Alkarpatraz

Álkárpátráz = rövid életű kárpátaljai avantgárd irodalmi csoport neve és digitális folyóirat címe, utóbbinak 2004-től 2006-ig négy online lapszáma jelent meg.

Avantgárd kísérlet Kárpátalján

zapf_racsoskalacs

Zaffyny: Rácsoskalács, Alkarpatraz, 4. szám

Az Alkarpatraz, vagy fonetikusan írva és a szóelemekben rejlő áthallásoknak is utat engedve:  Álkárpátráz  – egy rövid életű digitális, online irodalmi folyóirat címe, illetve az ezt létrehozó (neo)avantgárd irodalmi csoport neve volt 2000-e éve elején-derekán Kárpátalján.

A csoport az ungvári egyetem néhány diákja körül spontán módon formálódott azon a réven, hogy az írói ambíciókat dédelgető, progresszív szellemű fiatalok elégedetlenek voltak a publikációs lehetőségekkel, főként azután, hogy egy diáklapban 2003-ban megjelent első írásaikat, amelyekben szakítani próbáltak az akkorra már teljességgel eluralkodott nemzeti sematizmus avíttságával és sekélyességével, súlyos „szakmai” bírálat érte:

„Szomorú, hogy fiatal, jobbra érdemes fiatalok azzal akarják felhívni magukra a figyelmet, hogy túljátszott kis ötleteiket valami túlabszurditizált formában, mint eredetiségük bizonyítványát, nyomtatásban megjelentetik… A világ elleni tiltakozásuk nagyítótükröt állít elnyomott egójuk elé. A világ-, magyar és kortárs irodalmat szemezgetve – hangsúlyozom: szemezgetve, nem ismerve! – elhiszik, hogy ilyen csekélységre ők is képesek. … A modern irodalom szellemtelen, üres utánzása viszont nem egyéb szentségtelen pocskondiázásnál. …téveszmék ezrei zsibonganak, tolonganak egy-egy ifjú koponyában. A modernt összetévesztik az értelmetlen zagyvasággal, a teremtő fantáziát a céltalan képzelgéssel.”

A  provinciális szűklátókörűség  jegyében született megsemmisítő erejű szavak a kárpátaljai magyar irodalom hivatalos orgánumának számító Együtt c. folyóiratban láttak napvilágot. A konzervatív vidékiségnek ez az újításokkal, kísérletezéssel szembeni arroganciája és otromba, ostoba támadása örökre elhallgattathatta volna a pályakezdőket, de néhányan szembeszegültek a tekintélyelvűség védelmét élvező kritikával és tovább írták verseiket, kisprózáikat, alkották vizuális munkáikat a kísérletező, lázadó „túlabszurditizált formában”. Egymásnak mutatták meg, olvasták fel a műveiket, egyesek lemorzsolódtak, mások – későbbi meghatározó vezetők – hozzájuk csapódtak, mígnem megfogalmazódott egyikükben: kellene egy saját lap.

Az OSZK archívuma számára a későbbi szerkesztőség által készített összefoglalóban ez a történés így szerepel:

„Az igazságtalan támadás okozta depresszív bénultság hónapjai után Markovits Teodóra elhatározza, hogy más módon, de megvalósítják irodalmi ambícióikat. Előbb Tábori Elemérrel, majd Bundási Bélával, Levittával és Nincsis Leóval szövetkezve további társakat keresnek maguk mellé; így jutnak León keresztül Kafbekhez és Thomas Blowuphoz, majd jóval később a náluk valamivel idősebb, korábban sehol nem publikáló magányos  alkotóhoz, Terestyén Polikárphoz. Ahányszor csak lehetséges, igyekeznek találkozni egymással, szóban és levélben vitatkoznak, egyeztetik elképzeléseiket. A tavasz folyamán kimunkálják egy floppyn terjesztett irodalmi periodika tervezetét. Teodóra lesz a főszerkesztő, Elemér a helyettese. Összeállítják próbaszámukat.”

Mindez már 2004 elején történt. Játékos, de radikális (és szimbolikus) nevet is ekkor választottak csoportjuknak, majd tavasszal elkészült floppylemezre az Alkarpatraz első száma. Másolták, terjesztették. De szerettek volna tovább lépni. Azt is tudták, kihez forduljanak segítségért.

A maradiság nevében műveiket zagyvaságnak nevező kritika mellett ugyanis más visszhangot is keltett az a bizonyos 2003-as diáklap és a benne publikált kísérletező művek. Én például ezt írtam akkori internetes naplómban:

[a válogatásban] „egy életképes valódi képvers is található, ami tájékunkon roppant ritka irodalmi csemegének számít. Bár ezt a képverset is el lehet olvasni, azaz a verbalitástól még nem sikerült megszabadulnia a vizuális költészet ifjú hívének – ám nem tudom eléggé nagyra értékelni a puszta tényt, hogy amikor az irodalmi játékosság és kísérletezés helybéli irodalmáraink szemléletében bűnnek számít (…), aközben akad, aki mégis effajta dologra adja a fejét.”

Mint utólag megtudtam, ennek a bejegyzésemnek köszönhető, hogy egy évvel később, 2004-ben az akkorra már a csoport megválasztott vezetőjeként szervezkedő, magát Markovics Teodórának nevező floppyújság főszerkesztője két segítőtársával felkeresett. Beszélgetésünk kis értetlenkedésemmel kezdődött. Erről naplómban így számoltam be.

„Inkább rosszra, mint jóra számíthattam, amikor a versíró fiatalok legbátrabb szószólójuk révén telefonon jelentkeztek. Mivel el is voltam foglalva és mivel a kezdő „írogató pajtások” elindítására alkalmas orgánumom sincsen, halvány célzást tettem arra, nem az Együtt vagy a Hóvége [a Kárpáti Igaz Szó akkori kulturális melléklete] szerkesztőit kellene-e inkább felkeresniük. Ekkor azonban Teodóra (még az elején bemutatkozott) olyat talált mondani, amivel levett a lábamról. Őket a modern költészet érdekli és az avantgárd.
Talán akkor is ellágyultam volna, ha nem épp a napokban olvastam volna el (kis kihagyásokkal) Nagy Pali journal in-time című önéletrajzának harmadik kötetét. De éltem a gyanúperrel is: hátha csak lusták megtanulni a verstant, ezért írnak szabadverseket; hátha képtelenek tisztességes mondatokat alkotni, ezért törik össze a nyelvet, mondván, hogy ez avantgárd.
Rendben, találkozzunk. Mikor tudják megmutatni a munkáikat? Hát ők bizony ma délutánra gondoltak – mondták vasárnap délben.
Ám legyen. Hátha…
Hárman jöttek fel: Dóra, Elemér, Jázmin [=Levitta]; mint mondták, a többiek nem ungváriak. Ők hárman és a beregszászi Leó tartanak szorosabb kapcsolatot, de tágabban 7-8 tagú baráti társaságról van szó. Egyikük kivételével valamennyien tanulnak. Egyetem, főiskola, szakiskola, líceum – Técsőtől Debrecenig. Ami nagyon meglepett: „természetesen” azt hittem, hogy magyar szakos bölcsészek, de nem. A teljes társaságból hárman még csak nem is humán vonalon folytatják tanulmányait. És bár a művészetekhez valamennyiüknek köze van, csupán ketten tanulnak felsőbb szinten nyelvészetet és irodalmat. Alig egy éve vannak így együtt, de régebbi külön-barátságokra vezethető vissza az „eredetük”. Na jó-jó, mondtam, de mi hozta és mi tartja őket együtt? Összenéztek, és látszott, hogy bár talán előre megbeszélték, most mégsem tudják eldönteni, mondják-e vagy ne mondják. Dóra mintha bólintana, mire a másik kettő szinte kórusban: „Hát az Alkarpatraz.” Magamban felnyögtem, mert valamiért szinte biztos voltam abban, hogy ez nem lehet más, mint az elviselhetetlen ducc-ducc-zenét játszó mai technorock zenekarok valamelyike; mintha rémlett is volna, hogy már hallottam róluk. Eléggé fájdalmas képet vághattam, mert hirtelen elhallgattak. Én többet nem kérdeztem, ők többet nem mondtak. Éva szólt közbe: lássuk a verseket! Zavarban voltak, de előszedték a kézirataikat. Picit csalódottan nyúltam a szépen tördelt, számítógéppel nyomtatott lapokért.
Általában nem szeretem a szerzők jelenlétében olvasni írásaikat; inkább azt kérem, hagyják itt, majd elolvasom, később érdeklődjenek. A fent leírt előzmények után azonban valahogy ki kellett tölteni a beállt kínos csendet, olvastam hát a műveket, adtam tovább Évának. A harmadik után mi néztünk össze.
Merthogy ezek igazi versek voltak, ha láthatóan kiérleletlenek is. Van még?, kérdeztem, talán a hatodik után. A többit nem nyomtatta ki, mentegetőzött Elemér; floppyn vannak, az első szám anyagában. Miféle első szám? Megint összenéztek. Hát az Alkarpatraz első száma.
Hoppá!
Persze a floppyt azonnal benyomtam a gépbe; nem tudhatták, hogy a digitális szöveget én ma már többre becsülöm a nyomtatottnál, és képernyőről majdhogynem szívesebben olvasok, mint papírról.
Vers – Próza – Kép – ezek a könyvtárak voltak a floppyn, bennük szabványos .doc szövegek és .jpg képek. Miután már majdnem mindent megnéztem, kérdeztem meg, miért nincs sehol feltüntetve a szerző neve.
Azt gondoltam, valami olyasmit válaszolnak majd, hogy nem a szerző fontos, hanem a szöveg. Ám Dóra és Jácint nagyot sóhajtott, Elemér pedig kimondta az igazságot: nem akarják, hogy gúnyolódjanak rajtuk. Tágabb baráti körükben úgy tudják, hogy ők csak terjesztik ezeket az írásokat, de nem ők írják. Nagyon rossz tapasztalataik vannak. Régebben tanáraiknak is meg-megmutatták verseiket, de azok csak élcelődtek. És ne gondoljam, hogy nem jártak már szerkesztőségben is. „Először meg kellene tanulni magyarul”, tanácsolta el őket egy ismert kolléga (nem mondták meg, ki volt, de sejtem). A „szakmabéliek” értetlensége és elutasítása, társak, ismerősök, barátok vihogása és gúnyolódása mellett alig volt néhány pozitív élményük.
Eztán másképp lesz, játszottam a nagyvonalút, de ehhez mindenképpen szükséges, hogy vállalják a műveiket, magukat, a nevüket. Az irodalom nem a rejtőzködés, hanem a megnyilatkozás műfaja. No, ezt nem kellett volna mondanom, mert elhalmoztak ellenpéldákkal: álnevek mögé bújó írók, szerepjátékok, többrétű szerzői entitások Anonymustól Parti Nagyig.
Hát jó-jó, de valamilyen név mégis kell a művek fölé. Ezek szerint közölném őket? Ja, ezt még nem mondtam?, csodálkoztam rájuk.”

Ezután az Álkárpátráznak 2004-től 2006-ig négy online lapszáma jelent meg Markovits Teodóra főszerkesztő irányítása alatt. Az első három szám egy általam felajánlott webhelyen került elhelyezésre

ablak

Kafbek: Ablakom – Alkarpatraz, 1. szám

– , majd 2005-ben a főszerkesztő egy azonos nevű blogot hozott létre, oda emelte át az első három lapszámot, és a negyediket már ott jelentette meg – az én közreműködésem nélkül (ennek előzménye, hogy Dórának kemény hangú kritikája jelent meg a Kortársban Szembesülés c. regényemről – én nem nehezteltem emiatt, de ő többet nem jelentkezett nálam).

A blognak később egy klón-változata is megjelent egy másik szolgáltatónál – szerencsére, mert az első nemrégiben beszüntette a blogszolgáltatást; a klonblog megmaradt, de a régebbi anyagok megjelenítése tökéletlen: Alkarpatraz blog – és a lapszámonkénti tagolódás sem megoldott. És bár az archívum rendezetlen, szórványosan azóta is meg-megjelennek különálló publikációk, de sem periodika-szerű működésről, sem aktív blogolásról nem beszélhetünk, a projekt aktív szakasza 2006 után lényegében lezárult, az alapítók, az akkor főleg álnéven publikáló kárpátaljai fiatalok, az utóbbi években gyakorlatilag nem hallatták a hangjukat, utoljára 2008-ban Varacka c. projektjük keltett némi feltűnést. Nem mondható látványosnak a főszerkesztő irodalmi tevékenysége sem, de azért Markovits Teodóra irodalmi tárgyú írásaival, kritikáival olykor találkozhatni folyóiratokban, blogokon, és olvashattuk nevét egy-egy rendezvény résztvevői között is. Mindezzel együtt az Alkarpatraz, mint a kárpátaljai magyar irodalom megújításának rövid életű kísérlete, lényegében feledésbe merült, progresszív, avantgárd hagyományaiknak Kárpátalján ma nincs egyetlen követője sem.


Az UngParty archívumába átemelem az Alkarpatraz valamennyi elérhető anyagát. Egyelőre ezek vannak fenn:


    Olvasd el ezt is: Tízévente avantgárd