Méltán nevezi posztmodern gesztusnak Juhász R. József öltönyös-esernyős Duna-performanszát Németh Zoltán. Ugyanis jóval többről van szó annál, semhogy egy akcióművész skatulyából kivett úriembernek öltözve belegyalogol az áradó Dunába s ott álldogálva-sétálva magára vonja a figyelmet, humoros módon nem alulról, hanem felülről védekezve a víz ellen. Az akció lényege nem a természeti katasztrófával való hetyke-dacos művészi incselgés (bár ez önmagában is megér egy árvízi misét), hanem, mint ezt egy interjúból megtudjuk, az online-felületeken megjelenő reakciók megfigyelése, nyomon követése. (Az akció internetes mémmé vált és a hírek-megosztások-kommentek e percekben is gyorsabban áradnak, mint maga a Duna). Németh a maga elméleti-művészettörténeti kisesszéjével tetőzi be az eseményt (ma ennek 2. részét publikálta blogján), immár egy harmadik csavart is hozzáadva a posztmodern értelmezéshez (létrehozás, a létrehozás megfigyelése, a megfigyelés megfigyelése és elemzése). Bár szinte már látom a hömpölygő folyón végül árván, eleresztve sodródó esernyőt, valójában nem tudni, mire fut ki, milyen eredménnyel zárul a részben művészi, de részben nagyon is testi-fizikai, ráadásul naponta ismétlődő „Emberáldozat, amely megváltja a tájat a szenvedéstől”, hiszen, mint Németh írja,
Az először bokáig, később térdig, aztán derékon felül érő víz, amely akár el is sodorhatta volna Roccót, tudjuk, nemsokára mellig, homlokig ér, később pedig pedig teljesen elmerül, eltűnik a Duna-parton ácsorgó alak. Ez az eltűnés, igen, ez lesz majd iszonyatos.
Lehet-e szebb, hatásosabb művészi teljesítmény, mint ezt az iszonyatot megjeleníteni?
Személyes kitérő. Juhász R. Józsefet ősidők óta ismerem, fel sem tudom idézni, mikor és hol találkoztunk először, arra viszont élénken emlékszem, hogy leghosszabban Dunaszerdahelyen beszélgettünk, közösen téve eleget Hodossy Gyuláék vacsorameghívásának. Van egy fontos kapcsolódási pontunk is: Tsúszó Sándor.
