2001. szeptember 11.

Hol voltál, mit csináltál 2001. szeptember 11-én? A tizedik évforduló okán igencsak izgalmas kérdés. Történetesen nekem pontos naplójegyzetem van annak a napnak az estéjéről. 

Irodalmi estünk a Károlyi Palotában. Előtte hosszas előkészületek, egyeztetések Elek Tibivel (a békéscsabai Bárka főszerkesztője, irodalomtörténész), aki szervezte és szerkesztette a Kárpátaljai Napnak az irodalmi részét. Merthogy előttünk politikai-társadalmi előadások voltak, utánunk pedig muzsika. Pár szót talán érdemes mindkettőről ejteni. A közéleti rész egy magyarul gyöngén tudó kárpátaljai ruszin vezető, lapszerkesztő beszámolójával kezdődött – ezt nem hallottuk. Aztán Botlik József irodalomtörténész tartott előadást Kárpátalja történelmi múltjáról. Hosszabb ideje foglalkozik a témával, több könyvet is írt rólunk, igen szerteágazó ismeretekkel rendelkezik. Szereplésének egyetlen visszássága az volt, hogy nem korlátozódott a tények szakszerű ismertetésére, hanem hangulatot keltett. Persze Trianon, a cseh elnyomás vagy a 44-es deportálások ügyében nehéz higgadtnak maradni, ám nem hiszem, hogy történészhez méltó magatartás igazságot osztani, mint ahogy olyan kijelentéseket sem kellett volna talán megengednie magának, miszerint most olyasmit fog mondani, ami a szélsőséges liberálisoknak nem tetszene, de hát itt biztosan nincsenek szélsőséges liberálisok, mert azok nem járnak ilyen rendezvényekre. Jóska erősen nemzeti érzelmű és enyhén jobbos beállítottságú, de a tényeket, eseményeket mindig tárgyilagosan interpretálta; úgy éreztem, ezúttal kicsit elvetette a sulykot. Ebben, könnyen lehet, a közönség összetétele és elvárása is közrejátszhatott: a termet zsúfolásig megtöltők jó háromnegyede Kárpátaljáról elszármazott, nagyobb részt idős emberekből állt, akik pontosan azért jöttek ide, hogy saját életük sérelmeit visszahallják.

Botlik után Dupka György következett, aki a mai helyzetet volt hivatott ismertetni. Gyuri még mindig meg tud lepni fogalmazásának hevenyészettségével, szótévesztéseivel csakúgy, mint véletlen vagy szándékos csúsztatásaival, pontatlanságaival (kompromisszum helyett most például azt mondta: vádalku). Általában ambicionálja, hogy kemény ugocsai gyerek képében tűnjön fel, aki nem ijed meg a saját árnyékától és jól meg aszondja a dolgokat. Ezzel együtt 20 év óta, amióta megnyilatkozásait hallgatom, mindig az volt a benyomásom, hogy nagy zűrzavar van a fejében. Egyetlen előadáson belül egymásnak ellentmondó nézeteket képes képviselni, és ez híven tükrözi cselekedeteit is: ugyanazokat támadja, akiknek időnkét benyal, azt kárhoztatja, amit elismer, az ellen ágál, aminek maga is haszonélvezője.

A közönségtől tüntetően nagy tapsot kapott.

Szünet után jött a mi szereplésünk: Elek Tibor kérdéseire válaszolva hárman – Nagy Zoltán Mihály és mi ketten Évával – beszéltünk írói munkánkról, illetve, nagyon röviden, a régió irodalmi-kulturális életéről és infrastruktúrájáról (erről főleg én). A több heti egyeztetés, levelezés Tiborral főleg éppen arról szólt, hogy igyekeztem meggyőzni: amennyire csak lehet, vigyük el az irodalom irányába a beszélgetést. Ott lesznek előttünk azok az előadók, akik majd megvilágítják a kárpátaljai magyarság helyzetét, minekünk hadd ne kelljen önmagunkon kívül mást képviselnünk. Tibi ezt a kívánságunkat tolerálta, így javarészt szakmai kérdésekről beszéltünk annak ellenére, hogy a közönség mitőlünk is szívesebben hallott volna valami kisebbségi tipródást.

Színészvendégünk is volt: a beregszászi színház üdvöskéje, Trill Zsolt igazán kitűnően interpretálta a jelenlévők és más költőink írásait; különösen – úgy éreztem – a modernebb, formabontóbb versek hangjára talált rá; Csékát és Bagut egészen kitűnően mondott.

Újabb szünet után az Ivaskovics József vezette Credo dalegyüttes következett. Az eredeti terv az volt, hogy ők is, mint a szavalatok, a mi szereplésünk illusztrálásául kapjanak néhány zenés blokk keretében bemutatkozási lehetőséget – de ez ellen én hangot emeltem Tibornál, és ő elérte a Palota szervezőinél, hogy külön műsorszámként lépjenek fel. Ehhez én azért próbáltam ragaszkodni, mert úgy érzem, mindaz, amit Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint amit mi az írói magatartásunkkal megjelenítünk (értve ezt Évára és magamra). Talán nem önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten, amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!), de eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – ám talán van ízlésem. Amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal fontosabbnak gondoltam annál, semhogy a zenei feldolgozás minőségét számon kértem volna. (De hisz magukhoz a költőkhöz és a Kárpátalján fogant versekhez is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami magyarul szólt). Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, amint a költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti Sebőék, a Kaláka, a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár csak Dinnyés Jóska vagy a Kormorán szintjét. Miért kellene befognom a fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik, félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is harmat gyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár, népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók sokasága. Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a Magyarnak én itt születtem vagy a Mert a haza nem eladó vagy az Ungnak és Tiszának sebes a járása sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik, aki a Credo együttes Palota-béli fellépése közben igazat adott nekem abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának szíves invitálására. Szegény Európa.

A Károlyi Palotában tartott több részes rendezvény szeptember 11-ére esett. Már ott, a találkozónkat követő szünetben hallottuk, mi történt New Yorkban, de valahogy alig jutott el tudatunkig, annyira másra figyeltünk. Érdekes módon egy reflexem mégis beindult: fel kellett hívnom a gyerekeinket, hogy itthon minden rendben van-e.

Este aztán a szállásunkon hajnalig néztem a tévén a hihetetlent.

*

Fölöslegessé vált a sok vita, hogy melyik év szilveszterén ér véget a XX. század. Számomra egyértelművé vált: a XXI. század 2001. szeptember 11-én vette kezdetét.

Facebook hozzászólások

Szólj hozzá!