Napló: 1997. október

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1997. október

égen járó kismanoVeszprémben egy főiskolás szakdolgozat-témájának választotta az Éva meseregényét, az Égen járó Kismanót. Ezzel párhuzamosan meghívták egy ugyancsak veszprémi iskolába író-olvasó találkozóra. Éva kicsit furcsán fogadja az ilyen dolgokat, úgy érzi, nem rá szabták az írói szerepet… A könyv további sorsához tartozik, hogy átvett egy nagyobb tételt a készletünkből újdonsült gyöngyösi könyvkereskedő ismerősünk, a megállapodás szerint a bevételből mi nem kapunk semmit, viszont ő is lemond a terjesztői jutalékáról és e két lemondás együttesen talán elegendő ahhoz, hogy vállalkozóként és majdani forgalmazóként finanszírozza belőle egy rég tervezett könyvünk kiadását: Száz szomorú szonett címmel gyűjtöttük egybe 10 kárpátaljai szerző utóbbi években keletkezett szonettjeit (közte négy szonett-koszorút). (E kéziratunk már megjárt néhány pályázatot, de sehol nem kapott támogatást, holott azt hittük, ha valami, hát ez érdemes a felkarolásra…)

Én a napi szellemi aprómunkán túl két újabb nagyobb vállalkozásba fogtam: egyrészt elkezdtem egy válogatott verseskötet kéziratának az előkészítését (a békéscsabai Tevan kiadó mutat iránta érdeklődést), másrészt újabb nagyobb terjedelmű prózai műbe fogtam bele (regénybe?), de elég hamar el is akadtam. Másik kész regényemet, a Szembesülést a Belvárosi Kiadó újra, immár másodszor is megpályáztatta a Nemzeti Kulturális Alapnál – egyelőre semmilyen eredményről nem értesítettek. Másodikként írt regényem azonban a megjelenésben most már bizonyosan első lesz. (Bizonyos részletekről lentebb.)

*

Az ukrajnai lapok tragikus hangnemű cikkekben számolnak be az országban várható energiaválságról.  Állítólag az energetikai iparunk az összeomlás szélén áll, és nagyon megalapozottnak tűnik az a vélemény, hogy ezen a télen Ukrajna éhezni és fázni egyszerre fog. Érdekes módon ez azonban igen kedvez a nemzeti öntudatra ébredésnek: most épp annak érdekében követnek el mindent az illetékesek, hogy az ország nemzetiségi iskoláit kétnyelvűekké, a kétnyelvűeket ukránná alakítsák…

*

Meghívott a Romániai Magyar Könyves Céh a Marosvásárhelyi Könyvvásárra. Káli Király István elnöknek sajnálattal lemondtam a részvételt, többek között arra hivatkozva, hogy „annak ellenére, hogy roppant nagy gesztus részetekről az, hogy a határon túli magyar kiadók részére ingyenességet biztosíttok, egy ilyen hosszú út mégis igen nagy költségekkel jár, amelynek nyilvánvalóan töredéke sem térül majd meg az eladásból (no és aztán mit kezdenénk a lejjel). Mint tudod, én harmadik éve nem veszek részt a minisztériumi támogatási rendszerben, így kiadói költségvetésünk olyan siralmas, hogy egyszerűen nem vállalkozhatunk ilyesmire. Bármilyen szomorú, de csak olyan programokon tudunk részt venni, amelyek vagy bevétellel kecsegtetnek, vagy legalább nullára kijönnek. További okok, amelyeket a fentebbiek hiányában talán még át lehetne hidalni: vajon beengednék-e a román vámon a könyveinket „csak úgy” (hivatalos vámoltatásba nem kezdenék bele); vajon nem kötnek-e bele abba, hogy ukrán állampolgárként magyar rendszámú kocsin közlekedünk (ehhez van magyar és ukrán nyelvű hitelesített okmányunk – de román nincs); azt sem tudom, nem kell-e vízum vagy valami hivatalos(abb) meghívó (amit ti küldtetek, azon még egy körpecsét sincs; Ukrajnába például nem engednének be senkit ilyen meghívóra). …Úgy tűnik, egy ideig még csak Magyarországon találkozgatunk majd.”

*

Részletegyeztetések Dr. Balla Bálinttal nyomtatásban elsőként megjelenő regényem – Élted volt regénye – előkészítésének, gyártatásának részleteitől. Még soha nem jelent meg könyvem 2000 példányban!

  • A könyv ungvári gyártatása fölött én vállalom a felügyeletet és garantálom a minőséget. Ennek érdekében – az itteni nyomdaigazgató véleményével összhangban – bizonyos munkafázisokat (pl. borító nyomása és a kötés) Nyíregyházán végeznek majd a jobb ottani technológiai feltételek okán, és azért is, mert így a vámoltatás is könnyebben megoldódik (lévén csak félkész-terméket kell mozgatni a határon át): én Nyíregyházán hivatalosan az ottani partnertől veszem majd át a kész példányszámot és szállítom a megadott címre (Unitárius Könyvesbolt, Budapest).
  • Ilia Mihály személyében a lehető legjobb lektort választotta az EPMSZ. Régi tisztelője vagyok, évek óta levelezünk, és ha Szegeden járok, találkozni is szoktunk (e nyáron is!). Munkakapcsolatunk is van, ha igen laza is: tagja a lapunk tanácsadó testületének, aminek inkább gesztus-értéke van, hiszen nevét adja a Pánsíphoz. Mivel jövő héten Mo-n leszek, elpostázom neki a kéziratot. Egyébként tud a regényemről. Ha vállalja a lektorálást, az számomra külön megtiszteltetést jelent. Azt persze nem tudom, köztudottan hatalmas elfoglaltsága okán mikor tud majd időt szakítani arra, hogy érdemi javaslatokat tegyen. Reméljük, hogy még december előtt…

Meghívtak a Debreceni Irodalmi Napokra. Hogy milyen alkalomból, azt alig merem leírni. A rangos folyóirat novellapályázatának díjazottjai közé kerültem.

Amit benyújtottam, egy eléggé terjedelmes írás. A státusa eléggé érdekes, mert szövegét szinte teljes egészében felhasználtam megjelenés előtt álló regényemhez. Az Élted volt regénye számos szövegtípussal operál és egyik keretét az Agnosztosz-rejtély című történet adja. Ebben egy író különös kéziratot kap, amelyet voltaképp meg kell fejtenie.

*

Megjelent a Forrás új száma. Benne egy személyes hangú életrajzi esszé-félém Baglyok őrizte táj cím alatt. Egy részét ide tűzöm:

Alagút az ungvári vár alatt

Hogy a Vár ott magaslik utcánk végén, azt olyan természetesnek találtam, mint más azt, hogy gyár, irodaház, csűr vagy dohánysimító van a házuk közelében. Tudtam, egészen pici koromtól, ha kifordulunk kis zsákutcánkból, akkor ott, ahol kifullad a nagy utca emelkedője, ahol a macskakövek lágyabban simulnak egymáshoz, ahol őszönként gesztenyék koppanása veri fel a délutáni csöndet, ott van a Vár, magas kőfalával, a körbefutó sánccal, boltíves kapujával. Udvarába be lehet menni, megcsodálni a „Behúzós bácsit” (pár évesen így neveztem el a bejárattal szemben álló öntöttvas Hercules-szobrot, amely a buzogányával épp a háromfejű hidrának jól „behúzó” hőst ábrázolta), vagy elsétálni egészen a bástyáig, amelyről csodálatos kilátás nyílik: látszik a Vadas, a focipálya, a hőerőmű hatalmas kéménye, távolabb a radvánci dombok, s ha jó az idő, ellátni az Ung völgyében egészen Nevickéig. Hosszú percekig elnézelődik itt az ember fia, de ha az ember fiának apja-anyja jobban ráért, akkor az udvarból pár lépcsőn felkapaszkodva és a köpenyes néniknek köszönve be lehet menni az épületbe, ahol aztán csodálatos dolgokat látni, régi fegyverektől kitömött állatokig; ezek közül legszebb a bagoly-gyűjtemény, amelyről tudni illik, hogy apa gimnáziumi tanára, Hrabár Sanyi bácsi ajándékozta valaha a múzeumnak.

Az igazi „várjátékok” persze akkor következtek, amikor már egyedül is eljárhattam otthonról. Pontosabban: a szomszéd Péterkével, akinek, egy évvel fiatalabb lévén nálam, előadhattam bámulatos tudásomat és felfedezéseimet. Megmutattam neki, hogy az évszázados hársfa törzsének hiányzik a közepe, ketten is beférünk az odúba; hogy mekkora bolyt építettek a hangyák az egyik fal tövében; hogy a bástyáról jó időben látni a nevickei várat; meg azt is, hogy a Behúzós bácsinak a lába között mekkora micsodája van – persze vasból, és hogy a múzeum baglyai hogy is kerültek az üvegszekrényekbe.

ungvári vár - vársáncKicsit fel kellett cseperednünk ahhoz, hogy a közönség elől elzárt vársáncot is birtokunkba vehessük. Ezt kétféleképpen lehetett megközelíteni. Bezárt vaskapuk megbűvölésével vagy falmászással. Zár-retesz-lakat ugyan ritkán tudott ellenállni nekünk, meg hát rácsok-kapuk alatt-fölött-között is átfértünk akkoriban, mégis inkább falat másztunk, mert a kapuk utáni nyílt terepen gondnok, őr, felügyelő, más várvédő megláthatott, s a lebukás azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy a sáncot fokozottabb őrizet alá helyezik. Így hát inkább ártatlanul besétáltunk a várudvarba, mintha csak, akár máskor, nézelődni, fogócskázni, labdázni mennénk, aztán felkapaszkodtunk valamelyik romosabb falra, amelynek túloldalán elegendően nagyok voltak a kövek közti rések ahhoz, hogy a mélybe lemászhassunk; egy kis halált megvető alpinizmus után (van-e vakmerőbb a tízéves kölyköknél?) ott is voltunk az elhagyatott vársánc vár mögötti részében, ahol senki nem láthatott meg bennünket, ahol derékig ért a fű, ahol csak általunk dézsmált hatalmas szilvafák terpesztették hintáztató ágaikat, ahol tavasszal az első ibolya nyílt, és ahonnan át lehetett mászni a régi, ugyancsak lezárt, rég elhagyatott vártemetőbe, betűzgetni a kidőlt-bedőlt márványlapok neveit.

A miénkkel szomszédos utcát, amelyen az iskolába is jártam, valaha Pincesornak hívták; nem véletlenül: szebb időket megélt borospincék sorjáztak itt, legtöbbjük akkoriban gazdátlanul, tárva-nyitva. Mindig izgatta a fantáziámat: hová vezetnek, milyen mélyek, mit rejtenek ezek a várhegy oldalába fúrt járatok. Nagy elszántság kellett ahhoz, hogy az ember beléjük merészkedjen: a pincegádorokban térdig ért a szemét, kerülgetni kellett az állati és emberi ürüléket, nem ritkán az oszlásnak indult kutya- és macskatetemeket is. Több pincében feltört a talajvíz, némelyik boltív be is omlott, s ez a veszély a még ép járatokat is fenyegette.

Szülői tiltás ide vagy oda: azok a sötét titkok nem maradhatnak felfedezetlenül.

A bátrabb utcabéliekkel zseblámpákat, gyertyát szereztünk be, s neki-nekimerészkedtünk a tisztább, szárazabb „alagutaknak” (mert hogy mi következetesen így neveztük őket, esetleg barlangnak; hiszen a pince akkori szótárunkban csupán a földszint alatti, jobbára a szén tárolására alkalmas helyiségnek volt a neve). Legtöbbjükből csalódva jöttünk elő: alig néhány méter hosszúak voltak, és szemeten, rozsdás abroncsokon, szétmállott dugákon kívül semmi érdekeset nem találtunk bennük.

Mígnem…

Mígnem az egyik pince végén – ekkorra már csak hárman maradtunk a csapatban – egy kis hasadékot vettünk észre: mintha a mögött is még lenne valami üreg. Kiszedtünk pár követ, s egyikünk bedugta a fejét a lukba. Egy valódi, tágas, sziklába vájt alagútra leltünk, amelyet aztán több heti szorgos munkával „fel is tártunk”: zsineggel lemértük hosszát (64 méter; a pincét nem számítva), tágasabb és szűkebb szakaszait, magasságát, és kockás papíron elhelyezkedését is megrajzoltuk (számításaink szerint a járat épp a mi kertünk alatt kanyarodott el a vár felé). Az alagútnak sajnos mindkét vége be volt omolva (ezért is maradt felfedezetlenül), az egyik a szabadba vezethetett valaha a Várhegy oldalán, a másik pedig minden bizonnyal a várépület valamelyik titkosabb kamrájába torkollhatott – talán évszázadokkal ezelőtt.

Ez utóbbiak megállapítására már nem mi ragadtattuk magunkat, hanem az ungvári vár történetének legjobb ismerője hírében álló öreg történész, Szova Péter bácsi, aki régészettel is foglalkozott s aki, mihelyst hírét vette a dolognak, azonnal felhúzta barlangász csizmáját, majd hajlott hátát és korát meghazudtoló ügyességgel mászott be velünk az elfelejtett járatba.

Felfedezésünk kisebb szenzációt keltett, megírta az újság, lefényképeztek bennünket a cseppköves vájatok íve alatt.

Vártuk, hogy érkeznek majd a szakképzett régészek, barlangászok, elkezdődik a módszeres feltárás, eltisztítják a beomlásokat, megnyitják a járatok végeit – és talán nem is olyan sokára újra be lehet majd jutni a várépületbe a Várhegy oldalából: a mi alagútunkon át.

Nos, szakemberek valóban érkeztek: kőművesek, akik minden tiltakozásunk ellenére alaposan befalazták a borospince bejáratát. Felsőbb utasításra teszik, tudtuk meg. Nyilván azért született ilyen döntés – tették hozzá szüleink – , hogy amíg a feltárás el nem kezdődik, illetéktelenek ne mászkáljanak a járatban, amely véleményük szerint amúgy is bármikor beomolhat.

Mi meg egy szép napon (sötét este lehetett inkább!), miután hetekig nem történt semmi, kibontottuk a frissen húzott falat, hogy még egyszer utoljára bemászhassunk a barlangunkba: elbúcsúzni tőle. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes fénye a gyertyáinknak, még soha nem visszhangzottak ilyen szépen a cseppkövekről aláhulló kövér vízcseppek, amint szétfreccsentek a simára koptatott köveken.

Másnap újra feltűntek a kőművesek, s a vékony téglafalat nagy terméskövekből rakták újra – akárha várat emelnének a török ellen.

(Ennek harminc éve; azóta sem történt semmi. Hacsak az nem, hogy fiam meglátta a régi barlang-fotókat a családi fényképalbumban, és – miután az egész történetet aprólékosan elmeséltette magának – bőszen gödröt nem kezdett ásni kertünkben azzal a szent elhatározással, hogy felülről hatol be a használatlan alagútba. Nem is tudom, kitartása fogyott-e el hamarább vagy a szülők-nagyszülők türelme, avagy sikerült-e meggyőzni, hogy hiába ás le akár több méterre: a föld alatt masszív sziklatömböt találna, s csak azt átfúrva juthatna a járatba – ám annyi igaz, hogy hetekig igen jól elszórakozott a gödör mélyítésével, nem kis örömére kutyánknak, „aki” ugyancsak részt vett az ásatásokban.)

2017. Húsz éve írtam. BDK Manzárd: napló.

Kárpátalja – Ungvár

Ungvár

Balla D. Károly

Ungvár

Én itt lakom a lompos Várhegyen,
ahol a kőbe eltemetett múltak
erényei már régen megfakultak,
de szellemjáró bolyhos éjjelen

– ha ónkupáért rezge kezek nyúlnak –
még megretten a józan értelem,
s a várfok árnya búsan, fénytelen
vetül az ólomszínű lusta Ungra.

A víz nem tartja égre tükreit,
nem látszik benne hold, sem csillagok,
csak jámbor arcok néznek vissza itt,

s a tépett lomb, amit még meghagyott
sok költöző madár, hogy gallya közt
megüljön szürkén, hangtalan a köd.