Női és hímnusz, Paródli, Holló falevél

<< az Alkarpatraz archívumából  | 1. szám, 2004

Bundási Béla:

Három montír

női és hímnusz

a cipő éppen bokámat szúrta
mint a zengő érc
és mint pengő cimbalom
olyan kéjsóvár volt a talpam
rossz szaga
ha minden titkot ismerek is
de szerelem nincsen bennem
olyan vagyok
mint aki a nemi közlekedésben pénzsóvárnak mutatkozik
minden bölcsességnek birtokában vagyok
és arról beszélek kedvesem előtt
hogy más kéjhölgyek mekkora jövedelemmel rendelkeznek
lebeszélem a böjtök megtartásáról
hegyeket mozdíthatok ki helyükről
de az egyesülés közben mozdulatlan maradok
és ha vagyonomat mind felétetem
eszébe juttatom, hogy vetélytársai mily bőkezűek
és ha testemet tűzre adom is
megfelelően magányos helyen magáévá tehet
a vallástanulók szeplőtlen életét éltem
szerelem pedig nincsen bennem
téboly önkívület halál
semmi hasznom abból

paródli

álmos muskotájakon járok
ha meglököm
magától mozdul a mondat
szűzföldön járok céda kebellel
heu róka – csapok a homlokoromra
a modern irodalom szellemtelen
szentségtelenítő pocskondiázás
Rómeója voltam
nyakamat elnyeste Júlia
jaj, most merre dezzek?
rajtam már ezerjó nem segít
sem a méla hit

mit sem ér aki a sert szerette
ha nyomdoka a földet serteperte

holló falevél

lovamat kötöttem
fekete hollóhoz
három nap elegendő
szerelmes szívemnek
három szép delnő

kikopott kikopog
verseit megírta
amikor a hold kel
mutatni mindeneknek
rímelni hogy kell

felnégyek mesteremre
korra és nemre
tekintet nélkül
míg belekékül
s bármit forral
ez a bordal
jöhet mercivel vagy forddal
tetőled violám
csak a halál oldal

akinek szeméből
akár a szomorúszűz levele
csüng a vers
mondjon le
címről és rangról
kertjében már az ősz barangol
lehet bán vagy nádor
holló falova
szakad a borókaágról

A város

Balla D. Károly

A város

szeret
nem szeret
akácok levele hullik a porba
szeretem gyűlölöm
fordul az idő is derűsről komorra
szeretem
gyűlölöm
százados köveken kopog a léptem
valahol félrevert Európa-harangok
riadva kondulnak értem

szeret
nem szeret
tétova ujjával tűnődve rám mutat
sziszegve
suttogva
titokban kiszámol
tátongó értelem
skizofrén öntudat
mi vonhat hozzá
mi tarthat távol
hogy is lett idegen
az ami közel volt
élőből
halottból
egyaránt hogyan lett
eleven félholt

szeretem
gyűlölöm
szemembe füstje csap
iszapos medrében szennyezett víz apad
patkányok falkája
szeméten megterem
mégis a vegytiszta hajlamok szava zeng
s harsogó megafon lobogós ünnepen

szeret
nem szeret
városom levelet tépeget
miközben panelbe szorít lelket az átok
itt is csak vak lehet
az aki jósol
szemedet behunyjad
eposzi látnok

szeretem
gyűlölöm
enyém és mégsem
szándékom elfolyik
fejekbe likacsolt résen

szeretem
gyűlölöm
utcája ringat
felborzolt hársain megpihen álmom
hitemet ébreszti
esküvő torony
s múlt idők csorbuló tégelye
százados várrom

szeret
nem szeret
tenyerem térkép
varázsos jelekkel erezve
szeretem
gyűlölöm
sorsomhoz szegezve

(1989)

Ungvár

Balla D. Károly

Ungvár

Én itt lakom a lompos Várhegyen,
ahol a kőbe eltemetett múltak
erényei már régen megfakultak,
de szellemjáró bolyhos éjjelen

– ha ónkupáért rezge kezek nyúlnak –
még megretten a józan értelem,
s a várfok árnya búsan, fénytelen
vetül az ólomszínű lusta Ungra.

A víz nem tartja égre tükreit,
nem látszik benne hold, sem csillagok,
csak jámbor arcok néznek vissza itt,

s a tépett lomb, amit még meghagyott
sok költöző madár, hogy gallya közt
megüljön szürkén, hangtalan a köd.


bagu lászló: az argentin típusú családok lemészárlása

<< az UngParty NetCafé és a netPánsíp archív anyagai

DIGITÁLIS KÖNYV


bagu argentin tipusu csaladok

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001 – a könyv borítója

Bagu László

az argentin típusú családok
lemészárlása


A Tinta Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet (Budapest, 2001) digitális kézirata.  Eredetileg a régi UngParty NetCafén jelent meg



tartalom

félig kiadott száj
a nyelv kollektív átszabása

[argentin típusú családok]

[sleep]
kepler vasalója
nekem is volt meséskönyvem
androméda
luna mendax
nátrium rend
az argentin típusú családok lemészárlása
már megint játszunk
oldódik kicsit a mélyben
roncsolás
adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez
a halott nő legyilkolása
nullával teszem egyenlővé
egyesült sírok
[halak a szélben]

[madárkabátban]

madárkabátban
kinyilatkoztatások
(félkezes gyakorlat madárra)
hallgatni megtanulsz
gólyaszív
papagáj-ünnep
májusi repülő
memphisbe visszatérő belle
az egylábú

[apokalipszis jam]

satöbbi szúrós tetemek
jézus-sörte doberdóból
a nappalok majd nem jönnek mind el
ehető részek
apokalipszis jam
ötször nyitható homlok
a sárga vályogvető
zea mays
fázik az isten dél-amerikában

[kaktusz és marabu]

lemurok ideje
űzd el tőlem az esernyőszagot
a krízis
a marokkói iskola
maszáj ételek
mindennapi lesotho
kaktusz és marabu
bezárlak dustin fiókjába
az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről



félig kiadott száj

félig kiadott száj vagyok
alkalmi mondatok szegletemben
és nem irigylem Lennont mert
meghalt mielőtt énekelhetett
volna rólam nyál és nyelv bennem
keveredik nyál és nyelv bennem
keveredik – valahogy így sajnálom
Bob Dylant mert meghal mielőtt
énekelhetett volna rólam nyál
és nyelv bennem keveredik – ezt
nyál és nyelv bennem keveredik –
így és sajnálom Telly Savalast
mert meghalt prosztatarákban
majdnem akkorára duzzadt mint
ez a vers és még most is olyan mint
egy félig vagy egészen kiadott száj:
nyál és nyelv keveredik benne és
éjszakánként szikével álmodik

 

a nyelv kollektív átszabása

nyelvünk az üldözés hatására kitágult
az élet meghalt de mi tovább beszéltünk
a remény halt meg előbb de mi tovább beszéltünk
akkor is beszéltünk amikor már nem is éltünk
már nem éltünk de még mindig beszéltünk
de ez ugyanaz
egyik irányba kiabáltunk csak és olyanok lettünk
mint matula bácsi a féloldalas evezéstől
a hangok fentről nem verődtek vissza hozzánk
a gyökerek viszont megtaláltak minket
nyelvünkkel körbefogtunk rajtuk és mászni kezdtünk oda fel
olyan volt mintha a visszhang indult volna
a vissza nem verődött hang nyomában
aki látta azt mondta: „nézzétek a fekete szalamandrákat”
valaki a szeme elé tette a kezét és a kéz ottmaradt
konkrét események történtek eközben rajtunk kívül is
de mi csak mászásban megkopott nyelvünkre koncentráltunk
„hiába tesztek bármit is azonnali szivárgások indulnak és a
lé a szátokba fog folyni a szátokba és a testetekbe
a nyelv akkor a hátára fekszik és elkezd úszni
a tenger kiabálja itt a tenger
a sok test röhögni fog aki pedig látja azt mondja majd:
nem ez még valószínűleg nem a tenger
a sok test röhögni fog”

 

 

[argentin típusú családok]

 

[sleep]

a fiad vagyok de te nem vagy az apám
és eldobsz magadtól amikor akarsz

fattyad vagyok és te nem vagy az apám
mert vernél akkor de te meg szeretsz

fogoly így lettem bámulok csak
az udvaron valaki jár borostája
van szakálla az nem te vagy már
ma senki sem jön el nem látogat
az osztály kihalt üres ilyenkor a
csempe nem csempe ott van az
élet apám észak jegén a piruett
hókristályaiban skizofrén énem
labdává gyúrva halálfehéren

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

(és eldobsz magadtól amikor akarsz)

 

kepler vasalója

anyám sokat használta azt a vasalót
próbálta mellén megtartani akárcsak
minket emlékszem csomókban köptük
a vasreszeléket amit titokban kevert
tejeskávénkba hogy jobban tapadjunk és
lefekvéskor is az ágy szélére ülve észre-
vétlennek hitt mozdulatokkal igyekezett a
vasmagot fejünk alá taszigálni utólag
visszagondolva talán ez volt a legké-
nyelmetlenebb mert az uzsonna közé
rejtett patkómágnest is munka volt az
iskolába elcipelni de ettől a vasmagos
dologtól a reggeli fésülködéskor sem az
én sem a nővérem feje nem fért a tükörbe
s ha esténként fölpanaszoltuk anyánk egy
csillagommal tolt minket félre nemigen
szerette ha foglalatosságában zavarják
könyveket olvasott próbálta a bolygók
mozgását megérteni később az udvarra
is kiment egyre csak bámult fölfelé
mígnem egy fogantyúval ellátott sima
elejű aszteroid összezúzta anyám úgy
látszik túledzette magát gondoltam én
és apámat néztem aki szippantó kocsival
a hátán tört magának utat a bámészkodók
sűrűjében amennyire az arcára ragadt
zsilettpengéktől meg tudtam állapítani
szomorúnak tűnt pedig lehet nem is
anyám volt az lehet hogy nem is a vasaló

 

nekem is volt meséskönyvem

jó mondat volt a pompás magzat
ott van a holdban eltemetve
[te miért nem alszol miért szenvedsz]
a pompás magzat ott téblábol

az ablak mögött a jól záródó
éjszakából nappalokba
[de milyen vér és milyen párna]
az éjszakában jól záródó

egy lap még egy a silány lámpa
eldöntve s talán lefejezve
[a csöndre immár sokat vártam]
térdben roggyant silány lámpa

én vagyok még fater dörmög
fül felé közelít a szája
[az nem torok és nem is párna]
a fehér fater néz és dörmög

mese a holdba magzat a éjbe
nagymedvéről ír a két nagy
[kezek göngyölnek lepedőbe]
magzat lehetsz s még nincs is vége

(vége van már s magzat sem is vagy)

 

androméda

kérdezzétek meg albionban emlékeznek-e
még arra a fiúra aki taknyász korában
körülvette őket s akit úgy utáltak
mint savanyú lábvizüket és lógó orrukat
kérdezzétek meg és mondjátok el
hogy úr lett belőle ott ahová a farkasok
szállnak s ha nyáluk után néznek
a platánok ágai közt ő sompolyog

[mikor éjszaka van? igen mikor éjszaka]

 

luna mendax

nem emlékszik a nevére
pedig a nővére

nem emlékszik a fiára
nem és nem hiába

(látjuk magunkat folyton fogyni)

nem emlékszik ő se
pedig az őse

nem emlékszik a nővérre
pedig az ő vére

(látják magukat folyton elfogyni)

tél van és nyár van
nem nem emlékszik

 

nátrium rend

apám másik fenekéről mellyel a farkastorokkal
születő porontyok szájára ült eddig nemigen írt
senki pedig talán megérdemelt volna egy-két sort
hisz sok éhes szájat kellett betömnie és a kölykök
úgy szerették ezért mint emberek a sót: mikor
enni kezdtek mintha új hold kelt volna föl s addig
lebegett a madárhorizont fölött míg csak arcuk első
nem maguktól való rándulásai mosolyra nem
kezdtek hasonlítani

 

az argentin típusú családok lemészárlása

a boxokban rekedt autókkal és az égre tapadt
vadlibákkal [Anser anser] egyként kell bánni senkivel
sem tehetünk kivételt nem mondhatjuk azt állj ki sorból
nálunk ez nem divat vasárnap együtt eszik a család aztán
nyolc napig dagad mint a padló az emberfiának ugyancsak
kell vigyázni a szeme világára hogy a lepattanó gombok
és elszálló szíjcsatok ne tegyenek benne kárt és tart ez a
vidámság mindaddig míg meg nem látod apádat csökkenő
térfogatban (9. nap) anyádat az ablak résein kiosonni
(12. nap) Öcsit Annát és időközben született testvéreidet
akik mind többen férnek el mind kisebb helyen (3. hét)
s mert nem hagyják abba a játszadozást és szüleid se
mondanak le megszokott életükről vállcsontjuk az össze-
zártság miatt időről időre egymáshoz csapódik amit
nem lehet 5 (öt) percnél tovább elviselni ezért
tanácsos ilyenkor a házban fellelhető szúró- és
marokfegyverekkel a szorongást s az azzal járó
csontzenét mihamarabb megszűntetni s hogy
csönd lesz és hely is dögivel neki lehet állni
főzni valami jót vagy elolvasni ezt a verset.

nem volt jó vers. egy halott asszonyról szólt, aki
egészen az övé.

 

már megint játszunk

anyám körberágja a telefondrótot
sír, hogy nem lát több lajtos kocsit
naftalinból készít nekem csókot
naftalinnal irt és boldogít

tesz-vesz üvöltve a szekrény körül
ruhákat rendez furcsa pózba
reggeltől százmindenbe belefog
macskán rúg, a csirkét felaprózza

a betűt üvegen keresztül látja csak
sorrendbe szed mégis napjába százat
Istenre szól rá, ha nem figyel
szól, mert mindenre nem vigyázhat

és hideget álmodik, ha kell
kezében késsel arra ébred
rí a malac, a gáztűzhelyen
a paprikás meg odaégett

meghal a hús a saját lében
anyám se lesz már soha boldog
tovább alszik, késsel a kézben
körberágja a telefondrótot

[nem lesz már többé soha boldog]

 

oldódik kicsit a mélyben

tegnap még élt / tegnap még éltem
másik időben anyám mondja
oldódj fiam kicsit a mélyben

vagy én mondom s a sápadt fényben
szavamat veszi nem haragszom
de kérlel egyre [oldódj a mélyben]

fiam se vagy így szól az asszony
minekutána nincs mit tenni
apám ver fejbe de ez még semmi
valaki kérlel: oldódj a mélyben

[sárga vérben egy sárga asszony]

 

roncsolás

látom őt elterpeszkedni az
égen éppen kék kabát van és
szarkóma az én apámban
szarkóma az én apámban kicsit
csak kicsit halálos fajta

gyomrához még ragaszkodom
húsát se kezdtem megutálni és
megtanítom újra járni
megtanítom újra járni vissza-
jön ha visszahívom

elkezd ismét megcsinálni eltervezi
homlokomat kezem igazítja sokszor
reméli ha megszületek lesz ki ír és
lesz ki roncsol


[igen igen azt reméli]

 

adalékok pom-pom és nagypapa történetéhez

ül a fater
(a grendfater)
meséket mond
nő közben a haja
nagyon nagyra nő

sparherdjén a kenyér
megpirul; sóból a csönd
– micsoda idő! (azt már
anyámtól/-nak kérdi/
mondja) botja itt
de hol a valerián’

azonkívül a padlót
szereti nézni igen s
csak akkor kapja fel
fejét, ha szólnak
hopp, savanyú cukorka

hétvégén, ha megjövök
szembeötlik furcsa orra
(„hogy jobban érezhessem
a sósborszesz szagát”) azért
– remélem – rám hagyja nagy
haját

hogy himbáljon az iszonyat-hosszú ág
/fel-le, fel-le/

 

a halott nő legyilkolása

a halott nőt le kell gyilkolni
hogy tovább haljon

hagyni kell a halott nőt
ráülni a mérgezett székre
ahonnan most álltunk fel
és még meleg a helyünk
hagyni kell hogy ráüljön
és kényelmetlenül érezze magát
[a halott nő]

a halott nőbe különbözőképpen
kell beleoperálni a halált:
megitatni limonádéval együtt
lenyeletni a karosszék lábai közé rejtve
ráírni a dobozára hogy „igen
finom narancsdarabok meg
tengeri levegő”

nem kell babrálni a halott nőt
mikor hal a hiénákat is
odébb kell rugdalni na és
persze a forró víz

a halott nő még utoljára felkel
és kiáltásokat helyez el az éjszakában
megyek összeszedem őket mind


amióta vér is van a teában
egészen más az íze

 

nullával teszem egyenlővé

végül leölöm magam ahogy valamelyik országban
szokták a valamelyik országban le szokták
ölni magukat az emberek nullával
teszik egyenlővé életüket szusijukat
kiisszák tetanuszinjekciójukat megeszik
(arrafelé mindent fordítva csinálnak) aztán
evőpálcikába dőlnek
konténerszájú reggelekbe ugranak bele sok
negyvenhármas lábukat is belegyömködik ugyanoda
már nem ugranak de még mindig gyömködnek
[ugyanoda]
ha jön a család mindenkinek jusson

rövid háromsorosokban mondják el ezek a
csodálatos emberek gyomruk hová fog folyni
s hogy a cseresznye mettől meddig virágzik
[ugyanoda]

 

egyesült sírok

1. ilyen a halpulóver színe mikor vizet ér
rányitja magát a gonosz égre fát növeszt
parafa kérge nem hallgat és nem beszél

2. elmondani sem egyszerű mi az mitől
most is félek csizmád van nagy a parton
jársz vagy csapkodsz mikor hozzádérek

3. helyére kerül minden játék enyém a vas
tied a féreg lehetne akár megfordítva
[és csapkodsz mikor hozzádérek]

4. ruhád ha már nem melegít őrölt
búzámban megforgatlak abban hajtlak
tovább űzve bánatod olaj a tűzre

5. megtudod mint viszket a föld gerincemmel
egybeépülsz átszősz gégét torkot inat ha kinézel
szívem fölött porrá töröd bordáimat

6. hamvamban úgy forgolódunk ne látszódjék ki
a másik ne ismerjen senki téged ha valamely
rágóbogár véletlenül arra téved szememben
ne lássa a szálkát

 

[halak a szélben]

halak a szélben. fejtől farokig bűzlő halak. nekirepülnek késnek, tankcsapdának. ma-
gukba szívják a füstöt s csak akkor köpik
ki, mikor már lehűlt. nagy hideg halak. röp-
tükben leverik a rézmozsarat. röptükben ki-
verik az emberek szemét. röptükben halra
emlékeztető halak. tegnap szurokban hente-
regtek s ma már halak. tegnap tollban hen-
teregtek s ma már halak. [nagy hideg halak]
csörtetnek folyvást. legázolják a kukoricát.
enni adnak a sorompóőrnek. szegeket ver-
nek a halott égbe. nyelnek és harapnak, ha-
rapnak és nyelnek. megeszik a levegőt! lop-
ják a napot, beleszivárognak az éjbe.

húzni ősszel húznak. leginkább délre.

 

 

[madárkabátban]

 

madárkabátban

én is úgy szeretnék élni mint szomszédom
Kes aki átjön a falon megmutatja sebeit arról
kezd beszélni hogy szíve könnyű csónak es-
ténként a levegőégen szokott vele kikötni
furcsamód nem szédül nem émelyeg evező-
tollai viszik hajnalig repül beleszáll a Napba
igaz mióta Nova elhagyta egyre ritkábban s
ha néhanap vele gondol olyan erő költözik
ujjaiba hogy meg tudná fojtani a vak embert
is és olymód gyűlöli a világot ahogy kis kövér
gyerek tudja csak ezen aztán sírni kezd s az
sem vigasztalja hogy Isten se tudná ki-
mosni kabátjából a szivárványszagot

 

kinyilatkoztatások

a szomszéd akarok lenni aki
ellopja mások életét mindenhez
ért és meg tudja mondani ki
törte ketté a varangyot

[a szomszéd] kinek asszonya
hosszú hallgatásban zöldül és
kuss van mindenkinek mikor a
csorba csuporból tejet iszik

[a szomszéd] aki a gyerek szájába
adja a kilincset ha sír vigyáz
összes szeretetedre és olyakat mond
hogy lehetsz madár vagy fal Scorsese
utóbb végleg megkísért

[a szomszéd] kinek pénisze
nem ér fel az égig de tekintete
folyton ott tanyáz’ a felhők szé-
léhez meg elsőnek ér oda mert ott
vannak a legjobb hugyozóhelyek

[a szomszéd] ki lézerrel borot-
válja száját nyelvén (vagy máshol)
már ott a jel és másodmagával
lépdel a vízen mit érett szem-
golyóidból kifacsart

lehet hogy az akarok lenni
[a szomszéd] [a szomszéd] [a szomszéd]
kinek mások lopják el az életét mindenhez
ért de ha elkezd rajta nőni a szőr az már
nem hagyja abba


[ugrál mégis és mégis ugrál]

 

(félkezes gyakorlat madárra)

ott ül a fán a gyémántsirály
hatalmat ő adott a szemnek
az ilyenek mind széttöretnek
ott ül mégis a gyémántsirály

körötte torz, izomorf testek
sorjáznak végig az ágakon
világtalan’ vagy csak ál-vakon
csonka, torz, izomorf testek

madarak közt most ő a király
hiába minden, hiába hályog
felfénylenek a szénkristályok –
a madarak közt most ő a király
[ott ül a fán a gyémántsirály]

 

hallgatni megtanulsz

aki a cseresznyefa ágai közül
bámul rám másnap ágyamba
hoz reggelit és hideg árnyakból
rak nekem fészket mert régóta
élek varjúhúson

hétre felsöpri az udvart
vödrébe szed mindent mi egemen
ugrál és fut és ő lehet az is ki szét-
fröccsenti a hátamon araszoló
hernyókat úgy gondolom

ebéd után eltűnik valahová
egy időre s a jegyzet-
tömbben csak annyit hagy
vizén éljek és járjak míg
ő visszajön

világi szövegével álomba
küld s ha fel is ébredek úgy
teszek mintha nem látnám hogy
hegyes gyufaszállal piszkálja ki
a körme alá szorult bőrdarabokat
és tollcsomókat tömköd a szájába
komótosan

 

gólyaszív

te vagy a fa gondolsz majd rám kilenc
óráról érkezem szárnnyá változott két
kezem téged óv mikor tombolsz

viharod ver szeress megint nélküled gyűlöl
nélküled vet meg kettévághatod szívemet
ha lelnél még benne emberit

véremben megmoss lábamat törd el
csőrömet tömd tömd jól meg földdel
így ölelj – bénát – reggelig

akkor állj és nézz fel az Úrra
mondd neki azt most te repülsz túlra
és ne kérdezd tőle hogy engedi

 

papagáj-ünnep

eljön megint a papagáj-ünnep
mikor motyogsz és beszélsz és
felvágott nyelveddel csodákat tudsz
tenni a nők lábai között de mégse
vagy az mégse vagy semmi s csak
a sírás marad mikor a csontgalamb
feletted elrepül csak a sírás marad
a kiköpködött szavak pedig valami-
képpen magukkal ragadják nagyra nőtt
manduládat a madártüdőt az erőlködésben
megizzadt beleket és segglyukat s mondhatni
természetellenes módon kifordítják
az egész kalitkát hogy nekikezdj fázni
nagyon fázni mert tél van odakint
torta röpköd a levegőben szacharin
amiből rögtön látni hogy Isten nem
feledkezik meg a cukorbetegekről

 

májusi repülő

rovott múltú alumínium-ivadék
ki nem tudja mi az alatt és
felett most nem az ágyon lebeg
most nem szüleit szidja ha volna
olyan könnyű szerkezet mit sem
anabolikus szerek sem égi vizelet
nem emel és nem téríthet vissza
ha volna olyan szikra mitől lángot
vet a vér inainál erősebb kevlár
pótol mellizmot tollat sejtjeiből
növeszt vezérsíkot oldalt és állapotot
teremt lebegőt magába szívja újra
a levegőt impregnált bőrére formál
rajzokat hogy nem tudni már ég
vagy áldozat mert így sehogyan sem
illik be a képbe átkeresztelhetik
tényleg-gumigépre s akkor ötvenig
vagy akár százig is húzza

 

memphisbe visszatérő belle

az alvadással mit sem törődve repülünk a film
kezdete és vége között memphisben valószínűleg
szép az élet itt a műhorizont gyakorlatilag nem
működik
még egy utolsó enjamb-
ment
és a versnek is vége ven
vagy van

 

az egylábú

senki sem tudott úgy repülni
mint én s a fogaival úgy kapaszkodni
olyan volt akár a mesében vagy
mint ordítva sírni és nem venni észre
mert három machnál a levegő könnyen
felszárítja a könnyeket sőt már két
machnál is és arra a következtetésre
jutottam hogy a szubszonikus tarto-
mányban se igen kell hajszárítót
használni e célra de nem volt időm
levezetni a képletet mert a griffmadár
hátraszólt hogy adjak valami húst meg
csontot különben rögtön lezuhanunk

[a lassúbbak kedvéért a stewardess még
bemondja hogy 1 lábat veszítettünk a
magasságunkból]

 

 

[apokalipszis jam]

 

satöbbi szúrós tetemek

van aki borostát növeszt héjakat
haját gerebenre bízza s ahogy
a könyvben meg van írva
tenyerén vasszögeket szárít

van ki mikor világra jön anyját
apját felaprítja és nem is tudja
hogy megölte szüleit a
sündisznósörte

van ki az égbe állít lándzsát
örvendezik hogy eltalálta és
megfürdik a szörnyű lében –
hull rá az ég már granulálva

származunk mind a szigonyoktól
három ágban hulló holtak kik
elhiszik hogy ők az Úrnak előbb-
utóbb majd szemet szúrnak

 

jézus-sörte doberdóból

nem tudjuk milyen az
úr másik arca a
létezőt borotváljuk
a harc csak harc
de az ünnep ünnep

szövet és szöveg közt
vagy közvetlen túloldalán
ott él a zsírkirály
hang hatol el hozzánk
háború és sohase
láttunk még ilyen korpuszt

mi vagyunk a löttyedt
főutak amerre megyünk
csak sár csak srapnel
az ocsmányképű gyorsfáslira
esténként is rá kell nézzünk

húzzuk körmös lábainkra
a disznóbőrt s még néhány métert
cigarettánkba belesodorjuk
az állott szőrt de semmi kétség
ha eldőlünk ha hanyatt dőlünk
azúr van velünk s még némi
kékség

 

a nappalok majd nem jönnek mind el

felmászott Jézus a szomorú fára
madárlábain kidagadtak az erek
bizony mondom, nagy madárlábain
kidagadtak az erek

lehet persze, hogy akkor a
hétnek egy bizonyos napja volt
mikor szállni nem szabad
és nem is igen lehet

hát összébbvonták kezüket
a szállók, akadt, ki északnak
délnek nézelődött; észre is alig
vették, mikor az ima tenyerük
közé fészkelődött

hullott pedig a súlyos nagy guanó
féltem, ez lesz, mit én hiszek
tudatomba hatoltak túlvilági péniszek
szóltak, te latrina, Istenhez
hanyatló [árnyékszék]

testvére mindenkinek van – ő
az egyetlen egyke; mennyekbe megy
most a félárvaház, nem küldenek
senkit sem helyette, s a nappalok
sem jönnek majd mind el

 

ehető részek

néha egy kéz máskor egy láb
rajzszögek egyre vékonyabb bélben
Isten aki nem figyel mint
úsznak el a sárga lében

duzzog a hírhedt nyálmirigy
madarait hogy földarabolta
helyettük repül miattuk köp
nagyobbakat a földi porba

lefelé néz s felfelé lát
lelkén a folttal száll a Napba
ha továbbmégy még fölszegez
egy ezredvégi papírlapra

jó-e a jó senki se kérdi
hogy elmentél kihűlt a fészek
így tűnnek el az éhezők s
szaporodnak az ehető részek

 

apokalipszis jam

hullák az asztalon. valaki járt itt. evett
itt. még véres a só. elmondta a maga
történetét. sokat beszélt, keveset
ivott. Utálták Azért Nagyon.

valaki járt itt. halkésével
idétlenkedett. beleköpött a borsba.
beszélt, és monoton hangjától
megrepedt a kárpit.

valaki járt itt, szalvétáját gyűrögette.
úgy tudott nézni, mint senki más.
mikor elment, négy jenki súgott
össze mögötte.

azóta nem nyit ki a narancslekvárbolt
homokórában a homok nem pereg
hollók hullnak s égi emberek
coltjuk holnap téged megkeresztel

új hitedben szalvétákat gyűrsz
s féled azt, ki estélyekre jár – –
a pokol pilótája lehet ő vagy
meglehet, hogy maga jézus cár

(a holtak lábán nem volt cipő. biztos szálltak)

 

ötször nyitható homlok

én már nem emlékszem illetve
aki emlékszik nem én vagyok
ötször nyitható homlok légterében
meghalnak mind az angyalok

van ott valami mit senki nem ért
Isten se s azért vet reá árnyat
szerteszét futó varratokban
elporlanak az angyalszárnyak

repülni késő nem tart a hit
ígérhetsz bármit hiába mondod
eltűntek mezején éjfél után
ötször nyílik minden homlok

 

a sárga vályogvető

a falon alszom fogszabályozók között s mikor
a hatodik csigolyámnál viszketni kezd a mész
rángó mozgásba kezdek úgy vájom magamat
egyre beljebb ahogy féreg szokott szólni pedig
egy általános támfal ürügyén alig tudok azért

figyelj jól aki fát növeszt embereket
zsugorít ahova lép sár van s ahova
nyúl arcodat azzal keni tükörbe hiába
nézel magadra nem ismersz s nem
tudhatod ki vagy de ha búza másnap
kövek közt ébredsz ha madár a kövek
ébrednek benned félúton ég és föld
között annak okán ha padlót fogsz
ügyelj hogy pelyva közé ne keveredj
víz mellett ne hálj s csak annak higgy
kinek egyébként nem hinnél ha így
teszel mosolyod szép lesz senki se
mondja majd mi az hogy csorba mi az
hogy maradék s elgondolkoznod sem
igen kell szögallergia vagy ferde falak
ürügyén azért

itt a falon drótkávák között szememmel köve-
tem aki hátrál fejem zöld testem csenevész de
ha látnál vályogba falba belegyúrva gyanítanád
nem fehér a mész

 

zea mays

(ha róluk akarsz tudni, kérdezd inkább a hobbykertészt,
kinek potroha van hosszú lába és ferdén áll a szája mikor
mosolyog)

vannak közöttünk akik csontmalomban
születnek csontmalomban mondom s már
igen kicsiny koruktól beszélni tudnak
méhhel darázzsal mindenféle bogarakkal

lábuk egy s cellulóz sok szemük sárga
soraikba ha beférkőzöl azzal néznek
maguk közül ki s szólnak fojtott hang-
jukon paraszt te szomorú paraszt

velük élsz mégis vagy csak eljársz
hozzájuk húsuk’ megkívánod
felépíted házuk őket lesed
a földön táncolni mezítelen

mikor béna kis karjaikat az ég
felé lendítik hónaljuk kivillan rendre
köd szitál onnan s tűnődve
lep be az okkerszín harmat

ha abból iszol hét napig álmodsz
ha abban fürdesz nem halsz meg soha
ha abból iszol hét napig álmodsz
nem halsz meg soha ha abban megfürdesz

a béna karok úgy hullanak vissza, mint rákkalapács. mo-
noton puffanásuk hívja az árnyékrakógépet. a kertész
emlékezetéből kihull’ a nadrág, amit tőled kapott. te se
tudj semmit. tagadj meg háromszor, ha kérnek. (az lesz
fejadagod, a szokásos dózis.) leheletedben a harmat szól
– sárga apoteózis.

 

fázik az isten dél-amerikában

lehet ez egy inka szokás
fázik isten amerikában
köpenyét magán összefogja
a mezítelen sok bolondja
szerteszéjjel mit szaladgál

dúskál arany s ezüstkincsben
fiát most meg nem kísérti lenn
a pampa s felül a préri – a kettő
közt egy fázó isten

nekik nap kell azt imádják
a tarkabarka asszonynépet de
nincsen földi s mégúgy égi
ki ily hidegben félreléphet

lenne tűz vagy lenne bálvány
aki fázik már nem bánja
egyfiát is odaadná csak
melegedhetne valahára

[s történik a hihetetlen:
a dzsungelekben szintén fázik]

 


[kaktusz és marabu]

 

lemurok ideje


[közben pofazacskót növesztünk…]

közben pofazacskót növesztünk a fák
északi oldalán a moha közt jelöljük ki
búvóhelyünket vagy feljebb ahol az
iránytű már nem tudja merre van észak
mozgatni kezdjük a madagaszkári levegőt
(mindenki mondja van abban valami
egyedülállóan állati ahogy azt meg tudjuk
csinálni [a madagaszkári levegőt] van abban
valami állati) a félig miénk oxigént


[a kölykök már gyermekkorukban…]

a kölykök már gyermekkorukban meg-
tanulják hogyan kell levegő után kapkodni
mert csak ez a fél-elem sajátjuk odaadnák
érte egyik és másik karjukat tüdejüket is
kiköpnék de mikor megpróbálkoznak vele
pofájukból hűvösre rágott moha jön csak
kétszáz milligramm négyszáz milligramm

 

űzd el tőlem az esernyőszagot

a csapzott tárgyak gondolatban
egyre nagyobb halmot képeznek odanyomja
hozzá homlokát belenézni igyekszik
átlátni rajta
beleköp mert rájön hogy nem az ő élete
a finom nyálat visszaszívja
(mégis az övé)

szagokat hord mint a tundra
néhány embert aki belőle próbál
megélni nem érti őket
ha benne hó van miért nem hagyják el
(hideg fejük van hidegebb mint az övé)

igyekszik ellazulni csontjait szétrakja az egyenlítő
mentén jut belőle arhangelszkbe és szudánba
a lába itt a tüdeje a firenzei mocsarakban
(ha vannak) a fejének fokvárosban kell
rájönnie ez nem lazaság ez csontritkulás

az egy furcsa jelenség mikor az ember
bemegy az esőerdőbe és szárazon jön ki onnan
fákat lát és majmot de ha az anyjáról kérdezik
öt perce sincs hogy szemközt köpték

négerek vagyunk nem vesz észre minket a homály
de így sem tudjuk elmondani senkinek milyen szomorú
anyánk ízetlen mellét rágni s nem hagyni abba csak
a lábainál hogy utánunk tudjon jönni mikor nagyot
esik a légnyomás

 

a krízis

1
az ember felkel meg ilyesmi
végignézi a majmok pusztulását
teát főz ketrecet javít
fejéből bogarakat vesz elő

2
nem kell erről beszélni
a gyerekek akár a majmok
könnyűszerrel visszabújnak
nagyapjukba nagyanyjukba

3
nem lehet tudni a barna
vonalkód mire való mert
imitálni a lián működését
sehogyan sem sikerül

4
az irodában is az asztalon
hol hanyatt hol előre dőlve
a banánt [a banánt]
eldobjuk aztán visszahúzzuk

5
kicsit szomorú dolog
hogy utánozni milyen
könnyű az életet s a
halált szintúgy

6
mikor az előre gyártott cukorkával
rokonaimat megdobálom
mindenki láthatja a kezem
milyen messzire ér

7
fáj nekem a másik szemed
s hogy nehéz napjaimon a
többször szerethető ablaküveg
megpróbál szocializálni

8 [továbbá]
a krízisről elmondhatjuk még
hogy a mászóágról csüng alá
s különösen alkalmas arra
hogy minden kommunikációt
felfüggesszen

 

a marokkói iskola

mi szem-szájnak ingere étel és nő
megtalálható a marokkói iskolában

a betévedő gyerekeknek egy négyzetet
kell csak beikszelniük a jelentkezési lapon
és zenei képzésben részesülhetnek

mindössze másfél év alatt sajátítják el azt a
jellegzetes morgó hangot amivel a közelükben
bámészkodó turistákat tudják magukhoz
csalogatni

a hároméves képzés második felében
a nebulók a fixfókuszos fényképezőgépek
emésztési technikájának begyakorlásával
foglalkoznak

 

maszáj ételek

nem tudja senki milyenek a maszáj ételek.
egyik pillanatban gnúcsorda a másikban
már maszáj étel aztán <enter>

ha hazamegy készen várja. maszáj étel
vagy asszony meg nem lehet mondani
de olyankor többször is <enter>

néha homlokon szúrja meg oldalba feltekeri
a fára amíg él ugrál a szívén át ha már nem
bánja és próbálja megemészteni de <enter>

másnap vendégségbe megy. látja magát
az étlapon. hogy őszinte legyen szarik rájuk.
aztán az <enter>. aztán az egész <gnúcsorda>

 

mindennapi lesotho

akinek ünnep valamiért ez a nap
elmegy lesothóba
mindennap elmegy
felveszi legszebb ruháját
a legeslegszebbet
az nem lesothói ruha
nem is más
papírokat hamisít magának
ormányt kendőt lifegőket
mintha ő nem ő lenne
mindenki aki nem ő
egy lesothói
hangját elváltoztatja
beszéli magát akcentussal
idegen négyzetet
dünnyög maga elé
gondosan ügyel rá
nehogy valaki megértse
meglássa netalán
az a legnehezebb
átnézetni magán
beszívatni mintha csak
levegő volna
lesothói levegő
a szájukba tömni magát
mint valami lápszerű anyagot
elhitetni velük
ő a moszkitó szíve
egy helybéli bogár…

így tesz lesothóval
néha nem jön aztán megint
ne értse senki miért jár ide
miért mászkál
senkise értse
lesothóiak
nem is a svédek
egy albínó szúnyog

 

kaktusz és marabu

mióta jössz s nem vagy még itthon
lábikrádban is kitapintom szagodban
megint Afrika

fogadban dög s hogy nem láttál hétleg
reggel sivatag este a méhed vet ki magából
átkozott ország

elhozlak onnan nyakig beáslak
nézem a szemed woodoo varázslat bőrödből áll
sok fura tüske

vagy elrepülsz ismét hogy lássad a tájat
ínszalag húz újra és rángat kell már a szomj
hiénák éhe

_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _

tegnapi fogad otthagyd a szélben
tüskéid mind s gyere el délben a Napot hozd el
csakis azt

 

bezárlak dustin fiókjába

előfordul hogy igen tisztelt színészeknek homok lepi el
az arcát homok és por meghatározhatatlan elegyben része
lesz konkrét életüknek sminkjük ötven gázsijuk hetven
százalékát teszi ki megvárja őket előadás után turnén a
nyomukba szegődik az emberek ha színészt látnak a homok
felől is érdeklődnek és fordítva az egyetlen anyag belopózik
mindennapjaikba megváltoztatja szokásaikat cartierjüket
szimpla kvarcra cseréli de a homoknak a pornak ez nem
elég veséjükbe telepszik jelzője lesz vágyaiknak lassan
nem találni thália olyan szolgálójára ki a haknik során
nyíltan vagy titokban ne élne vele kritikusaink nem győznek
arról cikkezni egyesek miként aprózzák el tehetségüket
a filmes szakemberek viszont örülnek hogy eztán nem
kell drága pénzen arabokat és sivatagot szerződtetni
mert olyan művészek játszanak akik porból vétettek
az anyagot pedig magukban és nevükben is hordják

(ez a vers a homokról szólt és a porról. anélkül, hogy
befolyásolhattam volna, az utolsó sorba ágyazódott ez a
hoffman. én a homokról és a hoffmanról szóló versektől
általában hányok. hasonló reakciót vált ki még nálam
a hulló konténerek látványa és a bezártságérzés is.)

 

az írásaimban mindig is kimutatható afrika-orientáltság gyökereiről

mikor azt mondom afrika
vaginaaligátorokra gondolok könnyű
kis életre az egyenlítőn túl a
hiénára aki a napját röhögéssel tölti
a sakálra aki zavaros ügyekbe
keveredik és olyan emberekre
akiknek neve way-re vagy
kittenberger kálmánra végződik
irigy is vagyok tulajdonképpen
szeretnék valamivel sötétebb
és randább lenni és hosszú
órákat töltök két száraz fadarab
egymáshoz dörzsölésével továbbá
kívülről tudom a pretoriába induló
charter-járatok menetrendjét tífusz
kolera és malária ellen is olttattam
magam otthon vagyok az állatok
latin és disney-féle neveiben arról
nem is szólva hogy vizet tudok
csinálni szinte bármiből talpam
szaruhártyám alkalmazkodott
a homokon való élethez a hőmérő
higanyszála pedig gyermekkoromat
s a szárított tevetrágya illatát juttatja
eszembe mégis reménytelennek
tűnik hogy egyedül emberi segítség
nélkül kiszabadítsam részeimet
a fűtőtest bordáinak fogságából

 


Bagu László könyve – versek

Az argentin típusú családok lemészárlása – Bagu László versei, 2001, Tinta. DIGITÁLIS KÖNYV + borítója. Versek, verseskönyv, könyv, kötet, verses kötet. Bagu László könyve – digitális könyv, szöveg, kortárs magyar irodalom, argentin, típusú, családok, költészet, kárpátaljai magyar iró, költő, posztmodern, klasszikus modern költészet, Magyarországon élő kárpátaljai költők, Bátyu község, Baregszász, Ungvár

Bagu László

Életrajz 2001

(az adatok 2001 óta nem frissültek)

Bagu László 1970. május 24-én született Beregszászban. A középiskolát Bátyú községben végezte. 1987-től 1993-ig az Ungvári Állami Egyetemen matematika karán tanult, itt szerzett matematikus-számítástechnikus oklevelet. 1993 októberétől 1999 májusáig a Kárpátaljai Szemle, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség közéleti és kulturális havilapjának szerkesztője, tördelőszerkesztője. 1999 júniusában Budapestre költözött, ekkor a Tinta Kiadó DTP-stúdiójának vezetője.
Verseket 1992-től ír és publikál. Első versei a Bóbita c. lapban láttak napvilágot. Állandó szerzője olyan kárpátaljai irodalmi orgánumoknak, mint Pánsíp és a Hatodik Síp. 1996-tól kezd el Magyarországon is publikálni. A Magyar Napló, a Hitel, a Pannon Tükör, Az Irodalom Visszavág, a Bárka, a Parnasszus, a Népszabadság, a Palócföld, az Élet és Irodalom, a Hitel közli verseit. A folyóiratokon kívül a Betlehemi éj, Razzia, Száz szomorú szonett, Töredék hazácska c. antológiákban szerepel. Fő műfaja a vers, ritkábban ír csak színpadi- és könyvkritikát, jegyzetet, stílusparódiát és irodalmi karikatúrát is.
1997-től 1998-ig a Pánsíp irodalmi és kulturális folyóirat szépirodalmi anyagát szerkeszti.
Bagu 1998 tavaszán Cséka Györggyel, Lengyel Tamással és Pócs Istvánnal megalapítja a Véletlen Balett című irodalmi lapot, melynek mind a mai napig szerkesztője és tipográfusa.
Első verseskötete 1998 tavaszán jelent meg Halálcsináló címmel a Hatodik Síp Alapítvány-Mandátum Kiadó (Budapest-Beregszász), a második pedig az argentin típusú családok lemészárlása címmel a Tinta kiadó gondozásában a 2001. évi Ünnepi Könyvhéten.

Díjak

1997 KÁRMIN – Kárpátaljai Magyar Irodalmi és Nívódíj

02bl1

Bagu László, Budapest, 2001

Digitális könyv

bagu és az argentin családok, határon túli magyar irodalmak, kortárs költészet, szépirodalom, pánsíp, ungparty

Kritika a könyvről: Istenhez hanyatló árnyákszéken

Anna Ahmatova versei magyarul

Az UngParty NetCafé archívumából

DIGITÁLIS KÖNYV

A művek nyomtatásban történő publikálása vagy nyilvános előadása csak a szerző engedélyével és a szerzői jogdíjakra vonatkozó előírások figyelembevételével lehetséges!


ANNA AHMATOVA VERSEI

Konczek József előszavával és fordításában

Az összeállítás 2001-ben jelent meg a netPánsíp mellékleteként

Anna Ahmatova


AZ ÉN AHMATOVÁM

Anna Ahmatova (1889–1966) költeményeiből egy csokrot az 1970-es, -80-as években fordítottam magyarra, s ezek megjelentek az Új Írásban (1980), majd a Színkép (1984) és A forradalom bíbora (1987) Móra, Kozmosz antológiákban Budapesten. Az Új Írás1989-ben is publikált az itt lévő versek közül. Nemrég, 2001 áprilisában a Nagyvilág is közölt párat olyan fordításaimból, amelyek még sehol nem jelentek meg. A jelen összeállításban először szerepelnek olyan új fordítások, amelyek még máshol nem láttak napvilágot.
(Jelzések az első közlések esetén: * = a fordítás eddig nem jelent meg sehol; ** = az adott Ahmatova-vers magyarul most jelenik meg először!)
A klasszikus költő életművének gondozója Rab Zsuzsa volt. Az Idők futása (1967), majd a Lyra Mundi (Európa, 1979) kötetekben jellemző áttekintést nyújtott az ahmatovai líráról. Kvázi örökül hagyta a még lefordítatlan költemények átültetésének feladatát.
1989 – Anna Ahmatova születésének századik évfordulója – jó alkalmat kínált volna olyan Ahmatova-kötet kiadására, amelyik részint pótolhatta volna az életműfordítás hiányait – eközben megtörténhetett volna a korábbi fordítások felülvizsgálata is –, és teljesebb, hitelesebb, jobb minőségű fordítás-gyűjteményt adott volna közre magyarul.
Az Európa Könyvkiadó csak 1999-ben adott ki egy ugyancsak Lyra Mundi-kötetet Anna Ahmatovától. Megismételte Rab Zsuzsa előző műfordításait és felvett néhány verset Lator László átültetésében. Közölt más munkákat is.
A jelen közleménnyel – az eddig magyarul sehol nem publikált versek mellett – összehasonlítási lehetőséget is kínálok Ahmatova költeményeinek bizonyos próbálkozásokban 1999-ben történt közlései és saját 1984; 1987-beli fordításaim között.
A fordításaimhoz használt orosz könyv címe: Anna Ahmatova, Szocsinyenyija v dvuh tomah, Hudozsesztvennaja Lityeratura, 1987. Az előszót M. Dugyin írta. A verseknek magyar címet csak ott adtam, ahol a szerző is külön címmel látta el őket. Korábbi fordításaimon javítottam, követtem azt a szokást, hogy a cím nélküli verseknél („Zárójelben közlöm a kiemelt első sort…” ) és fordításközléseim korábbi (szerkesztői) következetlenségeit azzal is kijavítottam, hogy a keletkezési dátumokat mindenütt feltüntettem. A dátum szerves része Anna Ahmatova verseinek. A cirill címek és verssorok latin betűs átírásának problémáit az olvasható módon oldottam meg. Minden esetben megadtam a forrásul használt kötet vonatkozó oldalszámát is.

Konczek József



A HAMLETET OLVASVA

(Csitaja Gamleta, 21.) **

1.

Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba*,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.

2.

És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó , hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.

1909.


*A shakespeare-i utalásban a „kolostor”
a korabeli „vöröslámpás ház” – argóban.



ÉLEK, MINT ÓRÁBAN A KAKUKK…

(„Ja zsivu, kak kukuska v csaszah…”, 30.) **

Élek, mint órában a kakukk,
Nem irígylem én az erdő lombjában lakót.
Felhúznak, s szólok.
De, lásd, ezt a sorsot
Az egész világon
Az ellenségnek kívánom.

 

(„A lágy fényhez fohászkodom…”)

(„Moljusz okonnomu lucsu…”, 20.)

A lágy fényhez fohászkodom,
Szitál az ablakon.
S egész nap nincs mit mondanom,
A szív dereng-borong.
Kis fémlavórom peremén,
Hol zöldre vált a réz,
Úgy játszadoz a könnyű fény,
Vidáman elbecéz.
Ily egyszerű és bűntelen
A csendes alkonyon,
E profán szentély szűntelen,
S miként aranynak ünnepe,
Oly hű vigasztalóm.

1909.

 

KÉT KÖLTEMÉNY

(Dva sztyihotvorenyija, 21.)

1.

A kispárnám tüzes, tüzes,
Mindkét oldalán.
Második gyertyám füstje ez,
S kinn varjú szól a fán.
Mind tisztábban hallani…

Éjjel nem aludtam én.
S aludni már nem fogok.
Ti, kibírhatatlan fehér
Függöny, fehér ablakok,
Ébresztő!

2.

Hangod, pillantásaid,
Ismerős hajad sűrűje.
Mint egy éve ugyanitt.
Ablakon fény hull belülre.
Meszelt fehér fal vakít,
Orgona illatozik,
S amint beszélsz, egyszerűen.

1909.

 

(„Ajtó, félig tárva…”)

(„Dverj, poluotkrüta…”, 27.)

Ajtó, félig tárva,
Hársfa, mintha hárfa
Suttog… Asztal, kesztyű
És lovaglópálca.

Sárga lámpafényben
Lépteidet érzem.
Ülök. Mért mentél el?
Nem értem, nem értem…

Örömben meg fényben
Jön a reggel értem
Holnap. Szép az élet.
Bölcs vagy szívverésem.

Megdobbansz fáradtan,
Lelassul az élet…
Tudod, azt olvastam,
Hogy a lelkek élnek.

1911.

 

(„Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?…”)

(„Hocses znaty, kak vszjo eto bülo?…”, 28.)

Hogy volt? Kíváncsi vagy-e a szóra?
Hármat ütött az óra.
Búcsúzott, a karfát fogta,
Szinte kínban, mégis eldadogta:
„Ez minden… Ó nem, elfeledtem,
Én szerete… Én önt szerettem
Nemrégiben.” –

„Igen.”

1911.

 

CSALÁRDSÁG

(Obman, 32.)

I.

Tavaszi nappal mámoros a reggel,
Mindent elönt az illat és a fény,
derűs az ég, mint kék fajánszedény,
S látom: egy könnyű szattyánbőrfüzetben,
Stanzák, elégiák, pár költemény,
A nagymamának írtam őket én.

S az útat látom és a kapuszárnyat,
Állnak itt a friss gyepen kis oszlopok fehéren,
S, oh, szeret, édesen s vakon szívem.
S oly’ boldogok a tarka virágágyak,
S rút hollókárogás hallik az égben,
S a fasor mélyén kripta boltíve.

II.

Nehéz a szél, fülled, porzik,
Nap barnítja kezemet,
Fölöttem az égi boltív
Tiszta, mint a kék üveg.

Száraz szagú szalmarózsa
Nyújtózik a hajamon,
S ágas-bogas fenyőtorzsra
Hangyaösvény kanyarog.

Nézek únott ezüst tóba,
S annyi könnyű vágyam van.
Ugyan kiről álmodom ma
Halászháló-ágyamban?

III. **

Derűs esten, csendben enyhe fénnyel
Hazafelé hívogat a ház,
S tűnődöm: Talán a vőlegényem
ott, a vőlegényem az?

Terraszunkon árnyékokat látok,
Alig hallik halk beszélgetés,
S ilyen varázslatos bénaságot
Most először érzek én.

S felsustorog hirtelen a nyárfa,
gyengéd álmaimmal csillogó,
S acél égbolt varjútollszín árnya,
Sápadt-szürke csillagok…

Fehér tátikát hozok csokorral,
Titkos tüze mögé rejtezem.
S amikor a virágot megfogja,
Érinti forró kezem.

IV. **

Én írtam e szavakat,
Mert hosszan beszélni félek,
Fejem kínzóan szaggat,
S az egész testem jég lett.

Távol-kürtszó elpihen,
Szívem talánya átjárja.
S egy könnyű őszi tollpihe
Hull a krokettpályára.

Szívem az őszbe takarni!
IIy’ végső érzés eltakar!
Én nem akartam zavarni
Azt, ki nevetni akar.

Ajkadnak bocsájtok én meg,
Bár bántott rossz szavával,
Gyere el, nagyon kérlek,
Holnap hajnalban szánnal.

Hotelban gyertyák remegnek,
Nappal a fényük csak vibráló,
De nagy csokrot teremnek
Sárga narancsvirágból.

1910.

 

(„Rézcsatos szíjával a férjem…”)

(„Muzs hlesztal menyja uzorcsatüm…”, 34.) **

Rézcsatos szíjával a férjem
Alaposan eltángált,
Várlak éjszaka lámpafénnyel
Két szárnyra tárt ablaknál.

Hajnalodik. Kis füstgomolyag
Száll a kovácsműhelynél.
Jaj nekem, siralmas fogolynak,
Hozzám megint nem jöttél.

Csak bánatot adhatok neked,
Keserű sorsot, talányt,
Az aranyszőkét szereted?
Vagy a vöröshajú lányt?

Jaj, nyögdelésem, hevületem,
Vágyam fülledt búja nyom.
És gyengéd fények terülnek el
Felbontatlan ágyamon.

1911.

CARSZKOJE SZELÓBAN

(V Carszkom szele, 23.) **

I.

Lovacskák a liget fasorában,
Sima sörényük hosszan lebeg.
Jaj, rejtélyek fogság-városában
Búsongok, mert megszerettelek.

Emlékszem, hogy’ gyötrődött a lelkem.
Halálfélelemben elszorult.
Most pedig már játékszerré lettem,
Mint kis rózsaszínű kakadú.

…Nem szorítja szívemet a bánat,
Bár rámnézel. Nem szerettem én,
Csak azt a percét a napnyugtának,
Hogy mondtad: ”Menj!”… S tengerről a szél.

II.

Ikrem e tört márványszobor,
A tóparton, hol vén juharfa… –
És tükörmása lett komor
Arcom, a zöld susogást hallva.

És édes esők hullanak
Sebére, mely gyógyul, beforr,
Ó, hűs kő! Nemsokára majd
Én is hűvössé változom.

III.

A parkban barna arcú ifjú.
Leült a parton, elmerengett.
S az elszállt századot gyanítjuk,
Amikor régi léptek lengtek.

Fenyőfa éles tűit szórja,
Takarja lenn a rönköket…
Az ő háromszög-vonalzója
Feküdt itt. S könyve. Nyűtt kötet.

1911.

 

(„Őrült vagyok, te végzetes fiú…”)

(„Ja sz uma szosjol, o malcsik sztrannüj…”, 29. ) **

Őrült vagyok, te végzetes fiú…
Háromkor, egy szerdai napon
Egy zöngicsélő méhecske megszúrt
Itt, a gyűrűsujjamon.

Gyorsan rácsaptam, ő belepusztult,
Véletlen, de ebbe halt bele,
Ám az a kis fullánk hegyesebb volt,
Mint egy orsó tű-hegye.

S miért neked panaszkodom erről?
Mosolyog-e rám szemed, szavad?
Idenézz hát! Nem látod e gyűrűt?
Ujjamon gyűrű a daganat.

1911.

 

(„Veled lenni mámoros-vidám…”)

(„Mnye sz toboju pjanüm veszelo…”, 31.) **

Veled lenni mámoros-vidám –
Gondolat sincs szavaidban.
S a koraősz a lombos szilfán
Sárga kis zászlókat villan.

Csalárdság-országba tévedünk.
Beismerni keserű-komoly.
Miért van hát mégis jégrehült
Ajkunkon e különös mosoly?

Mi szánalom kínját kívántuk
A lázadatlan boldogság helyett,
S én nem bocsátom el velem társult
Kicsapongó gyengédségedet.

1911.

 

(„Nincs a szív a szívhez kötve tán…”)

(„Szerdce k szerdcu nye prikovanno…”, 27.)

Nincs a szív a szívhez kötve tán,
Ha akarod, jobb, ha mész,
Boldogság itt arra vár csupán,
Aki elszánt, s útra kész.

Szót se szólok, s nem rimánkodom,
Boldogság rám nem talál.
Csók se kell, bú ül a vállamon,
Majd megcsókol a halál.

Szívem szörnyű kínokban búsong,
Fehér téllel élve már.
De mitől vagy te, mitől vagy te, mondd,
Jobb a választottamnál.

1911.

 

(„Kis felhő szürkéllett az ég-magasban…”)

(„Vüszoko v nyebe oblako szerelo…”, 26.) **

Kis felhő szürkéllett az ég-magasban.
Mint mókusbőr-darabka, szertefeslett.
És azt mondta: ”Nem baj, hogy márciusban
Elolvad, gyenge Hópehely, a tested”.

A szőrme-muff oly’ hideg volt kezemnek,
Álltam, s mintha most is zavarban volnék…
Ó, gyorsan ellobbant lelkes szerelme
Futó heteit visszahozhatom még?

De nem adom meg magam búnak, haragnak,
Csak múljak el az utolsó nagy hóval.
Vízkereszt volt, őt jósoltam magamnak.
S már januárban barátnője voltam.

1911.

 

(„És amikor elátkoztuk egymást…”)

(„I kogda drug druga proklinali…”, 22.)

És amikor elátkoztuk egymást,
Dühünk fehérizzásig hevült,
Nem értettél, s nem értettelek, lásd,
Két embernek mily’ kevés e föld.
Ó, a gyötrő emlék hogy’ megkínoz,
Vergődik az ember, lázbeteg,
Sötét éjben a szív így tanít most
Kérdezni: barátom hol lehet?
S amikor a tömjén illatán át
Kórus zeng, hars vádakkal tele,
Szigora a lélekmélyig átlát,
S mágnes tapad rám… az ő szeme.

1909.

 

(„Hazug szerelem győz le téged…”)

(„Ljubov pokorjaet obmanno…”, 25.)

Hazug szerelem győz le téged,
Egyszerű, sivár dallamú,
Még nem is olyan nagyon régen
Nem voltál ősz, sem szomorú.

Amikor ő még rádmosolygott,
Járva kertet, házat, mezőt,
Még boldognak érezted sorsod,
Még szabad voltál, volt erőd,

Boldog voltál, mert mélyen átjárt
Lénye, mint mérgező derű,
Még ragyogtak a csillagpályák,
Még máshogyan virult a fű,
Az őszi fű.

1911.

 

(„Mint szalmaszállal, szívod lelkemet…”)

(„Kak szolominkoj, pjos moju dusu…”, 28.)

Mint szalmaszállal, szívod lelkemet,
Mely keserű és csípős, mint a komló,
Gyötrelmeden én nem enyhíthetek,
Nem lendít ki semmi nyugalmamból.

Ha abbahagytad, beszélj, de ne búsulj,
Hogy lelkem nincsen, nem is létezett,
Hát mit mondjak? Az ember félrefordul,
És nézi a játszó gyermekeket.

Ott a köszméte bokrokban virágzik,
S a kőfal mögé téglát hordanak.
De ki vagy te? Fivérem? Vagy a másik?
A szerelmem? Nem kell hogy tudjalak.

Ó, milyen béke van, a csend nyugalma,
Itt fáradt testem megpihen, szellőzhet…
És azt hiszik rólam, tovább haladva,
Úgy ül ott, tán tegnap óta özvegy.

1911.

 

(„Gyászcsipkés csuklómat megragadta…”)

(„Szzsala ruku pod tyomnoj vualju…”, 25.) **

Gyászcsipkés csuklómat megragadta:
„Ma oly’ nagyon sápadt vagy. Mitől?”
– Attól, hogy a keserű bánattal,
Részegségig leitattam őt.

S hogy’ felejtsen? Nagy bódulatában
Ajka legörbedt szomorúan.
Rohantam a lépcsőn le, utána,
S amint beértem a kapuban,

Elfulladva kiáltottam: „Vicc volt,
S ha elmégy, majd halottan találsz.”
Félelmetes nyugalommal így szólt:
„Hátrább lépnél? A huzatban állsz.”

1911.

 

DALOCSKA

(Peszenyka, 34.) **

Szerelemről dalolgatok
Fényes délelőtt,
Kiskertemben a laboda
Már magasra nőtt.

Kitépdesem, eldobálom,
Megbocsát nekem,
A sövénynél kislány áll ott
Sír keservesen.

Iszonyú a jajgatása,
Nyűgös panasza,
Fülledt, fojtó szagot áraszt
Rám a laboda.

Ily’ gonosz az ajándékom,
Kő a kenyerem,
Fölöttem csupán az égbolt,
Shangod van velem.

1911.

 

(„Szőllőfürtök édes illatában…”)

(„Szladok zapah szinnyih vinogragyin…”, 44.) **

Szőllőfürtök édes illatában
leng a részegítő messzeség,
tompa hangod örömtelen-fáradt,
senkit, senkit nem sajnálok én.

Pókháló rezg szőllő gerezdjén át,
karó mellett karcsú venyigék,
s ablakok úsznak, mint kicsi táblák,
tiszta patak hűs vizén a jég.

Nap ragyog fönn. Messze-messze fénylik,
menj a habhoz, súgd meg bánatod,
s meglátod majd, válasza sem késik,
s meg is csókol, bizton várhatod.

1912.

 

ÉJJEL

(Nocsju, 133.)

Kicsinyke tündöklő felhők között
Úgy jár a hold, akárha élő volna,
S a toronynál a zord őrszem dühödt
Pillantást vet az óramutatóra.

A léha, hűtlen asszony hazamegy,
Elszánt és szigorú az arca éle,
A hű pedig rossz álomban remeg,
Kiolthatatlan rémületben élve.

De mi dolgom velük? Hét napja már,
Hogy engedelmet kértem a világtól,
Benn fülledt volt, kijöttem, este várt,
A kertben. Lírám pendül, hold világol.

1918.

 

(„Egy hang hívott…”)

(„Mnye golosz bül…”, 135.) *

Egy hang hívott. Vígasztalóan
szólított: „Jöjj el énvelem,
Oroszország bűnös és tompa
érzelmű föld, hagyd el, igen.
én kezedről a vért lemosnám,
s szíved sötétlő szégyenét,
fájdalmad új névvel lefognám,
a bajokét, sérelmekét.”

Ám szenvtelen egykedvűséggel
befogtam mindkét fülemet,
hogy ilyen méltatlan beszéddel
ne szégyenítse lelkemet.

1917.

 

(„Hitszegő, te, zöld sziget kedvéért…”)

(„Tü, otsztupnyik, za osztrov zeljonnüj…”, 349.)

Hitszegő, te, zöld sziget kedvéért
Elárultad a szülőhazát,
Dalainkat és a szentek képét,
És a tavat, hol fenyőfa állt.

Elvetemült! Jaroszláv szülötte,
Ha egy szikra értelmed maradt,
Bámultad sorra a vörösszőke
Nőket meg a pompás házakat…

Így tehát csak káromkodj, gyalázkodj,
Pravoszláv hitünket megtagadd.
Szeresd azt a királyi fővárost
S korlátlan nagy szabadságodat.

Miért jössz most ide nyöszörögni
Emeleti ablakom alá?
Nem fogsz te a tengerbe merülni,
Nem véres harc néked a halál.

Se tenger, se harc nem árt meg annak,
Ki az áldást elvesztette rég.
Mégis, imaórámon magamban
Imádkoztam lelkiüdvödért.

1917. Szlepnyevo

 

(„Nem maradsz életbe’ hát…”)

(„Nye büvaty tyebe v zsivüh…”, 161.)

Nem maradsz életbe’ hát,
Hóról föl nem állsz,
Huszonnyolcszor szúrtak át
Öt lövés talált.

Barátomnak varrtam én
Ezt a gyászlepelt,
Orosz földanyánk a vért
Mohón issza fel.

1917.

 

(„Elfeketült, eltorzult a gerendahíd…”)

(„Pocsernyel, iszkrivilszja brevencsatüj moszt…”, 165.) **

Elfeketült, eltorzult a gerendahíd,
a lapu embermagasra tolakodik,
erdővé bozontosult csalán dalol,
kasza rá nem suhint és közé sem hatol,
esti tó fölött lélegzést hallani,
mohával benőtt öreg ház falai. –

Huszonegyedik
születésnapom
sűrű méze itt
volt az ajkamon.

Szép selyemruhám
tépte ág, bokor,
fenyőn, görbe fán
csalogány dalolt.

Erdei madár
most is ugyanazt
fújja, ámde már
rég nem ugyanaz.

Fuss hát hegyre fel,
s csobbanj, mint patak,
hangom nem felel,
s nem mondom: maradj.

1917.

 

MESE A SÖTÉTKÖVES GYŰRŰRŐL

(Szkazka o csornom kolce, 150.)

1.

Tatárhitű nagyanyámtól
Az ajándék ritkaság volt:
Miért hullt rám keresztvíz.
Kesergett és perelt is.
De mielőtt meghalt volna,
Így becézett sajnálkozva,
Sóhajtozva: „Jaj, idő!
Unokám már ifjú nő.”
S megbocsátva, ím, új, heves
Hitvallásom, sötétköves
Gyűrűt hagyott rám: ”Tiéd.
E gyűrűvel boldog légy.”

2.

Mondtam néhány barátomnak:
„Öröm kevés, bánat sok van.”
S mentem tovább dühösen,
Nincs a gyűrű sehol sem.
S mondta is pár jóbarátom:
„Jaj, a gyűrűt nem találom,
Tengerparton, homokban,
Fenyők közt a tócsákban.”
S a fasorban utolért egy,
Az, aki a legmerészebb,
Úgy gondolta, rábeszél,
Együtt várjuk be az éjt.
Ajánlatán csodálkoztam,
Haragosan toppantottam,
Ne nézzen rám kedvesen:
„Mire volnál jó nekem?
Ti mindenen csak nevettek,
Ti egymásnak hízelegtek,
S jöttök hozzám virággal,
Menjetek a csudába!”

3.

Majd hálószobámba térve,
Akár fészkére a vércse,
Úgy hulltam ágyamra, és
Elgondoltam százszor is,
Hogy’ ültünk le estebédre,
Hogy’ néztem a két szemébe,
Hogyan vártam: rám pillant?
S nem ettem és nem ittam.
S virágdíszes abrosz alatt
Hogy’ fogta meg az ujjamat,
S hogy’ húztam el – pillanat –,
És a gyűrű ott maradt.

——————–

Nem jönnek, hogy: ”Megtaláltuk.”
S messze egy gyors hajót látok.
S egek felvöröslenek.
Vitorlák fehérlenek.

1917-1936.

 

(„Vélük? Soha!…”)

(„Nye sz tyemi ja, kto broszil zemlju…”, 139.)

Vélük? Soha! Földem veszejtik:
szaggassák ellenség-hadak,
nevem goromba bókkal ejtik,
nem adom büszke dalomat.

Én száműzöttért sírom búmat,
mint egy rabért vagy betegért,
vándor, koromsötét az útad
és keserű a más kenyér.

S mi kiállunk tűzláng-viharba,
erőnk morzsáit élve fel,
de ifjú hittel és akarva,
s egy csapást sem kerülve el.

Tudjuk, hisszük, itt minden órát
Az idő egykor igazol,
Ember, ki méltóbb s tiszta volnál,
Rajtunk kívül nem élsz sehol.

1922.

 

JÓSLAT

(Predszkazanyije, 137.) **

Láttam én az aranyból vert koronát.
Rosszul teszik, akik irígylik,
mert hiszen azt a koronát úgy lopták,
és az archoz sehogy nem illik.

Ágas-tüskés vessző – szorosra fonva,
ez a koronám, s nézd, hogy’ ragyog,
az a fény hull fehér, finom arcomra,
hűs árnyékok, rózsa-bíborok.

1922. május 8.

 

ÚJÉVI BALLADA

(Novogodnaja ballada, 169.) **

Unatkozik, felhők között, a hold
bágyadtan egy szobába les,
ott hat teríték áll az asztalon,
s az egyik teríték üres.

Ez férjem, ez én s a barátaink,
Így köszöntjük az új évet,
De ujjunkat vérbe kell mártani,
S a bor, mint a méreg, úgy éget.

A gazda emeli telt poharát,
méltósággal és mozdulatlan:
„Földre, tisztásra, mert e föld – hazánk,
s mert itt fekszünk alatta.”

S barátunk úgy szólal, mint az ima,
Ám tűzzel az arcomba lobban,
S így kiált: ”Iszom a dalaira,
Mert itt élünk mind mi azokban.”:

S a harmadik, az, aki itthagyott
Nem is sejtve tán, hogy élte letűnt,
Gondolataimra feleletül
Így szól: ”Azokra kell hogy igyatok,
Akik még nincsenek velünk.”

1923.

 

VERS AZ ÚTILAPU CÍMŰ KÖTETRE

(Nadpisz na knyige ”PODOROZSNYIK”, 188.)

Nem az jut eszembe, az a titokzatos út,
Amely felszántotta Hoffmann álmait,
Felérzem újra egy idegen és távoli
Tavaszból a békés, zöld útilaput.

Kinőtt mindenünnen, ellepte zöldjével
A várost, a széles kőlépcsők sorát,
Mintha erőm visszaadni régi jóbarát,
Psyché jött volna hozzám, s vele a tűz, az ének.

S a negyedik udvarkörön, messze lenn, a mélység
Alján fa alatt táncolt a gyermeknépség,
Az egylábú verkli dalát lelkesülten fújta,

S ezer haranggal zendült az élet,
És hozzád vitt lobogó, őrült vérem,
Az egyetlen úton, amely mindenki útja.

1941.

 

KLEOPÁTRA

(Kleopatra, 183.)

A termet Alexandriában
Gyönyörű árny takarta el
Puskin

Már csókolta Antonius hideg ajkát,
Már hullatta könnyeit térden Augustus előtt.
Szolgák – eladják, győzedelmi harsonák kikacagják
A római sasjel alatt, és terjeng az esteli köd.

Végül – ki még mindig szépsége foglya – egy ifjú is eljő.
Délceg és férfias, mégis… így suttog zavarodottan:
”Diadalmenete előtt fog hajtani téged, mint rabnőt…”
S hattyúi kellemmel hajlik, fogadja ezt is megadóan.

Holnap a gyermekeket verik láncra. Ó, jaj, milyen semmi
Dolga maradt a világon – a fiúnak suttogni választ,
S a fekete kiskígyót telt barna mellére venni
Kezének egykedvű mozdulatával.

1940.

 

CINQUE

(Cinque, 219.)

Amilyen hű vagy hozzá, ő olyan hű
Ő olyan hű… lesz a halálig.
Baudelaire

1.

Mint felhő csendes éjjelen –
A szavadra emlékezem,

S a beszédemtől teneked
Fénylenek az éjjelek.

Mi ketten a földtől elszakadva
Mint csillagok szálltunk magasra.

A kétségbeesés? A szégyen?
Se most, se ezután ne érjen.

Ki él, őt mondom éberen,
S hallod, hogy hívlak? Édesem.

S az ajtót, mit tártál elébb,
Erőm, bezárni, nincs elég.

1945. november 26.

2.

Ti széjjelfolyt hangok a légben,
Hajnal, ki köddé elvetél,
Az örökre elnémult térben
Két hang, a tiéd és enyém.
S a láthatatlan Ladogáról,
Mintha harangzúgás alatt,
Két átfénylő szivárványt látok
Éjjel, hol párbeszéd fakad.

1945. december 20.

3.

Én nem kívántam azt sosem,
Hogy sajnáljanak engem,
Sajnálatoddal, kedvesem,
Megyek, napfény e testben.
Íme, így hajnal vesz körül,
És csodát hagyok örökül,
S hát lásd, miért! –

1945. december 20.

4.

Te jól tudod, hogy nem dícsérem
A randevúink napjait.
Hogy neked hagynám, mint emlékem,
Árnyékom. Árnyékom? De mit?
Neked? Ez ellobbanó drámát?
Amelynek hamva sem marad?
Avagy: portrét – széttörve rámát?
Újévi, szörnyű pillanat?
Vagy alig-alig hallhatóan
A fűzfás, rejtett berkeket,
Vagy azt, hogy nem tudtam, valóban,
Láttatni más szerelmeket?

1945. január 6.

5.

Mi nem sóhajtottunk be kába mákot,
És nem tudjuk a bűneinket,
Hogy milyen csillagzat alá vont
A bánat. Mire szült meg minket.
Micsoda ritka különösség
Ködölt. Január lénye.
És micsoda furcsa vörösség
Őrjített a fényre.

1946. január 11.

 

NÉGYSOROSOK VERSFŰZÉRE

(Verenyica csetverosztyisij, 211.)

1.

Mit a háború vagy pestis? Hamar végbemennek.
Korán meghozzák az ítéletet.
Ám hogyan legyünk meg a rémülettel?
Idő futásán gerjedett.

1961.

2. **

Mindenik kereszten Krisztus szenved,
S Krisztus teste éled mindenik kalászban,
Könyörgő imának ősi tisztasága
Enyhíti a szenvedő, szent testet.

1946.

3. VERSEIMHEZ

Mint rossz utakon, vízen, sáron
Vezet hullócsillag-csoda,
Versek! – epém és hazudásom,
Csak a megnyugvásom: soha!

4. A DÉMON PUSZTULÁSA

A holdfény, mint lelkes Vrubelünk,
Egy arcot élesre rajzolt,
S boldog szél mondta el nekünk,
Miről Lermontov sem szólt.

1961.

5.

S volt úgy a szív, hogy most már semmi nem kell,
Midőn e méreg-tűz belém szökött,
S a lelkéből tolongott fellegekkel
Az „Anyegin” állt a fejem fölött.

1962.

6.

Saját bánatomon már nem sírnék,
De jaj, bárcsak ne látnám sehol
Arany bélyeged, sikertelenség
A fellázadatlan homlokon.

1962.

7.

Tűzzel kacagó
Leila-szempár, tréfa, fény,
Meg ne csaljatok
Április elsején!

1963.

8.

…S ezen a léghuzaton
Széthull mind a gond, az érzés,
A művészi örök szépség
Is könnyedébb valahogy.

9. **

A szív fukar és nagyon gazdag.
Őrizd hát kincses titkait.
S te, bűnös képpel miért hallgatsz?
Mért kellett nékem rád pillantani?

Tizes évek

10. A NÉV

Tatárból jött, tehát vadabb,
Hát jött a semmiből.
Átokhoz, nyűghöz jól tapad.
Hisz nyűg-baj, semmi több.

1958.

11.

S a dicsőség, mint hattyú szállt
Az arany füstben, és
Szerelem, mindig egy voltál,
A kétségbeesés.

 

A NÉGYSOROSOKBÓL

(Iz csetverosztyisij, 338.)

S mindenből a földön egy maradt meg,
A te száraz kenyered,
Vígasztaló szava embereknek,
Mező tiszta éneke.

1941.

E furcsa lírától, hol minden lépésem titok,
Mely jobbról is és balról is lever,
Hol a dicsőség, mint lehullt lomb hever,
Már látható, hogy nem tágíthatok.

1944.

Ne mondogasd, hisz lelked gazdag, érett,
Mit egyszer régen már el- s elbeszéltek,
Ám meglehet, a költészet maga
Sem más, csupán egy pompás szép idézet.

1956. szeptember 4.

Menj ismét a mély, erdei éjbe,
Szökött fülemüle ott dalol,
Méz vagy szamóca nem olyan édes,
S nem oly édes féltékeny dalom.

Dátum nélkül

Megyek, s oda, ahol már semmi nem kell,
Hol legkedvesebb barátom – csak árny.
Hol szél zendül a visszhangtalan kertben,
És kriptalépcső nő a láb alá.

1965.?

VIRÁGZIK A VADRÓZSA

(Sipovnyik cvetjot, 221.)

Az Elégetett füzetből

And thou are distant in humanity
Keats*

Hát semmi ünnepélyes ünnep
E szél – szigorral, itt van.
Csak tűzparázs-szagot hoz önnek
S füstöt: verseim ízeit,
Amit kezemmel írtam.

1961. december 24.


* Keats: És távol vagy az emberségben


1. Az Elégetett füzet

Már díszelegnek könyvespolcomon
Jóval szerencsésebb nővéreid,
Fölötted csillagnyáj, forgácshalom,
Alattad tábortűz virít.
Könyörögtél, élni hogy’ akartál,
Hogy’ rettegted a falánk tüzet,
De hirtelen ropogva lángba haltál,
És megátkoztál engemet.
És hirtelen – a fenyők felzizegtek,
Mind holdas vízben susogott,
Körül a tűz szent tavaszai zengtek,
Mint temetői kórusok.

1961.

2. Éberen

Idő és térségek, félre veletek,
A fehér éjszakába dermedek:
Kristályvázádban asztalodon nárcisz,
És kék füst, cigaretta –
S tükör, mintha tiszta vízben máris
Arcod lenne alatta.
Idő s térség is – félre veletek –
Te az vagy, ki rajtam nem segíthetett.

1946.

3. Álomban

Fekete és kemény bánatomban
Amit te sírsz, sírom ugyanazt,
Ne zokogj, nyújtsd kezedet még jobban,
S ígérd, álmomban meglátogatsz.
Én, veled? Mint két hegycsúcsnyi távlat.
Találkoznom véled nem lehet.
Csak – mintha átszelve éjszakámat –
Csillagból szállna üdvözleted.

1946.

4. Első számú dalocska

Egymást nem látásunk
Puszta ünnepe,
Semmit nem mondásunk,
E hangtalan zene,
A pogány pillantások,
Hogy hová hulljanak,
S az öröm: könnyfolyások,
Hogy bőven folyjanak,
S e Moszkva-táji rózsa,
E vadrózsa, mely itt –
S mert szerelem a sorsa,
Hát örökkön virít.

5. Egy másik dalocska

Én mondatlan szavad
Már nem mondogatom,
S hogy nem találtalak,
Borítsa rózsalomb.

Hogy’ ragyogott és énekelt –
Találkozás-csoda,
És semmi más nem érdekelt,
Mert én mindig oda –
Bár gyönyöröm: keserűség,
Hogy nem cselekszem szépen,
Munkám helyett vele még,
S még és még beszélek,
Im: választ követelhet
Szerelmes a kín –.
Mi nem vagyunk csak lelkek
A fény határain.

1956.

6. Álom

Édes-e, hogyha az álom az ég?
A. Blok

Ez álom üzenet volt, vagy nem az volt?
A Mars felvillant égi csillagok közt.
Szikrázó-vörös félelmes égbolt
Ragyogott – s én álmodtam, hogy eljössz.

Téged ígért!… Ott volt és lám szólt is
A rózsa, mely hiába éledett,
És a falusi csendes harangszó is
Az ázott puha, sötét föld felett.

S az őszben, amely oly’ közel elomlott,
S gyorsan, tűnődvén, újra rejtezett,
Ó, augusztus, honnan tudtál ily’ rontott
Évfordulót? Szörnyű képzelet.

E győzedelmességért mint fizessek?
Ó, hová menjek, s kivel kell nekem
Ünnepelnem? Hogy hibát sem ejtek,
S írom – hamvadni – versfüzetem.

1956. augusztus 14.

7.

Az út mentén, ahol Donszkoj
Népes hadat vitt egykoron,
Hol szél emlékszik a porról,
Szarvat hord sárga holdkorong,
Mentem, mintha tengermélyben –
Vadrózsa szórta szerteszét
Az illatát, mintha beszélne,
S én elfogadni voltam készen
Sorsom kilencedik körét.

8.

Te gondoltál ki, és – a földön nincs ilyen.
Mert ilyen nő már képtelenség,
Hogy nem segíthet orvos s költő semmiben,
Hogy érzem napra éj kísértő árnyad csöndjét.
Egy hihetetlen évben találtalak én,
A világ minden ereje elsorvadt.
És minden gyászban állt, és nem maradt remény,
És friss és párolgó a sírgödörszag volt csak.
Egy utcalámpa-fény sincs. A Névapart sötét,
A süket éjszaka, körül, mint fal, megállt.
Én szólító szavam takartam tán köréd,
És magam sem tudtam, hogy szavam mit csinált.
S te lépkedtél felém, mint csillag-jövevény
Az őszből egy zokogó éjszakán,
S az örökre elnémult házat láttam én,
S a lángmart szárnyú versek zúduló hadát.

9. TÖRÖTT TÜKÖRBEN

A megválthatatlan szavak
Hangzottak felém az éjben,
S megszédültem, mint a vak,
A vulkánmély meredélyen
Sötét éj huhhant, mint bagoly,
Lábamnál nyítt a pusztulás,
A város lassan haldokolt,
Trójánál régibb lángolás.
Elviselhetetlen fény volt,
Az sajtol éles könnyeket,
S nem adtad azt az ajándékot,
Mit messziről hoztál nekem.
Az, az volt, lelketlen szeszélyed
A fény, a lángolás oka,
Mely áthatja most, mint a méreg
Megfejthetetlen sorsomat,
Ám bajom mind eltékozolta –
S a „nem-randevú”, hogy se ott,
Nem láttuk egymást, se azóta,
Az utcasarkon túl zokog.

1956.

10.

Velem vagy ismét, barátnőm, nyárvég.
Annyenszkij

Legyen csak délen bárki – több a fény,
Heverjen édeni kertben,
Itt északon ősz van, s az őszt az idén
Magam mellé vettem.

Járok, mint idegen, az álomba hullt házban,
Már nem is élek. (Meglehet.)
Ahol csillámló-éles esti lázak
Éledeztetik a tükröket.

Sötét fenyőfák közt sétálok a dombon,
A fű közt esti szellő zizzen át,
S egy szilánk szikrázik csupán a holdból,
Hasonlítja sarló, vagy görbe kés fokát.

Ide hoztam el egy most is áldott emlék
Töredékét: utoljára nem szóltam veled
– hideg, tiszta, lángoló könnyedség –
E sors fölötti győzedelmemet.

11.

Ne rémülj el – én még a kezemmel
Leírom azt, ki olyan, mint te, én…
Kísértet lennél, vagy csak egy járókelő ember?
Árnyékodat miért őrzöm én?

Aeneisem voltál – nem sokáig.
Tűzmáglyám hozott feloldozást.
Miénk az egymásról hallgatás is.
Átkozott házam ne tudd tovább.

De elfelejtetted a kín és rémület
Közben a lángon át feléd nyújtott kezet,
És elhullok makacs reményemen.

Te nem tudtad, hogy megbocsátás várt.
Róma áll! Látni hajóhadát.
És hízelgő szó zengi: – Győzelem.

12.

Lám, verset követelsz kertelés nélkül…
Valahogy megleszel nélküle is.
Ne legyen a vérben egy grammnyi se végül,
Ha nincsenek keserűségei.

El kell hogy égessük egy ábrándos élet
Aranyló, pompás nappalait,
S hogy találkozunk ott fenn, az otthonos égben,
Éji lángok már nem hirdetik.

Saját nagyszerűségünk is így volt.
Áradt belőlünk valami jeges hullám,
Mintha titokzatos és mély sírbolt
Mellett összerezzennénk és neveket olvasnánk.

Nem lehet kín mérhetetlenebb már.
Jobb lett volna akkor, hirtelen…
S akkor szétszakítottabb nálunknál
Nem lett, nem lett volna senki sem.

Moszkva, 1963.

13.

S ez olyan lesz az embereknek,
Mint Vespasianus kora,
S ez seb és kín. Csak akkora,
Mint kis felhő felette.

Róma.
Éjszaka, 1964. december 18.

 

(„Jósoltam én kedveseimnek…”)

(„Ja gibelj naklinala milüm…”, 163.)

Jósoltam én kedveseimnek
Halált, s meghaltak sorra mind,
Jaj, jaj nekem, e sok sírvermet
Előre látták szavaim.
Keringnek, mint hollók, kavarva
A vért, mely frissen párolog,
Jaj, szívem kéjes riadalma
Zúdítja őket, vad dalok.

Mint szív a mellemben, közel vagy,
Oly’ édes nékem ily’ közel.
Jöjj és hallgass meg – engem elhagyj,
Bűvöllek – menj, menj tőlem el.
Ne tudjalak, úgy küldenélek,
Jaj, Múzsa, ne hívd őt sosem,
Éljen, s ne mondja őt az ének,
Ki ismeretlen kedvesem.

1921.

 

(„Minden kifosztva, föladva, eladva…”)

(„Vszjo raszhisseno, predano, prodano…”, 155.)

Natalja Rikovának

Minden kifosztva, föladva, eladva,
Sötét halál szárnya suhogott,
Kiéhezett kín mindent fölfalna,
Honnan hát mégis e mosolyok?

Nappalonként meggyvirágillat suhan,
Városszéli sok fa áll amott,
Éjjelenként tündökölnek párosan
Júliusi tiszta csillagok.

S lám, e csoda mily közelről érinti
A rossz házakat, a háztetőt…
Senki sem tud róla, meg sem értheti,
Mi kívántuk így, rég, azelőtt.

1921.

 

(„Visszanézett, s mondta, vár rám…”)

(„Na poroge belom raja…” 162.)

Visszanézett, s mondta, vár rám,
Mennynek fehér küszöbén.
S megjósolta haldokolván
Jóságos leszek s szegény.

Áttetsző ég lágyan reszket,
Hallom zúgni szárnyait,
S kenyérhéjat felezek meg
Azzal, aki éhezik.

Máskor, mintha csata után
Felhő száll vér tavain
Ő hallhatja csendes imám
S szerelmes szép szavaim.

1921.

 

(”Kedves vándor, messze jársz már…”)

(„Putnyik milüj, tü dalecse…” 155.)

Kedves vándor, messze jársz már,
Mégis hozzád szólok én,
Kigyulladnak rád a lámpák,
Hajnalt hozó égi fény.

Én vándorom, inkább jobbra
Vessed pillantásodat,
Sárkány lakik itt, s a foglya
Vagyok én már napra nap.

Jaj, a sárkány barlangjának
Nincs törvénye, nincs bocsánat,
Korbács függ a főfalon,
Ne hangozzék föl dalom.

Szárnyas sárkány kínoz engem,
Tanítgat, hogy legyek csendben,
Megvető kacaj helyett
Alázattal jó legyek.

Kedves vándor, messze tájon
Mondd el, mondd el szavamat,
Hogy még gyászosabbá váljon,
Ki reményt még élni ad.

1921.

 

(„Rémület kavarta éji árnyak…”)

(„Sztrah vo tyme perebiraja vesi…”, 157.)

Rémület kavarta éji árnyak,
Hullongó holdfényben fejszefej.
Házfal mögött zajok motoszkálnak.
Patkány? Szellem? Tolvaj illan el?

Fülledő konyhámon vízbe csobban,
Rozzant padlón számvevést kopog,
Szikrázó koromszakállat ontva
Szökken túl a padlásablakon.

Villan föl, de elhalványul nyomban,
Gyufám dugta el, gonosz manó,
Mécslángom kioltja. Csillanó
Fegyver jobb – puskák mellembe nyomva.

Volna jobb csak zöldellő mezőben
Nyers, ácsolt vérpadra dőlve, kint
Örömszó és nyögdelések közben
Piros vérem elfolyatni mind.

Én keresztem, szívemhez szorítlak,
Isten, add, jaj, vissza lelkemet,
Édes-rothadó enyészetillat
Émelyít. S az ágyam jéghideg.

1921.

 

(„Eztán a földi öröm már minek?…”)

(„Zemnoj otradoj szerdca nye tomi…”, 138.)

Eztán a földi öröm már minek?
Asszony s az otthonod nélkül megélve
Gyermekedtől vedd el a kenyeret,
És add egy idegen kezébe.

Annak leghűbb szolgálatára térj,
Ki ellensége volt az életednek,
Erdő vadját kell testvérként szeretned,
És istentől többé semmit se kérj.

1921.

 

(„Sok ígérettelen napom…”)

(„O zsizny bez zavtrasnyego dnya…”, 158.)

Sok ígérettelen napom,
Csak álnokságtokat lelem,
S látom felkelni féktelen
Gyilkos-szerelmű csillagom.

Jaj, észrevétlen szállni el,
Nem látni őt találkozáskor,
De csókom, bágyadt izzadásból
Éjente mégis rálehel.

Sosem voltál kedves nekem,
Utállak, s mégis folytatódott,
S mint elnyomott nő sosem boldog,
Csak bűn, csak bűn e szerelem.

S van úgy – szúr a szem, ha látlak,
Mégis, miként ha tán… fivérem…
Az ég szelíd színét igérem,
Gránit enged így a lángnak.

1921.

 

(„Szent Szmolenszki Szűznek névnapja van mostan…”)

(„A Szmolenszkaja nüncse imenyinyica…” 160.)

Szent Szmolenszki Szűznek névnapja van mostan,
Kék tömjénfüst ömlik el a sűrű fűben.
Szárnyal fel magasra a húsvéti ének,
Nem siralmas ének, ez most könnyed-fényes.
Pirospozsgás özvegyecskék kézen vezetik
Temetőbe leányukat és a fiukat.
Látni-látogatni apák sírjait.
És a temető, a pacsirtaliget
Napsugaras ragyogásban hideg-rideg lett.
Itt hozzuk szmolenszki védszentünkhöz el,
Szent Istenanyához, íme, hoztuk el,
Két vállunkon hozzuk, ezüstkoporsóban
Fényes napunkat, a kínban kioltottat –
Ő – Alekszandr, a szép, tiszta hattyú.

1921.

 

RÁGALOM

(Kleveta, 164.)

Örökké rágalom kísért az útamon,
Mint csúszómászó-zaj, hangzott át álmomon,
A város is halott, és ennem semmi nem volt,
Csak támolyogtam ott, tetőm csupán az égbolt.
S az ő visszfényeit ragyogták fel szemek,
Miként ha árulás vagy árva rémület.
De nem, nem félem őt, minden merész fogása
Számíthat a szigor méltó válasz-szavára.
Ám látható a nap, amely beér, s ha – ím –
egy reggel jönnek majd hozzám barátaim,
Zokogva megzavarják a legszebb álmomat,
Kihült mellemre szent ikont állítanak.
S egy ismeretlen is, majd eljön akkor ő,
A jóllakatlan száj, a bennem rejtező,
Nemvolt sérelmeket hosszan elősorol,
Csendes beszéde ott húsvét-imába foly’
Mindenki érti majd szégyenpír-álmait,
S majd senki nem merész körülpillantani,
S üres mezőn e test marad csak tőlem el,
De még utolszor is lelkemben láng ölel,
Testem terhén kívül, szállván a fényen át,
S vad szánalomban még a messzi föld iránt.

1922.

 

(„Úgy szolgállak, mint hűséges szolga…”)

(„Szoszluzsu tyebe vernuju szluzsbu…”, 156.)

Úgy szolgállak, mint hűséges szolga,
Ne félj, hogy szerelmem keserű,
Minden szentek elé leomolva
Imádkozom, szálljon ránk derű.
Teérted az elsőszülött jogról
Lemondtam, s nem kértem semmit én,
Árvaságom rongyait így hordom
Mennyegzői fényes ruhaként.

1921.

Konczek József fordításai

Anna Ahmatova versei magyarul Konczek József fordításában és előszavával. Az én Ahmatovám – digitális könyv. Anna Achmatova (1889–1966) költeményei – orosz irodalom, műfordítás, fordítás, vers, irodalom, költészet