2003.07.31.

Na, hát csak azért, mert olyan szépen kéred a leveledben... Ezt írod: „...többen is rákérdeztek, hogy te kicsoda vagy, hol laksz, mit csinálsz stb. Talán kellene pár mondatot írnod magadról. Előfordulhat, hogy néhányan még a létezesedet is megkérdőjelezik. Tudom, hogy téged az ilyesmi egyáltalán nem érdekel, de az én kedvemért és az olvasók kíváncsiságát kielégítendő, légy szíves...” Jó, hát akkor itt a kielégítő:

Sztálin halála után, de Kennedy elnökké választása előtt születtem egy Ungvárhoz közeli községben, amit időközben a városhoz csatoltak. A Csámpással együtt én is a Zalkába jártam, de nem ugyanabba és nem is párhuzamos osztályba. Úgy haverkodtunk össze, hogy az iskolai faliújság szerkesztőségébe engem vettek be rajzolónak. Egy éven át én pingáltam az A2-es wattmann-papírra, hogy FÉNYSZÓRÓ. És Csámpás cikkeihez én szállítottam a karikatúrákat. (Ez egy kritikus hangnemű faliújság volt, de persze szigorú komszomolista alapokról bírált egyes iskolai visszásságokat - Csámpinak már akkor is a kekeckedés volt a heppje.)

Nyolcadik után elmentem a képzőművészeti szakiskolába, de a második éven kirúgtak (ez hosszú). Viszont egyik tanárom kedvelt, és ő benyomott az akkori egyetlen nagyáruházhoz művészeti segéd-kivitelezőnek (mládsij hudozsnyik-oformljátor), ez gyakorlatilag plakátfestőt jelentett. Ketten dolgoztunk egy kasa kis műhelyben, főnököm jegyzett festő, szövetségi tag, mellesleg a tanárom ivócimborája volt (így jött össze a beajánlás). Mi készítettük az áruház összes feliratát és látványelemét, az üvegajtóra kiírt nyitvatartási időtől a nagy reklámtáblákon át az árcédulákig. Azt a szót, hogy dizájn, akkor még nem ismerték nálunk, de én sokat tanultam, minden technikát kipróbálhattam, még zgrafittókat is készítettünk a részlegek fölötti csupasz falakra. (Ja, közben a dolgozók esti iskolájában leérettségiztem, és összeszedtem egy kis tbc-t is, lehúztam pár hónapot a tudőgondozóban, jól elmeszesítettek. Ellenben a kedves Koch-baciknak és a kavernáimnak köszönhetően megúsztam a bakaságot.) Amikor a főnökömet a sok piálás miatt kirúgták, én is eljöttem. Végeztem mindenféle alkalmi munkát, az utolsó hivatalos otthoni munkalyem és beosztásom: retusőr a városi ofszet-nyomdában.

Még az SzUnió szétpurcanása előtt leléceltem. Majdnem tíz évig éltem egy lepusztult józsefvárosi bérház egyetlen helyiségből álló lakásában (mosdókagyló a sarokban, vécé a folyosó végén). Az volt a műhelyem, konyhám, hálószobám, még fotólaborom is. Kétszer próbálkoztam munkahellyel, de... Nem azért jöttem el egy szűk világból, hogy kötöttségek között éljek. Ja, két évig a Vörösmarty téren is dolgoztam, ott ültem a kis székemen és rajzoltam szakmányban a pózoló túristák portréit. De ez nem elégített ki, meg egyre többet kellett jattolni a helyért, felét hivatalosan, felét zsebbe. (Na ja, a „flasztermaffia”.)

Most már hatodik éve alkalmazott grafikát művelek szolgáltatásként, mint magánvállalkozó, egyszemélyes BT-mmel, ahogy ez itt szokás. Bedolgozok több helyre, kiadóknak, kereskedelmi cégeknek, egy oktatási intéznménynek is rendszeresen csinálok speciális szemléltetőket. Ja, jópénzért olykor családi fotók alapján is készítek „művészi grafikát”. A hagyományos tecnikákban vagyok otthon, a számítógépet inkább csak montírozásra, utómunkára használom. Volt 4 kisebb kiállításom, ebből három vidéken. Pár fotómat, szén- és krétarajzomat árusítják kevésbé menő galériák, még egy belvárosi is. Ja, van nekem még olyanom is, hogy művésznév. Inkább elárulom, mielőtt Csámpás rákérdez. Úgy szignálom a munkáimat, hogy Zaffyni.

Nőtlen vagyok, egyedül élek, családom se nagyon van: szüleim még kiskoromban elváltak, apámmal nem tartom a kapcsolatom, anyám négy éve meghalt Ungváron. Se egyenes, se átvitt értelemben nem én vittem a sírba.

Álmaimban gyakran kószálok a randvánci temetőben. Ilyenkor intézem el a nosztalgiát, a honvágyat és a lelkiismertfurdálast. Nappal hasznosabb dolgokkal igyekszem tölteni az időmet.

No, ez most kicsit komolyra sikerült, bocs. Többet nem fordul elő.

2003.07.28.

Lépten-nyomon azt hallom, Cserháti menő dzsesszista és szuper blúzénekes lehetett volna, egy világhírű magyar Dzseniszdzsoplin és Ellafidzseráld, tú in ván. Na ja, Payeröcsi meg a két Gershwin-testvér lehetett volna, Lagzilajosunk meg Armstrong, Jimmy meg egy új Caruso! Lehetett volna. De nem lett. Irma néni is Béla bácsi lehetne, ha töke volna neki. De nincs. Ez a lényeg. Ha megmurdelek, rólam terjesszétek azt, hogy én lehettem volna a magyar Andywarhol.

2003.07.27.

Na most nem azért, Csámpás, de van olyan szó, hogy „idegenszívűsezés”? Azért nem kéne mindenáron eredetieskedni.

Ami meg a lényeg, az túrót se ér, szerintem. Ha rosszak a kérdések, akkor rosszak a válaszok, és négyzetesen rossz az eredmény. Hol van az a válaszlehetőség, pölö, hogy „nem tudom”. Vagy az, hogy „egyéb”? Mert milyen választ adjon, akinek mondjuk „magyar és ázsiai” identitása van (olyan képtelenség? vegyük csak a krishnásokat). Mi van a világpolgárokkal, akiknek Európa is szűk? Vagy ellenkezőleg: azokkal, akinek kifejezett palóc, matyó, tirpák, jász, estébé identitásuk van?

Rühellek mindenféle uniformizálást. Ha egy közvéleménykutatás négyféle identitásba erőszakolja bele az ország teljes lakosságát, akkor én szarom rá. Nekem nyissanak külön rubrikát, mint Dezsőkének az óvodában.

2003.07.26.

Elvoltam pár napig. Hiányoztam valakinek?

Az a Zigazság, hogy a St. Művészetből nem tudok megélni, mint annyi sok másak se, és az istennek nem akar lehaladni a Zégből egy még St.-ebb Maecenas, így magam kell mecénáljam magamat. Bányászni nem tudok, hivatalban koptatni szebbfelem sömmi ándungom, és a lottóötös se akar a Zistennek se beütni, így hát elindultam az én szép Óhazámba némi szajréval. Na, semmi komoly, és semmiből se túl sok, eszem ágában sincs lemenni csempészbe, hogy aztán jattolhassak a szarházi vámosoknak meg rámcuppanjon valami legpitibb maffiózócska: „Fiatalember, ez a mi érdekeltségi terültünk, ha itt akar működni és nem szeretne kellemetlenséget, akkor meg kell állapodnunk a védelmi pénzben” (ezt most szinkronizáltam és cenzuráztam, kihagytam belőle az összes jobtvojumátyot). Szval csak csupa olyan cuccot vittem, ami nemcsak ális és álisabb, hanem legális. És van neki keletje Keleten. Szerencsére megvan még a régi hevraság, akikkel annó ugyanezt nagyban űztük. Visszafele meg jól betankoltam, de előtte még vettem cigit, vodocskát, engedélyezett mennyiségben (na jó, picit többet!), meg jó kis szeneket és zsírkrétákat, oldószert, vásznat és pár folyóméter nyers keretlécet is, az ittenihez képest féláron. Úgyhogy lehet megint rajdzolni és fösteni.

Ráfigyuzódtam a honlapodba, Csámpás, meg párat megvizitáltam, amik be vannak nálad linkölve.

Az interjúd szerintem tök gáz, mi a tüdőnek ilyesmit kiteregetni? Most azt játszod, hogy hűdepiszokőszinte vagy? Meg qrvára hosszú is, junalmas. Tégeden kívül érdekel ez még valakit? És ki az istennyila ez a Lloyd al-Bakar, hol szedett össze téged (vagy te őt?).

Látom, Spenót nem hiába szólt be Onagynak legutóbb, hogy mindenről a komenisták jutnak eszébe. Ahogy most Lenint előcibálta, abból türemkedik némi aberráció. Némi és NEMI: mégsem akar Mórickától lemaradni, berakott az oldalára öt kiló szopást-nyalást-kukkolást. Fizesse be a kupiba már valaki! Vagy a moszkvai Mauzoleumba.

2003.07.23.

Mi a lótüdő van ezekkel a szellemiségekkel? Úgy viselkedsz, mint aki kutyaxarba lépett és vakarja lefele a cipőjéről a büdös szellemiséget.

2003.07.22.

Jó kis olvasmányokat ajánlasz nekem, Csámpás! Egyik eszementebb, mint a másik!

Mi a bánat akar lenni ez a Kenyeres(Szakálas)Mária-féle család- és rémregény-sorozat a Gazszóban? Kis kárpátaljai zavaros-giccses Barátokközt? Műveszély, műindulat, műárulás? Vesszek meg, ha értem. Miért is kellett ennek a nőnek menekülni? Ki fenyegette, üldözte, bántotta? Kinek volt az ügynöke? Beépített embere? Ki hamisított és mit? És ha senki semmit, akkor mivégre az egész fenékföldhözverdesés? Mi volt az a szolgálat, amiért cserébe állást remélt? Minek és kinek lett a bűnbakja? Ez a történet önmaga paródiája! Mint amikor az amcsik egy xar kémfilmnek megcsinálják a mégxarabb paródiáját, hogy már se izgulni, se röhögni ne lehessen. Mint amikor az Irígy Hónaljszagúak egy semmilyenfos számnak elkészítik a mégsemmilyenfosabb paródiáját.
És mi ez a szánalmas mosomkezeimet a Zelnökasszony meg a Zelnökúr részéről? Teccene leírni áperté, mi volt, hogy volt, ki kérte fel, mire kérte fel, ki mit ígért, ki mivel fenyegetett - nem pedig ködösíteni és metaforizálni. És ha már ezt az üldözöttmártírgyerekesasszonybecsületmintaképet visszarakták az igazgatói székbe, akkor mit tesziveszi magát? Csak azért, hogy újra alkalma legyen Gajdapapának benyalni? Elokádom magam, de komolyan.

Na, nem sokkal jobb, csak sokkal fárasztóbb ez az egészen Kiss aTom-maghasadás. Jön egy ficek, elkezd fikázni, hát nem komolyan veszik komoly emberek? Mióta kell a bolhaköhögésre odafigyelni? Onagy vagy nyolc részben! Őrület! Gergely keményen-szellemeskedőn (deminek?), Szabó Géza hosszúlaposmagyarázkodón (legfeljebb önreklámnak beillően). Na, ebben legalább te visszavettél a petróból, Csámpás, kapsz egy Túrórudit.

Nem így a tegnapi naplódért. Túlzásba viszed az önreflektálást. Fülledt, unalmas. Már nemcsak hogy magaddal foglalkozol, hanem már azzal foglalkozol, hogy mások hogyan foglalkoznak a magaddal foglalkozó veled. Túltenyészel önmagadban.

2003.07.20.

Képzeld, Csámpás, megvették ma egy képemet! Jött a hapi, csöngetett, mit akar, neki azt mondták, itt lehet olyan grafikákat venni, amilyent ő szeretne. Hol mondták? Egy galériában. Melyikben? Megmondta. No, megyek nekik egy áldomással. Nemhogy inkább bevennék pár képemet. Habár ha hetente küldenének egy kuncsaftot, az még jobb lenne. Hármat kiraktam neki, a piszka egyből kiszúrta a legjobbat. Mennyi? Mondom. Veszi a tárcát, fizet, semmi alku. Hülye Capi, mi a faxnak nem mondtad a dupláját! Fogom a képet, becsomagolnám, ádehogy, itt áll a kocsi. Utánanézek a konyhaablakból, hát egy ócska Lada hátsó ülésére teszi, rádob egy pokrócot, elhúz. Valamiért az volt az érzésem, hogy egy órán belül leakasztotta érte valahol nem a dupljáját, hanem a háromszorosát. Megint olcsón adtad magad, Capi, na nem baj, szokjon ide, vegyük ne balekségnek, hanem beetetésnek. Ettől jó lett a kedvem.

Aztán el is ment hipphopp. Elolvastam ezt a szerencsétlenkedésedet a Gazszóval meg Kőszeghyvel. Minden hülyeségnek akkora feneket kerítesz, amilyen nincs is neked. Ha lehozták, hát lehozták. Te írtad, nem? Alatta a neved. Akkor hol a hézag? No meg hát tetszett volna maradni a Zirodalomnál. Ha pedig mégis beledugtad finnyás nózidat a büdös politicba, akkor szagoljad. Az már az egyszeri lánynak se ment, hogy keféljen is meg szűz is maradjon. Úgyhogy ne rinyálj, nem áll jól neked. Ez sem.

2003.07.19.

Csak ne nézd le ennyire ezt az Arvisurát, lehet, hogy a katolicizmus után egyszer ez lesz a magyar államvallás. Ugyanis nemcsak a világosság, hanem a sötétség is fénysebességgel terjed.

Nyerő, amit Spenót írt az Onagy-commentről a Fórum-ban:

miheztartás végett

OZ olyan, mint Móricka. Mindenről "az" jut az eszébe. OZ-nak a komenisták. 
Szerintem Mórickának jobb.

Osztom.

2003.07.18.

Na álljunk csak meg, Csámpás, mi az, hogy "Az anyagi helyzetem elemzése e naplófolyam tabutémáinak egyike"? A blogod nem az őszinte feltárulkozás iskolapéldája? Mint gondolnánk? Mint sejteted? Mi titkok vannak itt előttünk elhallgatva? Hány tabutémák? Hol az igazság tilos fele? Nem veszít így AZ EGÉSZ a hiteléből?

Meg azt se csípom, hogy hetvenkedel a publikációiddal. Pedig még nem is azok, hászen még megsenem jelentek. Fényezed magad? Csigázod az érdeklődést? Hogy ha majd kijön végre valamelyik, akkor ezer helyre belinkeljed és mi rávessük magunkot? Olcsó reklámfogás. Bóvli-marketing.

Na, elcsípték a brókerzsenit Bécsben. Csak tudnám, mi a túrót keresett ott. Ha haza akart jönni, jött volna. Ha meg nem, mért nem volt már rég Mexikóban vagy Elefántcsontparton finom első osztályúan hamis papírokkal? Azokba a millkókba nem fért volna bele áldozni erre?

2003.07.17.

Az nem semmi, hogy Pomogáts nem kapott szót a Turulnál.

2003.07.16.

Jó, hát nem bánom, de csak a te kedvedért, Csámpás. Meg hogy ne legyen olyan hótt komoly ez a szájt. Te túl sokat szívóskodsz, magyarázkodsz, túlbeszélsz. Merev vagy, mint a viagrázott svédacél. Egy blog legyen laza. Kár, hogy izomból csinálod. Meg a környezeted iránti zsigeri undorból, meg abból a mindenre érvet kereső feneokos agyadból. Én pedig a testnedveimből akarom. Humor: a szervezet nedvei, amelyektől az ember jókedve, kedélye függ. Téged sem kíméllek majd, nem baj?

Kezdjük a Fórumoddal. Mi a túranak buzogsz ott magyarság-ügyben? A magyarság olyan, mint a kefélés: nem beszélni kell róla, hanem gyakorolni. Te írtad valahol, hogy nem védeni akarod az anyanyelvedet, hanem használni. A magyarsággal dettó! Te sem teszel jót neki, ha összefogdosod egy ilyen idióta vitában.

Ennyi mára. Ha ezt ki bírod rakni, akkor mehetünk tovább.

2003.08.27.

Velem egyszer csináltak tv-interjút, még régen, otthon. Háromszor kezdték újra. Először azért, mert Kárpátontúli terület helyett azt mondtam: Kárpátalja. Másodszor azért, mert uzshorodi helyett azt mondtam, ungvári. Harmadszor azért, mert azt találtam mondani, hogy Erdélyi Bélát az egész világ ismerné, ha ottmarad Párizsban.
Soha többet nem kértek tőlem interjút. Azóta sem.

2003.08.25.

Ne vedd alapul magad mások megítélésében! Egészen mást jelent a nosztalgia annak, aki otthon maradt, és mást annak, aki eljött hazulról - utóbbit te nem tudhatod.
A leltárhiány csak úgy igaz, hogy az elvesztett dolgok helyett talált újak más jellegűek, de nem értéktelenebbek vagy kevesebbre becsültek.
Én nem szégyellem, ha elfog a nosztalgia az otthoni dolgok, tájak, barátok iránt. Valszeg sose lesz az életemben olyanfajta önfeledt öröm, mint amit kamaszfejjel éltem át az otthoni haverokkal: első cigi, első üveg bor, első becsajozás. Lehet elszoruló szív nélkül gondolni rá?
De az is tuti, hogy azt sem becsülöm kevesebbre, hogy most akár naponta elmehetek a Szépművészetibe, Műcsarnokba, járhatom a galériákat, beülhetek művészfilmekre a Tabánban, járhatok jazzklubokba. Ha mondjuk kapnék egy remek ajánlatot és holnaptól Iránban kellene élnem, ugyanilyen nosztalgiával gondolnék a mostani életemre, de ugyanúgy nem cserélném fel arra, amit ott kapnék helyette. Rituális zenét hallgatnék, perzsa költők verseit olvasnám, csodálnám a keleti művészetet és halálosan szerelmes lennék a csadoros nőkbe.

2003.08.22.

Már Habda is. Mind elmennek az otthoni nagyok, nemrég Bedzir, hallottam. Amikor otthon laktam, még élt Soltész, Manajló, Koczka, Kassay, Kremniczky, Bedzir, Glück, Sztaskó - az elmúlt tízegynéhány évben mentek el mind. Röhej, de lassan a nemrég még fiatal festőnek számító Mikita és Szemán számít a két legnagyobb élő öregnek.
Habda az a kivételes tehetség volt, akinek a munkáiban a minőség és a dekorativitás szépen egymásra talált. Utolsó korszakában, bő harminc esztendőn át példátlan termékenységgel készítette egyszerre nagyon nívós és nagyon attraktív vásznait.
Sokáig kereste a saját stílusát. Korai képein szinte vonalzóval ki lehet mérni az elődök hatását: úgy pingálta a kék hegyeket és a sátga őszi erdőket, ahogy tőlük látta. Aztán 1961-ben megfesti a Kora tavaszt (egyik kedvencem tőle), szerintem ezzel a képpel rugaszkodott el a nyomasztó hagyománytól. Nemcsak expresszivitásban, absztrakcióban is ezzel jutott a legmesszebb: nyoma sincs „természethűségnek”: foltokat és csíkokat fest, vastag sötét kontúrokat, olyanok a hegyei, mintha egy grafikonon összetorlódtak vona a szinuszoidák. Ekkor, azt hiszem, felszakadt benne valami gátlás, ekkor értette meg, hogy az igazi művész nem ábrázol, hanem kifejez.
A patakjait, állóvizeit is szeretem: mestere volt a tükröződésnek. Ha aprólékosan, műszaki szemmel nézem: csupa optikai melléfogás, eltévesztett beesési szögek, kifelejtett és fölös elemek, aránytalanságok.
Állok egy tárlaton a képe előtt, nézem, és nem értem: a fa egyik ága tükröződik a tavacskán, a másik nem - miért? Állok, nézem, vakarom a fejem, nem értem. A sarokban egy nő elejti az esernyőjét, odapillantok. Mire visszaviszem a tekintetem a festményre, elképedve látom: most a másik ág tükröződik, de az egyik nem!
És akkor megértem. Ez a víz ott a vásznon: nem a víz, hanem az idő. Nem a pillanatnyi állapotot rögzíti, mint a fénykép, hanem azt teszi, amire csak a művészet képes: többet mutat annál, mint ami látszik. Mutatja, hogy a víz felülete változik, és mutatja azt is, ami látszott és látszani fog. Vagy ami csak akkor látszhatna, ha ezer évig várnánk az egyszeri csillanásra.
Mikor Habda-képet viszel egy üres szobába, akkor nem képet vittél be, hanem az idő folytonosságát.
Ebből az időből szakadt most ki ő maga. Személyisége visszavonult abba a dimenzióba, amelyben képeinek vizei lélegzenek.

2003.08.20.

Ne idegelj, Csámpás! A bevándorlásról, tartózkodási és munkavállalási engedély megszerzéséről stb. én is tudnék mesélni, de túl sok lenne benne a csúnya szó, és ezek között a qrvannyukat lenne a legenyhébb. Inkább hagyjuk.

Tegnap nagyon megleptem a barátnőmet azzal, hogy tudok zongorázni. No persze a „tudok” egy kis kívánnivalót hagy maga után, de hogy elcsodálkozzon, arra elég volt. Egy csendes helyre vittem, 7-8 asztal pincehelyiségben, semmi flanc, 2-3 féle iható bort mérnek elfogadható áron, és az egyetlen kaja a forró pecsenyezsírba mártogatott kenyér vereshagymával. A sarokban pianínó, zongora be sem férne, semmi hangosítás, néha odaül egy kis apró ember, szivarozik és jazz-sztenderdeket játszik. Esküszöm, westernfimbe illő figura. Főleg egyedül „szoktam” ide járni (vagy 3 hónapja nem voltam...), kellemes hely, szeretem. Most elhoztam őt, tetszett neki is. Kiderült, egyáltalán nem ismeri a dzsesszt, én meg, hülye, játszottam az eszemet, sorba mondtam be a számok címét - előre! Valahogy fülemben volt a kisöreg repertoárja, tudtam, mi után mi következik. Na, most jön a Ragtime Scott Joplintól, mondtam és kezdtem dúdolni - de nem jött. A hapi, ahogy érkezni is szokott, feltűnés nélkül távozott a személyzeti ajtón.

Na, itt most közbe kell iktatnom, hogy a Ragtime a Szamárinduló mellett nagyjából az egyetlen darab, amit tűrhetően el tudok játszani. Láttam, itt a soha vissza nem térő alkalom! Éppen jött a pincér, megkérdeztem, visszatér-e még a mester. Nem, így is ráhúzott 20 percet a munkaidejére. Ödaülhetnék-e egy szám erejéig a pianínóhoz. Éppenséggel oda, de ha azalatt, amíg játszom, egy vendég is távozik, akkor... Nem fejezte be, csak vigyorgott. No, odamentem. Van fél éve, hogy billentyűket ért a kezem, de ez most is úgy ment, mint az elfelejthetetlen biciklizés. A végén gyorsan felálltam, nehogy valaki „rendelni” akarjon (elő szokott fordulni; a kisöreg az égvilágon mindent ismer és eljátszik). De ez a veszély nem fenyegetett, szerintem észre sem vették, hogy... hacsak a minőségi romlásra érzékenyebbek nem.

Barátnőm leesett állal ült, láttam, sok mindent kinézett belőlem, de ezt nem. Hülye érzés: a festményeimmel, grafikáimmal, fotóimmal, amikbe minden tudásomat + a lekemet beleadom (utóbbiak egy része róla készült...), soha nem arattam nála elismerést, ezzel a kamaszkori rutinból elkalapált „ócskasággal” pedig befényeztem magam. Tele lett imádattal, odaadással. Ezután már az sem bántott, hogy Scott Joplint sem Jannis Joplintól, sem Scott Fitzgeraldtól nem tudta megkülönböztetni.

2003.08.18.

Régebben én is jártam festőtáborokba, plein air-ekre. Inkább jó, mint rossz emlékeim vannak. Esténként berúgott mindenki, de ez közelebb hozott minket. Versenyeztetni kellene, a festők vagy az írók kedvesebb részegek-e. A piás író inkább okoskodik, a beszívott piktor meg elcsendesedik. Előbbi vagy a világfájdalmával vagy a saját nagyságával jön elő, utóbbi indkább némán belesüpped a boldogságba.
Egyszer vagy tíz éve Mezőkövesden, amikor még favorizáltam az ilyen határon túli egybeterelődéseket, főleg otthoni kollégákkal voltunk, de persze a helybéli főivó és nagyon tehetséges grafikus, Pető Jani is velünk időzött. A táborozás másnapján éjszaka a városban, egy kerítésnek támasztva találtunk rá Gére, a neves kárpáti poétára. Kiderült, az egyik táborvezető még otthon megemlítette neki, beférne a keretbe egy társművész is. Egy nap késéssel utánunk jött, de útközben merevre itta magát, elvesztette pénzét, útlevelét, kishíján az emlékezetét is. Három napig józanodott nálunk; amikor bírt beszélni, elmondta, hogyan kellene megfestenünk a magyar sorsot. Alig tudtuk rávenni, menjen a rendőrségre, utazzon fel a konzultusra - valahogy csak haza kell egyszer utaznia. Aztán a harmadik reggelre eltűnt.

Kellemes hétvégém volt; kirándulgattam. Már évekkel ezelőtt felfedeztem egy ahhoz nagyon hasonló vidéket, mint a Halálvölgy. Persze az Ung nem tekereg erre, de a radváci dombot szinte lekoppintotta itt az éppen véget érő Pilis. Még a szederbokrok is ugyanolyanok rajta.

2003.08.11.

Na most nem akarok okostojás lenni, de aki elkezd iszapbirkózni, az óhatatlanul sáros lesz. Nem elegáns sem a ficek politikai múltját emlegetni, se felhozni, hogy annak a könyvnek a születésénél te voltál a bábaasszony. Persze ugyanigy nem elegáns elhallgatni a kommunista múltat, de megtanulhattuk már: akik oda nyaltak, azok máshová is szeretnek. Nálam biztosan jobban ismered egy kollégádnak az aforizmáját: Csak a segg változik, a nyelv mindig ugyanaz.

2003.08.08.

Esküszöm, olyanok vagytok, mint a gyerekek, amikor előbb nyelvet öltenek, majd köpködnek egymásra az óvodában.
A mi szakmánk komolyabb.
Elképzeltem, hogy mondjuk van valamelyik kollégának egy személyi tárlata, és ott kiakaszt egy kiáltványt, amiben jól lenyomja az összes többi festő kiállítását. Jönnek a festők, megnézik, megsértődnek, és a saját vernisszázsukon kiakasztják a saját ellenkiáltványaikat. Ezeket persze meglátja az első piktor, új kiáltvány készít, leírja, hogy az összes többi ellenkiáltvány miért volt xar, és ezt kiakasztja a saját elsője főle.
Aztán jön Csámpás, és azt mondja, micsoda gyerekesek ezek a művészek, deviszont honlapgazdák komoly emberek, ilyesmi náluk nem fordulhatna elő.

2003.08.07.

A zsárennájá kártóská (magyarul rósejbni) egyetlen trükkje, hogy miközben készül, nem szabad rá odafigyelni.

Tegnap előadást tartottam gimiseknek egy nyári táborban Andy Warholról (évfordulója miján). Diákat is akartam vetíteni, és mivel meghalni sem szerettünk volna a forró zárt térben, meg kellett várni, amíg a szabadban besötétedett. A projektor fényére odarajzottak minden rendű és rangú éjjeli röppentyűk, egypár ráégett az izzóra, objektívre, a többi úgy ragyogott a pászmában, mintha szikrákat szórtam volna marokszámra. A szilvafáról alálógatott vetítővászon egyhén libeget az esti szélben, így aztán hullámzottak a képek, lélegzett és sziporkázott az egész. Soha jobb spontán performanszt. Azt hiszem, Warholnak nagyon tetszett volna.

2003.08.05.

Van újra egy piros pontod nálam, Csámpás! Esküszöm, azt hittem, hogy megint sumákolsz valamit ezzel az interjúval, és nincs is olyan, hogy el-Khabar. Hát van. (De El Khabarnak kell írni.) Szerencsédre. Meg az a hosszúnevű program is létezik, amit még annyira sem hittem, mint a lapot. Most már csak azt nem értem, mér vagy te nekik érdekes.

És hogy azért legyen fekete pöttyöd is.
Mondd, de komolyan: nem ciki ezzel a határon túli magyarsággal égetni magad? Arról dumálsz furtonfurt, hogy ilyen nincs is, és hogy te nem kárpátaljai, hanem irodalmi lapot csinálsz, aztán meg szépen beállsz a trendbe és elmégy Fehérvárra határontúlimagyarkodni?

2003.08.04.

Nekem kizárólag hamis történelmi tudataim vannak. Amíg nincsen onjektív történelem, márpedig nincsen, addig nem lehet rá bazírozni valós tudatot. Egyetlen esély: a sok hamisság kölcsönösen kioltja egymást, és téged lógva hagy a szent história.

2003.08.02.

Tévedésben vagy, nagy fehér testvérem. Méghogy a tanár meg az író! A média, a hírközlés: ez az igazi démon. És ezt mozgatja a fődémon: a pénz és a hatalom – vagyis az információ tényleges birtokosai. Az összes többi nem démon, hanem csupa nevetséges kis Pumukli.

2003.09.22.

Meg vagy őrülve, Csámpás, ilyen tippeket adsz neki. Mindjárt kész lesz az ideológia: a Fidesz két tűz közé került, két fronton folytat harcot. Ott a bizonyíték a szivárványban!
Amely, egyébként és többek között: a melegek szimbóluma is. De ezzel nem akartam senkit lebuzizni.

Ellenben keményebben beszólhattál volna Teller-ügyben. Annyit írsz, azt is zárójelben, hogy nagy pofára-esés. Pedig sokkal több annál. Pofára az esik, aki elbámészkodik és nem veszi észre a keresztben fekvő gerendát. Ez ellenben példátlan közéleti botrány (kellene, hogy legyen), hatalmas újságírói vétség. Nem egyszerű ügyetlenség, nem baki, hanem megengedhetetlen szakmai és morális mulasztás, pláne egy hitelességére sokat adó laptól. Minimum, hogy a főszerknek el kellene húznia. De hát emlékszünk, Medgyessy sem mondott le, pedig átverte az egész országot. No, olyan is.

2003.09.20.

Van ám festőgörcs is, nemcsak írógörcs! Ha nekem nem megy a szent művészet, akkor kapom elő a gépet és megyek fotózni. Legtöbbször: mire hazaérek, viszket a tenyerem, alig várom, hogy ecsetet foghassak. Attól, hogy feketekeretes négyzetekbe zártam a világot, meg hogy rázoomoltam a legkülönbözőbb látványokra, valahogy feltöltődik a vizualitásom. Ami aztán a kartonon vagy a vásznon alakul, az persze nem hajaz arra, amit fotóztam vagy fotózás közben láttam, de valahogy mégis az hozta elő. Néha ilyenkor jönnek elő a régi otthoni tájak is. Nézem a József-város omlott vakolatú tűzfalait - és festem a Kárpátokat...

Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy egyszer az öreg Koczkához ellátogattak a festőbarátai, és meglátták az állványon a legújabb tájképét. A téma ezerszer ismerős: kis ruszin falu a hegyek között. Nincs magára valamit adó otthoni piktor, aki meg ne festette volna. Ráismertek a kollégák éppen arra a kedvenc falucskára, mindük étlapján ott szerepelt közelről és messzebbről, az egyik dombtetőről és a másikról, útról és tisztásról, már mindenünnen megfestették, ahonnan csak látszik. De Koczka képe egészen más, szokatlan szögből mutatta, olyan irányból, ahonnan még egyikük se látta. Fel is tűnt nekik, és valaki megkérdezte: „Te András, én százszor körbejártam ezt a vidéket, honnan az istennyilából láttad te így ezt a falut?” A schlagfertig mester értetlenkedet: „Hogyhogy honnan, hát innen, erről a sezlonról.”

2003.09.13.

Hát nem is tudom, de nekem ezzel a jazz-Stravinsky-Gerswin fogalomtársítással bajom van. Nem ilyen egyszerű ez. Én például szeretem a paradicsomot, paprikát, hagymát, de nem szeretem a lecsót. Azaz: kedvemre való az alapanyag, de nem kérek a termékből. Ellenkezőleg: nem iszom tejet, de odavagyok a belőle készült sajtért. Érted, Csámpás, hová akarok kilyukadni? Nem feltétlenül kell szeretni a jazzt Gershwinhez, sem Gershwint a jazzhez. Vagy: népzene és Bartók. Lehet előbbit rajongani, utóbbit ki nem állni. Vagy fordítva. (Tudok is példát mindkét változatra.) De ugyanezt mondhatnám Stravinskyről is, akire egyébként, szerintem, a jazznél jobban hatott az orosz népzene (igaz, inkább mint forrást fedezni fel nála, nem mint hangzást). De amit létrehozott (és ami zseniális, ebben egyetértünk!), az se nem jazz, se nem népzene - az Stravinsky. Szóval nem lehet úgy beállítani ezeket a dolgokat, ahogy te próbálod. Én pl. általában szeretem a jazzt, de ha rácsördít sok rezével egy dixibanda, akkor mégis kiugrom az ablakon.
No aztán meg arról nem is beszélve: milyen alapon akarsz beleszólni abba, ki mit szeressen?

2003.09.10.

Na most nekem lenne pár megjegyzésem ahhoz, amit te írtál, Csámpás, meg főleg ahhoz, amit Tamás Csaba.

Hozzád és az Uxgorodhoz: szerintem annál, hogy hányféleképpen írják egy város nevét, sokkal fontosabb, hogy lakható-e, lehet-e benne élni, dolgozni, boldognak lenni. Ha igen, tök mindegy, mi a neve és milyen betűkkel írják. Felőlem akár hieroglifákkal. Ha pedig nem, akkor hiába írják hibátlanul a magyar vagy más nevét a térképre, névtáblákra. Annyiban van csak igazad, hogy a kettő gyakran együtt jár: tisztességes társadalmakban adnak az ilyesmire, tisztességtelenben pedig le se szarják. Itt szerintem az utóbbiról van szó. Jellemző, hogy nem ukrán, hanem magyar oldalon pingálták ezt a képtelenséget. (No de semmi gond, legfeljebb ezután így fogod írni: státuxörvény.)

Tamás Csabához. Nem mintha a Csámpás írása egyértelműen tetszett volna, de a tied... Csámpásé azért nem tetszett, mert sajnos igaz. A tiéd azért nem, mert álságos és hazug.
Magam is hajlok arra, amire a kárpátaljai földiejeim, és a Csámpás cikke elevenembe vágott. Senki se szereti, ha a hiábáira emlékeztetik. Kétvállra fektetett, annyira belém, belénk látott - és én, gondolom, ahogy te sem, kurvára nem szeretek kétvállon feküdni. Ezért próbáltál visszavágni olyan szövegeléssel, ami egyszerűen nem állja meg a helyét. Helyesebben megállja: de a Csámpás pont ezt szúrta ki, pont erről beszél. Mintha nem te reagáltál volna Csámpi cikkére, hanem ő reagálna a te gondolkodásodra. Te azt írod: „a kisebbségbe szorult magyarság védekező nacionalizmusát sokan jogos önvédelemnek tekintik” - igen, és ez nagyon szomorú. Nincs jogos nacionalizmus, nincs magyarázható nácizmus, nincs menthető kirekesztés, nincs bocsánatos holokauszt. Az elvek szintján nincs különbség, hogy valaki mi okból és mi céllal nacionalista, idegengyűlölő, bőrfejű, fajvédő, sötöbö. A nagyhatalmi sovinizmusra nem a kissebbségi nacionalizmus a jó válasz, hanem - na ja, nehéz belátni - például a liberalizmus, kozmopolitizmus, globalizmus. Hiába állítod, nincs jogos felsőbbrendűségi érzés se szlávokkal, se románokkal szemben, aki ezt állítja, maga is bement abba az ideológiai zsákutcába, amelyiknek a végén a gázkamrák feketéllenek. (A többi kitételedre nem szólok semmit, mert ezt tartom alapvető és káros téveszmédnek, minden más csak adalék. Mondjuk nem tetszik az sem, hogy a Csámpás nem említi a politikai pártok nevét, te pedig előhuzakodsz velük. Azt persze pölö kifelejted a pakliból, hogy az orbánviktori Fidesz a nemzeti Antall-kormánynak hányszor és milyen keményen betartott, és az SZDSZnek liberálisnál is liberálisabb szövetségese volt...)

Tegnap és ma jó kis műsor Andy Warholról a Petőfin. Bárki bármit mond: a XX. század második felének legizgalmasabb, és meglehet, leghatásosabb művésze volt. Kikerülhetetlen. Arra is hatott, aki ezt felháborodottan tagadja. Az is hatás, ha valaki tudatosan elfordul a popművészettől, mert valamit megtagadni nagyon is közel van ahhoz, hogy valamivel azonosulni.

2003.09.08.

Jó kicsit elbújni a világ elől. No nem mintha különben reflektorfényben élnék és paparazzók üldöznének, én Bp szívében is eléggé magányosan élek, de forgatagtól, tömegközlekedéstől, össznépi idegességtől én sem tudok elfüggetlenedni, elég, ha lemegyek az ábécébe, nem egyszer feldúltan jövök vissza, rámragad valami a levegőben reszkető frusztrációból. Szóval jó kiszabadulni, főleg ha az ember egy istenhátamegetti zempléni falucskában bújhat el, olyan helyen, ahonnan már nem is vezet tovább közút. Kiállításom megnyitójáról (Csámpás, köszönöm, hogy eljöttetek! - valóban meglepődtem) egyenesen a kis lakatlan parasztházba mentem, és egy hétig csak napi kószálásaim kedvéért dugtam ki az orromat. Vendéglátóim (egyben kiállításom szervezői) megszervezték, hogy 1 liter friss tejjel és kemencében sütött 1 db friss cipóval minden reggel beállítson hozzám Zsufa asszony a harmadik szomszédból. Másra nem is igen volt szükségem. Festőszerszámokat direkt nem vittem magammal, csak fényképezőgépet. Fotóztam, kószáltam, főleg pedig havertem a picit dohszagú sokpárnás-sokdunyhás ágyban - és elmélkedtem. Jó volt nekem.

2003.11.30.

Na most én elég régóta nam lakom Ungváron és azt se mondhatnám, hogy éjjel-nappal a hazai híreket lesem, de a naplódat olvasva, Csámpás, szinte mindig rájövök, kik azok, akiket név nélkül említesz. Azért vagy te olyan ravasz, hogy név nélkül is egyértelműen fogalmazz. "a legtöbb itteni könyvet megjelentető kiadó" - írod pl, no hát aki nem teljesen tota, az pontosan tudja, melyik az, ezek után már nem is kell az igazgató nevét leírnod. Igaz, arra nem jöttem rá, ki az a Bn. költő és volt munkatárs, de ez csak azért van, mert nem emlékszem, kik dolgoztak a Ragyásoknál akkor, amikor te is ott voltál - tudtommal ez volt az utolsó munkahelyed. (Gyengébbek kedvéért Ragyások = Ragyanszka Skola Tankönyvkiadó). Viszont oda hozzád és Misihez bejárt a fél város, szabályos kis klubot tartottatok fenn az épület rotondájában (na jó, ez túlzás, de félkör alakú volt a szobátok), így azok pontosan tudhatják, ki volt a szerkesztők között, aki költő is. Mondjuk én is sejtem, de nem vagyok benne tuti, én csak elvétve néztem be hozzád, pedig vagy másfél évig a főépület alagsorában berendezett műhelyben melóztam, és ha az alig a föld színe fölé nyíló ablakomon kinéztem, mindig láttam, ahogy egyetemisták, ífjú író-költő titánok úgy jártak be hozzátok, mint a nyilvános vécébe. Főleg a kis bölcsész bigékért irigyeltelek, akik olyan áhítattal néztek rád, mint a majdani tananyagra illik.
Na, oda akartam kilukadni, hogy a nevek elhallgatására ne hivatkozz, és ne csodálkozz, hogy mindenki magára ismer.

Még egy szót a liftedhez.
Volt egy szaki a városi nyomdában, ahol egy időben retusőrködtem, aki hetente termelési újításokat nyújtott be. Előtte általában bement a főmérnökhöz, és megkérdezte, vajon nem lehetne-e... Az meg tele volt munkával, nem akarta végighallgatni, inkább azt mondta, dolgozza ki az ötletét, nyújtsa be a dokumentációt. Kidolgozta, benyújtotta - iktatták, és dobták a papírkosárba. Egyszer aztán, amikor már nagyon a főmérnök agyára ment, és újra bekopogott: nem lehetne-e... - akkor a főnök leültette és azt mondta neki: Figyeljen ide, Jegorov, ha megígéri, hogy több újítást nem nyújt be, felterjesztem prémiumra. A szaki halálosan megsértődött, leforrázva kikullogott az irodából. A hóna alatt szorongatott mappán ez állt (amennyire vissza tudom fordítani oroszból): Könyvkészítés nyersanyagául szolgáló papírbálák és -tömbök szállítását és célmagasságba emelését végző auto-mechahnikus szerkezet megépítésének tervezete.
A rajzokból kiderült, Jegorov feltalálta azt a villás targoncát, amelyikből a másik, a megyei nyomdában vagy tucatnyi működött.

2003.11.24.

Annyit írsz róla, hogy tegnap már megnéztem azt a szabad lexikont. A „magyar” szócikkre betű szerint ezt a meghatározást találtam:
Magyar
"A legvidámabb barakk közép-kelet-Európában."
A magyar, mint barakk - nem semmi (no és a kisbetűk?). Ezek után megnéztem, mi van Magyarország alatt. A címszó így kezdődik: A Magyar Köztársaság egy tengeri határral nem rendelkező ország, mely... Ami persze igaz, de negatív definíciót adni a címszó első mondatában? Lehetne mondjuk így is: a Magyar Köztársaság egy őslakos indiánokkal nem rendelkező ország... Ajjjaj, mi hosszú lenne a nemrendelkezés listája...
Egy másik oldalon vita folyik arról, hogy Kölcsey Himnuszát be lehet-e ebbe a lexikonba másolni idegen forrásból avagy sem...
Miután a Képzőművészetre csak üres oldal jött elő, megnéztem a Zenét. Ott meg ez áll: Általában véve a zene a hangok és csend művészi vagy szórakoztató elrendezése. A pontos definíció mindig viták témája, mivel sokféle hangkeltést veszünk zenének a történelmi korok vagy kultúrák esetében, de általában abban egyetértés mutatkozik hogy a zene a hangok tudatosan elrendezett folyamata, melyet egyén vagy csoport kelt. 
Ebben a történelmi korok vagy kultúrák esetében és a melyet egyén vagy csoport kelt a legszebb. No meg a hangok folyamata is tetszik. Hogy a zene egy művészeti ág, erről egyelőre nem esik szó, de arról sem, hogy a film az mozgó kép; a lexi csak ezt tudja róla: Napjaink egyik legnépszerűbb művészeti és szórakoztatási médiája. (A média többes szám, amédium lenne helyes. No de hogy szórakoztatási...). Ennél is jobban tetszett: A Mitológia egy olyan hitvilág, mely leírja és megmagyarázza a világ működését egy adott rendszerben. Tautolológia a javából, + germanizmus („egy”), no meg azt se tudni, hogy a magyarázat vagy a működéstörténik-e „egy adott rendszerben”... De ne legyünk igazságtalanok! Ez a lap egy csonk. Szerkeszd te is, hogy igazi lexikon cikk lehessen belőle!
Szóval egyet se búsulj Csámpás, amiért kiszórták a fiktív definícióidat: épp elég szórakoztató ez így is.

2003.11.20.

Zavarba hozol, Csámpás. Ez a blog úgy indult, vagyis azt dumáltuk meg, hogy itt fogom kommentálni a naplódat, kicsit kekeckedve, ironizálva, ahogy kifér belőlem. De most állandóan elég komor dolgokról írsz, amikre nem is illik, meg nem is tudok élceket faragni. Apád betegségéről az én Öregem jut eszembe, akiről jószerével azt sem tudom, él-e, hal-e. Mikor eljöttem otthonról, már akkor sem tartottuk a kapcsolatot. Anyámhoz néha befutottak azért a hírek, de amióta ő sincs...

Na, de azért ne lógassuk itt az orrunkat, ha már úgy is olyan nagy nekünk. Inkább próbállak felvidítani valamivel. Most, hogy végigolvastam korábbi naplóimat, egy bevésésről eszembe jutott aTom és az ő honlapja. Gondoltam, odanézek. No, ami ott szembe vágott, arról iskoláskori beszólásaink egyike jutott eszembe. Aki valami tök hülyeséget mondott vagy csinált, azt így cikiztük: "Hülye vagy, csak nem forogsz." No, ez meg már forog is.

2003.11.07.

No de Csámpás, ezen a napon ilyen langyos dolgokról írni! Hát mért nem NOSZFalgiázol. Reméltem, megírod, milyen jókat felvonultunk 10 iskolai évünk alatt ezen a napon - ha esett, ha fújt, ha havazott (utóbbi így nov. elején már gyakorta megsett). Említhetnéd kedvenc iskolai párttitkárunkat, K. Károlykát-t, aki noteszében a teljes tanulónévsorral járta végig az iskola előtt osztályok szerint felsorakozott menetoszlopot, és könyörtelenül feljegyezte, ki az, aki nem jelent meg a jeles ünnep önkéntes ünneplésén (a delikvensek magaviseletből 2-esre számíthattak). Vagy elmesélhetnéd, hogy mi mégis élveztük a felvonulást, mert a több órás és több helyszínen zajló gyülekezés során (előbb az iskola előtt, aztán a város többi iskolájával összerendeződve a kispiacnál) jókat lehetett élcelődni, csajokat cukkolni, a sűrűben, amikor néha szorosan összenyomódtunk valami tömegmozgásban, akkor kicsit fogdosni is. Egyre kellett vigyáznunk: hogy semmilyen transzparenst ne sózzanak ránk, vagy ha mégis, időben megszabaduljunk tőle, ne kelljen előírás szerint az iskolába visszacipelni - mert nekünk programunk volt - emlékszel, Csámpás? Egy évben úgy jött, hogy te meg egy osztártársad, plusz én meg az unokatestvérem valahogy egymás mellé sodródtunk a nagy menetelésben, aztán együtt maradtunk, a tribün előtt elhaladva gyorsan leléptünk, és beültünk fagyizni meg koktélozni a Szputnyik nevű cukrászdába (az Uzsgorod szállóval szemben, ha valaki emlékszik rá...) A koktél nem értendő félre: tejszínes gyümölcskoktél volt akkoriban divatban, azt szürcsöltük színes műanyag szívószállal - ez a dőzsölés netovábbja volt korosztályunk számára. Szóval egyszer így négyen összeverődtünk, és mivel nagyon jól éreztük magunkat, a következő felvonuláskor már kerestük egymást, helyezkedtünk, hogy együtt rohanhassunk a Szputnyikba akkor, amikor még akad szabad hely (alig néhány cukrászda volt akkor Ungváron). Különben mi négyesben nem igazán barátkoztunk, de évente kétszer, nov. 7-én és május elsején mindig együtt „mulattunk”.

Na és akkor mivel illusztrálhatnám ezt az oldalt, ha nem istenem, Andy Warhol Lenin-jével. (Különben a hannoveriek állandóan cikiztek Warhol miatt, különösen, amikor a záró tárlaton kiderült, hogy 5 képemből 3-nak Hommage à Andy Warhol a címe...)

Egyébként pedig: VÁROSI SZÍNHÁZ (Bp, Kálvin tér) - ANDY WARHOL A-TÓL B-IG ÉS VISSZA - Andy Warhol filozófiája - bemutatja Halász Péter és a társulat: nov. 8, 15 este 7.

2003.11.03.

Látom, egyesek hiányoltak (a Fórumban). El se vesztem, meg is vagyok. A lelkemért se kellett annyira aggódni. Ugyan a művésztelep, ahol voltam, formálisan valóban az egyházhoz kötődik és a szakmai felügyeletét a hannoveri Evangelische Fachhochschule látja el, de először is Nyugaton az egyház egészen mást jelent, mint a mi megszokott országainkban, legalább annyira kulturális intézmény, mint amennyire vallási. A templom akár jazz-heppening színhelye is lehet, no persze néhány gospelnek el kell hangoznia.
Ahol mi föstögettünk, az a hely is csak annyiban emlékeztetett az „anyaintézményre", hogy a kastély egyik termét bibliaszobának hívták, és ott reggelente úgynevezett „áhítatot” tartottak - de ez egyáltalán nem volt kötelező. Vasárnaponként busz indult a városba az istentiszteletre, szintén fakultatív program. Mivel a reformáció napja volt a táborzárás napja is egyben, hát mondjuk aznap illett részt venni a programokban. Nagyjából ennyi - különben meg dolgozhattunk, remek műtermek, korlátlan mennyiségű nyersanyag, szakmai konzultációk, kirándulások múzeumokba, galériákba. És a végén közös tárlat.

Te viszont Csámpás, nem cáfoltál rá a nevedre! Így összetörni magad, ennyire banális módon. Még szerencse, hogy a naplódban kellőképpen kiszínezted.

Na, aztán gyógyulj ám!

2003.12.28.

Jó, hát ez így már árnyaltabb, és abban sajnos igazad van, hogy ami ma látványos, ami látszik az ünnepekből, amit „nyomatnak”, az valóban inkább visszataszító, émelyítő. Mondjuk én sem szeretem, ha mézeskalácsra raknak Krisztusképet, ezt leginkább valamiféle vallásgyalázásnak gondolom. De a megoldás nem az, hogy az ízléstelenségek miatt elfordulunk az ünneptől, hanem az, hogy megkeressük (magunkban is, vagy legfőbbképpen ott) a valódi értelmét és jelentését. Ha megtaláltuk, ebből a helyzetből már minden más elfogadhatóbb lesz. Viszont, úgy látom, te eleve távol tartod magadtól azt, ami ünnepi, úgy kapaszkodsz a hétköznapokba, mintha attól félnél, hogy megfertőződsz. Ez az a merevség, amin szerintem lazítanod kellene. Néha úgy érzem, pózolsz az ünnepeket elvető, kicsit cinikus intellektüel szerepében. Neked is jobb lenne, ha megválnál ettől, hidd el.

*

Most egy időre kimaradok. „Otthon” szilveszterezek, vagyis sielni megyek fel a Scserbinre. Van ott egy kis anyagi érdekeltségem is: annak idején részt vettem a felvonó építésében, beleszálltam pénzzel, munkával, így ilyenkor „lelakom” a részesedésemet. Ott várom be az orosz karácsonyt. Aztán még átrándulok Nagylaposra, lesz ott egy kis vernisszázsom.

Addig is BÚÉK mindenkinek.

2003.12.23.

Na most nagyon nem szeretném, Csámpás, ha itt ünnep előtt összekapnánk, de nekem eltér a véleményem a tiédtől. Súlyos tévedésben vagy, ha a celofánban zörgő gagyi felől közelíted a Karácsonyt. Úgy tudom, és írásaidból erre következtetek, hogy képes vagy a lényeget megragadni. Nem szoktál a jelenségeknél leragadni, imádsz mélyre hatolni, elemezni, következtetéseket levonni. Általában fején találod a szöget, amikor egy-egy jelenségnek az okait keresed (pl. hogy miért idegenkednek a liberális eszméktől a kárpátaljai magyarok) - éppen ezért nem akarom elhinni, hogy ez esetben összetéveszted Karácsony misztériumát a kereskedelem által gerjesztett fogyasztási divatokkal.
Az Ünnepnek filozófiája van, lelektani gyökerei vannak, a legmélyebb társadalmi összefüggésekben keresendő oka és hatása. Ha ezekről beszélnél, érdekes lenne. Ha a gagyiról és szeretet-kampányról írsz, magad is csak a felszínen próbálsz csillogni.

2003.12.21.

Nagyon okés fotót találtál Joplinról. Ritkán nézett ki ilyen jól.
Hogy is szólt a szlogenje? „Élj gyorsan, szeress szenvedélyesen, halj meg fiatalon.” Ez elég jól összejött neki.

Ami a téli ünnepkört illeti, egy ideje figyelem, hogy milyen averziókkal viseltetsz a Karácsonnyal és általában az ünnepekkel szemben. Tavaly szinte ünnepellenes kampányt folytattál itt a honlapodon. Persze a te dolgod, miről mit gondolsz, de amiért neked nem tetszik valami, azért nehogy már elvitasd mások jogát az elérzékenyülésre, a meghitt percek keresésére és átélésére. Írod valahol, hogy téged az egészben a kényszeredettség zavar. Nos, öregem, TE VAGY KÉNYSZEREDETT, és ez zavar téged a leginkább. Megtanulhatnád, hogy ne feszélyezzen olyasmi, aminek mások örömmel adják át magukat. Menj egyszer el, mondjuk Nagydobronyban vagy Visken egy karácsonyi istentiszteletre. Ha nem cipeled magaddal az ellenérzéseidet és nagatív beállítódásodat, biztos vagyok benne, hogy megérintene, amikor háromezer torok zengi, hogy „Krisztus Urunknak áldott születésén...”.
Tudhatod rólam, hogy nem vagyok valami vallási buzgalomban élő pasas, inkább hitetlen vagyok, mint hívő, de az ünnep szentsége engem könnyen megérint és inkább hajlok arra, hogy elfogadjam és magam is belemerüljek, semmint hogy cinikusan lefitymáljam. Jobb lenne, ha te sem tennéd. Szerintem.

2003.12.08.

Csámpás, neked semmi se jó! Fogadni merek, ha egyes dolgok épp fordítva történnének, mint ahogy, akkor is kifogásolnád, dohognál, elégedetlenkednél, hogy mért így, mért nem amúgy.
Most azt olvasom, nem tetszik neked, hogy egy lap, amelyik politikai jellegénél fogva azokhoz áll közel, akik viszont a húsos fazéknak kerültek közelébe a kormányváltással, olvasóihoz fordul anyagi támogatásért. Ezzel azt akarod mondani, jobban örülnél annak, ha a lap lobbistái kijárnák, hogy közpénzek csorogjanak a szerkesztőségnek? Hát nem sokkal tisztességesebb az erre a lapra igényt formáló fogyasztókhoz fordulni? Nem azt bizonyítja ez, hogy a szóban forgó lap, bár belső köreivel van nexusa, nem akarja elvtelenül kiszolgálni a hatalmat, és ezért nem is ácsingózik jattért? Nekem a fenálló problémára adott ilyen megoldási kísérlet sokkal jobban tetszik és sokkal tisztességesebbnek tartom, mint azt a Választ, amit az előző kormány idején adott (kapott!) és kedvencke Heti-lap.

04. márc. 30.

Bocs, kicsit megint kiestem a háló likán. Hagytam az életet zajolni. Látom, itt se állt meg nélkülem.

Csámpás, nekem nem igazán tetszik, hogy ekkora feneket kerekítettél ezeknek az írószövetséges dolgoknak. Kiléptél, rendben. Ennyi. De mi a bánatnak utána még hetekig interjúkat adni, nyilatkozni, cikkezni (és cikizni), tenyered dörzsölni és szörnyülködni. Beleestél abba a gyógyíthatatlan betegségbe, amibe a magyar média egésze: utánamégy a szenzációknak, ha pedig nem találsz, akkor csinálsz. Végtelenül unalmas az is, ahogy az otthoni kollégáidat fikázod, ezzel semmi mást, csak egyet bizonyítasz: hogy te sem vagy különb.

04. márc. 4.

Hát nem is tudom, Csámpás. Ez az írószövetséges dolog valahogy - legyünk stílszerűek - nem kóser. Nekem úgy tűnik, mintha te már régen ki akartál volna lépni, csak nem találtál rá ürügyet. Visszanéztem a naplódat, több helyen is nyafizol, milyen szervezetlen a közgyűlés (a KMKSZ hőskorának nagy káoszaihoz hasonlítod; hát erről vannak emlékeim!), mennyire unalmasak a választmányi ülések, s hogy voltaképp már semmi sem köt téged a szervezethez. Most egyszerűen kapóra jött neked, hogy valaki szidta a szakállasokat, kapóra jött az innen éppen Lacházáig érő ellenmondás, hogy az Elnökség meg a Választmány úgy akarja a szélsőséges megnyilvánulásoktól távol tartani magát, hogy azok gyakorlóival eközben szolidáris marad - előre tudhattad, hogy mindez így lesz, be is jött neked, és püff, kiléptél, hogy ne kelljen egy bandában muzsikálnod VFL barátoddal, talán még össze is dörzsölted a tenyeredet, nesze Lacikám, most már te lehetsz egyedül a kárpátaljai díszpinty.
Így volt?
Régi barátodnak bevallhatod!

04. febr. 13.

Péntek 13. Príma nap a bloggolásra. Még ha egy fekete macska is keresztül menne előttem!

Elolvastam, Csámpás, amit Ukrajnáról írtál, ahogy viszonyulsz hozzá. Elég furcsa, meglepő. Sok embert ismerek otthonról, akik naprakészek az országos politikában - és nem a funkcikra gondolok. Tanárok, mérnökök, művészek (magyarok) naponta olvassák az ukrán sajtót, nézik a hírműsorokat a tévében, ha akarod, órákon át beszélnek nemcsak a helyzetről, hanem ügyekről, botrányokról. Engem mellbevágott, hogy mindez téged ennyire nem érdekel. Ennél jobban csak az indoklásod lepett meg, ahogy bevallod, mi ennek az oka: menekülés, önvédelem. Most már csak azt nem tudom, hogy valóban ilyen nyílt és őszinte voltál-e ebben a jegyzetedben, vagy ez is csak egy újabb póz, tetszelgés a saját kitárulkozásodban.

04. febr. 4.

Átnéztem az utóbbi naplóidat, Csámpás, és gondoltam, hogy reagálok itt erre-arra, mert voltaképp ez az én blogom azért jött létre, pontosabban te kértél arra, hogy kommentáljam a jegyzeteidet, és én is ezzel vállaltam el, nem pedig azért, hogy magamról írjak, amire nem volt azelőtt semmi igényem, de bevallom, hogy most néha azon kapom magam, viszket a tenyerem megírni valamit, amit gondolok vagy történik velem. De leggtöbbször sikeresen ellánálok a kísértésnek.

Szóval gondoltam, hogy belekötök pár megjegyzésedbe, de valahogy visszamenőleg ezek már nem ülnének, inkább engedj meg valami általánosabbat.

Feltűnt egy erős ellentmondás szemléletedben, vagyis abban, hogy mivel, mikkel foglalkozol a naplódban. Legelőször is magaddal, a munkáddal, ami hagyján. Másodszor a kollégáiddal való viszonyoddal, vagyis azzal, hogy részükről milyen sérelmek értek téged. Vári Fábiánra, Nagy Zoltánra eddig is be voltál kattanva, most meg Penckóferen is megláttad az ördögszarvat. Azt hiszem, beteges dolog ilyen töménységben és ekkora indulattal foglalkozni ezzel, még akkor is, ha vélhetően neked van igazad. De nem ebben látom az ellentmondást, hanem hogy a saját mikrokozmoszodból egyből a magyarországi világba lépsz át. Illetve néha, mint kedvenc gumicsonton, még rágódsz néha a kárpátaljai magyarságszervezetek viselt ügyein, de a következő lépcsőfok már Budapest, aztán a nagyvilág. De soha nem írsz Ukrajnáról. Voltaképp Kárpátalját is csak a saját csőlátásodban ismerheti meg az olvasód, de hogy mi zajlik és mi a helyzet az ország egészében, arról soha még egy félmondatnyi megjegyzést sem eresztesz meg. Pedig hát, ezt hidd el nekem, a magyar közéletet nagyon sokan nagyon jól ismerik és igen figyelemre méltóan írnak róla, ebben te nem rúghatsz labdába. De Ukrajnáról alig lehet bármit is olvasni magyarul, és biztosan sokakat érdekelne, ha erről írnál. A kárpátaljai (és nem csak kisebbségi) ÉLET is rengeteg témát adhatna. Viszont azt, hogy nem csíped a KMKSZt és nem bírod KM fizimiskáját, azt már pontosan tudjuk elég régóta, egyszerűen nem értem, miért ismételgeted unalomig.

04. febr. 1.

Na, megvagyok én is, ha valaki hiányolt volna. Az újévi síelés nem jött össze, nyista volt a hó. Aztán jártam a Felvidéken, festegettem is; és a múlt hét végén nem tudtam ellenállni a remek időnek: vissza a Scserbinre. (Príma hó esett időközben, csikorgó fagy, napsütés; kicsit le is sültem.)

Pár nap múlva már rendesebb szöveggel jelentkezem.

04. máj. 26.

Csámpás, ez már beteges nálad! Úgy látom, kezdesz bekattanni, és „NZM+Penckófer”-pánikbetegség van nálad kialakulóban. Aggodalommal figyellek.

Azt például meg tudod mondani, hogy a te tyupityejkás vagy koronás képed mennyivel jobb, mint a Peckófer sapkása? (Kérlek, tűzd be a szövegbe mindkettőt!) Te bohócot csináltál magadból, ez a te dolgod, de miért akarsz így tenni azzal, aki egy teljesen korrekt, hagyományos öltözékben jelenik meg egy fotón. Hogy májusban ez kicsit időszerűtlen, az igaz, de a kép télen készült, te viszont nem fázhattál olyan nagyon a Kongresszusiban áprilisban. (Ide bal szélre direkt küldtem egy téli aktfotót. Miért ne lehetne ezt májusban közölni?)

Az sem tetszik, hogy az összeállításban szereplő költőket anélkül minősíted, hogy a verseket olvastad volna. Én ugyan SBA-tól még soha nem olvastam jó verset (Weinraucról pedig nem is hallottam) - de hátha éppen most elsült a kezük és valami nagyot alkottak. Előítéletesen gondolkozol, és ez helytelem, milyen szentenciákat fogsz kinyilatkoztatni, ha majd elolvastad a teljes anyagot.

És ha már bírálgatlak, és amúgy is fejfedőkről esett szó... Visszatérnék arra a kijelentésedre, amit Kucsmának címeztél, ti. hogy az ukrán elnök ne számítson rád az ukrán politikai nemzet kialakításában. Miért, ukrán állampolgárként neked milyen politikai identitásod van vagy lehet? Ezt kifejthetnéd; megköszönném. Talán nem csak engem érdekel.

04. ápr. 20.

Miközben újra fejcsóváltam egy nagyot azon, amit NZM neked, s amit te neki címeztél, örömmel fedeztem fel, hogy végre irodalommal is foglalkozol. Nem indul rosszul ez az idézetes novellád, főleg pedig azt találtam érdekesnek, hogy festőművész a főszereplőd apja. Amennyire ismerem a "környülállásokat", ez több okból is csiklandós. Kovács Vilmos regénye óta külön jelentése van annak, ha egy Ungváron születő prózában piktor szerepel (író helyett!), no meg aztán azt is tudni, hogy a te apád is képzőművésznek indult. Ez az apa-fiú tematika is bizsergető, de kicsit perverz is. Mindenesetre jó szórakozás tippelgetni, mennyi a leírtakban az életrajzi elem, és mennyi a kitaláció. No meg azt sem lehet nem észrevenni, hogy Kalász Istvánnak itt az UngPartyn megjelenő irodalmi krimije is erre a viszonyra épít - mintha tőle kaptál volna kedvet! Ellenben amit a fényről, kontúrokról, színekről írsz, az elég nagy szamárság, szakmailag legalábbis. Ha azt mondod, hogy ez nem képzőművészeti szakdolgozat, akkor persze igazad van, de ezért esetleg konzultalhátnal valakivel, aki ért is hozzá. Nem akarok magamra mutogatni...

04. ápr. 6.

Hát nem is tudom, Csámpás. Zavarba ejtő, amit művelsz. Úgy fest, mintha NZM "barátod" támadását szinte ujjongva raktad volna ki a címlapra, és téged magasztalónak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető írását nem csak egyszerűen közölnéd, hanem mintha élvezkednél abban, hogy most végre jó ocsmányul megtámadtak a Kárpáti Igaz Szó tízezres nyilvánossága előtt. Tetézed ezt azzal, hogy magad érdemben nem válaszolsz a vádakra, hanem, ahogy magad is írod naplódban, "lemégy kutyába", de még ráteszel egy lapáttal, mert nem egyszerűen odamondogatsz az övénél semmivel sem emelkedettebb stílusban, hanem még fölenyeskedve gúnyolódsz is. Nem azt mondom, hogy ezt NZM nem érdemli meg azok után, amiket rádpakol, hanem azt mondom, hogy hozzád méltatlan így felvenni ezt a kesztyűt és így a képébe vágni. Én úgy látom, visszaélsz intellektuális fölényeddel, kis hülyét, paprikajancsit csinálsz kollégádból, és én ezt nem tartom elegáns dolognak. Persze nem tudom, lehetett-e volna inkább hallgatni, vagy mit és hogyan kellett volna válaszolni, de így nem.

Másik, ennél is zavaróbb gondolatom a következő. Nem tudok szabadulni attól a képzettől, hogy... Hogy is írjam le... Mintha látnálak titeket hármótokat, NZM, Kőszeghy és te, valahol egy jó kis út menti vendéglőben félúton Ungvár és Csonkapapi között, bekaptok pár felest, sört isztok rá, aztán egyikőtök bedobja a témát: fiúk, csinálni kellene valami kis balhét, nagyon elláposodott ez az irodalmi élet. Az bizony jó lenne, mondja Kőszeghy, sehogy nem bír tízezer fölé menni a példányszámunk. Hiába kértünk legutóbb tőled meg Vári Fábiántól egyszerre interjút, folytatja, nem kaptatok össze, olyan illedelmesen elkerültétek egymás cikizését, mintha diplomáciai főiskolán tanultátok volna a mellébeszélést. Hát nincs annyi vér a te pucádban sem, Zolikám, hogy belemásszál jobban ennek a Karcsi-gyereknek a képébe? Hát, éppen mászhatok, mondja NZM, előkapom a nemzeti szent mogyoróvesszőt, adok vele neki arra a liberális ülepére, phű, micsoda ázsióm lesz majd egyesek szemében! Ó, ez remek, mondod te, én meg majd csuklóból kontrázok, poénkodok, leszedem rólad azt a nemzeti keresztvizet - és nekem meg mások szemében nő meg a renomém. Ó, milyen remek fiúk vagytok, mondja a főszerkesztő, ti vagytok a legnagyobb írók messze e kishazában, tudtam, hogy lehet számítani rátok, zabálni fogják az olvasók; na, akkor ezt a kört én fizetem. Aztán összeölelkezve eléneklitek hármasban a Szeressük egymást, gyerekek című örökbecsűt.

Mondd, hogy nagyon melléfogtam, mert szeretnék ettől a kényszerképzetemtől megszabadulni.

04. júl. 13.

Jó sok mulasztást pótolva nagyjából elolvastam, Csámpás, a naplóidat, köbö másfél hónapra visszamenőleg. Hát nekem leginkább kérdéseim lennének. És kezdem is a végén.

1. Mi az istennyilát tudsz "rendezni" a zenei CD-k anyagán? Hát hiszen azok eleve rendezve vannak, nem-e?

2. Van még neked olyan barátod, akivel az utóbbi években össze ne rúghtad volna a nyilvánosság előtt a port? Elsorolni is hosszú azoknak a listáját, akik ellen itt a Manzárdon fenekedtél. Nem kellene kicsit magadba szállni, mielőtt elszállnál?

3. Hogy kollégád sűrven a szemedre veti Lenin-versedet, az mondjuk valóban uncsi, meg tán méltatlan is, hiszen a Rákosi Mátyás szülinapi bulijára is elég sokan írtak, nagy magyar írókok. Viszontag jó lenne egyszer már látni azt a te versedet! És célzol arra is, hogy adós vagy még az igaz történetével. Nosza!

4. Furcsának találom, hogy szinte mindenről írsz, de azt még csak meg sem említed, hogy 10 hónapra szóló alkotói ösztöndíjat nyertél el: szégyelled, vagy mi van?

04. júl. 09.

Igazad van, Csámpás, régen nem jelentkeztem. De hát...

Múlt hóban befejeztem egy jó kis nehéz, de szépen fizető melót. Egy Mednyánszky-díjas szobrász mellett sameszkodtam. Állami (önkormányzati) megrendelést kapott egy nagyobb köztéri kompozícióra, aztán csak halogatta, amíg a sarkára nem hágott a határidő. Körbenézett a lébecoló fiatalok között: a durváját ki végezné el olcsón és hamar. Földinket, K. G.-t találta meg, de ő most ötvösködik, dehogy akarja a kezét ilyesmivel eldurvítani - hát ő meg szólt nekem. Nem kellett kétszer. Nem rossz meló ez, legalább gyakorlom régen űzött szakmáim egyikét. Persze egy kis kovácsoláshoz vagy domborításhoz jobban fűlött volna a fogam, de azért ez sem rossz. A teljes kompozíció vasvázát én tákoltam össze: a durváját ívhegesztettem, a finomabbját autogénnel ragasztgattam, a még finomabbat szegvasból hajlítgattam. Aztán persze segítettem az Öreg műhelyében készre-méretre formázott elemeket a helyükre rögzíteni. Ez nehéz, pontos munka volt: a lemezeknek úgy kellett illeszkedniük, mintha egy tömbböl lenne az egész monstrum kiönve. Közben meg majdnem üres: az én armatúráim meredeznek benne.

Na, szóval ez volt májban és júniban. Jó meló, szép lé, hát egy kis utazgatással megjutalmaztam magam, jobban mondva a barátnőmet, akinek már régen igértem, hogy elviszem kicsit messzebbre, ahol végre lebarnulhat az a fehér bőre.

A naplódról majd legközelebb, talán most már kicsit sűrvebben.