Tegnap azt írtam, páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a Schmitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy ilyen ügyet öveznek. De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a schmittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz, hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre.
-
Lásd ezt is: Lemondott Schmitt Pál
Újabb adalék: szánalmas dolog, ha a plágiumot cenzúrával takargatják: Törölték a Schmitt ügy fejleményeit véleményező cikket.
A schmittológia részét képezi az is, hogy az ügy tegnapi fejleményei óta: Dr. Plágium – Schmitt P. áldoktor – nemhogy gombamód elszaporodtak, hanem inkább járványként terjedtek a neten a köztársasági elnököt és plágiumát célba vevő élcek, karikatúrák, beszólások, ugratások. Alig van benne túlzás, ha azt állítom: egy ország röhög a saját államfőjén. És sajnos a nagyságos egyetem által képviselt magyar tudományosságon is.
…A Facebookon néhány gomb lenyomásával bárki doktorrá avattathatja magát. Én is, én is!
