A sakk mellett leggyakrabban űzött játékom mostanában a go. A négyezer éves múltra visszatekintő keleti stratégia játékot is az interneten játszom élőben, hús-vér partnerekkel, egy kellemes felületen. Különösen azóta élvezem, mióta az igazi, 19×19-es vonalhálós tábla is választható (azelőtt csak 15×15-os volt), ez ugyan a nagyobb felület okán jóval bonyolultabb, ám ugyanannyival élvezetesebb is amiatt, hogy többféle stratégia követhető. A rendkívül szellemes játék szabályait itt persze nem akarom elmondani, legyen elég annyi, hogy bár ezek a szabályok eléggé egyszerűek és könnyen megtanulhatóak, ám maga a játék a sakknál is bonyolultabb, matematikailag legalábbis nehezebben modellezhető. Nem csoda, hogy keleten nem csupán játéknak, hanem művészetnek és filozófiának is tekintik. Ilyen mélységekig én persze még nem jutottam el, de talán odáig igen, hogy a 8-10 éves kínai és japán gyerekek már nem vernek meg.
A magam értelmezése szerint a sakk és a go kicsit ahhoz hasonlóan viszonyul egymáshoz, mint a vers és a próza: az előbbiben megvannak a pontos kapaszkodók, a versírásnak van medre és partja, s világos a cél is, míg a prózaíró tengerbe vetett hajótöröttnek érezheti magát, egyszerre kapálózhat többfelé, de ha nem vigyáz, hamar körbeveszik a cápák.
Alább egy öldöklő küzdelem csaknem utolsó fázisát mutatom be: a gyakorlatlan szem bizony csak lassan deríti fel, mely területeket szerezte meg a fekete, s melyeket a fehér kövek tulajdonosa.
Még következett pár lezáró biztonsági lépés, én sötétként megsemmisítettem egy foglyul ejtett csoportot, s miután megegyeztünk a befejezésben, a program összeszámolta a pontjainkat (ez nagy könnyebbség a gépi játéknál, egyébként a végelszámolás elég unalmas és hosszadalmas). S ami nagyon ritkán történik a góban: döntetlennel végződött a játszma:
Ezt én jó eredménynek éreztem, az ellenfelem egy 100 pont feletti játékos volt, első partinkban alaposan eltángált, így sikerként könyveltem el, hogy másodjára már nem tudott győzni ellenem. Meg is dicsért, mielőtt kilépett: „very good”.