Hozzám legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából.

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. december

Még múlt havi hír: Éva III. díjat nyert az Élet és Irodalom novellapályázatán. 1300 pályaműből… Az elsőt nem adták ki, így lett két második, három harmadik. Dicséretére legyen mondva az ÉS-nek, hogy a nyertesek között egy sincs a saját favorizált szerzőik közül, sőt, jobbára alig ismert nevek sorakoznak a listán. Érdekesség, hogy kívüle három kárpátaljai pályázóról tudunk. Balla László, Nagy Zoltán Mihály, Balla D. Károly – de minket meg sem említettek, a „futottak még” kategóriában sem, míg Évának a másik, nem díjazott novellájára is igényt tartanak. Nekem ez persze öröm, és kajánul vigyorgok azon, ahogy apu egyszerűen nem érti, miként is előzhette meg a rutinos írót az abszolút kezdő kis Berniczky Éva, NZM pedig alighanem már meg is szőtte összeesküvés-elméletét.

Az oklevelet és a borítékot most vette át, persze nem az ünnepélyes díjkiosztáson, amelyre a meghívót öt nap késéssel kapta meg, hanem az ÉS utolsó idei munkanapján; már dec. 17-én megtartották az évzáró bulijukat, és legközelebb január 4-én mennek be a szerkesztőségbe. Erre a bulira csöppentünk be, persze jó volt pl. Esterházyt látni, de nem éreztünk késztetést arra, hogy a szükségesnél többet időzzünk ott. Amíg Éva ügyintézett, én Darvasi Lacival beszélgettem.

S ha már Évánál tartok: sínen van új meséskönyvének a megjelenése az Új Mandátumnál (nyertek rá támogatást). Kis kiadói műhelyünk pedig két újabb könyvet tervez olyan anyagi kockázattal, hogy kizárólag a majdani eladásból próbáljuk fedezni a költségeket. Még magyarországi kiadós kollégáim is csodálkoznak olykor az efféle vakmerőségen: ők legtöbbször csak elnyert pályázati támogatás esetében vállalkoznak még akár az eladhatónak tűnő könyvek megjelentetésére is. A nyomdaköltség mindig biztos, az eladási bevétel soha – foglalta össze a lényeget néhány éve számomra a szakma egyik nagy öregje, Drucker Tibor. Ez persze igaz, és a mi vállalkozásunk sem lehetne eredményes, ha nem magunk lennénk egyben a terjesztők is, és meg nem tennénk mindent azért – ráadásul elég ügyesen –, hogy szellemi portékáink vásárlókra találjanak. (Ezért csodálkozom pl. azon, hogy az EPMSZ kiadói tevékenysége ráfizetéses, holott 600 stabil – nyugati! – előfizetőjük van.)

Utazásaink. Határátkelés

December közepén három napot voltunk Budapesten, az Anyanyelvi Konferencia tanácskozott, nekem is volt egy 20 perces előadásom; ezen kívül egy csomó ügyet sikerült lezárnunk – ezek miatt roppant fontos volt még az idén egyszer ott lenni a fővárosban; ám eljutni alig sikerült: Csapon a helyzet reménytelennek tűnt, vagy két órán át még az átkelőhelyet sem sikerült megközelítenünk, akkora forgalmi dugó alakult ki a kamionok és a lezárt vasúti átjáró okán; átmentünk Kaszonyba, de ott útlevéllel nem lehet átmenni, csak kishatár-menti igazolvánnyal; végül Asztélynál két óra várakozással átcsusszantunk; reggel kilenckor indultunk Ungvárról és délután négyre lettünk a túloldalon; aztán Vásárosnamény után még a kocsink is bedöglött, közben szakadt a hó és ránk sötétedett; végül Magyar Autóklub-tagságunknak köszönhetően egy sárga angyal megmentett a megfagyástól: két órán át jött a szervizkocsi Nyíregyházáról a hózáporban, 20 perc alatt kijavította a szerelő a hibát és újabb húsz percig tartott a „könyvelés”, hogy aztán ne higgyünk a szemünknek: mindössze 400 Ft-ot kellett fizetnünk – ezt is a klubtagságunknak köszönhettünk, amely, igaz, évi 4000 Ft-os tagdíjjal jár, de, mint tapasztalhattuk, bőven megéri; este 7 körül értünk Nyíregyházára és a legszívesebben ott aludtunk volna, ha nekem nem az elsők között kellett volna felszólalnom a másnap reggel kilenckor kezdődő konferencián; így hát nekivágtunk a havazós, ködös, jeges éjszakának és éjfél tájt, 15 órai utazás után már a budai szállásunkon voltunk. Két napig konferenciáztunk, ebből egy délutánt és egy fél délelőttöt kénytelenek voltunk ellógni, mert el kellet pl. számolni az UngBereg Alapítvány pénzeivel meg más ügyek is voltak, pl. Éva díjátvétele az ÉS-ben.

Szombaton estére érkeztünk haza, és ha az idő picit jobb lenne, hétfőn fel is kerekednénk Beregszászba, hogy közben széthordjunk pár tucat Pánsíp-antológiát, de künn újra lefagyott és a tisztítatlan utak életveszélyesek.

Népi-urbánus, nemzeti-liberális ellentétek

NZM egyre inkább belefeszül ennek az ellentétnek a problematikájába. Legutóbbi levelében is rákérdezett pár dologra, olykor inkább provokációnak hat: mintha azt szeretné, ha az ő nézeteivel szemben határozzam meg magam, hogy ő majd abból valami messzemenő következtetéseket vonhasson le, talán az én sikereim és az ő kudarcai vonatkozásában. Most ezeket válaszoltam neki:

„A nemzetiek és liberálisok ellentétébe most ne menjünk bele túl mélyen – igen hosszú leveleket követelne a téma. Az áldatlan ellenségeskedést én roppant károsnak, nemkívánatosnak tartom – de a magyar irodalmi közélet sajnos „erről szól” és nehéz megítélni, mikor kinek van több igaza, több sérelme, több hatalma, több övön aluli ütése. Magam is az értékelvűség híve vagyok, épp csak az a bökkenő, hogy mást-mást tart értéknek a két tábor. Hozzám – gondolkozásomban – legközelebb a nemzetiekkel szembeni teljes toleranciát gyakorló mérsékelt liberálisok állnak (ez a liberalizmus klasszikus és nem mai, gyakran arrogáns fellépést is megengedő értelmezéséből fakad). Ehhez végül is roppant közel áll a nemzeti liberalizmus, amelyben szintén otthon érzem magam. A két szélsőség engem is taszít, de, be kell valljam, a nemzetiek szélsősége jobban idegesít (ez igen gyakran párosul stupiditással, primitivizmussal, elvakultsággal és erőszakossággal, míg a szélsőségesebb (szavaddal: hajthatatlan) liberálisok mindig elegánsabbak, van stílusuk és olykor valóban elképesztő nézeteiket is kulturáltabban, szellemesebben tudják kifejteni; nem habzik a szájuk, nem üvöltenek, érveket keresnek és nem hivatkoznak valami eleve adott igazságra vagy megfoghatatlan romantikus-misztikus fogalmakra, mint a nemzetiek melldöngetősebbje). Az irodalomban meg valahogy úgy van, hogy ha a saját stílusában-műfajában-világnézetében minél magasabbra emelkedik valaki minőségileg, az sokkal közelebb kerül az ellentáborból szintén magasra jutottakhoz, mint a saját táborbéliek alsó hadaihoz. Akik egy hegy két ellenkező oldaláról indulnak felfelé, odafent már jól látják-hallják-megértik egymást. Erre tudok néhány szép konkrét példát. Jókai Anna nemzetileg erősen elkötelezett író, a hagyományosabb (ám saját stílusában megújított) realista prózának mégis olyan magaslatára jutott, hogy egyrészt az ellentábor is megemeli előtte kalapját, másrészt jó barátnője lehet az egyértelműen, erőteljesen liberális nézeteket valló Gergely Ágnes.

Ami a mi kis irodalmunkat illeti, nehéz lenne meghúzni az éles határokat. Vári Fábián, Füzesi Magdi, Te vagy akár apám nagyjából egyértelműen a népi-nemzeti-realista vonalba vagytok sorolhatók, a fiatalok inkább az urbánus-liberális-modernista irányzatba, de pl. Bagu Laciban roppant sok a hagyományos vonás, Pócsban pedig tetten érhetők a romantikus elemek. Cséka a maga avantgardizmusával külön polcot érdemel: „történelmileg” ma már a klasszikus avantgárd sokkal hagyományosabb, mint a definiálhatatlan poszt- és transz- irányzatok. Fodort, Penckót vagy akár Évámat (és ide lehetne venni régvolt Finta Évánkat, sőt, bizonyos művei – kései versek – alapján még Kovács Vilmost is!) én nem merném sem ide, se oda berakni, mert ugyan kifejezésmódjuk, stílusuk inkább a modern-elvont-intellektuális-individualista stb. címkéket vonzaná, ám tartalmi szempontból nehéz bármelyiküket is liberális-urbánus írónak nevezni: az általuk megjelenített értékeknek („valamiről és valakinek”) inkább közösségi jellegük van. Magamat meg végképp nem tudom elhelyezni ebben a kétpólusú világban; de ez szerencsére nem is az én dolgom. Az ellen szerényen mégis tiltakoznék, ha engem posztmodernnek titulálnának, de persze az is furcsa lenne, ha népi ihletettséget fedeznének fel írásaimban. Ilyen ellenmondások azonban voltak-vannak-lesznek. Déry liberális gondolkozású volt, de jobbára realista regényeket írt; Németh Lászlót a népiek ma is vezérüknek tekintik, de drámáinak intellektualizmusa ezzel nagyrészt ellentétben áll. Kosztolányit vagy Babitsot hol egyik, hol másik tábor tekinti hivatkozási alapnak; sok embernek okozott már fejtörést József Attila szürrealista korszaka, és a modernnek induló, később teljesen „elklasszicizálódott” kozmopolita zsidó Radnóti valahogy mégis nemzeti költőnk lett. Időnként hajba kap a két tábor Adyn is (legutóbb Kenyeres Zoltán és Örsi István), s ki tudja, hányan emelték már zavarba ejtően egyedüli jellemzőjévé hol romanticizmusát, hol dekadenciáját, hol akkor felforgatóan modern stílusát, hol nemzeti szimbolizmusát, hol ateizmusát, hol biblikusságát vagy szabadkőművességét stb.
Egy biztos: nem fordulhatott volna elő, hogy az ÉS évzáró buliján megjelenjen Tornai József vagy Döbrentei Kornél, mint ahogy a Magyar Napló vagy a Hitel szilveszterére semmi áron el nem menne Esterházy Péter vagy Korniss Mihály. Vannak egyértelmű, kizárásos hovatartozások. És kevés az átjáró. Ez nagy baj.”

Hát ennek az évnek is vége

Számvetés? Persze, kellene ilyesmit készíteni. Csakhogy én nem vagyok múltba-nézelődő ember. Túlságosan is benne élek a mában és folyvást a jövőbe kacsingatok: teendőket latolgatok, terveket szövök. A múltat elemezni, tépelődni, nosztalgiázni – soha nem volt formám. Az új kudarcok eltörölték a régieket, a friss sikerek mindig elhalványították a korábbiakat. Minden szerelembe tisztán és szüzen érkeztem, mintha előtte soha… Így élek, így írok. Ha versbe kezdek, azonnal kiürül fejemből az összes korábban írt sorom. Minden mondatomat olyan kínnal és átéléssel fogalmazom, mintha először tennék ilyesmit. „Az adott pillanat törvénye” – definiáltam ezt a magatartást akkor, amikor jó huszonöt évvel ezelőtt második szerelmemben csalódva az első szerelem tanulságait vettem számba. A Nagy Első volt ugyanis az, akitől elleshettem: múltunktól, előéletünktől, okos tapasztalatainktól megválva kell átélnünk az éppen „zajló” pillanat minden mélységét. Ellentétben a Nagy Második tanításával, aki élete minden nyűgét és az emberi nem minden „bölcsességét” örökösen magával hurcolta, és még ölelés közben sem tudta letenni gátló okossága roppant bőröndjeit. Nem is igen láttam soha felhőtlenül boldognak.

Szaporodó esztendőim beteltével talán ezért nem készítek számvetést.

mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából.

1998. november (és vissza októberre, előre decemberbe)

Még októberben történt, de aktuálisan nem írtam meg, így került a decemberi naplóba:

Tanácskozás a Magyar Napló szervezésében az Írószövetségben

Meghívást kaptam a rendezvényre, leginkább, gondolom, a Napló részére írt, mintegy 40 oldalas tanulmányom okán. (Ezzel fődíjas lettem a folyóirat esszé-pályázatán.) Ez az alkalom volt (számomra) az első olyan rendezvény, amelyen a választások utáni új kormány képviseltette magát, mégpedig egy illetékes államtitkár révén, akit még korábbról ismertem, megkockáztatom, hogy kedveltem is. Ellenzéki kisebbségpolitikusként sokkal szimpatikusabbnak találtam. Az alig pár havi hivatali idő máris meglátszik rajta, kiült az arcára a nyeregben-lét túlzott magabiztossága, mintha hirtelen ő is elhitte volna, hogy egy államtitkárnak mindig igaza van, főleg, ha ő ez az államtitkár. Részvétele a tanácskozáson pedig épp olyan volt, mint korábbi elődjéé: elsőként elmondta a maga mondandóját, aztán elment. Hogy miről tanácskozunk, hogy mit mondanak egymásnak írók, történészek, szociológusok, jogászok, politológusok – az „nem érdekelte” (persze mindenki tudja, milyen roppant elfoglalt egy államtitkár; ám nem kellene-e, hogy elfoglaltságai sorába az is beletartozzon: saját véleményének kinyilatkoztatása mellett hallgassa meg mások (ellen-?) véleményét is).

Előkelő helyen, szünet utáni első hozzászólóként mondtam el a saját szövegemet. Persze nem a 40 oldalas tanulmányt, hanem egy erre az alkalomra készített sokkal rövidebb kisesszét, amellyel nem vártan nagy sikert arattam. Alighanem azért, mert a tanácskozás témáját illetően (Magyarország EU-csatlakozásának következményei a szomszédság-politikában és a határokon túli magyarság kérdésében) elképesztő a ködösítés, főleg a hivatalos magyar körök vagy az ő igazukat alátámasztani igyekvők részéről. Pár évvel ezelőtt még eretnekségnek számított, ha valaki fel merte vetni: Magyarország európai integrációja azok számára a magyarok számára, akik a csatlakozásból kimaradó országokban élnek – kedvezőtlen fejleménynek számít. Most már odáig eljutottunk, hogy a téma nem számít tabunak, de Horntól Orbánig, Kovács Lászlótól Martonyiig, Tabajditól Németh Zsoltig mindenki azt szajkózza, hogy a határon túli magyaroknak is érdekük az anyaország csatlakozása. Hogy miben ragadható meg ez az érdek, arra általánosságokat mondanak (EU-tagként Magyarország hatékonyabb segítséget nyújthat, nemzetközi szinten jobban képviselheti a határon túli kisebbségek érdekeit stb.), ha pedig az ember konkrét negatívumokra kérdez rá: vízumkényszer és más idegenrendészeti szankciók, akkor kitérő válaszokat adnak, mondván, hogy ezeket a gondokat meg lehet oldani. Holott jól tudják, valószínűleg nem lehet: az EU megköveteli, hogy az önvédelmi normákat Magyarország is betartsa. A mostani tanácskozáson egy szakember roppant részletességgel felsorolta, milyen jogi lehetőségek adottak az EU-törvényekben arra nézvést, hogy Magyarország derogációkban (kivételezettségben, egyes szabályok felfüggesztéséből eredő engedményekben) részesüljön. Készséggel elhiszem, hogy vannak ilyen lehetőségek, de abban is biztos vagyok, hogy köztudottan stréber anyaországunk nem fog ilyen derogációkat kérni, ellenkezőleg, igyekszik példás EU-tag lenni és esze ágában sem lesz kockáztatni vagy késleltetni a felvételét azzal, hogy határon túli kisebbségei érdekére hivatkozva különleges elbírálást kér. Azaz: szerintem Magyarországnak derogál derogációkat kérni. Ebben én nem is látok semmi kivetnivalót, ha párosulna azzal az őszinteséggel, amely kimondaná: ez esetben az államérdek előrébbre való a határon túli nemzetrészek érdekénél.

Az ember szívesebben lenyeli a békát, ha nem mondják róla, hogy csokoládé.

Magyarország viszont úgy kezeli ezt a kérdést, hogy nekem mindig egy székely vicc jut eszembe róla.

Egy hegyi falucskában az öregapó a feleségével a házuk előtti kispadon ücsörög. Hosszú hallgatás után a papó megszólal.

– Te anyjuk! Ha valamelyikünk elébb halna el, akkor… Akkor én beköltözöm Marosvásárhelyre.

Írószövetségi Közgyűlés, Választmányi ülés december 1-jén

Langyos unalom. NZM-nek – érdeklődésére – így számoltam be róla levélben:

„…semmi különös, langyos szövegek, békés egyetértés. Csak a vége felé kezdett kicsit kiéleződni a hangnem Fekete Gyuláék Örökségünk c. könyvsorozata kapcsán (szerették volna a könyvsorozat kiadásához megnyerni a MÍSZ közbenjárását, hogy költségvetési pénzből legyen finanszírozható a kiadás. Ez megosztotta a tagságot, végül persze leszavazták). Hosszadalmas és unalmas volt az új Választmány jelölésének és megválasztásának procedúrája. Tőlünk kívülem, mint három éve is, Fábián Laci is felkerült a jelöltlistára, de nem került be a legtöbb szavazatot kapott 71 fő közé. Én „vesztettem a támogatottságomból”, 3 éve huszon valahanyadik, most harminc valahanyadik helyen végeztem. Pomogáts 100 %-ot kapott. A Választmány 22 tagja határon túli.

1-jén a Választmány ülésezett, Pomi volt az egyetlen elnökjelölt, az 59 jelenlevőből 52 meg is szavazta. A nyolctagú elnökség: Albert Gábor, Grendel Lajos, Jókai Anna, Szilágyi István, Mezei Kati, Kiss Gy. Csaba, Tornai József, Vathy Zuszsa. Érdekessége, hogy megerősödött a nemzeti vonal, talán csak Grendel képviseli az liberális-urbánus irányzatot. A többség mérsékelten nemzeti, Kiss Gy. és Tornai hangsúlyosabban, Albert pedig már-már szélsőségesen. Lengyel Balázs, Görgey Gábor kiesett, Lakatos István nem vállalta a jelölést – az ő révükön a korábbi Elnökség kiegyensúlyozottabb volt.”

Egy másik levelemben még ezt toldottam hozzá:

„Ami az Írószövetség elnökségét illeti, abban – így érzem én – híven (hívebben) kellene tükröződnie a magyar író-társadalom spektrumának. Nem egészséges fejlemény az, ha a liberális-modernista kánont egyedül Grendel képviseli, aki ráadásul Pozsonyban él. Írók százai érezhetik úgy, hogy a legfelsőbb vezetésben nincs író, aki az ő érdekeiket képviselné, aki az ő nézeteinek megfelelően foglalna állást, szavazna, nyilatkozna stb. vitás kérdésekben. Ez gyengíti a Szövetségnek azt a szerepét, amit Pomogáts szán neki, s amit lassan négy éve meghirdetett: legyen a MÍSZ ernyő-szervezet, olyan szövetség, amelyet a teljes magyar írótársadalom magáénak vall”.

Nagy Zoltán Mihály egyébként nem véletlenül érdeklődött a közgyűlés felől. Ott lett volna a helye: hogy kiválthassa az útlevelét és eljöhessen, segélyt szereztem neki egy nyugati magyar szervezettől. Szerkesztőségi-kiadói ügyei is lettek volna, azt akartam, hogy nyélbe tudjon pár dolgot ütni. Ha eddig arra panaszkodott, hogy nincsenek meg a megfelelő körülményei az íráshoz, most ne folytathassa azzal, hogy nem tud kapcsolatot tartani a lapokkal, szervezetekkel csak azért, mert nincs pénze kiváltani az útlevelét. Az EPMSZ megítélte a pénzt, és hogy a hosszas eljuttatást áthidaljuk, én megelőlegeztem Zolinak a sajátomból az összeget – de nem jött neki össze a dolog, és hetekig nem is vette a fáradságot, hogy tisztázza, miért nem. Aztán sértett hangú levelet írt és tételesen elszámolt, mire költötte a segélyt. Ami rendben is volna, csak épp a céltámogatás nem érte el a célját; bár nem állítom, hogy ebben ő a hibás. Egyébként kicsit elvitatkoztunk az általam talán fölöslegesen kipattintott téma (az írószövetségi elnökség összetétele) okán. Ebben láthatóan nem értünk egyet, szerinte az kedvező fejlemény, hogy a népi-nemzeti elkötelezettek kerültek túlsúlyba. (Azt kell tapasztalnom, egyre nagyobb köztünk a nézetkülönbség irodalmi ízlésben és más egyébben is.)

A Pánsíp szociális segélyalapja

Nemcsak NZM-et sikerült mostanában anyagilag támogatni. Egy afféle (alternatív, nem hivatalos) segélyalap jött létre a Pánsíp szerkesztőségének keretében. Az Amerikában élő Dr. Zoltáni Csaba jóvoltából (GEZA AND JUDIT ZOLTANI FOUNDATION) két kárpátaljai magyar pedagógusnak közvetítünk havi (amerikai szemmel szerény, itt jelentősnek számító) összeget (50-50 USD). És segélyezési célra felajánlott 300 svájci frankot az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is. Ebből részesült NZM, hogy kiválthassa útlevelét, a Badalóban szűkölködő Ferenczi Tihamér költő pedig egész téli tüzelőjét vehette meg a támogatásból.

Pánsíp Almanach, pénzügyek

Lassan befejezzük a Pánsíp almanachjának a nyomdai előkészítését (Éva szed és korrigál, én tördelek, szkennelek, fóliára viszem az oldalakat). 120 oldalas kis könyv lesz UngBereg 1999 főcímmel és csupa értékes anyaggal, pl: az ukrán nyelv és a kárpátaljai magyarság; magyar oktatásügy az 1945-ös rendszerváltás után; magyar diákok nyelvi szokásai az Ungvári Állami Egyetemen stb. + sok szépirodalom. A nyomdaköltséget már megszereztük, de egyelőre se a szerkesztési díjakra (így saját munkánkra), se a szerzői díjakra nincs keretünk. (Négy különböző helyről utasították el kérelmünket…) Így lassan a szerkesztői-könyvkiadói munkánk már hobbinak számít: jó, ha a könyvek eladásából munkánk anyagköltségét (papír, festék, fólia, elfogyasztott energia, számítógépek amortizációja) vissza tudjuk forgatni, de például a gépekben és a szoftverekben saját pénzünk áll (a profi tördelőprogram, amivel dolgozom – QuarkXpress for Windows 3.2. – vagy az Office 97, ami ma már alapfelszerelésnek számít, „jogtisztán” 130.000 és 180.000 Ft-ba kerül. Más kérdés, hogy én másodkézből olcsóbban hozzájutok, de ha Ukrajnában rend lenne, ez komoly szabálysértésnek számítana, hiszen nem csupán privát célokra használom, hanem folyóiratot, könyveket adok ki, igaz, hogy ezeket viszont a Budapesten bejegyzett alapítványunk jogi keretei között. A szerkesztőség viszont ungvári – és hát így, ezzel a kettősséggel meg lehet takarítani bizonyos kiadásokat. Én nagyon szívesen lemondanék ezekről a kis csalásokról, ha napi 9-10 órai szellemi munkámat valaki becsületesen megfizetné.

Kanizsára kéne menni

Pék Pál meghívása: szervezzek egy kárpátaljai csapatot kanizsai irodalmi találkozók céljából. Megírtam, hogy majd valamikor tavasszal esetleg – egy nagyobb előadókörút keretében – ellátogathassunk páran. Évente szoktunk tenni 4-5 állomásból álló ilyen bemutatkozó körutat, tavalyelőtt Hatvan–Székesfehérvár–Veszprém–Bp volt az útirány, a tavalyi viszont pénzhiány miatt meghiúsult, a meghívóink némelyike vagy a szállást, vagy az útiköltséget nem tudta vállalni (csak a szerény tiszteletdíjat), így az égész számunkra ráfizetéses vállalkozás lett volna, és a végén Évával kettesben csupán Gyulára mentünk el. Nos, a tapasztalataimból kiindulva a jövő évi körút szervezését másként kezdtem el, és már most megpályáztam egy kis pénzt utazási célra. Meg is ítélték, csak az átutalás igen hosszadalmas. Ez azt jelenti, hogy a benzinköltséget magunk tudjuk fedezni és az egyes helyszínektől csak a szállást és valami szerény tiszteletdíjat fogunk kérni. Nos, mivel dunántúli helyszínek eddig is szóba jöttek már, lehet, hogy Magyarországnak velünk éppen ellentétes csücskét is érinthetnénk. Természetesen csak akkor, ha lenne ilyesmire igény, és valamely ottani intézmény (Könyvtár vagy kultúrház, netán valamely oktatási intézmény) vállalni tudná a dolgot, azaz ha ez nemcsak Pék Pali főszerkesztő futó ötlete. Egyébként Tar Feri is jelezte még a nyáron, hogy szívesen látna minket Hévízen, de az utazás költségeit ő sem tudná fedezni, de ha a két alkalmat, Kanizsát és Hévizet össze tudjuk kötni, mindenkire kevesebb költség hárul. De mindez még roppant messze van, a szervezést azonban érdemes hónapokkal előbb elkezdeni.

Alla Bilo-Rak versei, költészete – Pannon Tükör

Alla Bilo-Rak versei fordításomban – Végzetem, Az utolsó zenész, Mocsár, a Pannon Tükörben, kis tanulmányommal Allaról és költészetéről: Költészet egyszemélyes nyelven. Érdekes, milyen gyerekesen tudok örülni egy ilyen megjelenéseknek…

Alla Bilo-Rak

Végzetem

Indulnék újra, meztelen akár,
És bőröm vetkezném a néma fákra,
Nem bánnám, hogyha kígyó mar halálra,
Nem rémít már a Sátántól-halál.

– Légy szeretőm! – bár Jézus násza vár,
Én büszkén rúgnék fel erényt, akárha
Szekérkét a húzni fáradt pára,
Ha futni hívja túlról jött madár.

És lennék elhagyott, halott szavak
Hazája lenne felnevelő fészkem,
Elégedett lehetnék már egészen,

– De törne újra rám a sors, a vak,
Indulnék vissza: hív a végzetem,
S látnák a fák, hogy csontom vetkezem.

Fordította Balla D. Károly

Entrópia és információ. A modern költészet lényege. Metaforaképlet

<< UngParty Manzárd arch | kamasz-előzményektől eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től blogot; a korai jegyzetek utóbb kerültek fapados honlapomra. Ez újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. október

Az entrópia és az információ

Olvasmányok egy előkeveredett áprilisi (98/4) Korunkból: Lászlóffy Aladár okosan jópofa (vagy fordítva?) kisesszéje, Hankiss Elemértől egy tőle megszokott mélységű tanulmány első része a hagyományos és a modern társadalomról (Proletár reneszánsz, az értékrendváltozás és magatartásváltozások elemzése), és, ami a legizgalmasabb volt, Bárány-Horváth Attila kolozsvári tanár és biológus nagyobb tanulmánya entrópia és információ viszonyáról. Roppant szemléletes előadásmódja okán nagyjából 70 %-ában követni tudtam okfejtését, ide értve a dolog lényegét is, csupán néhány mellékszál volt, amit, nyilván ismereteim hiányában, nem tudtam megérteni. Ezzel meg is lehetek elégedve, mert fizikát húsz, biológiát huszonöt évvel ezelőtt tanultam utoljára, információelméletet pedig soha. A szerző alaptétele az, hogy az energiával és az anyaggal együtt az információ hármas entitást alkot, s eközben minőségprincípiumként határozza meg az előbbi kettő rendezettségét. Kicsit a magam nyelvére lefordítva: az anyag és az energia az információ révén illeszkedik bele a téridőbe. A szerző azt is kifejti – és kismonográfiájának ez a mondanivalója –, hogy

az információ létezése és hatása oldja fel azt a paradoxont, amely az Univerzum növekvő entrópiája és a bioszféra (ebbe értve a humanoszférát is) növekvő rendezettségi foka között mutatkozik.

Bizonyításaiban igen szerteágazó példákat hoz fel, foglalkozik az ősrobbanással és a sejttannal, kerülőt tesz a fekete lyuk felé és szól a veseműködésről, beszél a természetes kiválasztódásról és a genetikáról, miközben az egész írását belengi a „termodinamikus” és „kvantumelméletes” modern fizikai gondolkodás, a korszerű téridő-elmélet magáévá tett ismerete. Végig fizikusként közelít a biológia felé is, s az evolúciót mint az Univerzum törvényei ellenében működő információs „robbanást” értelmezi. Roppant élveztem az olvasmányt!

A modern költészet lényege

Hasonlóan, mint pár nappal ezelőtt Lengyel Balázs verselemzését. Még nyár elején dedikálta esszéinek vaskos kötetét (Két sorsforduló), de mostanáig nem néztem bele, és ezúttal is csak két írásra futotta. Az elsőben (Rimbaud és a költészet nyelve) a modern költészet jellegéről szól lenyűgözően, a másikban Apollinaire képversét (A megsebzett galamb és a szökőkút) elemzi, ami szintén élvezetes. Legtanulságosabb az első írásból az a néhány sor, amelyben a tradicionálistól eltérő költészet mibenlétét ragadja meg bámulatos éleslátással. Nem állom meg, hogy ne idézzem ezt a két mondatot:

„Míg a klasszikus költészet nem más, mint a képek díszeivel, a metrum és a rímek zenéjével felékesített próza, addig a Rimbaud-tól kiinduló, modern költészet a nyelv zárt rendszeréből fakad; ez a költészet a szavak, a nyelvi struktúra kombinatív lehetőségein alapuló kaland, melynek során a jel (a szó) és a költői szándék csaknem véletlen találkozásából kap hajlékot a versben a jelentés, »a gondolat«. A régi költők tehát céljaiknak megfelelően alkalmazták a nyelvet, a mai költő a nyelv próbálgatása közben bukkan rá költői céljaira.”

Hát persze! – mondom én utólag. (Általános megfigyelésem Lengyel Balázzsal kapcsolatban, hogy amikor egy-egy észrevételével, megállapításával rádöbbent valaminek a lényegére, akkor azonnal megfogalmazódik bennem: de hát ezt én is így gondoltam! Ami persze nem igaz, és csupán Balázs hallatlanul szuggesztív előadásmódjának a következménye: olyan stiláris erővel, olyan esszé-igazsággal, olyan „lírai logikával” mondja, amit mond, hogy az ember pszichéje – sorait olvasván – spontán módon visszacsatol, és a frissen megszerzett ismeret energiája visszasugárzik a tudás előtti állapotig. Hétköznapibban erre mondják: mintha a számból vette volna ki! Holott dehogy is volt a szánkban valami is!)

Miért mosunk fogat?

Időközben megjött az 5., májusi (!) Korunk is, benne Hankiss említett esszéjének második részével. Talán még az elsőnél is jobban tetszett, különösen, amit a fogyasztói társadalom kettősségéről írt, illetve a reklám hatásáról és a reklámozott termékek kultuszának pszichológiájáról. Megtudtam, hogy az ember nem azért – nem csak azért – mos fogat, hogy azok ne szuvasodjanak, hanem mert fogat mosni, főleg a reklámozott termékkel, állampolgári kötelesség, ezen túl pedig önbecsülést építő tevékenység.

Nyelvünk és Kultúránk

Az Írószövetség legutóbbi választmányán Beke Gyuri bátyánkkal váltottam pár szót a NyÉK-ről (ő a főszerkesztője). Egyik előzmény, hogy korábban megkérdezte, nem lennék-e afféle kárpátaljai bedolgozó szerkesztő, írnék-e és szerveznék-e rendszeresen kéziratokat. Mivel nekem komoly fenntartásaim voltak, és erről írtam a kiadónak, ennek okán most rákérdezett, én pedig elmondtam, mi a bajon az Anyanyelvi Konferencia vaskos folyóiratával. Először is az, hogy meglehetősen unalmas, miközben se nem eléggé tudományos-szakmai, se nem érdeklődést felkeltően népszerűsítő, se nem irodalmi, se nem nyelvi, se nem oktatásügyi – és még sok minden nem. Leginkább mozgalmi üzemi lap jellege van (ehhez viszont roppant vastag, terjedelmes-terjengős). Persze Gyuri bá’ azt is elmondta, hogy jobb, más lapot csinálni nincsen mód: gyakorlatilag egyedül végzi a szerkesztést, igen szerény javadalmazásért, és bizony a honoráriumok is túl szerények ahhoz, hogy ragyogó szerzők ragyogó munkáit meg lehessen rendelni; továbbá pedig vannak bizonyos kötelezettségek intézményekkel és személyekkel szemben, így egyes írásokat egyszerűen illik közölni akkor is, ha nyilvánvaló, hogy közérdeklődésre kevéssé formálhatnak igényt. Ha így van, mondtam, akkor viszont érdemes feltenni a kérdést: van-e ilyen lapra reális igény, mi a hozadéka, mekkora az olvasottsága, van-e idézettsége, hivatkoznak-e rá, s hányan fizetnék elő azok közül, akik szerzői tiszteletpéldányként amúgy is megkapják. Azaz: ilyen (csak ilyen?) lapra van-e az AK-nak szüksége? Én nagyon jól el tudnék képzelni olyan verziót is, hogy a NyÉK – ennél sokkal kisebb terjedelemben – megmaradna üzemi, mozgalmi, népfrontos, világszövetséges hagyományú, tisztán formális-proto­kolláris szerkesztőbizottsággal felszerelt belső terjesztésű bulletinnek, de emellett az AK indítana egy igazi folyóiratot, amely ugyan nem lenne irodalmi, de közölne irodalmat is, és roppant módon figyelne arra, mi történik a magyar nyelv és kultúra terén az egyes régiókban. Kellene már egy olyan lap, amely rögzíti és lehetőleg értékeli is – olvasmányos körítésben! – az egyes régiók igazán jelentős műveit és eseményeit. Legyen végre honnan egy erdélyi, délvidéki stb. olvasónak megtudnia, mi történik Kárpátalján (s viszont): jelent-e meg új regény, volt-e új színházi bemutató, működik-e (és hogyan) a beregszászi Főiskola, indult-e új folyóirat, hogyan él, mit tanít egy falusi iskola magyartanára (mindezt persze nem „hírek” formájában, hanem regényrészlet, színi kritika, igazgatóval készített interjú, lapszemle, irodalmi riport stb. közlésével). No meg:

• égetően kellene már egy lap, amely foglalkozik a számítógépezés, e-Mail-ezés, internetezés nyelvi problémáival;
• amely a hagyományos „nyelvművelés” módszerein túllépve felvállalja a két- és többnyelvűség problematikáját, amely a nyelvi jelenségeket társadalmi hátterükkel együtt szemléli.

Beke főszerkesztő úr sóhajva hárított: írjam ezt meg a kiadónak. Megírtam. Megtoldva azzal, hogy egy ilyen lap erkölcsi hozadéka idővel anyagiakban is megmutatkozhatna (elnyert támogatások, előfizetők és vásárlók emelkedő száma, nyugati magyarok érdeklődése). “Ugye te sem gondolod – írtam Komlós Attilának, mint felelős kiadónak – , hogy fokozott intellektuális izgalom fogná el az olvasót, amikor a NyÉK-et kezébe veszi…” És hát nem köntörfalaztam, rákérdeztem arra is, hogy a NyÉK szerkesztőbizottságának tagjaként a lapon feltüntetett Dupka György mikor írt vagy szervezett utoljára anyagot a lap számára?

A metaforák számának képlete

Miközben mi Budapesten írószövetségeztünk, Ungváron járt és a Hungarológia Központól jövet hozzánk is becsöngetett Tverdota György, a jeles irodalomtörténész. Nála jobban csak én sajnálom, hogy nem talált minket otthon. Elmeséltem volna neki – erre legutóbbi budapesti találkozásunkkor nem adódott alka­lom –, hogy egyetemista koromban, mikor szakdolgozatomon dolgoztam, a József Attila költészetének kozmológiai vonatkozásai c. munkája az egyik legfőbb forrásmunka volt számomra. (Hallatlanul érdekes kérdés, hogy JA költészetében a vaskos materializmus hogyan légiesül a bergsoni irracionalizmus felhajtó erejétől.) Szegény tanáraimat kicsit meg is viselte a sok elméleti kitérő és az, hogy közel 300 cím szerepelt munkám bibliográfiájában, no meg hogy „kutatásaimhoz” nem átallottam pl. Szabolcsi Miklóssal szakmai levelezést kezdeményezni, s ezt dokumentáltam is dolgozatomban. Vaszócsik Vera tanárnő meg is dorgált: egy szakdolgozatban a diák feladata nem az, hogy saját kutatást végezzen, hanem hogy a szakirodalomban való jártasságáról bizonyságot tegyen… A kezdetben irodalomtörténeti szempontból közelített témát negyedik-ötödik évfolyamon nyelvészetivé, pontosabban stilisztikaivá formáltam, bölcsészként ez a köztes terület érdekelt a legjobban (ebből is diplomáztam volna, ha eljutok odáig) és József Attila verseit vizsgálva arra a következtetésre jutottam, hogy költői képei nagyságrendekkel magasabb szintűek, mint az a filológiai apparátus, ami a stilisztika terén ezek elemzésére rendelkezésünkre áll. Így aztán a tanári intelem ellenére szemrebbenés nélkül bevezetem új metaforatípusokat, megalkottam az ún. „hasonlat-háromszöget”, tanulmányoztam ezek változatait, új meghatározását adtam az ismert trópusoknak is (pl. a megszemélyesítés definíciója nálam ez volt: „a megszemélyesítés élőlényvégpontú progresszív transzfer metafora”), s bebizonyítottam például, hogy a transzfer (síkváltó) metaforák elméletileg lehetséges száma az N=n×(n– 1) képlettel adható meg, ahol n a tetszőleges részletezéssel megadható tartalmi kategóriák száma; hat szokványos kategóriával operálva (elvont fogalom, természeti jelenség, tárgy, növény, állat, ember) pl. 30 metaforatípust kapunk, ebből 15 progresszív és 15 regresszív, s a 15 progresszívból 12 a hagyományos értelemben vett megszemélyesítés körébe tartozik. Az igazán nagy teljesítményem azonban az volt, hogy az elméletileg kidolgozott kategóriák majd’ mindegyikére találtam példákat J. A. költészetében. Cirka 2000 cédulányi jegyzetem gyűlt össze eközben… No, hát sugárzó arccal és feszülő kebellel ezeket mondtam volna el… Kérdezni pedig új könyvéről szerettem volna Tverdotát, olvastam egy kis recenziót a friss KönyvPiacban, és ugyancsak felkunkorodott az én kíváncsiságomnak az ő farkincája.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti, de már számítógépes évekből

1998. szeptember

Quasimodo-díj – Balatonfüred

Salvatore Quasimodo Balatonfüreden, 1961-ben

Értesítést kaptam arról, hogy a Balatonfüredi Költőverseny szakmai zsűrije a beküldött pályázatok közül az én versemnek ítélte az idei Qasimodo-díjat. (A Nobel-díjas költő anno kezeltette magát a füredi szívkórházban, ültetett egy hársfát a Balaton-parti sétányon, verset is írt erről – ebből az eseményből táplálkozik a hagyomány és ebből nőtt ki a rendezvény és a díj.) Hó végén a szokásos több napos nagyszabású rendezvénysorozat záró napján, a műsoros gálaesten adják át a fődíj mellett a különdíjakat is. Úgyhogy utazunk újra – majd beszámolok. [Lentebb külön alcím alatt olvasható.]

E siker mellett jó kilátásaim vannak arra, hogy jövőre két könyvem is megjelenjen. Válogatott verseimet (Halott madárral) a pécsi Pro Pannonia vállalta fel; publicisztikai írásaim, esszéim, kritikáim összegyűjtött kötetét pedig (A hontalanság metaforái) az Anyanyelvi Konferencia jelentetné meg. Az előbbi, kell-e mondanom, pályázati úton remél támogatást szerezni, az AK azonban, úgy tűnik, ennek hiányában is vállalná a kiadást. Ha még a Szembesülés ügye is révbe érne… És ha már dicsekvés: két novellámat is németre fordítják, két különböző, a Frankfurti Könyvvásár alkalmából megjelenő gyűjtemény számára. Az egyikben Évával együtt szereplünk.

A topáz illemtana

Közös könyvünk terve is egyre inkább kibontakozik. Mivel kiadónknak nincsenek pályázati forrásai (etikai okokból jó ideje kiléptem a határon túli magyar könyvek kiadását támogató pályázati rendszerből), ezért a nyomdaköltség előteremtésére előfizetők és mecénások gyűjtésére adtam a fejem. A topáz illemtana a terveim szerint albumszerű, bőven illusztrált, elegáns megjelenésű lenne, így talán szélesebb ismerősi körömből többen is vállalják, hogy arany-, ezüst- és bronz-fokozatú mecénásként nevük szerepeljen a könyvben, amennyiben a nem túl magas, de nekünk nagy segítséget jelentő összeg mértékében támogatják a kiadót.  Barátaim és ismerőseim, valamint az ő barátaik is ismerőseik szélesebb köréből pedig talán kikerül az a néhány száz előfizető, akik megadják a bizalmat – cserébe egy szép, színes, exkluzívnak szánt kiadványt vehetnek át jövőre Éva legjobb novelláival és az én legújabb verseimmel. Úgy kalkuláltam, hogy a könyv ára 1999-ben legyen 1999 Ft. Néhány mecénás és 200 előfizető esetén a vállalkozás pénzügyi mérlege nullára fut, ha fölé megyünk, illetve ha eladásra is számítva nagyobb példányszámot kockáztatunk meg és mondjuk 100 példányt sikerül értékesíteni, még kis haszna is lehet a kiadónak (személyi kifizetés kizárt…), amelyet egy későbbi könyv költségvetésébe forgathatunk bele. Nyereséget képezni igencsak bajos, mert ilyen kis példányszámnál a könyv árának a felét teszi ki a nyomdaköltség, másik felét meg elviszi a terjesztői jutalék (pl. Budapesten a nagykereskedők 45-50%-kal veszik át, a mi költségünk az odaszállítás, és csak utólag fizetnek, amiért újra oda kell autózni; 20-36%-kal dolgozó kiskereskedőket, könyvesboltokat pedig kinek van ideje végigjárni 2-5 példány átvétele reményében; ennél jobb az esély, ha magunk árusítjuk író-olvasó találkozóinkon).

Windows 95?

Fejlődik-gazdagodik számítástechnikai gépparkunk. Most éppen egy lapszkenner, egy külső Zip meghajtó és egy fax-modem lett a beszerzésünk tárgya. Sajnos azonban ezúttal nem voltam eléggé körültekintő, mert ezekhez a ketyerékhez már olyan installációs programokat mellékelnek, amelyek a 3.11-es Windows-zal nem értenek szót. Eljött egy hozzáértő srác, megpróbált kicsit manipulálni a programokkal, de nem sok eredménnyel. És mindenképpen 3.11-esre akarom kapni a faxokat? – húzta el a száját, és javasolta, hogy ideje beszereznem a Windows 95-öt; fel is rakta volna, de neki csak angol és orosz verziója van. Mondtam, nem azért van nekem Nyíregyházán egy kiváló barátom, hogy holmi ánglus avagy moszkovita verziókra legyek rászorulva. Rendben, így ő, de ha már ilyen remek kapcsolatom van, akkor ne bármelyik, hanem kizárólag a Windows 95 OSR2 jelzésű változatot kérjem. Így kedves Méhész János barátunk számíthat Nyíregyházán látogatásunkra. A számítógépünket is rajta keresztül vásároltuk tavalyelőtt, még azt is megtette, hogy áthozta a határon.

A megértés szellemi gyorsbüféje

Ideje lenne belátnom, hogy „az emberek” (egy korábbi jegyzetemben „mindennapi”-nak nevezettek) – talán önvédelemből? – nem hajlandóak azon összetettségében kezelni a világ dolgait. Saját érzelmeik és erősen leegyszerűsítő következtetéseik szintjén appercipiálják mindazt, amivel találkoznak, óvakodnak a mélyebb megértéstől. Mindez még azzal tetéződik, hogy saját érzékelésüket és sémákhoz igazodó meglátásaikat viszont igazságokként tudatosítják. Többször – de hányszor! – megtörtént velem, hogy valaki elmondja, mit olvasott az újságban. Én kételkedem a dologban, vagy mert magam is olvastam a hivatkozott cikket és másképp emlékszem rá, vagy mert az elmondottak valamiért kételyt keltenek bennem. Előkeresem az írást, és nem egyszer épp az ellenkezője áll benne annak, amit ismerősöm, barátom, hozzátartozóm kiolvasott belőle. Egyszerű figyelmetlenség? Nem hiszem. Hanem: a mindennapi ember azon beállítottsága, hogy mindent a lehető leggyorsabban saját gondolati-érzelmi rendszerébe asszimiláljon. Így aztán kialakult személyiségük „a maga képére” egyszerűsíti a világot, hogy ne kelljen rajta tépelődni, ne kelljen vele foglalkozni.

Önvédelem, írtam fentebb. S talán valóban az. A gyors és felületes ítélet, a szinte az információktól függetlenül levont következtetés megóvja az elmét attól, hogy az elemzés csapdáiba bonyolódjon, hogy a részleteknél leragadjon. Az akár hibásan is, de gyorsan és megnyugtató biztonsággal lezajló szintézis győz a fáradságos és kétes eredményű analízis felett. „Biológiailag” ez valószínűleg így egészségesebb.

Sikereseknek pedig minden bizonnyal azok „az emberek” mondhatók, akik ebben a szellemi gyorsbüfében sorra ráhibáznak a helyes, megfelelő, beigazolódó következtetésekre. A boldog és sikeres élethez végül is nem feltétlenül kell nagy tudás. Lottón sem a valószínűségelméletből doktorált professzornak lesz telitalálata, hanem a szerencsés bútorszállítónak.

És ez így van rendjén, mondhatnám poénként, ha nem tudnám, hogy a főnyereményt megütő „ráhibázóra” hány százezer hasztalanul próbálkozó jut, s ha nem kellene belátnom: a szerencsés nyertesnél is jobban jár az, akié maga a lottó. A bankot soha nem a ráhibázók adják, s végképp nem „az emberek”, hanem a legtöbb információból legtöbb munkával legtöbb helyes következtetést levonók.

Hinni és érezni talán egészségesebb. Ám tudni általában mégis hasznosabb.

Balatonfüredi Költőverseny – Quasimodo-emlékdíj – fura interjú

Eddigi pályám legjelentősebb irodalmi díját vehettem át e hónapban. A Quasimodo Emlékdíjat azért becsülőm sokra, mert egyrészt nem valamilyen „érdemekre” való tekintettel, hanem a benyújtott versek minősége alapján ítélik oda; másrészt valóban szakmai – írókból, költőkből, irodalomtörténészekből – álló (ráadásul magyar-olasz) zsűri hozza a döntést; harmadrészt pedig, hát igen: a díj összege is imponálóan magas (amennyire tudom, kb. 3 József Attila-díjat tesz ki).

A Balatonfüreden évente sorra kerülő költőverseny és megemlékezés a kísérőrendezvényeivel együtt igen kellemes alkalom. Pár évvel ezelőtt nyert különdíjam okán szinte minden évben ott voltunk. A mostani persze alaposan meglegyezte a hiúságomat. Ami külön öröm volt: Mácsay Pál mondta el díjnyertes versemet; este aztán együtt ültünk a vacsoránál, jót beszélgettünk, összebarátkoztunk.

Ilyen alkalmakkor néhány interjút is készítenek az emberrel, ami a dolog általam kevésbé kedvelt részéhez tartozik. Nem igazán szeretem azokat a rádióriportereket és újságírókat, akik orrom alá dugják a mikrofonjukat vagy diktafonjukat és feltesznek néhány olyan kérdést, amelyből pontosan tudhatom, alig tudják, hogy ki vagyok, soha egy sort nem olvastak tőlem, egyetlen könyvemet nem tartották kezükben, de mert az eseményről beszámolót készítenek, és ennek az eseménynek én történetesen kitüntetett személye vagyok, hát illik néhány mondatot idézni majd tőlem a riportban, cikkben. „Milyen körülmények közt írta a díjnyertes versét?” – kérdezte most egyikőjük. „Ültömben, egy meleg szobában, erős tea és könnyű dzsessz társaságában” – mondtam nem túl barátságosan. Kicsit zavarba jön, „Úgy értem, hogy melyek azok a különleges élethelyzetek, amelyeket rögzíteni kívánt a költeményében”. Biztosítanom kellett volna, hogy ha valami legkevésbé sem állt szándékomban, akkor az a különleges élethelyzetek rögzítése volt, de nem akartam tovább húzni a dolgot, letettem hát arról, hogy a líra mibenlétére és a művészet lényegére hirtelenjében rádöbbentsem, de olyasmiket mondtam, amit alighanem ugyanúgy ki kellett végül hagyni a riportból, semmint ha a poézis átlényegítő és absztraháló jellegéről kezdtem volna értekezni. Valami olyasmit válaszoltam, hogy az íróember általában folyamatosan alkot az év során, ír verseket és prózákat, tanulmányokat és cikkeket, ezekkel reagál a külvilág ingereire, és ha májusban megjelenik egy költészeti pályázat, akkor végignézi frissebb verstermését, mi az, amit ebből leginkább alkalmasnak talál arra, hogy beküldje az erőpróbára. Aztán hónapok telnek el az eredményhirdetésig és jó esetben a szerző már nem is emlékszik a pályaművére, amikor a díjat átveszi. Én legalábbis nem élem újra a verseimet, mindegyiket úgy írom, hogy előtte az összes előzőt elfelejtem.

Kérdezőm látható csalódottsággal kapcsolta ki a magnóját.

BDK napló 1998. szeptember. Kulcsszavak Google-kereséshez: naplójegyzetek, blog 1998, balatonfüred – költőverseny, quasimodo-díj, emlékdíj – a topáz illemtana – tervezés, mecénások, előfizetők. Balla D. Károly: UngParty Manzárd.

Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. augusztus

Ennek ellenére megtapsoltak

„Szónoklatom” a kamaldúli szerzetesek kolostorának udvarán

A múlt hónapban olyasmit tettem, amire évek óta nem volt példa: mikrofonhoz álltam egy szabadtéri ünnepségen. Ez az Oroszlány melletti Majkon történt, ahol is a Kamalduli Műemlékegyüttes falai között rendeztek Rákóczi Napot. Meghívóm, a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezetének elnöke az első felkérésében még a kárpátaljai magyarság helyzetéről szóló „ünnepi szónoklat” megtartására kért. Szíves invitálását megköszönve és elfogadva azt írtam vissza, hogy a témában szívesen tartok előadást, felszólalást, hozzászólást, tájékoztatót, beszámolót – csak szónoklatot nem. Visszaírt, hogy jó lesz a tájékoztató.

A szónoklástól való tartózkodásomnak egyébként pontos oka volt: 1992-ben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség ungvári szervezete – akkor még tagja voltam – felkért, hogy legyek a Petőfi-szobornál tartandó március 15-i megemlékezés ünnepi szónoka. Én el is vállaltam (akkoriban még buzgott bennem a tömegrendezvények iránti vonzalom, kifejezetten imponált, hogy cirka ezer ember hallgat majd Ungvár egyik főterén), és történelmi-irodalmi előadásomba beleszőttem két politikai aktualitást. Az egyiket Ukrajna akkori elnökének címeztem, aki az ungvári Petőfi-szobor egy évvel korábbi felavatásánál olyasmiket mondott, hogy „ukrán földön felavatjuk Petőfi Sándor szobrát”, meg hogy „azok a magyarok, akik itt élnek, otthon fogják érezni magukat nálunk”. Lehetne vitatkozni azon, ki kinél van vendégségben, üzentem én egy évvel később Kravcsuk után Kijevbe, kijelentve még, hogy Ungvár ugyan Ukrajna földje, de nem ukrán föld. A másik üzenetem egy másik elnöknek, a KMKSZ akkori vezetőjének szólt. Arra kértem a távollevő Fodó Sándort, minden tekintélyét latba vetve igyekezzen megőrizni a KMKSZ egységét – a szervezet az évi közgyűlésén ugyanis ez az egység megbomlott [a széthúzásnak végül szakadás lett a vége]. Ezek után olyasmi történt, ami ünnepi gyűléseken nem túl gyakori: a Szövetség egyik szürke eminenciása, Perduk János, szükségesnek érezte, hogy Fodót megvédje ellenemben – pedig én nem is támadtam –, szót kért és kioktatott: hogy merészelem én távollévő elnökünket bírálni. Több mint nevetséges volt ez az alattvalói buzgalom és benyalizás.

A dolog visszássága egyébként abban állt, hogy sem az ezres tömegben, sem a mikrofon közelében álló (magyarul is értő) hivatalos városi vezetők közül senki sem akadt, aki Ukrajna elnökének kelt volna védelmére (pedig őt valóban bíráltam), ám „sajátjaim”, a magyarok közül akadt valaki, aki egy nem is bírált magyar védelmében egy másik magyar ünnepi szónoklatát otrombán megzavarja. „No várhatjátok, hogy én még egyszer nektek mikrofon elé álljak” – határoztam el akkor, s többévi távolmaradásom az ilyen közszereplésektől annyira magatartásom részévé vált, hogy a mások rendezte másféle ünnepélyen sem szerettem volna szónokolni, ezért kértem engedményt oroszlányi meghívóimtól.

Évával útban a helyszín felé a kocsiban mégis eljátszottam azzal, hogyan is hangzanék a Rákóczi-ünnepségen egy „igazi” szónoklatom. Felemeltem a hangomat, és tagolt, túlhangsúlyozó, szüneteket kitartó pátoszos orátori stílusban rákezdtem: Magyar testvéreim! Rákóczi népe! Kárpátaljáról, Zrínyi Ilona hős vára alól érkeztem hozzátok, szívemben melegséggel, lelkemben az együvé tartozás nagyszerű érzésével, nyelvemen apáink szavával. Azért jöttem, hogy a testvérei közé érkező vérvédő hősök meghatottságával tegyek tanúbizonyságot egy mostoha sorsú, sokat sanyargatott, árván hagyott nemzetrész helytállásáról, tántoríthatatlan hűségéről. Arról, hogy Kárpátalja magyarsága minden sorsverés közepette megtartotta egyenes gerincét, hű maradt anyanyelvéhez, szülőföldjéhez, ápolja hagyományait, s mint szentségre, úgy tekint magyarságára… Stb. Stb. Éva nem volt humoránál (ismeretlen útvonalon autóztunk, nagy hőségben), kérte, hagyjam abba. Holott én élveztem a dolgot, bele-belevihogtam fennkölt szövegembe. Leleplező erejűnek gondoltam: íme, milyen könnyű panelekből összerakni egy frázisoktól pufogó „szónoklatot”, ráadásul – feltételezhetően – épp olyant, amilyent elvárnak egy határon túli magyartól. (Hogy nem tévedtem nagyot, kiderült mind az ünnepség bevezető szavaiból, mind a kissé revizionista-irredenta színezetű összekötő szövegekből, mind a Székelyföldről és a Felvidékről érkezett „kollégák” felszólalásából.) S hogy ezek után én miről beszéltem? Arról, amit mostanában megírni szoktam: hogy a kárpátaljai magyarság válságban van (s melyek ezen válság okai és megnyilvánulásai), hogy etnikai határai elmosódóban, hogy identitása elveszőben, hogy ropog-hajlik a gerince. S hogy a helyzet „rossz, de reménytelen”: a megfigyelhető tendenciák a kibontakozás, felemelkedés esélyét egyre minimálisabbra csökkentik.

Ennek ellenére megtapsoltak, többen külön is megköszönték őszinteségemet. Ám félek, hogy legtöbbjüknek nem a vázolt problémák megismerése volt a fontos, hanem az, hogy ha már lelkesedni nem hagytam őket, akkor legalább sajnálhattak tiszta erőből. Az információk helyett, úgy tűnik, sokkal fontosabb az az érzelmi viszony, amelyet a közlések kiváltanak. S ha az érzelem kialakult, az információ akár el is felejtődhet. Megdöbbentő, hogy az emberek mennyivel jobban szeretnek hinni, szeretni, gyűlölni, sajnálni, lelkesedni, szomorkodni stb., mint tudni. „Nagyon szépen beszélt” – mondja egy hozzám lépő, de azt hiszem, roppant zavarban lett volna, ha megkérdezem, mi volt az a három tényező, amelyet a válság okaiként megneveztem, s ugyan mi volt ebben a szép.

Az alkalom mindezek ellenére eléggé érdekes, tanulságos volt. Szégyellni valóan hiányos történelmi ismereteinkre vall, hogy azt például nem tudtuk, nagyságos fejedelmünk a szabadságharc bukását követően 1715 és 1717 között a Párizshoz közeli Grobois település kolostorában élő kamalduli szerzetesek vendége volt, s hogy a Rodostóban 1735-ben bekövetkezett halála után bebalzsamozott szívét Franciaországba szállították és a grosbois-i kamalduli szerzetesek a kolostorban temették el (végakarata szerint). Ennek emlékére állított a Rákóczi Szövetség oroszlányi szervezete emléktáblát Majkon 1996-ban. Bevallom, a rendről sem hallottunk korábban, így azt sem tudtuk, hogy szerzeteseik némasági fogadalmat tesznek és ablaktalan kis cellákban élik életüket. A szállásunk is egy vendégszobának kialakított cella volt.

Zárolt halmazok

A jövőre esedékes Frakfurti Könyvvásárnak Magyarország lesz a díszvendége, és ebből az alkalomból a határon túli régiók magyar irodalmából válogatást készít egy német kiadó. Christina Kunze műfordító megkeresése: a készülő antológia számára fordítja egyik novellámat németre, és a “zárolt halmazok” kifejezést nem tudja értelmezni. Próbálom megmagyarázni…

Kedves Krisztina,  a „zárolt halmazok”, mint ahogy a novella több kifejezése is, elvont, metaforikus, többértelmű. Így lehetne körülírni: elzárt, tiltott, megfejthetetlen, elérhetetlen dolgok összessége, rejtett tartomány. „Értünk jönnek zárolt halmazok”: nem nekünk kell elérnünk, megfejtenünk a titkot, hanem az elérhetetlenség, a rejtély maga jön elébünk, tárul fel előttünk. Azaz: olyan kegyelmi állapot, olyan „csoda”, amikor olyasmi is megadatik, ami máskor nem; megvilágosodás, amikor megértjük a dolgok lényegét. Tisztelettel felhívom még figyelmét, hogy bár prózáról van szó, számos szövegrész trocheikus ritmusú, így a fentebb idézet mondat is:  Értünk jönnek zárolt halmazok. Nem biztos, hogy ezt a német interpretációban vissza kell adni, a szövegritmusra azonban talán érdemes figyelmet fordítani. Köszönöm figyelmét, kézcsók, BDK

Új könyveink

Az Új Mandátum sikerrel pályázta meg Éva második meséskönyvének a kiadását (az elsőt magunk adtuk ki önerőből). A Fejezetek az üvegházból még az idén megjelenhet. Istvánékkal [Németh István és csapata, akikkel korábban a Hatodik Síp körül buzgólkodtunk] ugyan nem felhőtlen a kapcsolatunk, ám reméljük, korrekt módon járnak el kiadóként, ha már ők kérték a kéziratot. A pécsi Pro Pannonia kiadó pedig felvállalta válogatott verseim megjelentetését 1999-re. A kéziratot összeállítottam, a kiadóvezető Szirtes Gábor kérése, hogy Lator László írjon róla a pályázáshoz külső lektori vélemény.  Ez már el is készült… A kötet címe: Halott madárral.

II. rákóczi ferenc, kamalduli apátság, könyv, könyvek, napló, 1998, majk, kamaldúli, napló, 20 éve írtam, berniczky éva, üvegház, bdk, balla d. károly, halott madárral, manzárd,

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. július

Elsőkötetes költők Kárpátalján

Több mint két hétig dolgoztam a Forrásnak szánt recenziómon. Jó éve állapodtam meg a főszerkesztővel, Füzi Lászlóval abban, hogy évente két kritikát írok nekik kárpátaljai könyvekről. Eddig egyszer sem sikerült pontosan ezt írnom. Előbb A hontalanság metaforáiban elemeztem négy év verstermése alapján a haza-szülőföld-magyarság stb. témakörű megnyilatkozásokat, most meg Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás és Bagu László első köteteiről igyekeztem megállapítani ezt-azt.

Miközben olvastam-jegyzeteltem könyveiket, a költészetüket érintő megállapításokon túl még valamit megfigyeltem: saját munkamódszerem visszásságát. Ennek lényege abban áll, hogy aránylag rövid „tanulmányozás” után megteszek bizonyos megállapításokat, s attól kezdve már nem csak úgy olvasom a verseket, hanem saját meglátásaimhoz keresek adalékokat. Ekkor már alaposan beleásom magam a szövegekbe, de csak azért, hogy a magam koncepcióját mind hitelesebben igazolhassam. Veszélyes módszer, mert igen könnyen előfordulhat, hogy a koncepció fontosabbá válik a vizsgált anyagnál, és a sebtében kialakított vélemény akkor is rögzül, ha az alaposabb elemzés más következtetéseket is megengedne. Emiatt nem tarthatom magam igazi műkritikusnak (elméleti tudásom sem elegendő hozzá), csak olyan írónak, aki mások műveinek olvastán igen könnyen alkot véleményt, amelynek helyességét aztán bizonyítani is próbálja.

>> a tanulmány szövege: Elsőkötetesek Kárpátalján – Négy kísérlet a megújulásra

Erőfeszítések, sikerek, kudarcok

Felolvasom, kik kaptak KÁRMIN-díjat

Egy barátunknak így foglaltam össze az elmúlt fél évünket: „Sokat dolgozunk, vegyes eredménnyel. Főleg a pályázások vitték el rengeteg időmet. A Pánsíp megmentését célzó beadványok mellett még 5-6 futó témánk vagy új ötletünk adódott: szonettpályázat (siker), novellapályázat (kudarc), Pánsíp-est Pesten (siker), KÁRMIN-díj (siker), egy új díj alapításának szándéka (kudarc), egy ösztöndíj-alap létrehozásának az ötlete (kudarc), két tervezett előadókörút (két kudarc), több könyvterv (egy siker: a Száz szomorú szonett). Sajnos egyre nagyobb az ellentmondás az ilyesmire fordított munka és a „megtérülés” között, ezért félő, hogy sok mindenről célszerűbb lemondani, mint mindenáron fenntartani vagy új dolgokkal kísérletezni. Végül is ki kényszerít engem arra, hogy lapot és könyveket adjak ki, alapítványt működtessek? Mi indokolja ezeket a közösségi dolgokat, ha mind a támogatók, mind a közönség részéről egyre nagyobb az elutasítás és a közöny?”

Igen, ezt a kérdést időről időre felteszem magamnak. És ha nem lennének állandóan új ötleteim, a „régi” dolgokba biztosan belefáradtam-beleuntam volna. Nem tudom, kitartásnak vagy hebehurgyaságnak kellene-e inkább nevezni azt a magatartásomat, hogy ha valami nehezen megy vagy ha túl nagy ellenállásba ütközik, akkor mást, másként próbálok. Így váltottam a Hatodik Sípot Pánsípra, a Galéria Kiadót UngBereg Alapítványra – de az az érzésem, ezeket sem fogom mindenáron fenntartani. Mindig, amikor a sűrűjében vagyok valami közéleti-irodalmi-kiadói-szervezési nyüzsgedelemnek, arra gondolok, mennyivel jobb lenne félrevonult magánembernek, remeteéletű írónak lenni. De ha az lennék, biztosan épp erre a nyüzsgésre vágynék áhítozva.

*

Az egyik kudarcról részletesebben… Mindenképpen véghez akarom vinni alapítványunk második díjának nevesítését. Azt szeretném, hogy Váradi-Sternberg János nevét viselje. A család hozzájárulását (mi több: erkölcsi támogatását) bírom, de ennél többet szerettem volna. Így írtam a Magyar Tudományos Akadémiának és kulturális minisztériumnak, illetve a történelemtudományban illetékesnek gondolt más testületeknek is, kértem (nagyon szerény) hozzájárulást a díjhoz kapcsolni remélt pénzjutalom biztosításához, illetve ha ez nem lehetséges, akkor támogató állásfoglalást, pár méltató sort a professzorról. A fontosabb helyekről semmilyen válasz, még udvarias elutasítás sem érkezett, egyetlen történeti intézmény vezető küldött faxot (valószínűleg ő is csak személyes barátságunk okán) azzal, hogy sem az ő számára, sem munkatársai részéről nem eléggé ismert VSJ munkássága, amely így nem tartozik sem kutatási, sem illetőségi körükbe. Ez kicsit elkeserített. Én azt gondoltam, ha valaki ismert magyarországi szakmai körökben Kárpátaljáról, az éppen Váradi Sternberg János, aki például az ukrán-magyar történelmi és kulturális kapcsolatok legbehatóbb kutatója volt.

Túlélési kísérlet avagy a kisebbségi lét hozama

Röstelkedve vallom be, családon belül időnként latolgatjuk egy esetleges áttelepülés lehetőségét. Erre én akár csak egy évvel ezelőtt még gondolni sem tudtam. Nem valami túlzott hivatástudatból vagy makacs lokálpatriotizmusból, hanem mert látom ennek a peremlétnek az izgalmát, élvezem a kihívásait, és az érzelmi kötődésen túl úgy igyekszem magamból kiforogni a lehetőségeket, hogy minden nehézség ellenére a ez a helyzet is megadja a maga lelki-fizikai hozamát. Most viszont egyre gyakrabban kell szembesülnöm azzal, vajon van-e jogom magamat és családom tagjait egyfajta túlélési kísérletnek kitenni. Ugyanakkor egy áttelepülés is rengeteg gonddal járna: ezt nyilván csak akkor tehetjük meg, ha valami pénzkereső elfoglaltságot találunk magunknak. Apám-anyám nyugdíjas, két gyerekünk van, azaz két keresőre esne négy eltartott, de én az állapotom miatt csak szellemi munkára vagyok alkalmas (nem egy jóléti szereposztás a mai Magyarországon), és hát persze én is meg Éva is az irodalomban, lapcsinálásban, könyvkiadásban szeretnénk benne maradni, ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy ilyen filoszokból az anyaországban 12 egy tucat: Dunát-Tiszát lehet rekeszteni az írókkal-szerkesztőkkel. És őszintén megvallva: nyilván elesnénk attól az összes lehetőségtől is (támogatások, gyakori meghívások), amelyek ma kárpátaljaiságunk révén adódik számunkra. Így hát a döntés roppant nehéz, még akkor is, ha tapasztaljuk: az évente áttelepülő száz-százötven értelmiségi családból még senki nem tért vissza, és senki nem mondta, hogy megbánta volna…

*

A budapesti Nemzetközi Hungarológiai Központ meghívása A magyar kultúra külhoni műhelyei a harmadik évezredben c. konferencián belül sorra kerülő A magyar könyv külföldön c. tanácskozására. Örömmel mondtam igent

a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. június

A vallásról Tornai esszékötete okán

Tornai József esszékötetét olvasom. Egy helyütt a Jó és a Rossz soha el nem dőlő, soha el nem dönthető harcáról ír. Nekem a magam megállapítása jut eszembe; valahol a Szembesülésben írom: „Nem hiszem, hogy alapvetően másképp alakult volna a világ sora akkor, ha a Jóisten helyett Lucifer mond vésőbe parancsolatokat Mózesnek. A szeretet és a gonoszság aránya nem változik a világban azáltal, hogy melyik kap legitimációt és melyik kerül törvényen kívülre. Ahogy a szeretet temploma tövében ott burjánzik a tiltott bűn és a fel nem számolható baj, úgy a gonoszság szentélye mellett is virágozna a tiltott erény és konspirálva ott szervezné titkos bandáit a kiirthatatlan szeretet.”

Az esszékötet tartalmának a jó részét egyébként ismerem korábbról: a Forrásban, a Kortársban és talán egyebütt is közöltek belőle részleteket. Amikor a Könyvfesztiválon találkoztunk, ezt említettem is Tornainak, nem hallgatva el, hogy nagy élvezettel olvastam pl. a vallásról, hitről szóló passzusait. Valahogy így fogalmaztam: „Nagy élmény volt számomra felismerni, hogy egy alapjában istenhívő (ő) és egy alapjában istentagadó (én) mennyire azonos következtetésekre juthat, ha az egészséges kétely vezeti gondolatait.” Igen, mondta, a vallás legnagyobb hibája az, hogy egy bizonyos ponton leállítja az ember gondolkodását, és elvárja tőle, hogy az elme egészséges működése helyett a vakhit terpeszkedjen el az ember énjében. Ezt nehéz elfogadni, nem elfogadni pedig veszélyes, mert a „továbbgondolkodás” egyenes úton vezet az „eretnekséghez”. Aki komolyan veszi az istenhitet, csapdában vergődik, a dolgok lényegét fürkésző gondolat és a dolgokat lényegüktől függetlenül, feltétel nélkül elfogadó hit között.

Tornai gondolatmenete – a fent idézett és a kötetében több helyütt is kifejtett – nemcsak logikájának tisztasága (és szépírói hitelességű megfogalmazottsága) miatt meggyőző, hanem azért is, mert példatárát nem csupán a kereszténység forrásvidékéről hozza; igen gyakran hivatkozik Buddhára, de jártas az egzotikusabb, így a törzsi vallásokban is. Jó ez a kötet, megerősít abban a nézetemben, hogy a szemlélődés, vizsgálódás és a gondolkodás mégis fontosabb a „hívés”-nél, amely – ha csak önmagáért van – óhatatlanul beszűkíti, falak közé zárja az emberi elme szárnyalását. (És itt még hadd teszem hozzá: nem a vallás miszticizmusával, a racionális gondolkodással szemben álló, a mindennapi és a tudományos tapasztalatoknak ellentmondó voltával van bajom. Ilyen alapon kárhoztatni lehetne akár a költészetet is. Míg azonban a költészet nem aspirál arra a szerepre, hogy a világról vallott nézeteinket megszabja, addig a vallási rendszerek elvárják követőiktől, hogy az általuk meghatározott módon viszonyuljanak ember-élet-természet dolgaihoz. Egy versbéli szimbólum nem gondolja azt magáról, hogy ő egy definíció, míg a „szeplőtelen fogantatás” vagy „szentháromság” a vallásos gondolkodás attribútumaként demonstrálódik.)

A vallással azonban – most már Tornai kötetétől függetlenül folytatva – nem is ez a fő bajom. Hanem ugyanaz, mint más ideológiákkal: az, hogy a mindennapi ember szintjén ez az ideológia primitív panelekben, előre gyártott prekoncepciókban, vulgárteóriákban ismerszik meg. Két módozat szerint is.

Egyrészt a mélységesen meggyőződéses emberek gyakran a viccbéli Mórickához hasonlatosak: szinte mindig mindenről ugyanaz jut eszükbe, mindenben a Jóisten megnyilvánulását keresik (és találják meg!), és hol a sorsot, az eleve elrendelést látják bekövetkezni, hol meg a Mindenható közbeavatkozását érik tetten. Ha valami nem sikerült: így volt megírva, az Isten ezt szabta ránk; ha valami sikerül: az Isten megsegített minket. És itt az ekként viselkedő-gondolkodó „mindennapi” embereken nem feltétlenül az ostoba, iskolázatlan, a világ dolgaitól elzárt vagy azok iránt nem érdeklődőket értem; átlagosaknak, hétköznapiaknak inkább atekintetben nevezhetők, hogy gondolat- és érzelemvilágukban valamely meggyőződés „mindennapisága” dominál a szabad vizsgálódás „különlegessége” helyett. Mindig azonos vágányon futó következtetéseik miatt az ilyen emberekkel vitatkozni sem igen lehet (nem is nagyon érdemes), mert gondolatmenetük nyomvonalából nem tudnak, nem is akarnak kitérni, és mindig mindenre ugyanaz a kész válaszuk van. Saját hitüket, meggyőződésüket egyfajta kész receptnek tekintik, amely minden körülmények között eligazítja őket afelől, mi miért van. Mélyen vallásos embert nehéz zavarba hozni, mint ahogy egy meggyőződéses marxistát sem könnyű: a világ dolgaiban eleve saját elvrendszerük érvényesülését látják, s bármi is kerüljön elébük, az számukra soha nem más, mint nézeteik manifesztálódása. Fel sem merül bennük a „talán mégsem”, nincs szükségük újraértelmezésre, kerülik a dolgok komplexicitását, érzéketlenek a finom árnyalatokra, hajlításokra, erősen idegenkednek attól, hogy az „igazságok” viszonylagosságát vagy visszáját, fonákságát is megvizsgálják. Eszméjük olyan rögeszmévé torzul, amely már-már automatikusan, tőlük függetlenül működik s reagál a külső ingerekre.

Másrészt a mindennapi emberek egy jelentős része nem mélyebb meggyőződése, hanem felületessége, gondolati restsége okán használ ideológiai (így vallási) paneleket. Az ő részükről még a saját elvrendszerük alapos elsajátításának igénye sem merül fel: ismereteik hiányosak és leegyszerűsítettek, fogalmaik pontatlanok. A „vulgárvallásosság” képviselői nem ismerik azon mélységében a Bibliát, nem látják át filozófiai értelmét sem a megváltásnak, sem az üdvösségnek, sem az eredendő bűnnek stb. Az ő hitükben a Jóisten megszemélyesül, emberi alakot ölt, és sok mindenben jobban hasonlít egy tröszt nagyhatalmú igazgatójához (a kisemberek őt sem látják soha), mint ama transzcendentális világeszméhez. (Itt kell megjegyeznem, hogy a vulgárteizmus kialakulásában alighanem jelentős szerepe van azoknak a „tanítóknak”, akik a „közérthetőség” kedvéért – vagy mert maguk is primitíven gondolkoznak – jelentősen leegyszerűsítik a vallási vagy más ideologisztukus elméleteket, a könnyű követhetőség kedvéért kisszámú lépésből álló egyenes következtetésekre korlátozzák magyarázataikat, a polemikus helyek fölött pedig bámulatos nagyvonalúsággal elsiklanak. Példázatokkal élnek, de a számos értelmezésre lehetőséget adó történetekből „az egyetlen helyes” konklúziót igyekeznek levonni, mintha a megvilágosodás valami számtani művelet lenne. Nem sok prédikációt hallgattam végig életemben, misét pedig alig kísértem figyelemmel néhányat, de még az oly képzettnek gondolt és a felekezeti hierarchiában magas rangra jutott teológusok által lebonyolított igehirdetésekből is azt kellett kihallanom, hogy az interpretátorok a hit lenyűgöző misztériumait, a filozófiai (és nem ideológiai) értelemben vett vallás transzcendens emelkedettségét, vagy akár az isteni mivolttal történő érintkezés katartikus élményét valami elképesztően alacsony „háztartási szinten” adják elő a nagyközönség számára, mintegy lerángatják a köznapiság porába. Azt, ami voltaképp felfoghatatlan, tapasztalaton túli, köznapi értelmünk feletti, azt nem költői metaforákban és nem is elvont fogalmakkal operáló elméletekben próbálják megragadni, hanem nagyon is felfogható, nagyon is tapasztalati, nagyon is köznapi reáliákhoz kötik, azok révén értelmezik. Az egész néha olyan, mintha egy karmester meg sem próbálná megszólaltatni a szimfóniát, hanem elmondaná, hogy a hegedűkön négy húr van, a harsonák rézből készültek, a kottákat pedig a Zenemű Kiadó rendezte sajtó alá. Az emberek ezután kijönnek a templomból, és azt hiszik, megtudták, hol lakik a Jóisten.

*

Válasz Lengyel János és [Bakos] Kiss Károly levelére

– amely a versküldemények mellett bizonyos számonkérést is tartalmazott, hogy mifélét, kiderül válaszomból, további kissé nyakatekerten irodalomelméleti kérdéseket is pedzegetett.

Kedves Fiatal Barátaim!

A küldeményre, amelyet kézhez kaptam, roppant hosszan és roppant röviden is lehetne válaszolni. A rövid válasz valahogy úgy szólna, hogy L. J. versei sajnos reménytelenül rosszak, K. K. írásai viszont okot adnak a visszafogottabb biztatásra, ám a Pánsípban való közléssel még korai lenne kacérkodni. Ugyanez a rövid válasz valószínűleg reagálás nélkül hagyná a fiatalok felkarolásáról írtakat, az irodalomelméleti kérdésekről pedig az állhatna benne: idő hiányában sajnos… stb.

A hosszú válasz alaposan elemezné a verseket, L.J. munkáiban kimutatná az eredetiség hiányát, a képzavarokat, az erőltetett szófűzést, a döcögő ritmust, a rossz rímeket – és azt a poros érzelemvilágot is, amely nem érdemes arra, hogy modern (ha jobban tetszik: korszerű) versekben kapjon kifejezést. K.K. verseit tárgyalva a hosszú levél kimutatná a jobb ritmusérzéket, a megcsillanó költői képeket, és mindenképpen értékelné az eredetiségre és a korszerű látásmódra való törekvést. A fiatalok felkarolása kérdésében a hosszú levél néven nevezné a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának két választott tisztségviselőjét, megadná címüket, telefonszámukat (napilapnál dolgoznak mindketten, egyikük Beregszászban!), akik egyrészt az „alapelvek” dolgában lehetnek illetékesek, másrészt a „felkarolás” ügyében is bizonyára szívesen nyilatkoznának. Szerepelhetne a levélben az írócsoport további tíz tagjának a neve, akiket ugyanilyen eredménnyel lehetne számonkérni. Nyilván szóba kerülne a hosszú válaszban három ifjúsági lap, a Délibáb, a Nyomkereső és a Bóbita is, mint olyan fórumok, amelyek felkarolás ügyében hivatalból élen járnak. Szó esnék egyéb lapokról, olyanokról, amelyek szerkesztősége Beregszászban működik, és élükön versekhez igencsak értő költők állnak, ezek egyike kifejezetten irodalmi lap, sok verset közöl és gyakrabban jelenik meg a Pánsípnál, így több szempontból is alkalmasabb a szerencse próbálás színteréül. Ugyanezen hosszú levél kísérletet tenne arra, hogy 20-25 oldalba belesűrítse az irodalomelméleti kérdésekre adandó választ, és sűrűn utalna arra, hogy a szépirodalom kritériumairól komoly tudósok vaskos köteteket írtak már, mégsem sikerült megnyugtató választ adniuk minden kérdésre. A kárpátaljai magyar irodalom kapcsán a levélíró véleményének aprólékos kifejtése során megadná három nagyobb tanulmányának a forráshelyét (Bárka, 1996, 3-4. szám; Forrás, 1997, 5. szám, Pánsíp 1997/3), amelyek a felvetett problémákat elemzik, ide értve az esetleges továbblépés lehetséges útjait is. Bármilyen hosszú is lenne a válasz, a „posztmodern antipoetikus irányzatokról” szólva nemigen tudná magát a kérdést értelmezni, mint ahogy igen bajosan adna okos választ arra is, mi a véleménye a fehér szőrű fekete kutyák nyávogásáról.

A hosszú levél sort kerítene arra is, hogy beszámoljon arról, L.J. négy évvel ezelőtti (!) küldeménye bizonyára nem keltette fel a szerkesztők érdeklődését, és emlékeztetne rá, hogy a lap impresszumában hosszabb ideig fel volt tüntetve a következő szempont: „A meg nem rendelt anyagokat nem őrizzük meg és nem küldjük vissza, levélben reagálni rájuk csak akkor tudunk, ha a feladó megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot mellékelt”, a továbbiakban pedig hosszan fejtegetné a levél, hogy az elmaradt válasz is egyfajta válasz, főleg, ha elmarad a fenti szövegből a válaszadással való kecsegtetés.

Végül: lehetne erre a küldeményre se nem hosszú, se nem rövid választ küldeni, ebben a megszólított azt sorolná el, mi tartalmazna egy roppant rövid, és mit egy roppant hosszú válasz.
Jó munkát kívánva, baráti üdvözlettel: [aláírás]

PS. Egyszer egy híres muzsikustól megkérdezte egy fiatalabb kollégája: „Mondja, mester, hogyan kell komponálni?” „Én erre nem tudok válaszolni.” „Hogyhogy, hiszen a mester a mi életkorunkban már szimfóniákat írt?!” „Az igaz, de én nem kérdeztem senkitől, hogyan kell.”

Voltaképp teljesen érthető, hogy ezzel a válaszommal nem loptam be magamat a szívükbe.

Levél Kobzos Kiss Tamásnak

Kedves Tamás,

lapodat megkaptam, ezen új elérhetőségedet is, amelyen most jelentkezem. Valóban jó lenne már valahol összefutnunk egy kicsit, az már-már fantasztikus, ahogy mi elkerüljük egymást. (Pár éve pl. Vaskúton. Fábri Géza zenésztársaddal egy házban lakott a bátyám, s ha ott voltunk pár napig, mindig szerét ejtettük a közös udvaron szalonnasütésnek, borozásnak-éneklésnek, amikor Géza rábeszélésünkre a húrok közé csapott. Persze szóba kerültél te is többször, s egy alkalommal elkottyintotta: Tamás, persze, tegnap volt itt – és azonnal észbe is kapott, milyen hülye, hogy nekem nem szólt át a szomszédba, biztosan szívesen találkoztunk volna… – Hát persze, hogy!) No de ami késik, az nem múlik. Szinte nincs olyan hónap, hogy mi elő ne fordulnánk Budapesten; keresni fogunk. A nyár most valamivel lazább, július 24-én Oroszlányban leszünk (Rákóczi Nap), aztán meg augusztusban a Tokaji Írótáborban múlatjuk időnket. Őszre viszont akár össze is hozhatnánk valami közös programot, ahogy említeted – nekünk nagy dicsőség lenne veled együtt szerepelni valahol. És ha szerinted rád se vetnénk nagyon rossz fényt, akkor talán lehetne gondolkozni ilyesmin.

Mi a mostoha itteni viszonyok ellenére aránylag jól megvagyunk. Az embert azonban saját boldogulása csak részben deríti jó kedvre, ha maga körül pusztulást, leépülést, nyomorúságot lát. Elképesztő szintre süllyedtek a magyar falvak, siralmas állapotban van Beregszász, demoralizálódik az értelmiség – néhány látványos eredmény ellenére ez az általános megfigyelésem. Erről több hosszabb-rövidebb cikket-tanulmányt írtam, többek között egy 40 oldalas „nagyesszét” is. Egy sokkal rövidebbet láthatsz az Új Horizont ez idei „48-as” különszámában.

Irodalmi sikereinkre sem panaszkodhatom. 96-ban verseskötetem, az idén regényem jelent meg (utóbbi éppen az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában). Évának tavaly saját erőből kiadtuk első meséskönyvét, szép sikere lett, gyakorlatilag a teljes példányszám elfogyott és éppen nullszaldós lett a vállalkozás. Második mesefüzérét felvállalta egy kiadó, talán a támogatást is sikerült megszereznie rá, így 99-re ebből is könyv lehet. Most egy merész terven dolgozunk: egy „reprezentatív” közös könyvet akarunk kiadni az én legújabb 60 verseimmel és Éva 12 novellájával, mindezt egy fiatal festőművész-házaspár színes táblaképeivel (16 db) szeretnénk illusztrálni. Az album-minőségű, kemény táblába kötött könyv kiadása persze egy nagy kalap pénzbe kerül, ezért azt találtam ki, hogy az 1999-re tervezett könyvből 199 példányt sorszámozunk és a négy szerző névre szólóan dedikálja arany (1–9. példány) és ezüst kategóriájú mecénásainknak (10–99. példány), illetve személyes előfizetőinknek (100–199. példány) (nevük belekerül a könyvbe a megfelelő megjelöléssel). Az arany fokozatot vállalóktól 199 DM, az ezüstöktől 99 DM, a személyes előfizetőktől pedig 29 DM összegű hozzájárulást kérünk (ezt persze bármilyen pénznemben el tudjuk fogadni). Ezen kívül a számozatlan példányokra is elfogadunk előfizetéseket, a kemény kötésűek ára 19 DM, a puha kötésűeké 15 DM. Az egész „rendszert” még csak most dolgoztam ki, eddig csupán néhány nyugati barátunknak küldtem el a felhívást – visszajelzés még nem érkezett.

Lapunk, a Pánsíp átmeneti, de évente megújuló anyagi válságát most úgy oldottam meg, hogy évi 3-4 megjelenésű folyóiratból éves almanachhá alakítottam. Egy teljes év alatt talán könnyebben sikerül annyi pénzt összeszednem, amennyi a kiadásához kell. A szerkesztőséget is átalakítottam: másfél évvel ezelőtt három fiatalnak adtam át a szerkesztést (egyikük Éva volt), most visszavettem, mivel évi egyszeri megjelenéshez fölösleges szerkesztőséget fenntartani. Évával ketten lazán megcsináljuk – ezzel is pénzt takarítunk meg. (Két éve magunk szedjük-tördeljük az anyagot.)

Talán tudod, hogy 1995-től működik egy alapítványunk is (UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány), ez Budapesten van bejegyezve, és a mostani átalakítás nyomán közhasznú társaságként működik. Az alapítvány, amellett, hogy jogi szempontból keretül szolgál lap- és könyvkiadói munkánkhoz, sok más egyébbel is foglalkozik. Több kárpátaljai kulturális ügyet „menedzselünk”, támogatásokat próbálunk megszerezni itteni íróknak, tanároknak, iskolák pályázatait bonyolítjuk, rendezvényeket szervezünk és támogatunk. Leglátványosabb ügyünk a Kárpátaljai Magyar Irodalmi Nívódíj (KÁRMIN-díj) megalapítása volt, ezt évente ünnepélyes keretek között (baráti fogadás keretében) adjuk át annak, akit a KÁRMIN-díj évente változó 4-7 tagú Bizottsága erre érdemesnek talál. Eddig Penckófer János, Bagu László és P. Punykó Mária kapták meg. Különdíjunk is van, ezt az irodalomhoz csak részben kapcsolódó tevékenység művelői kaphatják meg, 96-ban Vidnyánszky Attila, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház főrendezője, 98-ban Németh István könyvkiadó volt a különdíjas. Eddig mindig sikerült a díjak (itteni viszonylatban igen szép!) összege mellett az átadási ünnepség költségeit is előteremtenem, s most azon dolgozom, hogy különdíjunkat nevesítsem, és önálló, rangos díjjá tegyem. Elnevezni a hat éve eltávozott Váradi Sternberg János történész-professzorról akarom (családjával egyetértésben), aki jövőre lenne 75 éves, épp ezért a díjat 75.000 Ft-ra szeretném feltornászni. Benyújtottam tucatnyi pályázatot – egyelőre eredmény nélkül. (Itt most hadd kérdezzem meg – zárójelben –, hogy ha az 1999 januárjában esedékes átadási ünnepségre meghívnálak, hajlandó lennél-e ingyen eljönni? Netán: ha szerveznék valami kis jótékonysági koncertet, azon vállalnál-e fellépést?) Ezen kívül az alapítványunk bérmunkát is végez: szedést, tördelést, kiadványtervezést, teljes nyomdai előkészítést és kitűnő nyomdai kapcsolataink révén nyomdáztatást is szívesen vállalunk – ebből nagyjából annyi „csapódik le” alapítványi számlánkon, amiből a működési költségeket – így például a havi 10.000 Ft-os könyvelési díjat – fedezni tudjuk.

Hát talán beszámolónak ennyit. Még valamit családunkról: anyámnak két éve súlyos emlőműtétje volt (rosszindulatú daganat!), ebből már felépült, de egyre gyengébb, lassan teljes ellátásra szorul (73 éves); apám viszont fáradhatatlan, 10 év alatt, amióta nyugdíjban van, 8 regényt írt meg, ebből eddig 5-öt sikerült kiadatnia. Gyerekeim nőnek, mint a gomba, 14 éves fiunk (Kolos) focizik és komputerezik, 10 éves Csönge lányunk zongorázgat és fest (nyárra mindkettőt lehagyta, most úszni tanul). Talán sikerül augusztusra valamilyen magyarországi táborba elhelyezni őket – ez mindig nagy élmény nekik. Évám mindenben legfőbb segítőtársam, amellett, hogy 6 ember-re főz-mos-takarít, gyereket nevel, amellett, hogy „vállalati sofőr” és hogy szerkesztői munkát is folyamatosan végez, még írni is marad ideje. Én az egészségi állapotomra nem panaszkodhatom, bár egyre nehezebben járok és segítség nélkül már egyáltalán nem boldogulok (pl. reggeli felöltözés), de azzal vigasztalom magam, hogy az én betegségem tipikus lefolyása sokkal súlyosabb, 40 éves koromra már ágyhoz lehetnék kötve és nyelési-légzési zavaraim is lehetnének. Mázlimra erről egyelőre szó sincs (bár 100 méter gyorson, félő, már nem leszek olimpikon), és eddig mindig tudtam saját állapotomat nagy-nagy derűvel kezelni. És, bizony mondom, sok teszetosza és ötletszegény, rest gondolkodású barátomnál-alkotótársamnál érzem magam egészségesebbnek, és ezt mintha teljesítményem is igazolná. Olyankor is mindig kacagok, amikor 2-3 titkárnővel, irodavezetővel, elnöki és egyéb testületekkel, tagszervezetekkel, székházzal, szolgálati kocsikkal és magas működési költségvetéssel rendelkező szervezetek szerencsétlenkedését, ügyetlenkedését, körülményeskedését látom valami ügy körül, mert tudom, hogy magam tízed ennyi erőfeszítéssel másod-harmadmagammal hamarább megmozdítanám a dolgot. Így hát nyugodtam állíthatom, hogy duzzadok az erőtől!

Ha van időd, írj, ha nincs, akkor majd dumálunk valahol-valamikor. Szia, ölel
Balla D. Károly
Ungvár, 1998. június 26.

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. április

Könyvkiadás Kárpátalján…

Készülünk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra. Nagy dolog, hogy most már sokadik éve részt vehet kis szellemi műhelyünk ezen a rangos seregszemlén. Voltaképp nem is igazán értem, miért minket, a régió garantáltan legkisebb kiadóját érte ez a szerencse. Alig akarom elhinni: talán azért, mert a négy évvel ezelőtti hivatalos megkeresésre egyedül mi küldtünk szakmai és üzleti szempontból korrekt választ, s mi ajánlottunk olyasmit, ami okán még a standbérleti díjunkat is elengedték. Ennek fejében ugyanis mi évek óta a teljes kárpátaljai magyar könyv- és lapkínálatot igyekszünk bemutatni, tehát nemcsak a saját kiadványainkat, és nem is csak az egyéves termést, hanem visszamenőleg is szinte mindent, amihez hozzá tudunk jutni, s aminek az odaszállítását meg tudjuk oldani. Ez néha nem könnyű feladat, mert kedves kiadótársaim némelyike épp hogy nem rejtegeti a könyveit. Hozzájuk jutni sehol nem lehet, felkérésemre ímmel-ámmal reagálnak, négyszer-ötször is oda kell telefonálnom, amíg hajlandóak összekészíteni egy doboznyit újabb könyveikből. Egyre inkább az a benyomásom, én vagyok az egyetlen kiadó Kárpátalján, akinek fontos, hogy kiadványai minél több helyre eljussanak – és lehetőleg vásárlóra is találjanak. Az ő munkájuk a megjelenés után a köteles példányok felmutatásán és a megpályázott pénzek elszámolásán túl nem terjed: a (nem tudható, pontosan mekkora) példányszám egyenesen megy a raktárba. Jó esetben egy egy otthoni rendezvényen felbukkannak, esetleg nagy késéssel kap belőle könyvtár, iskola – de hogy szélesebb körben??

Igaz, ezen voltaképp nem is kellene csodálkoznom. Hiszen nemrégiben egy nyilvános rendezvényen a magyar kultusztárca határon túli könyveket támogató pályázati rendszerének ügyeit Kárpátalján képviselő legilletékesebb személy, az ukrajnai könyv-alkuratórium elnöke,  Perduk János például kifejtette, hogy az itthon megjelenő könyveknek egyáltalán nem kell Magyarországra eljutniuk. Hiszen nekünk „kőkeményen” a hazai olvasók érdekeit kell szolgálnunk. Ezt hallván majd’ lefordultam a székemről. Hiszen nem állított kevesebbet, mint azt, hogy még véletlenül se méressen meg irodalmi tevékenységünk a magyar irodalom egyetemességében, esélye se legyen íróinknak az anyaország szellemi vérkeringésébe bekapcsolódnia. Maradjunk meg a kis meleg pocsolyánkban, így legalább nem derülhet ki, milyen gyöngék és hitványak vagyunk.

Jánossal ez nem az első komolyabb nézeteltérésem. Először akkor döbbentett meg, amikor a KMKSZ felkért szónokaként beszédet mondtam 1992-ben az ungvári Petőfi-téri március 15-i ünnepségen (alighanem akkor álltam utoljára mikrofon előtt ilyen szabadtéri mítingen), majd amikor befejeztem, János kéretlenül a mikrofonhoz penderült és „kioktatott” ünnepi beszédem egyik kitételét illetően. Aztán másodjára éppen a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon támadt rám, talán tavalyelőtt. Meghívott előadó voltam egy tanácskozáson (Zöld Ferenc vezette a MKKE nevében), amelyen a határon túli magyar kiadók képviselői vitatták meg az égető problémákat. Én elmondtam, miért gondolom elhibázottnak a könyvtámogatási rendszert, miért és miben korlátozza a kiadók autonóm működését az, hogy „helyi” alkuratóriumokat ültettek a nyakunkra, s hogy vajon miként lehetnek ezekben a testületekben kurátorok azok, akik maguk is pályáznak, s hogy ugyan vajon miféle szándék vezérelhette a pártként működő határon túli szervezeteket, amikor maguk alá kaparták a magyarországi könyvtámogatások felügyeleti jogát, sőt, maguk is hirtelen könyvkiadói ambíciókkal léptek elő, holott ezelőtt semmilyen hasonló szándékot nem mutattak.

A közönségből akkor is felugrott és szót kért Perduk, és azt mondta, mindennek az volt az értelme, hogy az olyan kiadói monopóliumok működését, mint az én kiadóm, megtörjék.

Ekkora marhaságot! Monopóliumnak nevezni az évi 4-5 könyvet nagy nehézséggel kiizzadó Galéria Kiadót! Amely magánerőből jött létre akkor, amikor még szó sem volt Mo-i támogatásokról! Amely azután sem a markát tartotta, hanem kiadványainak a felét önerőből adta ki.

Ha azelőtt kételkedhettem volna, akkor világossá vált számomra, hogy a KMKSZ és mindazok számára, akiknek hirtelen eszébe jutott, hogy ők is vagy kiadni akarnak könyveket, vagy felügyelni, hogy mások mit adnak ki, nos, az ő számukra a dolog nem a könyvről és nem az olvasóról szól, hanem kizárólag a megszerezhető pénzről és befolyásról.

Így aztán nem véletlen, hogy az idei Fesztiválra két olyan új könyv bemutatójával készülünk (a megszűnt Galéria Kiadó helyett az UngBereg Alapítvány nevében), amelyeknek semmi köze a kárpátaljai könyvkiadáshoz és a Mo-i könyvtámogatáshoz. Egyik a regényem, a baseli székhelyű EPMSZ kiadásában – ebben alapítványunk mint kivitelező vett részt: a teljes ügyintézés, tervezés, szedés, tördelés, szállítás fejében kaptuk meg a példányszám egy részét; a másik a Száz szomorú szonett c. antológia, amelynek nyomdáztatási költségeit egy ugyancsak önerőből kiadott meséskönyv eladási bevételéből fedeztük. Mi így dolgozunk. A többi kárpátaljai kiadó pedig pályázik, összegányolja a könyvet, gyorsan elszámol – és elrejti a példányszámot. Aztán újra pályázik.

Friss publikációk

Megjelent az Élted volt regénye. A kiadó előszavából: “Biztosak vagyunk abban, hogy az olvasó tetszéssel fogadja az Élted volt regényét és ebből az alkalomból is megállapítja: Kárpátalján is születik olyan kiváló irodalmi alkotás, amelyben az európai kitekintésű formai kísérletezés kitűnő keretet adhat egy kis magyar világ életéről hírt hozó sokrétű cselekménynek.”

Regényrészletem a Bárkában. Ezúttal a Szembesülés WERK-jéből készítettem egy összeállítást. Úgy érzem, sikeres közlés. Vajon hánynak kell még sorra kerülnie, amíg végre maga a regény is napvilágra kerülhet?

Tavalyi díjazott novellám – Az Agnosztosz-rejtély – a Holmi 1998/márciusi számában. Időben alig előzte meg az Élted volt regénye megjelenését, amelynek „külső történetét” képezi. Ezt a „filológiai krimit” sokkal erősebbnek érzem, mint a beleágyazott történetet. Előbbi megállja önmagában is a helyét, utóbbi vézna, élettelen sztori lenne a keret nélkül. Az viszont, hogy a keret erősebb, mint amit keretez, nem túl szerencsés.

Tanulmányom a Forrásban. [Kötetben is megjelent végső változata: Előítéletek és beilleszkedési zavarok] Hogy költőinknek ezt a fokozott szülőföld- és magyarság-költészetét haza-komlexusnak nevezem, sokaknak nem fog tetszeni…

Két versem a Vigiliában…

A Budapesti Könyvfesztivál után

Balogh Katalin fesztiváligazgató
Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
Budapest, Vörösmarty tér 1.
1051

Tisztelt Igazgatóság, Kedves Katalin,

ezúton szeretném a magam, alapítványunk, kollégáim és valamennyi kárpátaljai magyar köny-ves ember nevében megköszönni azt a lehetőséget, hogy 1998-ban is részt vehettünk a Buda-pesti Nemzetközi Könyvfesztiválon. Higgye el, szavaimat nem a kötelező udvariasság diktál-ja, hanem az a biztos tudat, hogy a Fesztivál számunkra roppant fontos bemutatkozási fórum, s hogy talán jelenlétünk méltó volt az esemény rangjához, jelentőségéhez.

Mint talán tudja, az idén három könyvpremiert is tartottunk standunkon: ezeknek a könyveknek a megjelenését kifejezetten a Fesztivál időpontjához igazítottuk, lemondva például arról, hogy az Ünnepi Könyvhét újdonságai közt szerepeljenek címeink. (A három könyv közül az egyik saját kiadványunk, egyikben közreműködő kiadó voltunk, a harmadik könyvet pedig egy beregszászi kiadó gondozta.) Mindhárom bemutató sikerrel zajlott le, az én Élted volt regénye c. könyvem premierjén például legalább 40 érdeklődő gyűlt össze (köztük több jelentős író, intézményi vezető, sőt, még egy országgyűlési képviselő – Mécs Imre – is), a három nap folyamán pedig 100- 110 példányt dedikálhattam regényemből. Hasonló, bár szerényebb sikere volt Száz szomorú szonett c. antológiánknak és Bagu László Halálcsináló c. első verseskötetének.

A legfrissebb könyveken kívül standunkon kiállítottuk az elmúlt 1-2 esztendő úgyszólván teljes kárpátaljai magyar könyv- és folyóirattermését. A Pánsíp és az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány kiadványai mellett a Mandátum Kiadó, a Hatodik Síp Alapítvány, az Intermix Kiadó, a Tárogató Lap- és Könyvszerkesztőség, a Kárpátaljai Magyar Pedagógus-szövetség, a Poliprint Kft. és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kárpátaljai vagy kárpátaljai vonatkozású kiadványait, összesen mintegy 80 címet állítottunk ki – így a fesztiválon való részvételünk a határon túli magyar könyvkiadás ezen legkevésbé ismert ágának seregszemléjévé is válhatott.
Külön köszönjük azt is, hogy – a korábbi gyakorlatnak megfelelően – a fesztiváligazgatóság esetünkben eltekintett a standbérleti díj befizetésétől, hiszen a szűkös anyagi körülmények közepette működő kárpátaljai kiadók számára csak így vált/válik lehetővé a részvétel.

A további együttműködés reményében, tisztelettel, köszönettel:
Balla D. Károly, az UngBereg Irodalmi és Művelődési Alapítvány elnöke

<< az UngParty Manzárd anyagai | kamaszkori epizódoktól eltekintve 1996 végétől írok naplót, 2002-től vált blogolássá; a korábbi jegyzetek is ekkor kerültek ma már nehezen elérhető honlapomra. Ez itt most: újraközlés 20 év távlatából

Napló az internetes korszakom előtti évekből

1998. március

Szavalóverseny Bátyúban

Meghívás Bátyúba, a szokásos költészet-napi megyei szavalóverseny döntőjének zsűrijébe. Amíg Bagu Balázs szervezte, éveken át voltam zsűrielnök, kellemes rendezvények voltak ezek, persze egy vidéki középiskola lehetőségeihez és nívójához mérten. Aztán erre is rátelepedett a KMKSZ és KMPSZ, számos kérdésben kivették az iskola kezéből a döntést és vezető embereiknek a rendezvényen való hangsúlyos megjelenése sem feltétlenül szimpatikus nekem,  így mostanában inkább elmaradoztam. Viszont a finanszírozásban láthatóan nem eléggé bőkezűek, az iskolaigazgató meghívása egyben anyagi támogatást kérő folyamodvány is. Pénz nem tudok küldeni, az Alapítvány [UngBereg] helyzete ezt nem teszi lehetővé (meg hát, őszintén szólva: az iskola állami intézmény, a rendezvényt pedig magyarságintézményként kisajátította a Pedagógusszövetség – miért szállnék én be ebbe?), de egy nagy könyvcsomagot ajándékként a díjazottak jutalmazására már el is juttattam Bátyúba.

Levél Fodor Gézának

Kedves Géza,
nemrégiben Éva levéllel fordult hozzád a szonettes könyvünkben szereplő verseidet illetően. Ezzel kapcsolatban örömmel tudatom, hogy az anyag már átesett a nyomdai előkészítésen is, a napokban visszük Gyöngyösre, a társkiadónknak, amely a nyomdáztatást vállalta. A levélben említettek mellett Új Atlantisz c. versedet is beválogatta Éva, sőt, ez a költemény zárja a kötetet.
Tudatom továbbá ezzel kapcsolatban, hogy a Száz szomorú szonett c. kötetnek a bemutatóját április 25-én, szombaton, 15 00 órai kezdettel tartjuk a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál keretében (Bp., Kongresszusi Központ, Jagelló út 1-3.) ahol is a Pánsípnak és az UngBereg Alapítványnak saját kiállítóstandja lesz. Szívesen látunk ezen az alkalmon, remélve, hogy lesz érdeklődés a könyv iránt, és dedikálásra is sor kerülhet – de persze a pesti közönség kiszámít-hatatlan (az utazását, szállását mindenki maga oldja meg, ebben sajnos nem tudunk segíteni).
A másik dolog, ami miatt írok: a Békéscsabán megjelenő Bárka c. irodalmi és művészeti fo-lyóirat főszerkesztő-helyettese, Elek Tibor irodalomtörténész kért meg arra, hogy segítsek neki kárpátaljai szerzők publikálásának a megszervezésében. Kéthavonta megjelenő lapjuknak akár minden számában szívesen látnának egy-két anyagot itteni szerzőktől. Az általa megadott „kívánságlistán” te is szerepelsz, így kérlek, vedd fel vele a kapcsolatot, illetve küldjél anyagot részükre. Címük: [……….]
Együttműködésedet köszönve, üdvözlettel:

Nagy Zoltán Mihály és az irodalom

Többszöri levélváltás NZM-mel [= Nagy Zoltán Mihály]. Újra ott tart (mint 2-3 évente ismétlődően), hogy ki akar vonulni az irodalomból, mert nem tud belőle megélni. Csalódottan számol be arról, hogy ösztöndíj-pályázata nem járt eredménnyel, egy alapítványtól pedig nagyobb támogatásra számított, de “csak” 50.000 Ft-ot kapott. Hm. Ötvenezret – semmiért. Csupán a kérvényt kellett megírnia: ez szociális támogatás, nem kell semmilyen művet benyújtani se előtte, se utána. Neki mégis “minden reménye szertefoszlott”. Ajánlottam neki: számolja már egyszer össze, mennyit keres meg azzal, ha reggeltől estig túrja a földet, s ez milyen arányban van egy-egy publikáció, netán könyv honoráriumával. Vagy azzal, ha eleget tesz az egymást érő meghívásoknak, és Mo-i könyvtárakban, művházakban, tanintézetekben részt vesz író-olvasó találkozókon – szép honorért, útiköltség-térítés mellett. (Előfordult, hogy hívtam ilyenekre, de nem jött, mert éppen munka akadt a kertben…) És nem feltétlenül kellene csak Mo-ban gondolkodnia. Miért nem “írja tele” például a lapjainkat? Az ezekben megjelenő cikkek átlagos nívóját félkézzel überolni tudná, annyit publikálhatna, amennyit nem szégyell. No persze, azokat a cikkeket azért meg is kellene írni… Sejtésem azt súgja, időnként alkotó válsággal is küzd, nem pusztán arról van szó, hogy “nem éri meg” írni, hanem hogy ez nem mindig az akaraton áll vagy vagy bukik.

Nem tudom, mi vesz rá arra, hogy győzködjem: maradjon benne az irodalomban, illetve térjen vissza hozza. Mégis újra és újra megteszem, unalmas hosszúsággal sorakoztatva érveimet. Mint például legutóbbi levelemben:

[…] Emlékezz vissza: kitűnő novelláiddal épp akkor rukkoltál ki, amikor a kőműveskedés szívta idődet, erődet. Amikor váltottál és „ráálltál” az írásra, akkor is remekeltél és – talán nem túlzás – berobbantál a Sátán fattyával. Akkor szerintem minden lehetőséged megvolt arra, hogy „megragadj” az íróságban: kijöttek a könyveid: novella, vers, regény, kötődtél lapokhoz, ezek mind hozták írásaidat, darabodat játszotta a színház, volt állandó szerkesztői munkád lapoknál és kiadóknál – ezek egy része ugyan megszűnt (Kárpátalja, Galéria Kiadó), de többségüknek továbbra is dolgozhattál (volna), arról nem is beszélve, hogy nem egy magyarországi lapnál és folyóiratnál is publikálhattál volna. Neked azonban folyamatosan elapadt a pennád és alkotói kedved: előbb a versekkel hagytál fel (pedig költőként is a legjobbak közt tartottak-tartottunk számon), aztán már elbeszélés se igen került ki kezed alól (ha meg igen – ezt magad is tudod – gyöngébb volt a korábbiaknál). Mi hallatlan érdeklődéssel rohantunk rá a Tölgyekre (még soha egyetlen kárpátaljai könyvről nem jelent meg Kárpátalján öt darab recenzió!), újra előtérbe került írói mivoltod – de új kéziratokkal nem árasztottál el sem bennünket, sem más orgánumokat. Maradék szerkesztői munkádat is leépítetted (Pánsíp), de az alkotói elmélyülés helyett szinte teljesen felhagytál az irodalommal. Én kívülről, bizony mondom neked, úgy látom, hogy erre nem a körülmények kényszerítettek rá, hanem első sorban „alkotói válságod”, vagyis az, hogy, ahogy Cséka írta, többé már „nem jönnek a szavak”. Nincs író, akinél ilyesmi elő ne fordult volna: ismerem a pánikot, a görcsös erőfeszítést, hogy mégis, és a keserű lemondást, hogy talán soha többé. Nálam még mindig elmúlt, legfeljebb hetekig tartott. Ahogy néhány társunkat nézem: hónapokig simán eltarthat (Fodor, Fábián, Penckó), de akár évekig is (emlékezz Kecskésre). És van, aki nem is tért vissza a szépirodalomhoz: Dupka, Kőszeghy. Szerintem – fenntartom – ez nem első sorban a körülmények függvénye. Éjszaka konyhaasztalon ceruzával zsírpapírra is lehet remek dolgokat írni – ha „jönnek a szavak”, és pompás dolgozószobában, kipihenten és anyagi gondoktól távol is csődöt mond az író, ha „nem jönnek”. Rutinnal az ember átvészelhet rosszabb napokat: cikkhez, publicisztikához, tanulmányhoz nem kell túl sok belső kényszer, még műfordításhoz se, ez inkább akarat, elszánás kérdése. De novella és pláne vers csak akkor jön, ha ezt a Jóisten is akarja (persze behelyettesítheted ihlet-tel, sugallattal, belső hanggal stb.) Viszont: folyamatos próbálkozással, ujjgyakorlatokkal, más műfajú írással (napló, memoár, levél) lehet élesztgetni az ihletet: hamarább megjön, ha tesz is érte az ember. Szóval csak azt akartam mondani: nem azt állítom, hogy egykönnyen el tudtad volna tartani a családodat puszta írással, de – ezt hiszem és részben magam is példa vagyok rá –, ha az ember több műfajban képes aránylag rendszeresen és elfogadható minőségben hosszabb időn át teljesíteni és pláne, ha vállal még hozzá szerkesztői munkát is, akkor abból ma Kárpátalján nagyjából meg lehet élni. Talán pontosabb így fogalmazni: biztos, hogy annál többet meg lehet keresni vele, mint amennyit mondjuk egy magas fizetésű pedagógus hazavisz havonta. Ehhez azonban persze – és ha számodra ez volt az akadály, azt végül is meg tudom érteni – nem árt „benne lenni” a dolgokban: eleget kell tenni minden meghívásnak, reagálni kell az összes felhívásra, részt kell venni minél több pályázaton, be kell lépni az Írószövetség(ek)be stb. Magad is tudod, hogy pl. egy hetes előadókörút során, ha jól meg van szervezve, akár 20-25 eFt-ot simán “be lehet zsebelni”, és azt is, hogy a jobb lapok versenként 3-4, novellánként és tanulmányonként akár 10-15 eFt-ot is fizetnek, még manapság is. No meg hát csak ott van még az Igaz Szó is, meg a Beregi Hírlap – el nem tudom képzelni, hogy ne adnának helyet cikkeidnek, hiszen nagyjából anyaghiánnyal küzdenek és te írásaid nívója, még ha fél kézzel csinálod is, akkor is jobb lesz, mint a legtöbb zsurnalisztáé. No, nem folytatom. Mindig is furcsálltam, hogy szemedben az irodalmi kereseteknek nem volt igazi becsülete (feleségedében még kevésbé!), holott szerintem kényelmesebb és kvalifikáltabb munka, mint a földet túrni (nem mintha azt lenézném, épp csak akinek máshoz is van tehetsége-tájékozottsága-olvasottsága stb., az miért a kevesebb tudást igénylő munkából akar megélni?) Roppant meglepett, amikor legutóbb azt írtad, hogy a számodra megítélt Arany J. Alapítvány 50.000 Ft-a, minden álmodat szertefoszlatta. 50 ezret kapni, gyakorlatilag semmiért, szerintem nem olyan rossz üzlet – mégis, te mire számítottál? (Egy tanár – hogy maradjunk ennél a hasonlításánál – három hónap alatt nem keres ennyit.) Említetted régebben, hogy Németh Istvántól harmadik regényedre szeretnél előleget kérni – meg nem írt, még meg nem pályázott munkára kiadói előleget? Aligha tud ebbe belemenni. Persze tudom, hogy ne tudnám: drága, egyre drágább az élet. De mi akadályoz meg abban, hogy eláraszd jobbnál jobb kéziratokkal a lapokat, kiadókat? A körülmények, hogy mással kell pénzt keresned? De miért nem keresel ezzel?
Mindezeket nem azért írom, hogy baszogassalak (bár roppant boldog lennék, ha dühödben most rögvest írnál valami remeket), csupán számomra kicsit torznak tűnő szemléleted váltotta ki belőlem az ellenvéleményt: mintha csak idő és lehetőség hiányában nem írnál, s nem pedig eldöntötted volna: leteszed a pennát, mert könnyebb a kapa és a vakolókanál. (Picit ide tartozik, amit a kurátoroskodásról írsz: hogy a fenébe szerezhetnél pénzt az Alapítványnak, ha magadnak sem tudsz. Nos, én azért emlékszem arra, milyen jól elhelyeztél a Bogárbálból vagy kétszázat a túloldali polgármestereknél: lett belőle haszna Kecskésnek is, meg a kiadónak is. Meg hát azért most is megszerezted ezt az ötvenest, csak Tokajba kellett eljönnöd. Hidd el: ha erre tennéd fel az életedet és nem sajnálnád tőle az időt, erőt, no meg lennének hozzá jó ötleteid: többé-kevésbé ebből is megélhetnél. Hogy más ne mondjak: a raktárunk még mindig tele van könyvvel, biztos, hogy a többségéért mindenütt adnának 200-300 Ft-ot, ebből 100-150 a tied lehetne! Biztosan akadna olyan beregi-szabolcsi cég, vállalkozó, aki a kárpátaljai piac felé is kacsingat, és lehet hogy szívesen hirdetne itteni lapban – a jutalék ilyenkor elég tisztességes! Stb.)

Végül, további baszogatásul: egyszer Punykó Mari azt találta mondani Kovács Elemérnek: igazán eldönthetné, hogy paraszt akar-e lenni vagy értelmiségi. Nos, Elemér mai napig nem döntötte el és ott lebeg a kettő között: újságírónak ugyan nem rossz (bár nem is kiemelkedő), de a fajsúlyosabb dolgokkal gyakorlatilag ő is felhagyott: gondolom „idő és lehetőség” hiányában. Te már egyszer döntöttél az íróság mellett, és mindenki legjobbjaink között tartott számon, a Sátánt pedig Kovács Vilmos regényével együtt emlegették. Ma is büszke vagyok rá, hogy kiadásában közreműködhettem és a Hatodik Síp Könyvek első darabja lehetett. Biztos vagyok benne, hogy egy kis szívóssággal és elszántsággal visszatérhetnél ide: nem vagy még elfelejtve, még mindenütt számontartanak. (Lásd a Bárka példáját: kéziratot kérnek tőled, de te még csak nem is reagálsz; de Elek Tibi nem adja fel: rajtam keresztül próbál elérni…) Én biztatnálak egy visszatérési kísérletre – persze ha érzel elég akaratot hozzá. Hidd el, a szépírói pennád is hamarább megeredne, ha elhatároznád, hogy havonta írsz valami nívós publicisztikát (de ne olyan siránkozós-dohogósat, mint a legutóbbi – te ennél ezerszer jobbat tudsz!) Ott van például a Magyar Napló szociográfiai pályázata: neked találták ki. (Egyre több a díj! Már vannak kárpátaljai díjazottjai is!) Csak végig kell menned a falun és elébed jön a téma.

A Magyar Napló esszépályázata

Hosszabb ideje dolgozom nagyobb tanulmányomon, amelyet a [a fent is említett] Magyar Napló „A magyar társadalom önképe az ezredfordulón” című esszépályázatára szánok. Persze nem érintem a kérdés egészét, hanem csak azt elemzem benne, amiről ismereteim is vannak: a kárpátaljai magyarság helyzetét. [A tanulmánnyal végül nagydíjat nyertem a Napló ki is adta könyv alakban.]

Eredeti elképzelésem szerint egy korábbi előadásomat akartam kibővíteni. Ám kiderült, hogy bármilyen sikert is arattam szövegemmel 96-ban Hollandiában, a Mikes Kelemen Kör akadémiai napjainak egyik előadójaként, az ott elmondottak [Sorsverés vagy kiváltság – Mikes 1996] csak kis részben használhatók fel egy komolyabb tanulmányhoz. S ha az ember hozzányúl egy kész, lezárt anyaghoz, akkor rögvest kiderül: az egészet fel kell forgatnia fenekestül, mert a beleírt részek más illeszkedéseket követelnek, s a kialakuló új szerkezet minden leírt gondolatot újrafogalmaztat.