Örülök, hogy a Kárpáti Igaz Szóban (2011. jan. 15.) cikk jelent meg az ungvári lámpagyújtogatóról: alakja, amely hosszú évtizedeken át hozzá tartozott a „városképhez”, érdemes a felidézésre (főként, hogy tavaly szobrot is állítottak neki, így ténylegesen is a városkép része lett). Az írás címét viszont elhibázottnak gondolom (Miklós bá’, a lámpagyújtogató), hiszen, emlékezetem szerint legalábbis, így soha senki nem hívta és nem emlegette (nem volt magyar!), ő mindenkinek, öregnek s fiatalnak egyszerűen Kolja volt. A róla őrzött képem is eltér egyben-másban a szerző által lefestettől, én például semmiképpen nem nevezném „idős öregúr”-nak, sokkal inkább örökifjú hobónak.
Amikor még csak készült a szobra, ezt írtam róla a Mozgó Világban (2009/október):
Erről a foglalkozásról nyilván mindenkinek A kis herceg meglátogatta ötödik bolygó és annak lakója jut eszébe, az a szánandó és szeretni való fickó, aki híven követi a parancsot, a naplemente pillanatában meggyújtja, napkeltekor pedig eloltja egyetlen lámpáját azóta is, hogy a bolygó forgása felgyorsult, s így percenként kell a műveletet elvégeznie. Hiába kínozza a fáradtság, erőt vesz magán, gyújt és olt rendületlenül, pedig aludni szeretne leginkább.
A még csak tervezetében meglévő ungvári szobor azonban nem Antoine de Saint-Exupéry kedves hősének fog emléket állítani, hanem a valóságban létezett ungvári lámpagyújtogatónak, aki ifjúkoromban városunk igen jellegzetes figurája volt. Regényes alakjához legendák kötődtek, mindenki tudott róla valamit, de soha senki nem vette a fáradságot, hogy a teljes igazságnak utána járjon: a többséget kielégítette a lehetőség, hogy néhány bennfentes információt felelevenítsen a különös emberről mindannyiszor, ahányszor csak feltűnt a Korzón. Tudod, hogy mielőtt megőrült, két diplomát is szerzett? – kérdezte ilyenkor rutinszerűen az egyik ungvári lakos a másiktól; a másik bólintott, persze hogy tudja, s hozzátette, ismeretei szerint a pasas hat világnyelvet beszél. Még ám olyan szinten, licitált rá az előző, hogy a külföldi lapokban a keresztrejtvényt is megfejti.
Télen-nyáron ugyanabban az öltözékben járt: nadrágba be nem gyűrt ing, zakó, mindkettő kigombolva úgy, hogy szőrös melle jól látszott minden évszakban. De soha nem fázott, mintha inkább izzadt volna a legcsikorgóbb télben is. Az ungváriak úgy tudták, matrac nélküli vassodronyon alszik fűtetlen lakásában, tejen és kenyéren él, és minden szabad idejét olvasással tölti.
Járása kicsit kacsázó volt, tekintete égő, egzaltált. Beszéde hadaró, nehezen érthető. Sietve lépdelt, egyik kezében elmaradhatatlan nyűtt táskájával, amely a legkurrensebb filozófiai tárgyú könyveket rejtette, másikban a nagy laposfogóval. Pontosan a Korzó középvonalán haladt, innen iramodott hol egy bal, hol egy jobb oldali üzlethez. Itt szerszámával felnyúlt a mások által soha meg nem figyelt kapcsolóhoz, fogójával elfordította annak vékony, szögletes tengelyét, mire felgyulladt az adott üzlet neonfelirata. Így ment végig sötétedéskor a belváros néhány utcáján, nyomában felizzott a hetvenes évek szocialista dizájnja. Hajnalban megismételte útját, sorra eloltogatta a vibráló betűket.
Ez volt a dolga, a munkája, az irodalmi kollégáéhoz hasonló buzgalommal gyakorolt hivatása.
A készülő szoborról szóló cikkben azt írják, létrával járt és a közvilágítás lámpáit gyújtogatta. Meglehet, korábban ezt a feladatot is ellátta (mintha nekem is rémlene, hogy biciklit tolt, azon vitte a létrát), de amikor én korzózó fiatalember lettem, akkorra a közvilágítást már központilag kapcsolták ki és be, emberünknek csupán a színes neoncégérek, üzletnevek maradtak.Esti munkája során két állandó barátja kísérte. A kissé szintén őrültnek tartott festőművész és a jeles, teljesen normális költő-műfordító. Nem tudni, mi okból szegődtek mellé, de szinte mindig vele voltak, amikor emberünk az utcákat rótta. Hallgatták heves beszédét, maguk ritkán szóltak. Nem mentek szorosan mellette, mert sétapartnerük szélesen gesztikulált és kacsázó-imbolygó járása is több teret igényelt az átlagosnál. Ha egy idegen közelükbe került, hiába hallgatózott: semmit sem tudott kihámozni a kusza mondatokból. Ők hárman azonban remekül megértették egymást, alighanem közeli barátságba kerültek a napról napra szaporodó, közösen megtett kilométerek mértékében. Az ungváriak pedig találgathatták, ugyan miről is beszélgethet a festő, a költő és a bölcseleti könyveket cipelő kétdiplomás elmeháborodott.
Arról is csak feltevések voltak, mibe őrült bele. Emlegettek alkoholizmust csakúgy, mint megrendítő szerelmi csalódást. A vérmesebb elképzelések a KGB ármánykodásáról is tudni véltek: a titkosszolgálat így tett ártalmatlanná egy vérbeli ellenzékit.
A legendáriumhoz némiképp én is hozzájárultam, amikor bizonyos valós motívumokat felhasználva tíz egynéhány éve novellát írtam a különös alakról, aki akkorra már eltűnt utcáinkról, égi fények gyújtogatójává szegődve. Az én verziómban A főilluminátor című írásom hőse abba őrült bele, hogy a diplomadolgozatához készített, nagy kartondobozban tartott kétezer jegyzetcéduláját ellopták a diákszállóból.
A teljes írás itt olvasható
Ezzel együtt természetesnek gondolom, hogy Koljáról mindenkiben más-más kép él. Kár, hogy állandó sétapartnereit, a festő Bedzir Pált és a műfordító Jurij Skrobinecet már nem lehet felőle kikérdezni.
- cikk megjelenés
- virtuális hirdetés: ungváron lakás kiadó
- ungvár
- város
Kármentő tálcámon:
A Kárpáti Igaz Szó archívuma 2019-ben elérhetetlenné vált. A cikk szövege ez volt:
Miklós bá’, a lámpagyújtogató
Emlékeznek Antoine de Saint-Exupéry kis hercegének meséjére? Az aranyhajú fiúcska barátokat keresve több bolygót is meglátogat, így jutva el a lámpagyújtogatóhoz. A francia író egyszer a sajtónak nyilatkozva vallotta be, hogy utóbbi az egyik kedvenc figurája lett. A szorgalom, a munkaszeretet és a kötelességtudás megtestesült példája volt a mesehős, ám az alábbi történet egy másik lámpagyújtogatóról szól majd. Miklós bá’ról, gyagya Koljáról ahogyan az ungváriak körében ismerték, akinek néhány hónapja bronzszobrot állított a város vezetése. Annak a múlt században élt öreg csavargónak, akinek otthona éppen ott volt, ahol rátalált az esti holdfény, akinek sem családja, sem barátja nem akadt, mert csak a munkájának élt. Nincs ebben semmi különös, mondhatnánk, vagy talán mégis? Csak lehetett valami ebben a fura fickóban, ha szobrot érdemelt a Korzón. Nos, akkor jöjjön a mesés történet, amelyet e sorok írója Mihajlo Kolodko szobrászművésztől, az öreg lámpagyújtogató bronzba öntött megalkotójától jegyzett fel. Hol volt, hol nem volt, a zordon Kárpátok alján elterülő markáns kisvárosban élt egyszer egy idős ember. Negyven éven át minden pirkadatkor felkelt, hogy végigjárja Ungvár utcáit, és a lámpák leoltásakor fogadja a dolgukra siető emberek köszönését. S ugyanilyen hangyaszorgalommal indult az alkonyba boruló házak sorai között ismét a dolgára, hogy a lassan leereszkedő esti sötétet megtörve fénybe borítsa az Ung-parti város utcáit. Közben mindenkihez volt egy kedves szava, meghallgatta a jövő-menő emberek gondjait és bajait. Tanácsot adott, és ha úgy adódott egy tál meleg ételért bármilyen apróbb munkát elvégzett a ház körül. Krajnyák Paula néni ungvári nyugdíjas szerint az öreget mindenki szerette, közvetlenségének, hatalmas lexikális tudásának köszönhetően tartalmas beszélgetéseket lehetett vele folytatni. Ez valóban mesébe illő történet, de mintha valami sántítana benne. És a sejtésem beigazolódik. Amit ezután hallok, inkább egy Rejtő Jenő tollából kipattanó regényhőshöz illik. Mihajlo Kolodkótól megtudom, az öreg lámpagyújtogatónak két diplomája volt és több nyelven beszélt. A pletykák szerint beutazta a fél világot, de csak saját szülővárosában érezte magát jól. Tudatosan nem használom az otthon szót, mert bejelentett lakcíme az nem volt. – Amikor a férfi történetéről beszélgettünk az idős ungváriakkal, első kérdésem az volt, hol állt a háza, maradt-e még valaki a családjából, hogy felkeressem – magyarázza a szobrászművész. – Nagy meglepetésemre mindenkitől azt a választ kaptam: az öreg meleg szívű csavargó volt. Mai szóhasználattal egy csöves. Egyetlen fényképet sem sikerült felkutatnom róla, csak az elbeszélések alapján formáltam meg a figuráját. Olyan élethűen rajzolták meg, hogy nem volt nehéz dolgom. Ahogy a zsebéből kilógó elmaradhatatlan csípőfogójával a létrán áll, s a hőn szeretett éjszakai lámpáira tekint. Sötét göndör haja, jellegzetes nagy bőrtáskája volt, tele szerszámokkal, újságokkal és könyvekkel. Utóbbit míg a létrán dolgozott, mindig tárva-nyitva hagyta. Tartalmán csak csodálkoztak a járókelők. Egyszerre volt szerszámosláda, könyvtár és gardrób. A haja és arcvonásai alapján sokan zsidó nemzetiségűnek mondták, de ezt nem tartom valószínűnek. Hogy melyik felekezethez tartozott, az sem világos, hiszen napközben, semmi más dolga nem lévén, minden templomba betért egy kis időre. De lehet, hogy csak melegedni akart, vagy a szeretetkonyháról hozott el egy tányér ételt. Nem tudtam kideríteni… És bár napközben több száz emberrel váltott szót, a mondatait mindig úgy fűzte, hogy róla szinte semmit nem tudott meg beszélgetőtársa. Utazásairól, kalandos múltjáról csak szűkszavúan nyilatkozott, valamilyen titkos mélabúval a hangjában… Nem jegyeztek fel róla semmi adatot. Mi több, az akkori ideológia szerint, a két egyetemi diplomával rendelkező idős öregúr inkább a város szégyenfoltja volt. Lámpagyújtogató két oklevéllel? Nonszensz, mondták rá, és még a félbolond jelzőt is megkapta, meséli Kolodko. A kommunális vállalat vezetői azonban megszánták, és csekély jövedelemért alkalmazták a város lámpáinak meggyújtására. A munkakönyvéből tudják, hogy negyven évig hűségesen tette a dolgát. Ebből az aprópénzből tengődött, meg a jó szívű emberek alamizsnáiból. A megyeszékhely egyik hajdan élt fura lakójának, a magányos, de szorgalmas lámpagyújtogatónak Ungvár volt a bolygója…
Fedák Anita