1997 címkével jelölt bejegyzések

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1997. február

Az UngBereg Alapítvány egyik első akciójaként díjat alapítottunk 1995-ben: ez a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj (KÁRMIN-díj). A múlt hét végén átadtuk az ideit. Kicsit fárasztó, de kellemes este volt. Az elején megemlékeztünk a január 22-én meghalt Kecskés Béláról, a végére pedig nagyjából az újonnan összeálló Pánsíp-szerkesztőség tagjai maradtak együtt, s ez mindenképpen kellemesebb volt a tavalyi leosztásnál. (Akkor a meglehetősen részeg H. Sanyival volt hosszú és értelmetlen vitám: igen agresszíven bizonygatta, hogy erre a díjra bizony ő lett volna érdemes.) Bagu Laci mostani díja talán még jobban csípi sokak csőrét, mint tavaly a Penckóferé. Szerencsére azonban a kurátor-társaimból és a tavalyi díjazottakból álló Bizottság véleménye szinte egyhangú volt Bagut illetően. Ugyanakkor már most pánikban vagyunk: kinek adjuk jövőre?

*

Funkcióimat és vállalt megbízatásaimat megritkítva valamivel több időm jut az utóbbi időben az írásra. Ez nem csupán azért fontos, hogy végre nagyobb lélegzetű dolgok megírására is rászánhassam magam (csak az utolsó simításokra vár második regényem), hanem azért is, mert a kiadói-szerkesztőségi-alapítványi hátterünk még az önfenntartásra is kevéssé képes, az ezek keretében végzett munka jó ideje nem hoz semmit a családi költségvetésbe, így  szellemi aprómunkával kell pénzt keresnem. Kisebb publicisztikák, cikkek, információk megírásával váltom – a szó szoros értelmében – aprópénzre a tehetségemet. A saját nevemmel jelzett igényesebb írásaimból havonta egy például a miskolci Észak-Magyarországban jelenik meg. Legutóbb egy egyetemi professzor demográfia tárgyú cikkével szálltam vitába (ha már aprópénz a külcsín, legalább a belbecs nemes legyen), amelyben olyféleképpen okoskodott, hogy a magyarság fogyása annál is súlyosabb, mint látszik, mivelhogy a magyar lakosság népszaporulatából ki kell vonni a cigányok születésszámát.

*

Épül, egyre épül a Nagy Kárpátaljai Magyar Potyomkin-falu.

Anélkül, hogy vitatnám a magyarországi támogatások szükségességét és hasznát, egyre inkább látom veszélyeit és kárát is. Azt, hogy a rendszeres pénzbeni juttatások kialakítják az állandó klientúrát, hogy látszattevékenységre ösztönzik a felhasználókat, hogy megosztják a magyarságot és ellenségeskedést szítanak, hogy letörik az életképes kezdeményezéseket és elaltatják a probléma-megoldó készséget; végső soron pedig kialakítják az eltartottság-érzést és a koldusmentalitást is. A támogatásokban rendszeresen részesített kárpátaljai magyar szervezetek és intézmények vezetőiben (egyben a juttatások haszonélvezőiben) tökéletesen torz, egészségtelen szemlélet alakult ki: eltorzultak az arányok, eltorzult a gondolkodásmód, jó ideje már a farok csóválja a kutyát; a kérdést már senki sem úgy teszi fel: mit kellene tenni, hanem így: mihez lehetne pénzt szerezni. Szervezetet már nem azért hoznak létre, rendezvényt már nem azért tartanak meg, könyvet már nem azért adnak ki, mert arra valóban szükség van, hanem mert annak idején megpályázták, s kaptak is rá pénzt, most meg már közeledik az elszámolási határidő, hát gyorsan el kell költeni a támogatást – hogy lehessen újat kérni. Ezáltal a kárpátaljai magyar közösség – egészét tekintve – egyre alkalmatlanabbá válik az érdemi együttműködésre (miközben szervezeteik egyre nagyobb profizmussal sajátítják ki a „magyar ügy” egészét, s ragadják magukhoz a támogatásokat, illetve szerzik meg az ezek újraelosztására szóló felhatalmazást).

Mindez most azért fogalmazódott meg bennem ilyen élesen-keserűen, mert a minap újabb házat építettünk Potyomkin-falunkban: megalakítottuk a Magyar Újságírók Kárpátaljai Szövetségét, amelynek működése sejtésem szerint abból fog állni, hogy időnként megpályáz pénzeket, ezeket majd jól el lehet költségezni, hamarost lesz az elnöknek számítógépe, parabolaantennája, ha minden jól megy, még szolgálati kocsija is. Dehogy fog érdemi munka folyni a szövetségben! Dehogy azért jött létre, hogy az újságírás rangját megemelje! Kinek van erre ideje-igénye! Épp elég munka azokat a fránya kérelmeket, pályázatokat megírni meg az elszámolásokat megcsinálni…

Mivel felkértek rá, az alakuló ülésen elmondtam a gondolataimat. Nagyjából ezeket:

• A kárpátaljai magyar újságírás válságban van (mint ahogy az értelmiség egésze is); ennek fő oka az, hogy soha nem kapott még ez a szakma a működéséhez, kialakulásához megfelelő feltételeket: korábban az ideológia telepedett rá mértéktelenül, most a gazdasági ellehetetlenülés és a társadalom érdektelensége és demoralizáltsága nyesi el a lehetőségeket.
• A kárpátaljai magyar értelmiségnek (ezen belül az újságíróknak) jelenleg arra sincs módja, hogy aprópénzre váltsa tehetségét, mert mindennapi munkájával a szűkös megélhetéshez szükséges javakat sem tudja előteremteni, azaz nincs elég aprópénz és talán nincs elég tehetség sem.
• A megélhetési feltételek hiánya és a befogadói közeg érdektelensége közepette törvényszerű, hogy az írott szó elvesztette rangját – és elvesztette rangját az írott szó művelője is.
• A rangvesztéssel együtt jár az igénytelenség; miért is lenne igényes az újságíró, ha munkáját nem fizetik meg és ha mást sem lát maga körül, mint azt, hogy az iskolában gyerekét igénytelenül tanítják, hogy a kórházban sehogy sem gyógyítanak, hogy az apósnak-anyósnak hathavi nyugdíjával tartozik az állam; stb.
• Belesodródva az általános érdektelenségbe-igénytelenségbe az értelmiségi elveszti szakmai hitelét. Elvben ugyanis egy novella vagy egy újságcikk nem lehetne azért jó vagy rossz, mert keveset vagy sokat fizetnek érte, vagy mert a környezet ilyen vagy olyan – ám a gyakorlatban ez mégis megtörténik.
• Kialakul tehát a „kis pénz – kis foci” morálja, amelyből aztán már akkor is nehéz lenne kilépni, ha megváltoznának a feltételek.
• Hiányzik a megfelelő szakmai képzettség is; hány kárpátaljai magyar zsurnalisztának van újságíró-főiskolai végzettsége? (ne a marxista-leninista esti egyetemek újságíró-szakára gondoljunk) – alig egy-egynek; vagy melyikünk végzett legalább valami többéves újságíró-tanfolyamot?; hányan vannak köztünk olyanok, akik valamely országos lapnál lettek volna többhavi gyakorlaton? Nem egymástól lestük-e el a szakmát, azon az alapon, hogy aki elég rég dolgozik egy lapnál, az már biztosan tud újságot írni. De lehet-e szakmai nívóról beszélni ott, ahol gyakorlatilag mindenki autodidakta. Amatőr. Esetleg dilettáns?
• Szükség van tehát a Szövetségre? Újabb szervezet, amely csak azért jön létre, hogy legyen?
• Illetve az alapvető elvi kérdés: ha szakmailag nem vagyunk eléggé képzettek, igényesek, lelkesek, akkor esetleges fölös energiánkat vagy szabad időnket nem ezeknek a hiányoknak az enyhítésére kellene-e fordítanunk?

Persze a Szövetség megalakult, s engem – ha már ilyen okos vagyok – beválasztottak az etikai bizottságba. Kész komédia: ahogy kilépek egy szervezetből, azonnal egy másikban találom magamat^[1].

Az a baj, hogy nekem továbbra sincs kedvem létrán-állványon egyensúlyozva a kitámasztott homlokzatú Potyomkin-ház ablakán kiintegetni, amikor a magyarországi közpénzek elosztói szemlét tartva úgy tesznek, mintha nem látnának a kulisszák mögé. Nekik is kényelmesebb elfogadni a látszatot, mint szembesülni a valós helyzettel. A játék így teljes.

*

Barátunk, Ö. túl van az életveszélyen.

A történet röviden: rosszul lett, a mentők bevitték a kórházba, meginjekciózták, elengedték: saját lábán ment haza. Alighogy hazaért, újra rosszul lett. Ismét mentők, kórház; bent tartották. Másnap felnyitották, vakbélgyulladásra gyanakodva. Kiderült, hogy akut hasnyálmirigy-gyulladás, a mirigyszövetek jelentős része elhalt (a hivatalos diagnózis: pancreatitis accuta, pancreonecrosis aracmoragica).

Mi pár nappal később tudtunk B-be menni; meglátogattuk. Nem igazán volt magánál, telemorfinozták. Láza is magas volt, félrebeszélt, idegesen mozgolódott, emelgette a lábát, állandóan ki akart szállni az ágyból (holott azt hittük, egy pihegő, mozdulni sem bíró haldoklót látunk majd), ráadásul kicsit be is sárgult. M. persze eléggé kétségbe volt esve, de, mint az asszonyok ilyen helyzetekben általában, igen keményen tartja magát.

Évával borzalmas hangulatban jöttünk el. Ö. láthatóan krízises állapota mellett ami még nyomasztó hatással volt ránk: a körülmények. És nem is kizárólag az orvosi és műszaki feltételek hiányára célzok, hanem az emberi hitványságra. Egyetlen adalékot: N. Istvánék, értesülve a dologról, két nagy dobozra való gyógyszert, fecskendőket, infúziós felszerelést hozták át Bp-ről, tudva, hogy itt ez mind hiánycikk. Átadták az akkor épp ügyeletet teljesítő orvosnak. Az kiválogatta azt, amire Ö-nek szüksége lehet, s a többit illetően megkérdezte M-et: ezekkel mi legyen. Maradjon az osztályon, így M., használják fel, ha majd másvalakinek kell. Két nap múlva egy másik orvos volt ügyeletben, s bejelentette M-nek, hogy ilyen és ilyen gyógyszerre lenne szükség. Hol lehet megszerezni, kérdezte M. Menjen el az egyik itt dolgozó orvos lakására, annak van. Elment, s valóban volt neki: abból a küldeményből, amelyet Istvánék hozták át. 3000 Ft, mondta a dr., és eladta M-nak a hazalopott gyógyszert, aki persze nagyon szépen megköszönte a doki szívességét.

Mit lehet ehhez még hozzátenni? Hogy nincs egyetlen Algopirin-ampulla egész B-ben? Hogy M. még azért is jó pénzt fizetett: beengedjék Ö-hez, s ott lehessen vele (ha ezt nem teszi, Ö. nyilván leugrott volna az ágyról, mivel senki nem felügyelt rá, órákra magára hagyták). Stb., stb.

Istvánék már az első napokban lépéseket tettek azért, hogy amint Ö. szállítható lesz, áthozzák Magyarországra. A B-i orvosok erről hallani sem akartak: szerintük a szállítást nem bírná ki.

Aztán valamivel jobban lett, s pár napra rá szállítható állapotba került: mentőautó jött Pestről, Istvánék kísérték; felpakolták (M. beült Istvánékhoz), s éjjel 11-re meg is érkeztek. Az orvosok bizakodnak, Ö. hangulata és állapota egyaránt elfogadható. Újraműtik, s ennek sikerétől függően azután derül ki, milyenek a kilátásai a jövőre nézve.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti korból

1997. január

Két dolgot szeretek igazán az életben: kezdeni és abbahagyni. Nem tudom, hogy nem a másodikat jobban-e. Időben felállni egy íróasztaltól, megválni egy tisztségtől, jókor kimondani a szerelmi végszót, megfontolt döntéssel vagy gyors elhatározással bejelenteni a nincs továbbot, kiszállni egy ügyből, kilépni a fősodorból, otthagyni egyetemet, munkahelyet, kilépni szervezetből, testületből; lemondani, felmondani, felhagyni, lehagyni, megszüntetni, felszámolni, bezárni, venni a kalapomat és odébbállni – aligha ismerek izgalomnak és lelki kielégülést nagyobbat. És a katarzis annál nagyobb, minél több az, amit veszni hagyok. Tét nélkül ugyanis nem igazán érdemes odahagyni semmit.

Minden abbahagyás egy új kezdet előtt nyit kaput. Aki benne van valamiben, az le is fedődik általa. Aki kilép, az előtt új távlatok nyílnak.

Emlékszem, amikor a lapot 22 éven át főszerkesztőként jegyző apám nyugdíjba vonult, és én hivatalosan is munkát vállalhattam a Kárpáti Igaz Szónál (azelőtt évekig „társadalmi munkában” állítottam össze és tördeltem a Lendületet, ifjúsági irodalmi oldalunkat), s vagy másfél évig félállású főmunkatársként voltam az Új Hajtás c. kulturális melléklet irodalmi publikációinak a gazdája, akkor elkövetkezett egy pillanat (szegény Behun Jánosnak, apám utódjának a halála után), amelytől kezdve már nem éreztem a munka örömét. Kerestem, vártam a pillanatot, amikor felmondhatok. Szabó Bélával, a megbízott főszerkesztővel egyre több konfliktusom támadt (folyton kifogásolta az általam választott verseket, novellákat), s amikor már nagyon feszült lett a viszonyunk, akkor én egy ideig felmondólevéllel a zsebemben jártam be a szerkesztőségbe. Amikor be kellett mennem, előtte megírtam a felmondásomat, zsebre vágtam, és úgy indultam egyezkedni Szabóval. Be is telt a pohár hamarosan. Valami versen vitatkozhattunk ismét, amikor bejelentettem, ezt én így már nem tudom vállalni – és letettem elé az aznapi dátummal írt Zajavljenyijét. A dolog meglepte, s miközben persze elhamarkodottnak nevezte elhatározásomat, és kifejtette, hogy egyedül én vagyok alkalmas erre a munkára, aközben zavartan megjegyezte: ezek szerint én ezt a lépésemet már előre kiterveltem, függetlenül attól, ő igent mond-e arra a versre vagy sem. Hogy jobban csodálkozzon, beavattam a titkomba, abba, hogy első komolyabb összetűzésünk óta minden alkalommal aznapi dátummal írt felmondás lapult a zsebemben, így lehettem csak biztos abban, hogy nem kényszerülök olyan kompromisszumokba, amelyek már túllépnek egy bizonyos belülről érzett mértéken.

Mindez (és sok egyéb, amiről nem írok: kétszer hagytam ott az egyetemet, gyors és visszavonhatatlan döntéssel váltam ki a magam alapította Hatodik Síp c. folyóiratból; előbb tisztségeimről mondtam le, majd ki is léptem minden magyarság-szervezetből stb.) most annak kapcsán jutott eszembe, hogy új lapom, a Pánsíp szerkesztését is átadtam. Nem túl látványos abbahagyás, a tét sem nagy (így a bizsergető izgalom is kisebb), hiszen kiadónak megmaradtam egyelőre, s ahogy sejtem, a szerkesztés sem teljesen nélkülem zajlik majd. Ennek a váltásnak komoly szükségét láttam; azt hiszem, jót tesz nekem is, meg a Pánsípnak is. Nekem regény-terveim vannak és sajnos kicsi a szellemi kapacitásom ahhoz, hogy eközben a lapkészítés összes gondját vállalhassam. A Pánsípnak meg kifejezetten jót fog tenni egy kis frissítés, fiatalító vérátömlesztés: három szerkesztőm átlagéletkora nem éri el a 30-at.

*

Naplót akkor érdemes írni, ha nem válik pózzá. Arra persze alig van remény, hogy íróember ezt úgy tegye, mint más halandó: csak magának. Aki már belekóstolt a közírás ízébe, vagy még inkább, ha már rá is szokott erre az ízre, nemigen tud írásművet csak úgy létrehozni.

Ez első látásra ellentmond annak az elképzelésemnek, mely szerint az elmélyült művész voltaképp magáért az alkotás folyamatáért munkálkodik. Ha ugyanis verset, regényt végső soron magamnak írok – akkor éppen a naplót nem?

Nincs ellentmondás. A magamnak írás ugyanis nem köznapi, hanem alkotói értelemben érvényes itt. Vérbeli író egy idő után nem tud csak úgy írni. Műalkotást hoz létre, mihelyst betűket rak egymás mellé, bármi is legyen ennek eredménye. A hozzáállása, a maga és műve iránti igénye minőségileg különbözik a csak úgy íróétól. Ez a másfajta igény nyomja rá bélyegét arra a naplóra is, amelyet esetleg nem szán publikálásra, és ugyanez az igény teremt formát, stílust, írói egyéniséget. Csak magának írja naplóját – de mégis igyekszik jó mondatokat illeszteni egymás mögé, szemléletes észrevételeket tenni. Nem akar pongyolán fogalmazni, kerüli a szóismétléseket, belejavít a már leírtakba – azaz munkál benne a műgond. Aki megismerte a szó súlyát, az többé nem tudja ezt a nemes terhet letenni.

*

A napokban hosszas beszélgetés Bagu Lacival abban a tárgyban, hogy a Pánsíp szerkesztői közé hívtam meg. Egyeztettük az elképzeléseinket. Közben sorra is vettük a számba vehető szerzőinket. Lehangoló a kép. Tíz alatt van azoknak a szépíróknak a száma, akiktől érdemes kéziratot kérni.

*

Levélváltás Zalán Tibivel: írást kért a Szivárvány folyóiratba és felajánlotta, hogy valamelyik nyári hónapban a Pánsíp bemutatkozó vendége lehetne a csobánkai a Szivárvány-tábornak. Mindkét ajánlatra örömmel mondtam igent, utóbbira emígyen:

Ami meg a nyarat illeti, egyet se csobánkódj, hanem inkább írkáld meg, nálad melyik hónapot, annak melyik felét-negyedét jelenti a “nyáron” terminusz meterologikusz, mert hogy épp négy-öt fő lenne ekipázséja Pán isten pikulájának, s egy autónyian utázván rátok szabadulni s táBORotokban megmártózni + bémutatni a lapjárást lenne igen nagy ingerenciánk. Tehát: hogy az időegyeztetési előrelátások félrekoordinálásának prognózisa ne legyen alaposan elbaszható és hogy az ez iránt való túlzottan burjánzó képességek legyenek megfékezhetők: találtassék módozata a miheztartás végetti késedelemmentes értesítésnek…
Hirdessetek hát programot (és igét), benne minket reklamírozzatok megnyugvással, de előtte nekünk tudnunk kell az időnek az ő pontját, mert akkor ehhez igazítjuk a korfui meg bermudai többheti nyaralásainkat.
Für alle Fälle azt is megírom, hogy június első két dekádja sem nem igen jó, mert ki kell heverni az ünnepi Könyvhetet, s mert Kárpátaljára jön Illyés Kinga (és estjein én vagyok a Prológ), és mert évek óta beázó szerkesztőségi padlásterünket újra kell tetőfedni stb. Július viszont tök üres, lévén az idusa táján esedékes tiszaújlaki turalmadaras nagy nemzetiségi székelyhimnuszos-bográcsgulyásos egybesereglést valahogy majd csak ki bírjuk hagyni nemzetárulásilag.

*

Tavaly óta vagyok számítógépes ember, de hónapokig kölcsöngépen dolgoztam – mindaddig nem akartam saját gépet, amíg meg nem bizonyosodom: a technika nem zavar az elmélyült munkában. Nem zavart. Így rászántam magam egy eléggé nagy beruházásra: a mezei felhasználók szempontjából csúcsfelszereltségűnek számító komputer beszerzése az összes fontos tartozékokkal együtt, egy szuper lézernyomtatót is ide számítva. A beszerzésben, programok telepítésében és beüzemelésben nyíregyházi szakember barátaim segítettek, akik még azt a szívességet is megtették, hogy áthozták Ungvárra a gépet.  Mindez még tavaly történt. Mostanra kitanultam minden csínját-bínját. A gép tökéletesen működik, sok örömöm telik benne. Igen ritkán fordulnak elő kisebb fennakadások, de eddig még minden alkalommal sikerült megoldani őket, és – amire nagyon büszke vagyok – önerőből. A legnagyobb teljesítményem eddig az volt, hogy belemásztam a win.ini fájlba, és ott javítottam ki azt a hibát, ami miatt a rendszer nem akart nyomtatni (egy „táncoló vonalak” nevű képernyővédő-játékot indítottam el, amely nyolcszor egymás után beírta magát a win.ini-be az indító parancs elé, vagy hogy is; fogtam és kitörültem, erre beindult a nyomtató!) Persze ez amolyan hályogkovácsolás volt, igazából nincs fogalmam a programokról meg az egésznek a működéséről, inkább csak vakmerő vagyok.

Már két Pánsíp-számot tördeltem be a Word 6.0-val, tettem ugyan ezt nagy élvezettel, de több szakértő hatalmas furcsállására: szerintük (igazuk van!) a Word egy folyóirat tördelésére nem alkalmas. Szó se róla, hosszú félórákat kínlódok olyasmivel, ami profi tördelő programban pár kattintás lenne. És ami ennél is nagyobb probléma: a Wordben nem lehet tükrözni, így csak papíreredetin tudom előállítani az anyagot, holott a nyomda pauszon szeretné megkapni, tükrözve.

Kezdtem érdeklődni profi tördelő program beszerezhetőségéről, erre egy barátom felajánlotta: neki megvan a QuarkXPress is, meg a PageMaker is egy installációs CD-n, amit 9 dollárért (!!!) vett az ungvári piacon. Több hozzáértővel is megnézettem, mert féltem, hogy esetleg vírus lehet rajta vagy valamit tönkretehet a gépemen, de mindenki egybehangzóan állította: a lemez tiszta, már több gépet installáltak vele, jól működnek. Nosza, feltettük. Nagyon jó programok! A QurkXPress egyenesen szuper! Nagy élvezettel kezdtem el vele próbaoldalakat készíteni, és ment is, bár észrevettem, hogy néhány beállítás nem működik, amelyek pedig a könyvben (amit még korábban megszereztem) le vannak írva. Aztán megpróbáltam Word-dokumentumokat importálni: nem lehetett, helyesebben átjöttek a szövegek, de igen torzított formában, és a Word-formázások elvesztek, helyettük egy csomó üres oldal keletkezett, melyeken csak néhány yyyyy volt. No, sebaj, újraformáztam, betördeltem egy szép oldalt és ki akartam nyomtatni. És itt kellett észrevennem, hogy a nyomtatási minőséget sem lehet beállítani, illetve hiába állítom, csak egészen durva, szemcsés minőségben tudok róla nyomtatni. Rá kellett tehát jönnöm, hogy ez egy Patyomkin-QuarkXPress, látszatra OK, csak épp arra nem jó, amire való. Kipróbáltam az Aldus PageMakert – a helyzet ugyanaz, importálni nem tud, s a nyomtatás is rossz, azzal a különbséggel, hogy minősége jobb, mint a másik programé, de közel sem 600 dp-s (amire pedig a HP Laser Jet 5L alkalmas lenne). A nevetséges az, hogy itt is állítható a nyomtatási minőség (a felbontás), de az eredmény bármelyik beállításnál ugyanaz. Ez is Patyomkin-program. (Hogy az importálás nem megy, az valószínűleg amiatt van – okoskodtam ki a könyvemből – mert hiányoznak a szűrők, amelyek a Word-dokumentumot megfelelően konvertálnák). Így hát ez a 9 dolláros CD nem is ér többet. Arra mindenesetre jó volt, hogy mindkét program kezelését kipróbálhattam, sőt a Quark-kal nagyjából meg is tanultam tördelni. Meg is szerettem, olyannyira, hogy a teljes, működő verzióját be is szeretném szerezni.

[jegyzet 2017-ből: ez később meg is történt, és néhány éven keresztül kiadói műhelyünk minden könyvét, folyóiratát én tördeltem; néhány esetben bérmunkát is vállaltam, én tördeltem például Csernicskó István és Orosz Ildikó angol nyelvű tanulmánykötetét, amelyet a Frankfurti Könyvvásáron mutattak be.]

_________________

Hordozható számítógép szerviz, Budapest