Régi barátunknak, Kovács Imre Attilának (aki az ezredforduló táján ungvári vendégtanárként többször volt irodalmi szalonunk vendége, s akivel azóta elég messze keveredtünk egymástól) új könyve jelent meg. Ebből az alkalomból interjút készített vele a Fejér Megyei Hírlap. Az alább következő kérdésre számomra picit meglepő, rám hivatkozó választ adott:
– Lapunk olvasói leginkább recenzióiról ismerik. Ezek az egyébként felkészültségről és alaposságról árulkodó írások vitriolba mártott tollal, kegyetlen kritikai éllel íródnak. Ön milyen fogadtatásra számít?
– Értem a kérdést: miféle elnézésre számíthatok ezek után? Balla D. Károly, kárpátaljai író-költő azzal kelt megütközést a kinti kisebbségben, hogy keményen és okosan ostorozza sajátjait. Ahelyett, hogy örülne, hogy még akad egyáltalán magyarul fogalmazó tollforgató Ukrajnában – dohognak Dupkáék. Igen, a fehérvári bölcsészek, tanárok is kisebbségben vannak a mérnökvárosban. Nem kellene őket bántani …
A dolog több vonatkozásában is érdekes. Leginkább persze azért, hogy KIA-nak – mint magatartásbéli analógia – eszébe jutottam. Holott feltehető, a Fejér megyei olvasóközönség nem igazán tud engem hová tenni. Alighanem még kevésbé érthető számukra a Dupkáék csoportmegjelölés. A másik érdekesség, hogy a „kemény és okos” ostorozással én szinte teljesen felhagytam, legalábbis szakmai szintű kritikákat már vagy nyolc éve nem írok az „Ukrajnában élő tollforgatók” munkáiról – ha KIA mégis hivatkozik erre, valamilyen friss felidéződés történhetett.
Mindebből arra következtettem, hogy az interjú aktualitását adó, A megkerült téma című, Mendemondák alcímű kötetében talán kárpátaljai vendégtanári élményeiből is megörökít valamit, s azonmód furdalni is kezdte az oldalamat a kíváncsiság: vajon mit írhatott ungvári egyetemi élményeiről, a nagyságos Tanszék és a még nagyságosabb Rektori Hivatal vele szemben nem túl barátságos magatartásáról. Maileztem hát neki azonnal: csinálnék kis reklámot könyvének azzal, hogy kitenném világhírű blogomra a címlapját, s akár rövidke szinopszisfélét is – de ennél is szívesebben valami részletet élete kárpátaljai epizódjaiból. Már feltéve, ha van ilyen a kötetben, s nem csupán én keltek most itt erre nézvést holmi mendemondát. (Ha megjön az anyag, frissítem ezt a posztot, esetleg készítek újat.)
Egyszersmind felhívom olvasóim szíves figyelmét arra az igen tanulságos esszére, amelyet Kovács Imre Attila ungvári tartózkodása idején írt a kárpátaljai költészet hőskoráról, s amely akkori almanachunknak, az UngBeregnek talán 2000-es évfolyamában jelent meg eredetileg: Thézeusz vagy Ikarosz
Frissítés: KIA válaszolt, elküldte a borítót és a szinopszist, s megírta, hogy Ungvár ugyan beette magát a bőre alá, de nem ebben, hanem egy másik könyvében írja meg itteni élményeit, amelyik ugyan nyomdakész és nagyon jó, de képtelen kiadatni… Rá fogok kérdezni, adna-e belőle részletet közlésre.
No és akkor az Ungvártalan új kötet:
Ez a könyv kezdetben történeteket mesél egy kisvárosról, ahol minden pokolian egyszerű és édenien szövevényes. Majd – nem bírván egy egész kisvilággal – embert keres. Példaképeket, viszonyítási pontokat. De a hősök ideje múlni látszik, s emelkedik a lelkes tömeg (a nemzet?). A vásárhelyi embertelevény és a példaemberek kertje után a politika uborkafáján köt ki. Ezt is odahagyván az utópia felé megy tovább. Mert abban még bízik; az iskolában. A lét ott leckeszerű, kiszámítható. Ám kiderül, hogy az iskola sem javítja meg a falain túl tomboló rendetlenséget. S amire felkészít, az nem egy méltóbb élet, hanem a túlélés, az „iskolamesterek” meg-megújuló zsarnokságának kibekkelése. Végül a könyv egy új világot nyit meg. A magát folyton újratervező alaktalanság vágya birkózik benne a nyelvvel. (Amely kisvárosi történeteket mesél.)