Most láttam először kedvenc mesteremnek ezt a korai filmjét (Michelangelo Antonioni, La notte, 1961). Kétséget kizáróan jelentős alkotás akkor is, ha elég nehezen néztük végig: az elidegenültségnek és az érzelmi sivárságnak ez a meglehetősen közvetlen ábrázolása nem tudott eléggé lekötni, holott egyébként kifejezetten szeretem a kissé vontatott, ráérős filmeket, de valahogy itt nem éreztem elegendőnek az intellektuális feszültséget ahhoz, hogy a kevés történésű lassú jeleneteken átsegítsen. Egyedül a képi világ szolgálhatott mentségül: a film voltaképp egymásba áttűnő művészfotók sorozatának hat. Értékelhető továbbá az egymásra épülő epizódok hangulati értéke, és persze az a társadalmi mondanivaló is, ami a film keletkezésekor (fél évszázada!) erősnek, újszerűnek hathatott. Mindez azonban tegnap este nem tudta felülírni a második óra kezdetétől növekvő unalmamat. Ám ma azt is be kell látnom, hogy visszaemlékeznem sokkal kellemesebb a filmre, mint amilyen élmény megnézni volt.
Olvasd el ezt is: Írásom Antonioni Nagyításáról