Mosonyi Kata kritikája a Tejmoziról
„Balla D. legutóbbi regényén is legalább hét évig dolgozott, előzményeinek számos megfelelését találjuk korábbi írásaiban. A Tejmoziban az apa látszólag fiktív szereplő, középszerű festőművész, ám nem nehéz azonosítani az egykor hatalommal felruházott, középszerű íróval, a valós apával, akire a fiú soha és sehogy sem lehetett büszke. Ez a mű is önvallomás, csak metaforikus nyelvében gazdagabb, letisztultabb lélektani regény, melyben a fiú az apját még akkor sem tagadhatja meg, ha…”
A teljes könyvkritika már nem érhető el az Irodalmi Jelen felületén, de itt olvasható: A megbocsátás gesztusa.
Balla D. Károly
Tejmozi
– részlet harmadik regényemből
Egyszer mindnyájunknak fel kell ismernie a lelke mélyén lakozó fenevadat, mert nem az eb kiváltsága az igazi hűség és nem a macskáé az igazi szabadság, csak a remetefarkas élhet tiszta és őszinte életet, mondta hősöm apja a regényemben azon az utolsó reggelen, fiát az ajtóig kikísérve.
Addig állt a küszöbön, amíg a távolodó látszott, és még azután is arrafelé nézett egy ideg, ahol eltűnt. És attól kezdve napról napra ott állt, mindig ugyanabban a napszakban, minden kései reggelen ott állt a küszöbön, ott meredt a távolba. Amíg tél volt, csak úgy, a hideg ellen öltözetlenül, gyakran ki is lépett az ünnepélyes téli tájba, ahol előző napi nyomait rég betemette a havazás, és ilyenkor megelégedéssel látta, amint mindent ellep, beborít, maga alá temet a semmisülés fehérsége.
A súlyos égen átlihegett az űr hidege, a mélyből pedig, a patak felől, felpárállt a földmeleg, és hősöm apja, miközben fázik és verejtékezik, pontosan tudja, hogy nincsen már körülötte külön jó és külön rossz, nincs külön bűn és külön erény, csupasz vázukig levetkeztek előtte a világ szemérmetlen dolgai, és ő megtanulhatta, nem csupán az élet és a halál, hanem a jó és a rossz is egylényegű, mint ahogy egyazon petéből szaporodik világra a szeretet mohó lárvája és a gyűlölet szende pillangója, a csúfság és a szépség, az elveszejtő igazolás és a megtartó tagadás.
És ugyanígy állt reggelente a küszöbön, amikor beköszöntött a tavasz, végigvitte tekintetét a folyó felé vezető úton, amelyen már számtalanszor szembetalálkozott maga-magával a valóság csalóka tükrei közt bolyongva, és módja volt az esetlegességek sokasága között felismerni az egyetlen bizonyosságot, azt, hogy eleve adva van egy kozmikus képlet, amely meghatározza azt, aminek a képleten kívül nincsen konkrét létezése. A gravitációs törvény akkor is érvényes, ha egyetlen fizikai test sem létezik, amelyre vonatkozhatna. A toposz testet ölt, a kozmikus képlet a csillagok magasából leszakad a szélfútta mezőre, mint ahogy maga a kéj és a kín, a bűn és az erény. Egymásra torlódva és egymásba hatolva alkotják a táguló létezés kusza galaxisait.