Megkeresések

Magát írónak és esszéistának nevező piarista szerzetes levele: irodalmi kapcsolatokat keres, s azért ír éppen nekem, mert „Ön egyike azon keveseknek Magyarországon, akiknek olvasom a műveit és adok a véleményére”. Udvarias válaszomban kifejezését adom kételyemnek: ha valóban olvasná és adna rá, akkor talán tudná, hogy Magyarországon sem a sokak, sem a kevesek közé nem tartozom. Elszégyellhette magát (vagy megsértődött) – többet nem jelentkezett.

„Szintén író” szolnoki hölgy arról értesít, hogy dedikált versem (író-olvasó találkozón kapta tőlem a lánya 22 esztendeje), „egy száz éves fekete keretben üveg alatt a nappalink falát díszíti, a sarkán egy fekete olvasóval átvetve”. Az immáron rózsafüzérrel ékesített versem hőskori opusz, Kérdések és fogadalom Illyés Gyula fejfájára 88. okt. 30.-án, Vári Fábián Lászlónak ajánlottam és ezekkel a szavakkal zárul: „A szót nem adjuk, csak ha nyelvünk véle tépik. Isten minket honi földön úgy segéljen!”. Az Illyésnek szóló temetői gesztust akkor őszintének éreztem, de mára nem is tudom, mi idegenebb tőlem, a versemre az olvasó által akasztott olvasó, vagy ez a patetikus hang. „Akkor egyfajta kitárulkozó, sorsvállaló, hitvalló időket értünk meg… Aztán valahogy úgy alakult, hogy sok pályatársam ezen nem is lépett túl… Én másfelé kanyarodtam.” – írtam a hölgynek, aki erre már nem reagált.

Illyésnél és a 1980-as éveknél maradva. Az MTA archívumának egyik munkatársa olvasta Elcserélt sípok c. írásomat, ezért hozzám fordult afelől érdeklődve, meg tudnám-e  mondani, ki és mikor készítette a beregszászi Illyés Gyula Irodalmi Klub plakettjét. Úgy tudom, az alkotó Ortutay Zsuzsa, válaszoltam, de az évszámot nem mertem megtippelni (lehet, hogy épp 88?), ezért megadtam a Klub hajdani elnökének, Dalmay Árpádnak az elérhetőségét. A kutató illően meg is köszönte segítségemet.

Üzletasszony szeretné vállalkozásuk honlapját korszerűbbé tenni és SEO-szempontból felfuttatni, levélben keres meg ezzel. „Leszignálom” a dolgot Kolosnak, ő bevonja Csöngét, egyikük a programozást, másikuk a dizájnt tudja vállalni – de a keresőoptimalizáláshoz (SEO) nem értenek. Nekem meg nem igazán füllik hozzá a fogam. De Csönge meggyőz, legalább beszéljek a hölggyel. Aki fel is hív Skypon, elmondja az elképzelését, én a szempontjaimat. Kicsit szabadkozom, hogy kiestem a gyakorlatból, meg amúgy is csak amatőr vagyok ebben a szakmában, de úgy tűnik, ragaszkodik hozzám. Hát jó. Megbeszélünk egy kétlépcsős előzetes munkamenetet, Csönge elküldi az elsőhöz az árajánlatunkat, én külön levélben összefoglalom, melyek lennének a közös teendőink (pl. kulcsszavak kiválasztása). Kicsit előre is szaladok: tesztelni próbálom a piacot, vajon a vállalkozás legfőbb kulcsszavával be lehet-e törni a Google-találatok élvonalába (merthogy ez lenne a SEO lényege), ezért írok egy posztot komlex blogomba ezzel a címmel: Transzferár, és persze végzek némi háttérmunkát. Ennek és blogom erősségének köszönhetően a poszt rövid idő alatt transzferár keresőszóra a Google találati lista élére kerül. A kísérlet jól sikerült, a Google-piac kedvezően reagált, tudok még keresőoptimalizálni. Megy rövid üzenet a hölgynek: nézné meg a találati listát. Most akadályoztatva van, majd hét közepén tud reagálni, „mindenképpen jelentkezni fogok” – írja vasárnap este. Ez a mostani már a harmadik hét közepe…

Új kulturális lap indul, országos állami cég indítja, a felkért főszerkesztő határon túli szerzőket is szerepeltetne, én lennék az egyik, írjak rövid novellát, egyetlen tartalmi megkötés: legyen benne egy bizonyos foglalkozású ember. Picit fanyalgok magamban, előbb a várható terjesztésen (a lapot az állami cég üzletfeleinek körében terjesztené, pontosabban adná ajándékba), aztán az előíráson: talán csak megválaszthatom én magam, mi legyen a szereplőim foglalkozása. De áthangolom magam, próbálom kihívásnak tekinteni a felkérést. Nekiveselkedek, megírom a novellát határidőre. A főszerkesztőnek tetszik, de emel néhány kifogást, a novellámban szereplő haláleset okán még rendőr-szakértőt is megkérdez. Ezen kicsit berágok: ez novella, nem rendőrségi jegyzőkönyv. Végül elfogadja érvelésemet. Aztán hosszú hetek telnek el, közben némi huzavona a szerződés körül, holott én szóltam előre: nem vagyok számlaképes, nincs Bt-m, nem vagyok vállalkozó, külföldi magánember vagyok. A pénzügyis visszaír, hogy igyekeznek tisztázni, mit kell érteniük az alatt, hogy magánember, s majd reagálnak. Fogas kérdés lehet ez a magánemberség, sokáig késik a válasz. Hetekkel később végül telefonon kapok értesítést, mi lehet a problémára a megoldás. Elfogadom. Hosszabb ideig megint nem történik semmi (régen túl vagyunk a tervezett megjelenés időpontján), amikor végre megjön a korrektúra. Egyetlen elválasztási hibát találok, egyébként részemről mehet nyomásba. De nem megy. Újabb hetek múlva a főszerkesztő körleve érkezik: a megrendelő állami cég meggondolta magát, mégsem kell nekik a lap.

Néptáncos érdeklődik Szlovákiából, tudnék-e neki Ung-vidéki néptáncot ajánlani. Ő is e táj szülötte, épp csak a határ túloldalán látta meg a napvilágot, s neki a kollégái azt mondták, nincs jellegzetes néptánca ennek a vidéknek. Hátha én ezt cáfolni tudom. De kiderül, nem igazán azt várja tőlem, járjak kedvéért egy ugratóst vagy legényest, hanem „írt egy gitáros számot” (szebben szólva megzenésítette a saját versét), aminek a címe „Boldog Ung-vidék”, s ezt szeretné nekem elküldeni szíves meghallgatásra. Végül még hozzáteszi: „Sajnos nem boldog az Ung-vidék nálunk, ez az igazság, de most már ez marad a dal címe.”

Facebook hozzászólások

Szólj hozzá!