO (1)
Tud/Tech (3)
tudomány (1)
tudomány (2)
zene (1)

Aktuális SEO, Linképítés

Beton-autó-műanyag-projekt

hogyan kell linket építeni internetes google kereséshez seo web szempontok alapján
autókölcsönzés, budapesti bér autóbérlés ×
seo KÁRPÁTALJA - Ungvár, Beregszász
Linképítés hogyan? Arvisura alapú Google linképítő weboldal keresőoptimalizálás

Meta

Holnap adminisztráció
RSS (bejegyzés)
RSS (hozzászólás)

© Balla D. Károly: bdk
Minden jog fenntartva
Go back to top

Lukács György az esztétikus sajátosságát az 1' jelzőrendszer működésében határozta meg.

Annak legalább harminc éve, hogy esztétikát tanultam. Illetve pontosabb úgy fogalmazni, hogy volt ilyen nevű tantárgyunk az egyetemen. De bizony mondom, Lessing Laokoónján kívül semmi érdemi nem jut eszembe az egyébként szigorúan marxista keretek közé fogott és a szovjet kultúrpolitikához igazodó okításból. A csekély felidézhetőségnek a fő oka talán nem is az ideológiai terheltségben keresendő, hanem abban, hogy a tanárnőnk kicsit sem vette komolyan a feladatát, és az órái leginkább irodalmi pletykákkal leöntött szellemtörténeti vegyes salátára emlékeztettek. Amikor össze nem függő két gondolatmenete között egy óvatlan pillanatban azt találtam kérdezni, hogy vajon a jeles ógörög–római–olasz–német és a még jelesebb szovjet gondolkodók tézisei mellett magyar tudós esztéták műveiről fogunk-e hallani az órák keretében, kicsit zavarba jött, majd olyasmit válaszolt, hogy nemzeti sajátosságként nálunk az irodalmárok teremtették meg az esztétika alapjait. És rögvest bele is kezdett egy szövevényes szerelmi történetbe… A következő órán azért mellékesen annyit még odavetett, hogy ha engem valóban érdekel ez a dolog, akkor Lukács György.

A név ismerősen csengett a fülemben, és arra is pontosan emlékeztem, hogy apámnak egy budapesti kollégája nemrégiben éppen Az esztétikum sajátosságai két roppant kötetét ajándékozta… Nekivágtam. Az egyetemen már rég túl voltunk a szigorlaton (rémlik, hogy Lunacsarszkijt húztam), de én még a lukácsi esztétikának a felénél sem tartottam. Volt, amit megértettem, és volt, amit nem, ám annyi bizonyos, az úgynevezett 1’ jelzőrendszer elméletét igencsak izgalmasnak találtam, és lényegét talán fel is fogtam.

Ezt követően, további buzgó önszorgalomból, összeolvastam még sok egyebet, amihez hozzájutottam. Mivel pedig később József Attilából szakdolgoztam, az ő esztétikai töredékeit is alaposan áttanulmányoztam.

Bár az oktatónk salátáját ezzel nemigen sikerült átfogó szépészeti elméletté strukturálnom, nekem mégis kialakult az a (hamis?) érzetem, hogy tisztába jöttem az esztétikum mibenlétével, így képes vagyok a művészi értéket akkor is felismerni, ha rejtettebb formában jelentkezik. „Igazi tudást nem szereztem, de egészen kitűnő lett az ízlésem” – mondattam ki egy novellahősömmel a remélt igazságot.

.

Bátyámmal mindketten azok közé tartozunk, akik a társasági beszélgetésekben nemcsak mindent tudnak, hanem mindent jobban tudnak a többieknél, és ezt igyekeznek is a legváltozatosabb érvekkel bizonyítani. Egymással is végigvitatkoztuk közös életünk évtizedeit. Legtöbbször ádáz, de jóízű szócsatákat vívtunk, nemigen csaptuk egymásra az ajtót soha. Viszont az utóbbi években némi feszültség keletkezett köztünk amiatt, hogy egyes alapvető kérdésekről ellenkező véleményünk alakult ki, s emiatt össze-összekaptunk. Ez mindkettőnknek rosszulesett, ezért konok eszünk helyett érző szívünkre hallgatva kerülni kezdtük az éles konfrontációkat, mostanában gyakran lemondtunk arról, hogy mindig mindenben ellentmondjunk egymásnak. Ám eközben békés beszélgetéseink színtelenebbé, felületesebbé váltak. Sorra elmaradt a sportélmény.

A legutóbb együtt töltött szűk hét alatt aztán újra kibújt belőlünk az elszánt debattőr. Az estéről estére sorra kerülő súlyos témák közül a legkönnyebb sem érintett kevésbé bonyolult kérdést, mint azt, hogy vajon klasszikus művészetfelfogásunknak milyen módon kell (és kell-e egyáltalán) igazodnia ahhoz a folyamathoz, amely gyökeresen átalakította az irodalmat, zenét, festészetet, színházat, s amelynek egyik állandó velejárója az, hogy a nem irodalom, a nem zene, a nem művészet sorozatosan beemelődik azokba a kategóriákba, amelyekből korábban ki volt tiltva.

Bátyám alapvetően műszaki ember, talán ezért volt bátorságom kifejteni soha fel nem épített és végig soha nem gondolt esztétikai elméletemet. Erre azután került sor, hogy egy konkrét művet megvédtem az ő megsemmisítő véleményével szemben, mire nekem szegezte: akkor mondd meg, mi az a művészet.

Hát jó… Sorra vettem azokat a fontosabbnak vélt tényezőket, amelyek alapján szerintem meg lehet állapítani bármilyen alkotásról, rendelkezik-e valaminő művészi értékkel. Persze nem érvényesülhet egyszerre mindegyik ismérv, de ha egyiknek sem bukkanunk a nyomára, akkor…

Beszéltem katarzisról, intuícióról, rejtett tartalomról, többletjelentésről, megvilágított összefüggésekről, befogadásról, formai és tartalmi specifikumokról, mögöttes értelemről, jelentésrétegről és újító erőről… Ezek többségéről valahol valamikor valamit nyilván olvashattam, most jó alkalmam nyílt arra, hogy ezt-azt újraértelmezzek és friss tapasztalatokat, példákat csatoljak az érvekhez.

A végére hagytam saját teóriámat. Igyekeztem nagyon plasztikusan kifejteni, hogy minden létező komplex módon létezik: van valós és van képzetes létezése. Igen, minden létezőnek van, bár igaz, hogy egyik is, másik is lehet zérus. Ettől függően sorolunk valamit vagy a valóság, vagy a képzelet világába. A létezés intenzitása, a van ereje azonban csupán a tényezők nagyságától függ, s nem attól, melyik szférába tartozik valami. Ennek az asztalnak itt a szobában például számottevő a valós létezése, de elenyészően kicsi a képzetes léte, mert ez utóbbit senki nem alkotta meg. Zeusznak viszont végtelenül nagy az imaginárius volta, hiszen alakját évezredek alatt alkották meg páratlan műgonddal – miközben valós léte a nullával egyenlő. Na most: a komplex létezés elmélete szerint Zeusz létezése összességében sokkal-sokkal intenzívebb, mint a szobában álló asztalé. Mondhatni: az emberi szellem csúcsteljesítményeként értékelhető és mindnyájunk képzeletében igen erőteljesen jelen lévő Zeusz sokkal inkább van, mint ez a banális asztal itt a szobában, amelyikre soha senki még csak nem is gondol. Sőt az elménkben megképződött tudattartam a maga strukturáltsága, árnyaltsága és megjelenésének dinamizmusa révén bizonyos mértékig áthullámozhat, átcsaphat az érzékelési szférák határán. Ha például igazi művészi erővel van megformálva, akkor az imagináció megjelenik a valóság árnyképeiben, az arcélek láthatatlan túlfelén, kitölti a hiátusokat, beszüremlik a szóközökbe, és magáévá foglalja a hangok közti szünetet. Kézzel foghatóvá ugyan nem válik, de több lesz puszta absztrakciónál, mert beavatkozik a valóságba, mert rajta hagyja nagyszerű lenyomatát. És mi éppen ezt a lenyomatot keressük, amikor esztétikumot keresünk.

Ebben a megközelítésben művészi értékűnek én éppen azt az alkotást tartom, amely nem csupán megragadja a létezés komplexitását, hanem elménkben olyan intenzív létezésű képzetet hoz létre, amely képes az objektív valóság szubjektív észlelését élményszerűvé tenni. Azaz…

Sógornőm telefonhívása szakította félbe emelkedett okfejtésemet. Visszazökkentem a képzetek nélküli hétköznapiságba. Csak bátyám elutazása után jutott eszembe az a megállapítás, amellyel a művészet többletét, a valóságra visszaható erejét talán a fentieknél közérthetőbben világíthattam volna meg. Meglehet, teljes okfejtésem helyett is csupán egyetlen mondatot kellett volna idéznem, Weöres Sándornak Fülep Lajoshoz írt egyik leveléből a slusszpoént: „Ez a művészet csodája, hogy az ember sokkal nagyobbat szarik, mint amekkora a seggén kifér.”