Majd ha lesz Vidnyánszky Attila csúfos dicsőségéről a nyilvánosságnak szánt véleményem, azt magam szeretném megírni – válaszoltam egy magasan jegyzett budapesti lap újságírójának, aki szeretett volna elbeszélgetni velem úgy, hogy a mondandómat – ahogy írta – bizalmasan kezelte volna. Kis gondolkodás és két parti sakk után ezt válaszoltam:
Bizalmasan kezelendő információknak nem vagyok a híve. Kapni se nagyon szeretek ilyet, mert zavar, hogy nem kürtölhetem világgá, hogy adjak, az meg végképp ellenkezik a felfogásommal. Ha van a nyilvánosságra tartozó véleményem, azt vállalom névvel, ha nincs, akkor azt megtartom a magánszférámban. A névvel vállalható véleményemet pedig leginkább saját szövegezésemben szeretem közreadni, azaz inkább megírom, nem pedig elmondom. Így ha megérik, kikristályosodik bennem valamilyen mondandó Vidnyánszky Attiláról és csúfos dicsőségéről, akkor abból cikk, esszé, naplójegyzet vagy blogbejegyzés lesz és saját nevem alatt fog megjelenni.
A dolog azért bonyolult, mert ugyan messzemenően elítélem Attila mostani szerepvállalásait, ugyanakkor egyrészt sajnálom is, amiért politikai apró(??)pénzre váltja szakmai presztizsét és kártékony buzizó idiótákkal vállal közösséget (két nappal későbbi sajnálkozó nyilatkozat: késő bánat), másrészt keserűvé tesz, hogy mindez egy fényesen indult kárpátalja sráccal történik, akiről minden vétke és bűne ellenére rosszul esik nekem kemény elítélő szavakat írnom. Viszont mentséget már nem tudok találni számára.
Hasonlóan érezhette ezt a Kárpátalja.ma (és más lapok) színházi témákkal régóta foglalkozó kritikusa, újságírója, akinek a gondolatai azonban Vidnyánszky Attila pátriájában – legalábbis az említett lap révén – nem juthattak el az olvasóhoz. Cikkében egy nem is túl élesen fogalmazott mondatot nem engedett át a belső cenzúra, ellenkező értelmű kijelentést ajánlottak. Ezt ő nem fogadta el, így a cikk nem jelenhetett meg a lapban. Megjelent viszont a szerző blogjában. Tanulságos írás.
Ernyei Bea: